Az első királyság

Néha tényleg jó szépirodalmat olvasni, ha ír az ember, mert termékenyítőleg hat a képzeletre (ami nem = a lopással!). Néha meg, főképp ha hosszabb dolgokat csinálok - egyszerűen rányomja a bélyegét a saját szövegre egy erős irodalmi anyag. Bernhardt vagy Kafka vagy egy Vonnegut könnyen elfojthatja a saját stílust. A versekkel más a helyzet. Verseket mindig hasznos olvasni, főképp modern költőket, mert a nyelvi radikalizmus felrázhatja saját - adott esetben -, kissé avíttasabb és konzervatívabb prózai szövegalkotásunkat. Saemus Henaeynek elérhető magyarul egy remek gyűjteményes verseskötete. Érdemes beszerezni, mert nagyszerű, és itt nemcsak a Nobel-díj előtti leborulás szól belőlem, hanem az, hogy van valami ősi és barbár a képeiben, valami északi, sötét és idegen.

„A királyi utak csapások voltak.

Az anyakirálynő sámlin kuporgott

és a tőgyek hárfahúrjain

játszotta a tejet a fadézsába.

Száraz vesszővel uralkodtak

a nemesek a tehén farán.”    

                                    Seamus Heaney: Az első királyság

                                    Ford.: Gervich András

Jomnak hívták, és a szellemeket vigyázta. Két tucat tavasszal korábban személyesen a király választotta ki őt az asszonyok által terelgetett gyerekhadból. Mint apró kis ágak, nyúltak felé a fiúkezek, ő sorra fogta mindet, és a legerősebb szorításút magához ölelte.

– Akarod a királyt szolgálni? – súgta szakállas szájával a rózsaszín fülecskébe. Jom még alig beszélt e durva, szilánkos nyelven, ezért csak bólintani mert. A nagy ember, kit később Harald döfött le, hogy átvegye trónját, elröhögte magát, majd a gyerek homlokára köpött.

– Légy a szellempásztorom – harsogta, és elkente nyálát Jom bőrén.

Hat napig tartott az út az északi hágóig. Fenn, a hóhatár alatt, hol a hegyről levezető sziklaösvények egyesülnek, ott várta őt kunyhójában elődje, az Öreg. Akkor már rágta gyomrát a betegség, de Jom még sokáig nem tudta, mi a baja. Miért jár görnyedten, miért kel fel az éj közepén, miért hány a csillogó reggeli hóba gőzölgő vért.

– Nem kell félned tőlük – mutatta mindjárt első éjszaka a fák között ácsorgó fehér alakot az Öreg. – Harminc éve vigyázom az ösvényeket. Ez idő alatt egy szellem se jutott itt le. Királyom büszke rám. – Visszabotorkált mohából rakott vackára, és leheveredett. A fakunyhó eresztékein bepislogott rájuk a hold.

– A szellemek is élnek – bólogatott fektében az Öreg, és Jom figyelte, tanult. Lelke mélyén sejtette, hamarosan egyedül marad, hogy vigyázza a hágót, a királyságot és királyát. Eszébe se jutott, hogy lehetne más minden. Élhetne odalenn, a síkföldön. Válogathatna a nők közül. Nemzhetne gyereket hószámra, kiket sose fog látni. Részt vehetne a párbajokon, és a hadjáratokban együtt cipelhetné a vasat a többi férfival. Ihatna napestig a kocsmákban, hogy aztán a közös szálláson hozzábújjon a királyság valamelyik asszonyához.

Ám őt szellempásztornak választották.

– Itt fogod leélni az életed – magyarázta neki egy másik alkalommal az Öreg. – Egyedül, magányosan. A bot lesz az egyetlen társad. Még maga a varázsló adta – nyújtotta felé a díszesen faragott, vascsengőkkel, éles pengékkel kirakott fegyverét. Jom alig tudta egyenesen tartani, olyan nehéz volt. – A szellemeket elűzi, de jó a farkas és a rablók ellen is.

Jom felnézett a szirtekre. – Mi van a hegyen túl? – kérdezte félénken.

