Az utolsó napok angyalai

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), az adta az alapötletet. Nekem itt, a Kárpát-medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék.

A Kálvinon itta a sört, mikor felfigyelt a lányra.

Önkéntestársával, Pállal odalent, a hajdani metróépítkezés gödrében ültek, valami árnyékban. Egy jóember csapra vert hordókból osztogatta a sört, poharat nem adott, azt hozni kellett. A tömeg leáramlott a hatalmas kráter mélyére, majd vissza a felszínre. Ő és Pál ingyen kaptak italt, másoknak egy viccet kellett mondaniuk érte. A csapos figyelmesen meghallgatta, majd közömbös arccal biccentett, és már töltött is.

Pál oldalán apró elemes rádió lógott. Egy izgatott hang darálta a houstoni kilövés eseményeit. Rajtuk kívül senki nem figyelt a szövegre, ebből is kitűnt, ők az önkéntesek. A többiek csak a sört várták, és néha-néha feltekintettek a nap irányába.

A lány is ezt csinálta, a kráter szélén állt, és egy színes üvegdarabot tartott szem elé, azon át bámult a fénybe. Olyan régóta művelte ezt, hogy a férfi már azt hitte, megvakult, avagy napszúrást kapott. Felállt hát, és közben megbökte Pált. Felmutatott a lányra. Pál odanézett majd megvonta vállát.

– Biztos valami szektás – morogta még, és kiköpött. Egész éjjel vízvezetékeket szereltek, ezért mindketten sárosak és nedvesek voltak. Pál arcán lassan legördült egy izzadságcsepp, és rápottyant a kezeslábasára varrt nagy, fehér V-re. Azt jelentette, voluntary, önkéntes. Az ilyen ellátmányokat az ENSZ-től kapta az állam, amíg létezett ENSZ vagy állam.

– Megnézem – mondta ő, és elindult kifelé, szemben a tömeggel.

Háta mögött felujjongott a rádióbeli férfi. Az űrhajó, fedélzetén a Mona Lisával és még egy csomó festménnyel, kisebb szobrokkal, azzal a rengeteg adathordozóval és lefagyasztott sejtmintával, a géntérképekkel és a Bibliával és a kódexekkel, a csodálatos fotókkal a hajdani, Föld nevű bolygóról és az emberi civilizációról, elindult az űrbe.

Péntek volt, egy átlagos nap, a Meteor becsapódása előtti harmincnyolcadik.

Ahogy elhaladt a sor mellet, kivált belőle egy asszony. Poros haja úgy állt, mint a szénakazal, ruhája alapján fosztogatónak tűnt. Egy lapot nyomott a férfi kezébe: – A lányom. A kislányom. Három napja eltűnt, itt a környéken. Kérem, találja meg nekem. Nem akarok nélküle meghalni.

Ő lenézett a gyűrött fénymásolatra. Tízéves, szőke lányka mosolygott fel rá. Tekintete olyan volt, mint az anyjáé, csak az övéből még hiányzott az őrület és a reménytelenség.

– Meglátom, mit tehetek – hazudta az önkéntes, majd zsebre gyűrte a papírt, és továbbment. Az utolsó métereket már négykézláb tette meg, és mikor kiért a déli verőfényes napsütésbe, lihegve összegörnyedt. Hetek óta dolgozott megállás nélkül társaival, hogy fenntartsák az elfogadható színvonalú életkörülményeket a városban. A szerelés, a tűzoltás, a takarítás, a szeméthordás és a hullaégetés minden erejét kivette. Lihegett pár másodpercet, majd felállt, és a lányhoz sétált.

– Ne zavard a fényemet – szólt rá az nyugodt, felnőttes hangon, el nem véve tekintetét a piros lencséről.

– Megvakulsz – figyelmeztette őt a férfi. – És az senkinek nem lenne jó.

A lány végre rápillantott. Húsz év körüli lehetett, vékony alkatú, sápadt bőrű, hosszú, barna hajú. Egyáltalán nem volt csinos, legfeljebb érdekes. Figyelmesen végigmérte a férfit, majd újra a napra nézett.

– Nem a napot nézem, hanem ami mögötte van – mondta aztán sóhajtva. – Menj a dolgodra, önkéntes – tette még hozzá kedvetlenül.

– Mi lenne mögötte? – kérdezte a férfi, majd miután nem kapott választ, így folytatta: – Te vagy a dolgom.

A lány meglepetten nézett fel rá: – Valóban? Segíteni akarsz nekem?

A másik esetlenül bólintott, aztán megtörölte homlokát. Elnézett az Astoria irányába, végig, a kiégett autókon, a betört kirakatokon és az utcán heverő temetetlen holtakon, kik az előző éjjeli összecsapások áldozatai lehettek. Avagy szimplán csak öngyilkosok.

