Az ítélet

Nem egészen horror, sokkal inkább tekinthető ismét egy Tar Sándor-os dolognak. A Palócföld Mikszáth-pályázatára csináltam annak idején. Emlékszem, azon a nyáron sokat bíbelődtem vele, és főképp a vége felé található nagy panorámakép tetszett aztán belőle. Ez a fajta felsorolásos, egy lélegzetes monológtechnika egy jó csomó műből visszaköszön, és mindig működik. Általában akkor találkozni vele, ha a narrátor elénk akarja tárni, miért is ilyen elszabott a világunk. A brechti alapötletet a végére eldurvítottam, és kifordítottam az eredeti verzió igazságosságát is.

A polgármester már a parkolókban álló autókból tudta, hogy nehéz napja lesz. Ahogy megállt a hivatal előtt, oldalt, mert a másik kettő, a Pajero és a körzeti megbízott Lada Nivája elfoglalta a helyét, arra gondolt, inkább ki se száll, vagy tolatva, hátrafelé autózva egészen hazáig menekül. Hátha vissza lehetne forgatni az időt és a dolgok mentét, hogy ez a hétfő reggel ne így kezdődjön Nógrádsimonyban.

Aztán mégis kiszállt, és fújt egy nagyot, mint a bika öklelés előtt. A második szívinfarktus után mondta neki a doktor, hogy a helyes légzés nagyon fontos. Főképp az ilyen nagy, elhízott szervezet esetében, mint a polgármesteré. A doktor, egykori iskolatársa mindig csak mikszáthinak nevezte a beteg termetét, hozzátéve, nem a fiatal Mikszáthra gondol.

A polgármester mélyeket lélegzett, alulról felfelé töltve meg tüdejét, miközben besétált hivatalába.

Ott várták mind, az előszobában: Bóló, a körzeti megbízott, Kolossi, a falu és a vidék leggazdagabb embere és Csipa. Titkárnője idegesen rebbent közülük a polgármester elé, mire bokája felé kapott valami a szőnyegen.

Bóló lábánál egy lapos fejű, masszív alkatú kutya feszült a póráznak.

– Ez meg mi? – nyögte a polgármester végignézve a társaságon.

– Már nyolc óta itt vannak – sutyorogta Marika, de ő szelíden eltolta a nőt, egyenesen a körzeti megbízott felé fordulva: – Mi folyik itt?

– Tettenérés vitatott esete. Nem tudtam, mit csináljak – motyogta a magas, sovány férfi. A polgármester hat éve dolgozott vele, de nem látott még ilyen bizonytalanságot az arcán. Ekkor előlépett Kolossi, és órájára pillantva hadarni kezdett: – Lajoskám, én mondtam nekik, hogy megoldjuk okosba, de ez a majom – fejével Bóló felé biccentett –, mindenképp ki akarta kérni a te véleményed. Minta a lopás valami demokratikus izé lenne.

– Kávét? – kérdezte Marika a beálló szünetben, ám a polgármester csak intett hárítólag. Csipa elé sétált, és kissé oldalra hajolva alaposan megnézte a monoklit. A fiatal férfi összeszorított szájjal, de megállta, hogy szóljon, mivel tapasztalatból tudta, így jobban jár.

– El akart szaladni – motyogta Bóló. A polgármester ránézett, aztán szó nélkül bement irodájába. Marika egy ütemmel lemaradva követte, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót.

– Mindenképp beszélni kívántak magával – mondta kétségbeesetten. – Főképp a körzeti megbízott úr.

A polgármester csitítólag intett, az ablakhoz ment, és lenézett a hátsó udvarra. A két munkás már nagyban dolgozott, forgott a betonkeverő, egyikőjük a garázsfeljárót locsolta öntözőből.

– Meddig tart egy ilyen betonozás? – nyögte a polgármester, behajtva az ablaktáblákat. – Szétmegy a fejem ettől a zajtól.