– Semmi – tagadta az Öreg a világot. – Ott véget ér minden. Onnan jönnek vissza a holtak, hogy erőt szerezzenek tőlünk. Ha megfognak, kiszívják belőled az életed, elsorvasztanak, ők pedig pár napig ismét élőnek érzik tőle magukat. Aztán, ha nem találnak újabb embert vagy állatot, szép lassan elhalványodnak.

Később megmutatta, miképp kell velük elbánni. Alkonyatkor indultak, fel és be, a sűrű fenyvesek közé, míg lábuk alatt ropogni nem kezdett a hó.

Az Öreg hirtelen megállt.

Előttük egy paraszt támaszkodott rücskös fatörzsnek, vállát rázta a zokogás.

– Az életét siratja – suttogta az Öreg. – Meglásd, ha észrevesz, nyomban megvidámul.

Óvatosan közelítettek, de Jom egy ágra lépett. A halott feléjük pördült, lisztes arcából előparázslott szeme.

– Pusztulj! – harsogta az Öreg, és feléje döfködött a csilingelő varázsbottal. A szellem kikerülte a botot, és lebegve, mohón körbetáncolta őket, Jom felé kapkodva, ki társa sovány combját markolta, és csak nyögött félelmében. Végül egy szúrás elérte a parasztot, mire az megmerevedett, majd sóhajtva összeroskadt a földön. Csak lihegett és sziszegett erőtlenül, mikor otthagyták.

– Ezzel már nem lesz baj – suttogta az Öreg. – Napfelkeltére elenyészik.

Egy tavaszi nap ő maga is eltávozott a hegy mögé. Félt a haláltól, és az utolsó pillanatig kételkedett, hogy a gyerek elég erős-e a feladathoz. Aztán tehetetlen, fojtó szagú szellentéssel kijött belőle a lélek, és átlibegett a kunyhó falán.

Jom évekig várta, hogy egyszer csak viszontlátja a fák közt. Főképp nyár közepén, mikor a legrövidebb volt az éj, és erőre kaptak a szellemek. Az öreg megtanította neki, hogy ezen az éjszakán az orrát se dugja ki kunyhóból. Engedjen el egy borjút az ólból, de még jobb, ha fürge malacot hajt a fák közé. A lomhán mozgó holtak az hajkurásszák majd napkeltéig, és nem mennek le a síkföldre, a királyságba. Azt már ő sem tudta megmondani, miért olyan különös ez a nap. Ám halála előtt százszor elismételtette Jommal: vigyázzon a nyárközéppel, mert áldozat nélkül nem éli túl ezt az estét.

Nem is volt baj, egészen Hoár uralkodásának évéig. Az új király, ki Harald fejét verte szét egy kupával a volkmeni embereken aratott győzelem ünnepi lakomáján, felküldte szolgáját Jomhoz. Jom megesküdött neki, hogy hű lesz Hoárhoz, mire kapott szövetet, kötelet és egyéb dolgokat, amelyekből szűkében volt. Kért malacot is, mert a sajátjait valami kór pusztította, de a sovány kis szolga csak vállát vonogatta. Nyár közepén jártak, és vészesen közelgett a szellemek éjszakája

Aztán az anyakoca után megdöglöttek a kicsik is, és pár nap múlva Jom ott maradt állat nélkül. A borjakat farkas vitte el tavaszon. Nyulai és tyúkjai pedig nem voltak elég erősek a szellemeknek.

Utolsó este sokat tűnődött, mitévő legyen. A küszöbön ülve nézte az alant elterülő síkföldet, és fűszálat rágcsált. A kunyhók sárga fényei megmutatták neki a legnagyobb falut, hol Hoár trónolt, északra az asszonyok településeit, honnan a király néha felküldött valakit hozzá, távolabb, a folyó mentén pedig a szolgák tanyái lebegtettek füstöt az alkonyi égre. Azt gondolta, elég mesze van mind, ezért úgy döntött, hogy bízik szerencséjében. Bezárkózott a kunyhóba, és várta a hajnalt. Elhatározta, virradtakor lefelé, a völgyben bejárja az egész erdőt, és elkapja a holtakat, kik a síkföld és királya ellen indultak.

Éjféltájt megzörgették ajtaját.