– Amíg tudok, segítek – motyogta aztán, végigsimítva a fehér V-betűt mellkasán. – Hisz felesküdtem.

– Nagyon szép dolog – vigyorgott rá a lány, majd hirtelen eszébe juthatott valami, mert elkomolyodott, és megragadta a férfi kezét. – De akkor most gyere velem.

Elkezdte őt húzni a folyó felé, és az önkéntes kábán követte.

– Hova? – kérdezte aztán pár lépés után.

– Hozzám – mondta a lány, miközben úgy ment előre a sűrűsödő tömegben, mint egy jégtörő hajó. – A napfény és a bolygóegyüttállás pont kedvező néhány óráig. Most kell megcsinálni.

– Mit?

– A menekülést.

Egy árnyas kapualjba húzta őt a lány, majd felfelé keringtek a macskaszagú lépcsőházban.

– Anyámék leutaztak a Balatonra. Azt hiszem, ott várják meg. Mondták, menjek, de szerintem ott nagy a tömeg. Mint a tengernél – magyarázta a lány lihegve. – Ezután találkoztam ezzel az indiaival. Ő adta a lencséket. – Kiértek a gangra. Odalenn, a kis udvaron egy magányos akác kókadozott. Körötte szeméthegyek, mindaz, amit a lakók ledobáltak a négy emeltről. Bűzlött a ház.

– Egy ideig működött vele a dolog, hozzám költözött – magyarázta a lány. – Elmesélte ezt a dolgot a lencsékkel, a fénnyel és a Comporellonnal. Aztán elutazott.

Sokáig babrált a kulccsal, míg kinyitotta a lakásajtót. Édes dögszag áradt ki bentről. A lány a küszöbön megfordult, és még egyszer végigmérte vendégét: – Figyu – mondta aztán óvatosan –, ez a dolog nem a szexről szól. Anyámék olyanok, hogy most már fűvel-fával. Ahogy a legtöbb ember is. De én nem ezt akarom… – Az önkéntes figyelmesen nézte az arcát, és bólintott: – Én is csak segíteni akarok – mondta rekedten. – De most inkább adj innom.

– Nincs víz a csapban – jegyezte meg könnyedén a lány, és eltűnt az egyik szobában.

– Már van – mosolyodott el a férfi. – Éjjel megcsináltuk a főnyomót a Ferenciek terénél.

Ösztönösen rátalált a konyhára. Töltött magának egy pohár zavaros folyadékot, majd rövid gondolkodás után felhajtotta. Szeme sarkából ekkor vette észre a holttestet.

– Tényleg minden tiszteletem a tiétek. Úgy értem, tudva a dolog végkimenetelét, kinek lenne kedve bíbelődni ilyesmivel, mint egy vízvezeték? – kérdezte valahonnan távolról a lány.

A hulla egy indiai férfi volt. A konyhai nagy étkezőasztal előtt álló fonott kanapén feküdt. Tagjai szépen el voltak rendezve, arcán béke és valami érthetetlen harmónia sápadozott. Boldog, merev mosollyal nézett felfelé, a plafonra.

– Ez megóv attól, hogy hülyeséget csináljak, avagy megőrüljek. A munka az, ami emberré tesz minket, egészen az utolsó pillanatig – magyarázta kiabálva a férfi, majd óvatosan a halotthoz lépett. Gyakorlott ujjai végigfutottak a merev testen, de nem talált sebet.

– Szerintem csak el akarjátok terelni a figyelmeteket…– a lány csilingelő hangok kíséretében lépett a konyhába.

– Ő Singh. Az indiai. Ahogy említettem: elutazott – mondta könnyedén. A kezében egy apró állványzatot tartott, melynek drótjairól különféle színes lencsék lógtak. – Ő mutatta meg ezt nekem – megpöckölte az üvegcséket, mire azok csörömpölve összeverődtek. Aztán az állványt leállította az asztal szélére, úgy, hogy az ablakon betűző fény ráessen.

– Mi történt? – nyögte a férfi, ismét a halottra nézve. Most vette észre, hogy a testből valami barnás csöpög a padlóra. – És mit keres ő itt? Fertőzésveszélyes…

A lány a sarokban álló fémpalackokra mutatott: – Nem én voltam. Gázzal csinálta – magyarázta türelmesen, majd egy kopott jegyzetfüzetet vett elő az egyik fiókból, és lapozgatni kezdte – Napokig tartott, míg kerítettem egy másik, teli palackot.