– Hozzak Algopirynt? – tüsténkedett Marika, aki közben a virágok földjét ellenőrizte ujjával. Aggodalmas arcot vágott, és ettől fehér, agyonhasznált kosztümjében olyan volt, mint egy öreg, csontos madár. A polgármester elnézte az asszony keskeny hátát, lapos fenekét, melyről régebben még fantáziált is, majd erőt vett magán, megköszörülte torkát, és dolgozni kezdett.

– Nem kell. Mi szél hozta őket? – kérdezte unottan.

– Zavaros történet – vallotta be Marika, noha szemüvegének csillogásából kitűnt, ő már teljes mértékben eligazodik az eseményeken. Mindig így csinálták: a nő kikérdezte az irodába érkező panaszost, reklamálót, tárgyalásra jövőt – majd a hallottakról beszámolt a polgármesternek, kommentálva, kiegészítve az információt.

– Mint tudja, Csipa harci kutyákat tenyészt – kezdte Marika.

– Nem csak tenyészt. Viadalokat is tart a kert végben – bólogatott a polgármester. – Még Gyarmatról is jönnek rá.

– Nem szép dolog. És a törvény bünteti – pillantott rá szemüvege fölött az asszony Már a kisasztalon lévő iratoknál volt, azokat rendezgette.

– Mit csináljon? Közmunkásunk van elég – a polgármester kihúzta az alsó fiókot, és vágyakozó pillantást vetett a palackra. Szilvapálinka, Lajos bácsitól. Hat hónapja nem ivott egy kortyot sem. – Mondtam Bólónak, nézze el a dolgot, mert különben Csipa is meg a családja is éhen hal.

– Igen, de most ebből van a baj – hümmögött Marika mindenttudóan. – Kolossi a saját udvarában csípte meg a fiút, majd miután az elszaladt, ráküldte Bólót, hogy a gyerek ellopta egy kutyáját.

– Kolossinak ilyen kutyája van?– kérdezte a polgármester értetlenül, és betolta a fiókot.

– Azt állítja, valami losoncitól vette, és hogy tenyészteni akar ő is, mint Csipa.

– Megtetszett neki az üzlet.

– És a konkurencia miatt ez a Csipa el akarta lopni tőle a dögöt.

A polgármester megcsóválta fejét. – Marika, maga nem szereti a kutyákat.

– Az ilyeneket nem – nézett fel az asszony szigorúan. Végzett, ezért leült az asztalka melletti bőrdívány szélére. Lábát illedelmesen összezárta, és a szöszöket kezdte szedegetni ruhája szövetéről. – Annyi mindent hallani ezekről, gyerekeket tépnek szét, meg ilyenek. Szerintem el kellene mindet altatni. Az előbb is, látta, hogy majdnem…

– Láttam – a polgármester békítőleg intett. – Bizonyára a maga karcsú bokája tetszett meg neki. – Kacsintott egyet, de a nő nem vette észre. – No jó, szóval, ez az egyik oldal. Mit mond a vádlott?

Marika cüccögött egyet, mint akinek gyerekes, ostoba dolgokról kell beszélnie. – Természetesen a régi szöveg. Csipa szerint a kutya az övé, a tavaszi alomból. Épp most erősödtek meg annyira, hogy kint tartsa őket. Na, hát múlt héten, egyik éjjel egy szukát – pont a legszebbet – elvittek az udvarából. Fülébe jutott, hogy Kolossinak új kutyája van. Elment megnézni, azonnal felismerte, és…

– …visszalopta – fejezte be a polgármester.

– Pontosan – helyeselt a nő.

A férfi kigombolta zakóját, és felvett egy tollat az asztalról. – Engedje be őket – mondta rövid tűnődés után, majd maga elé húzta a határidőnaplót, és úgy tett, mint aki jegyzetel. Közben csak két női mell körvonalát kezdte kerekíteni a pénteki naphoz. Ilonával akart találkozni, a kocsmárosnéval, délután. Három hónapja tartott a viszonyuk.

Érzékelte, hogy besorjáznak mind a hárman, a harmadik, a körzeti megbízott lába mellett ott szuszogott a kutya is. A polgármester előbb azt vette szemügyre.

Fekete, tömör kis jószág volt, pitbullra emlékeztető torz fejjel, nagy, széles marral. Ide-oda kapta fejét, a szőnyeget szagolgatta – egy marék ideges vibrálás volt az egész állat.

– Lajoskám, én tényleg sietnék – lépett előre Kolossi, majd egészen az asztalig jött, rátámaszkodott. – Van egy csomó dolgom, és nem akarok ezzel a tyúktolvajjal piszmogni. Nem kell, hogy megbüntessétek, már megkapta a magát – hátrabökött, Bóló irányába. – Csak a dögöt kérném vissza.

A polgármester abbahagyta a rajzolást, aztán a férfi kezeire nézett, melyek asztalán nyugodtak. Nagy, széles tenyere volt Kolossinak, szőrös, vastag hurkaujjakkal, melyek majd mindegyikén arany csillogott.

– Bocs – vette észre a tekintetet a vádló, és hátralépett.

– Azért előbb meghallgatnék mindenkit – kérte őt szelíden a polgármester.

– Nincs itt mit meghallgatni – legyintett Kolossi, majd ledobta magát a díványba, és elővette mobilját.

– Azt mondod, a tiéd a dög – mutatott a kutyára az asztal mögött ülő, mire Kolossi nem is nézett rá, a készüléket nyomkodva bólintott.

– Hazudik – lépett előre Csipa, mire Bóló határozottan megfogta vállát. – Neked nem osztottak – szólt rá érdesen.

– Te meg azt állítod, hogy a tiéd, és Kolossi ellopatta tőled – pillantott a fiúra a polgármester. Csipán gyűrött póló, piszkos farmer és papucs volt. A polgármester az asztalig érezte a savanyú szegényszagot, ami a gyerekből áradt. Nem nagyon követte a család dolgait, csak annyit tudott róluk, hogy az alvégen laknak, ő, a húga és a beteg anyjuk. Egyiknek sem volt állása jó öt éve.

– Mindenki tudhatja, hogy csak én tenyésztek ilyen állatokat – mutatott a kutyára Csipa. – Az egész falu tudja.

– Ez egy dolog – biccentett jóváhagyólag a polgármester. – De be tudod bizonyítani, hogy ez a kutya, pont ez – a tiéd? Van törzskönyve vagy bármi egyéb, amivel…

Csipa olyan bután nézett, hogy a polgármester inkább elhallgatott.

– A húgom megmondhatja – jelentette ki aztán a fiú, mire Kolossi felemelte kezét, mint aki jelentkezik. – Nekem meg a felségem, hogy a miénk – vigyorgott, majd felállt. – Na, hagyjuk már ezt – kérte túlzott rimánkodással a kutya elé lépve. – Ugye, hogy az enyém vagy bogaram…– azzal le akart hajolni, de ekkor a polgármester hirtelen megkérdezte: – Mi a neve?

Kolossi és Csipa pár másodperc után egyszerre mondta ki: – Gyilkos.

A gazdag ember kiegyenesedett, és egész közelről a fiú arcába bámult.

– Honnan tudja? Karcsitól? – kérdezte tőle Csipa dühösen. – Az egy söré’ mindent elmond a szomszédjairól…

Kolossi mozdult, mint aki ütni készül, mire Bóló, Csipa is hátralépett, a kutya pedig felmordult.

A férfi a magasba tartotta két kezét, majd mosolyogva a polgármesterhez fordult: – Talán jó lenne, ha kapna egy másik monoklit is…az egyensúly miatt.

A polgármester eddig mozdulatlanul, tűnődve nézte a jelenetet, most megköszörülte torkát, és kikászálódott az asztala mögül.