Megtalálta, amit akart, egy kusza ábrát, vonalakkal, apró pöttyökkel és egzotikus írásjelekkel.

A férfi kíváncsian közelebb lépett: – Mi ez?

A lány állítgatott valamit az állványon, miközben időről időre hol az ábrára lesett, hol egy apró beosztást figyelt, mely az egyik fémrúdon volt látható.

– Ez a menekülés – mondta aztán csöndesen. Pár másodpercnyi ügyködés után kiegyenesedett, majd a férfi nézett: – Ebben kellene nekem segítened.

– Nem értem – mondta nyugtalanul az önkéntes.

– Megmutatom, hogy működik, és ha végzetem, utánam jöhetsz – bólintott a lány. Körbefordult, majd egy széket az asztal sarkához húzott. – A szerkezet Singh családjának az öröksége. Ősi tudás van benne, ismeretlen eredetű, amelyet évezredek, talán még Atlantisz óta rejtegettek a világ elől – magyarázta lelkesen. Arca kipirult, hirtelen nagyon vonzónak és fiatalnak tűnt. – Ez egy kommunikációs és transzportációs csatorna a Comporellon bolygón élőkkel. A Napon túl van.

Kis hatásszünetet tartott, mire a férfi visszatette a poharat a pultra. – Oké. Én megyek – mondta és indult. A lány azonban megragadta kezét: – Kérlek, ne – könyörgött – Csak hallgass meg. Adj egy esélyt a menekülésre.

A férfi elvonta magát a fogásból, de aztán visszadőlt a pultnak, karjait ölbe fonta: – Hogyan?

– A fény a szállítóeszköz – folyatta a lány, felfelé nézve, mint aki a leckére próbál emlékezni. – Csak be kell állítani a megfelelő pozíciót, és a gondolatokat illetve egy annál is légneműbb dolgot, magát a tudatot is képes elvinni a Comporellonra. Egyébként Singh nem így hívta a bolygót, de megmutatta egy atlaszban, és valóban létezik, az egyik legközelebbi naprendszerben van. A tudósok szerint lehet rajta élet. Megnéztem a neten, amíg volt net – a lány felsóhajtott, majd elhúzta a száját: – De itt jön a nehezebb része. A lelked el tudod menekíteni, ám csak akkor, ha megszabadulsz a tehertől, ami a földhöz láncol: a testedtől. Jól beállítva a kiáramló lélek egyenesen a lencsék fókuszába kerül – mutatta is vékony ujjaival a zöld és a sárga üvegeket – majd erről visszatükröződik, és elindul a másik bolygó felé – bökött a vörös lencsére. Ott pedig remélhetőleg befogják, és talán sikerül beletölteniük egy élő anyagba…– bizonytalanul elhallgatott, majd még hozzátette. – Singh szerint az efféle utazás bevett eljárás volt régen. Bár a pontos részleteket ő sem ismerte…mert ugye vissza, a Comporellonról, még nem jött senki…Sing sem.

Lenézett a halottra, a férfi követte tekintetét.

– Hogy jövök én a képbe? – kérdezte aztán rekedten. Töltött még egy pohár vizet, a lány felé kínálta, de az csak a fejét rázta, aztán így szólt: – Katolikus vagyok

Hallgattak pár pillanatig: – Hiszel ebben az indiai marhaságban, de katolikus vagy? – nyögte a férfi döbbenten, majd elnevette magát. Úgy tett, mint aki menni készül.

– Csak annyit kérek, te nyisd meg a gázpalack csapját – állt elé a lány. Esdeklően nézet fel rá, majd szemében megcsillant valami, és hirtelen, egy mozdulattal lehúzta pólóját. Apró, kissé lógó mellei ártatlanul fehérlettek fel az önkéntes előtt: – Halandó vagyok kifizetni téged – bizonygatta elpirulva.

Az önkéntes felsóhajtott, majd felvette a pólót a földről, és átnyújtotta neki: – Nem szükséges. A te életed – mondta aztán. A lány bólintott: – Köszönöm – azzal felöltözött, és leült az asztal elé állított székre. Előrehajolt, ellenőrizte az állványt, valamit pöckölt rajta. A lencsék apró fényfoltjai egyenesen arcára hullottak. A nap fénye most bevilágította nemcsak őt, hanem az egész helyiséget. Ebben a káprázatos sárga korongban ott sötétlett egy alig borsószemnyi végzet, a Meteor.

– Csak nyisd meg, és menj el nyugodtan – sóhajtott a lány. Oldalt lesett a férfira, haja arcába hullt: – És köszönöm.

– Nincs mit – vont vállat az önkéntes. – Ez a munkám. Egy kicsit maradok...ha meggondolnád magad.