– Eszembe jutott valami – mondta a hármas elé lépve. Nagy, húsos ülepével nekitámaszkodott az íróasztalnak, kezét karba fonta, úgy folytatta. – Hogy miképp dönthetnénk el ezt a dolgot nagyon gyorsan.

– Milyen gyorsan? – pattogott Kolossi cigarettát kotorva elő zsebből.

– Nagyon – biccentett a polgármester, közben ujjával nemet intett. A másik leeresztette az öngyújtót, majd elfújta a lángot.

– Van egy régi és hatásos módszer – folyatta a polgármester most már mosolyogva –, amelyet már sokszor és sokan alkalmaztak igazságtételre. Nem épp törvényes, de ha elfogadjátok döntésként, szerintem nem is kell törvény elé vinni a dolgot, mert az néha kifacsarja az életet és az igazságot.

Bóló helyeslően felmordult, Kolossi pedig legyintetett.

– Tőlem mehet, csak végezzünk már – szűrte foga közt a szót.

A polgármester Csipára nézett. A fiú mocskos tornacipője orrát bámulta, de a beálló csöndre felriadt. Mikor a másik húsos arcába pillantott, a polgármester kacsintott egyet. Csipa azt gondolhatta, rosszul lát, mert zavartan elkapta tekintetét.

– Jól van, döntse el a polgármester úr – mondta aztán halkan a gyerek.

– Nem én fogom – mosolyodott el az, majd átnyomakodva köztük, fürgén megindult kifelé a szobából.

– Hanem ki? – hallotta maga mögött Bóló értetlen hangját.

– A kutya.

A szó ott visszhangzott mindhármójukban, míg leértek a hátsó udvarra. A polgármester a betonkeverőhöz sietett, és elégedetten kikapcsolta.

– Cigiszünet – vetette oda az értetlenül közeledő munkásoknak. – Vagy menjenek, igyanak valamit a vegyesboltban…

A két férfi morgott valamit, majd behúzódtak az árnyékba. Fent, az épületben kinyílt egy ablak, és a titkárnő dugta ki fejecskéjét rajta. A polgármester barátságosan intett neki, közben ajkaival artikulálva félhangosan felszólt: – Kávét.

Azok hárman, illetve négyen ott toporogtak a garázs előtti placcon. Jó nyolc méteres sugarú megtört kör volt, homokkal, sóderrel felhintve. A polgármester előbb Csipát állította az udvar felőli végébe, majd Kolossihoz sétált, és mutatta neki, hogy a fiútól a lehető legtávolabbi, átellenső pontra menjen.

– Meleg van, nem lehetne árnyékba? – morogta a férfi.

– Mindjárt végzünk – biztatta őt a polgármester.

– Itt már rágyújthatok? – kérdezte Kolossi gúnyosan.

A másik közben Bólóhoz caplatott, és a két férfi közti egyenes középpontjára húzta a kutyával együtt.

– Inkább ne. A saját érdekedben – vetette oda a fényben hunyorgó Kolossinak. Aztán hátrált pár lépést, míg bele nem ütközött a kerítésbe. – Nagyon jó lesz! – jelentette ki végignézve művén. A kutya a fülét vakarta Bóló lábánál, majd farára ülve lihegve hol Kolossira, hol Csipára figyelt összeráncolt homlokú fejével.

– És most? – kérdezte Bóló.

– Ti aztán nem vagytok színházbajáró csapat, mi? – vigyorgott a polgármester, majd köhögve nevetett is egy rövidet, végül megköszörülte torkát, és kieresztve zengő, mély hangját, így szólt hozzájuk: – A jelemre Bóló elengedi a dögöt.

Bóló szemét árnyékolva bámulta őt, hóna alatt diadalmasan terjedt egy izzadtságfolt.

– Ti pedig elkezditek magatokhoz hívni. Akihez előbb odamegy, azé a kutya – pillanatnyi szünetet tartott, diadalmasan megnézve magának mind a kettőt. – Ennyi az egész.

Kolossi kigombolta lila selyemingje felső gombját, majd leguggolt, és két kezét a földre támasztva válaszolt: – Kezdhetjük is.

A polgármester a fiúra nézett, aki lassan megcsóválta fejét. – Ez nem ilyen kutya – mondta a gyerek. – Nem az a barátkozós fajta. Ez nem jó ötlet.

– Tetszik vagy nem, ez van – vetette oda neki a polgármester, majd kiegészítette. – A kutya azt fogja csinálni, amit kell.

Csipa erre felkapta fejét, megnézte magának a guggoló Kolossit, majd a polgármestert, majd Bólót, végül az állatot, és aztán bólogatni kezdett, vagy inkább csak fejét ingatta. Majdnem mosolygott is hozzá, először a nap folyamán.

– Akkor kezdjük – kiáltotta a polgármester, és felemelte kezét. Bóló összerezdült, és lehajolt a póráz csatjához. Kolossi kissé előredöntötte felsőtestét, majdnem ráhasalva az udvar porára. Csipa meg hátrébb lépett egy óvatosat, és úgy maradt, állva, laza, hanyag tartásban.

– Kész? – kérdezte a polgármester mindenkitől.

– Gyerünk már – biztatta őt magabiztosan Kolossi, egyre csak a kutyát fikszírozva.

Sütött a nap, a munkások elnyomták cigarettájukat, Marika pedig ismét megjelent az ablakkeretben. Észrevéve a feszült pillanatot, szoborrá merevedett aggodalmas alakja, ahogy pár másodpercre minden mozdulatlanná dermedt az udvaron és a faluban. Nem ugattak az éhes kutyák, nem rozsdásodott a kerítés, nem bámulta a tévét a kamasz, nem nőtt a gyom az árokban, nem nyikorgott tovább a postás biciklije, nem rohadt a rég ültetett, metszetlen gyümölcsös gyökere, nem mállott tovább a vályog, nem döngtek a legyek, nem fogyott több hamis bor a kocsmában, nem sírt a csecsemő a cigánysoron, nem fájt a tanár gyomra a szünetben, nem számolta a nyugdíját a vénasszony a konyha tiktakoló sötétjében, nem ücsörgött udvarában tehetetlenül a férfi, nem ment ki az útkereszteződéshez a lány abban a rövid szoknyában, nem varrt szakadt gyerekruhát az asszony a limlomos ámbiton.

A polgármester elképzelte, hogy ez az igazság megfogható, reális és utolsó pillanata. Amikor végre arra és úgy használja tisztségét, ahogy kell. Feltartotta csillogó képét a fénybe, majd lehunyta szemét, és leengedte a karját.

Ebben a pillanatban Bóló kikapcsolta a pórázt, mire Kolossi éleset kiáltott: – Gyere apuhoz!

A kutya felkapta fejét a hangra, észlelte a földre feszülő alakot, és hatalmas lendülettel nekirontott. Úgy szökellt, mint egy kenguru, és mire Kolossi eszmélt, már rajta is volt. A férfi maga elé tartotta a kezét, avagy inkább előre nyújtotta, mint aki ölbe akarja kapni az állatot. Az arcán azonban a győzedelmes vigyor meglepett grimaszba fordult, mikor a kutya a tenyerébe mart. Aztán besiklott karjai közé, és nekiesett az arcának.

Kolossi először ellökte magától, aztán épp csak annyit tudott sikoltani, hogy – Szedjétek le! – mikor már a földön is volt, és pókmászásban hátrálva menekült. A kutya ott kapaszkodott mellkasán, és áldozata hiába ütötte vicsorgó fejét, végül csak elérték őt a gyöngyházfényű, apró fogak.

Kolossi felüvöltött, bal orcájából vér serkent a harapás nyomán.

Ekkor eszméltek a többiek. Bóló sután a harcolók felé lépett, a munkások hátráltak, egyikőjük feldöntött egy fémvödröt. A csörrenésre mind odakapták fejüket, még a vérmaszatos pofájú kutya is.