Az ülő erre már nem válaszolt, csak lehunyta szemét, és mélyeket lélegzett.

A férfi megemelte a gázpalackot, hogy ellenőrizze, tele van-e. A csap kissé ragadt, de aztán engedett, és halk sziszegés, majd erős szag töltötte be a szobát.

– Áram már két hete nincs – mondta remegő hangon, de nyugalmat mímelve a lány. – Nem kell aggódnod, hogy más is elpusztul.

– Igen, azzal nem tudunk megbirkózni – válaszolt a férfi. Elmosogatta a poharát, és a pultra tette. – Az hálózat teljesen szétesett.

– Menj, mert bajod lesz – sürgette őt elhaló hangon a másik. A palack kiömlőnyílás egyesen a tarkójára volt irányozva. Az önkéntes visszatartotta a levegőt, és kíváncsian leste, ahogy a lány szemei rebbenve le-lecsukódnak, karja elenged, majd lehullik a szék karfájáról. Haldoklott.

Amikor már nem bírta, a férfi gyors lélegzetet vett, majd megindult kifelé, ám ekkor valami csillant az asztalon. Odafordult, és a látványtól megdermedt.

Apró villanások kéltek a lencsék alkotta tér belsejében, mintha a szivárvány színei cikáztak volna egyik üvegfelülettől a másikig. A lány szája elnyílt, és fogai résein át halványkék füst szivárgott ebbe a térbe. Úgy tűnt, hogy a lencsékhez érve előbb zöldre, aztán sárgára majd vörösre vált. Pár másodperces tükröződés és ide-oda villanás után fénycsíkká egyesedett, és a vörös lencsén megpattanva elszáguldott egyenesen a Nap felé.

Az önkéntes döbbenten hátrált, kezével meglökve a pulton álló poharat. Az ezer szilánk csörrenő hangjára riadt fel, mély lélegzetet vett, és elsápadt.

A szoba már tele volt gázzal.

Akaratlanul is lehajolt, hogy összeszedje a szilánkokat, közben köhögni kezdett. A padlószinten csak még sűrűbb lett a koncentráció, meg is szédült, és féltérdre esett. Furcsa erőtlenség, lassúság lett úrrá rajta. Úgy tűnt, mintha hirtelen megöregedett volna, avagy nagy mélyégben, hatalmas víz nyomása alatt dolgozna. Küszköde felnyúlt, az asztal széléig, és belekapaszkodva próbált felállni, de ismét térdre zuhant. Szeme előtt fél méterre ott sárgállott, zöldellt és vöröslött a lány lelke.

A férfi egészen belefeledkezett a színekbe, majd rájött, hogy haldoklik. Görcsösen összerándult, tapogatódzva kereste az asztal peremét, aztán újra felhúzva magát. Feje a halott lány arcával került egy szintbe. Mielőtt imbolyogva kiegyenesedhetett volna, a nap arrébb mozdult az égen, mire a vörös lencséről halovány fény szűrődött a szemébe.

– A kislány – hallotta a hangot. Öreg volt és nyugodt. Hatalmas távolságról szűrődött el hozzá, és úgy érezte, hátul a gerince és az agya találkozásában rezonál. – Egy csatornába esett. A Molnár utcában, a nagy markoló mellett. Ott keresd. Mentsd meg a lányt. Aztán gyere utánam…– Ekkor egy villanás után a vörös lencséből fénycsík egyesedett ki, és elszáguldott, egyenesen a Nap felé. A hang elhalt az önkéntes fejében.

A férfi bámult maga elé pár másodpercig, majd nyögve, köhögve körülnézett. Kinyúlt, vakon tapogatott maga körül. Három oldalról ablakok vették körül, de számára elérhetetlenül messzinek tűntek.

Ám ekkor kereső ujjai útjába akadt valami az asztalon. Felragadta, és gondolkodás nélkül belevágta a legközelebbi ablak üvegébe. Hirtelen langyos légáram kélt, azonnal befonta arcát, mélyet szippantott belőle. Erőt véve magán az ablakperemhez tántorgott, és kidugva fejét a törésen, zihálva lélegzett. Odalenn, az udvar betonján ott feküdt az állványzat, mellette apró, sárga, zöld és vörös szilánkok.

Az önkéntes sokáig nézte, egészen addig, míg a háta mögött kitisztult a szoba levegője annyira, hogy visszamehetett elzárni a palackot.

Két széket összehúzva a lány merev testét az indiai mellé fektette, aztán otthagyta őket.

Lefelé menet azért sem nézett az állványra és a széttört lencsékre. Helyette zsebéből elővette a térképet, és elkezdte rajta keresgélni a Molnár utcát.

2009