– Bocsánat – motyogta a férfi kábán. A polgármester kapcsolt legelőbb, a betonkeverő előtti szerszámokhoz sietett, és felragadott egy lapátot.

Ekkor már Kolossi is állt, a kutya pedig lába szárát támadta. A férfi feléje rúgott, de elvétette, az állat jobbról körétekeredett, és lábikrájába mart. Kolossi felsikoltott. Bóló a kutya mögé lépett, megfogta a farát, mire egy vicsorgó száj lendült felé. A körzeti megbízott azonnal hátraugrott.

A kutya nem törődött tovább vele, visszaperdült áldozata felé. Kolossi már egészen a falig szorult, összegörnyedve, ágyékát védve leste az erejét gyűjtő támadót, amelyen minden izom megfeszült, és mint az acélrugó, összetömörült egy ugráshoz készülő csomóvá – mikor lezúdult rá a lapát, és elsöpörte.

Az állat fél métert repült, de azonnal talpra perdült, és indult is új ellenfelére. Azonban a polgármester sem tétovázott – újból lesújtott, pont a lapos fejre. A kongó ütésre a kutya megszédülve hátrált, mire a következő lapátsuhintás bordáit érte. Ekkor már felvinnyogott, és farkát behúzva, lehasalva méregette az elé tornyosuló férfit.

– Megnyugodtál végre? – lihegte a polgármester. Kolossi elbicegett mögötte, hátulról pedig megszólalt Csipa. – Ne üsse már!

A polgármester nem vette le szemét a fenevadról, úgy válaszolt: – Pedig megérdemelné. Ilyen szörnyeteget még nem láttam.

– Az erőből nem ért, csak a szép szóból – közeledett a fiú, majd nagyot kiáltott.

A polgármester felpillantva már csak a csákány lendülő élét láthatta. Kolossi a kutya háta mögül támadt, így az állatnak esélye se volt kitérni. A szerszám éle a gerince mellett szögezte a földre. Egy pillanatig csönd ült köréjük majd az eb felvonyított, és tekerni kezdte magát a vas körül, vért sajtolva a homokba. Kolossi leköpte, és hátrébb lépett. – A kurva anyád – sziszegte zsebkendőt tapasztva lábikrájára. Arcán pár centis seb piroslott, vér csöpögött belőle a földre.

Csipa akkor ért a kutyához, mikor az épp belefáradt a fájdalomba. Leroskadt a mozdulatlanná merevedő test mellé. Az állat üveges szemmel bámult rá, zihálva lélegzett, majd kettőt rándult, és kimúlt.

Kolossi megtapogatta szájsebét, aztán ismét kiköpött, véreset. Végignézett a tetem fölött álló polgármesteren, a földön guggoló Csipán, és a lassan közelebb lépő Bólón.

– Na jó – motyogta, és megindult. A két munkás kitért útjából.

– Fent, az irodában van kötszer – szólt utána a polgármester, de a férfi vissza se nézve, sántikálva otthagyta őket. Pár pillanat múlva dühösen felbőgött a Pajero motorja.

– Ez most mire volt jó? – nézett fel Csipa a polgármesterre. Az hátranyújtotta a lapátot az egyik munkásnak, megtörölte gyöngyöző homlokát, majd felnézett a napra. Csöndben odaszólt a gyereknek: – Vidd innen a dögöt – majd visszament az épületbe.

A titkárnő épp bekapcsolta kávéfőzőt, mikor lihegve felért az előtérbe.

– Mi történt? – kérdezte az asszony kezét törölgetve egy élre vasalt ruhával.

A polgármester benyitott az irodájába, és egy pillanatra megállt a küszöbön. Tekintete átsuhant az ismerős dolgokon, hogy aztán az íróasztalon állapodjon meg.

– Igazságot tettünk – szólt hátra jó hangosan és elégedetten, mert tudta, most megérdemel egy kupicányit a pálinkából.

2011