– Ki vagy? – suttogta, mire egy asszonyi sikoly válaszolt, élő torokból fakadó fájdalom. Jom kitárt az ajtót, és szinte ráomlott a női test. Mögötte látta, hogy a holdsütötte tisztáson, a kunyhó előtt egy férfi áll, ölében gyereket tartva, kezében fáklyával. A holtak már gyűrűbe vették alakját. A tűzzel igyekezett távol tartani őket, ám a kör lassan, kegyetlenül szűkült. Jom a földre fektette a nőt. Megcsapta keserű, fűszeres illata. Aztán felkapta a botot, és ösztönösen, de ostobán cselekedett. Kiugrott a fáklyás ember mellé, a közeledő alakok irányába rázva fegyverét.

– Táguljatok! – kiáltotta.

Épp annyi időt nyertek, hogy a férfi bevihette terhét a kunyhóba. Jom is utánuk tért, majd becsapta az ajtót, rátolta a reteszt. Azonnal erős ütések kezdtek záporozni a deszkára.

– Köszönöm – nézett rá a férfi, miközben lefektette a gyereket Jom ágyába.

Jom az egyik réshez lépett, és kilesett rajta. A kunyhó előtt holtak nyüzsgő tömegét pillantotta meg, majd egy izzó szem takarta ki a látványt, mire hátrahőkölt. Az ajtót érő csapások pillanatról pillanatra erősödtek.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Jom idegesen a férfitól. Az már az asszony fölött térdelt, és élesztgette. Jom a gyerekhez ment. Látta mindjárt, hogy a holtak kikezdték, mert egyik karja elfonnyadt.

– Elkapták? – fordult hátra Jom.

A férfi és a nő egyszerre pillantott rá a padlóról. Aztán összenéztek. Volt valami ebben az egymásra szegeződő tekintetben, ami elbűvölte Jomot.

– Igen – bólintott a férfi. – Hoárhoz megyünk. Az erdőben táboroztunk. – Selymesen, idegen, különös hangzással beszélte Jom nyelvét.

– Ilyenkor nem szabad – rázta fejét dühösen Jom. A szavak csikorogva törtek elő szájából. Oly régen szólalt meg magányában, hogy maga is megijedt hangzásuktól. A férfi felállt, és felsegítette a nőt. Törékeny, színes kendőkbe burkolt asszony volt, szép, lágy vonásokkal. Jom akaratlanul is megnyalta ajkait. – Ilyenkor erősek a holtak.

– Nem tudtuk, hogy ez vár minket – felelt neki az asszony, ugyanolyan furcsán, lágyan beszélve, mint a férfi. Közben az ajtót leste. Jom összeráncolta homlokát. Úgy emlékezett, a királyságban a nők nem szólhattak engedély nélkül a férfiakhoz. – Követségbe utazunk Hoár királyhoz – magyarázta a csengő hang, melynek dallamától összeszorult Jom gyomra.

– Mi az, hogy követ? – kérdezte tompán, a mocorgó ajtóhoz menve. Nekitámasztotta hátát.

– Egy másik király embere vagyok – bólintott a férfi. – Escalon – közelebb jött, nyújtotta kezét. Oldalán nem volt kard, csak egy kis tőr. Jom nem tudta, mit tegyen, aztán kinyúlt, megfogta az üres tenyeret. – Jom – dörmögte. Egy másik király létének lehetőségét forgatta agyában.

A nő közben már a gyerek mellé térdelt, összeszáradt alkarját, homlokát nézte, lélegzését figyelte.

– Az ajtó – kérdezte Escalon. – Kitart?

– Nem hiszem – vallotta be kis tűnődés után Jom. Maga is meglepődött, milyen nyugodt. – Még sose voltak ilyen dühösek. Mindig kaptak malacot vagy borjút.

– Hallottunk erről, de nem akartuk elhinni – magyarázta Escalon. Ő is gyerekhez ment, lenyúlt, megfogta lecsüngő, ép kezét. – Álmában támadták meg. A sikoltozására riadtunk. Hárman is rajta voltak. És ezt tették vele…– a férfi elfordul, és Jom arra gondolt, talán sír. Nem értette miért, hisz ez csak egy gyerek. Ki tudja, kié.

– Mit tehetünk? – kérdezte aztán Escalon összeszedve magát, a szoba közepére lépve. – El tudjuk űzni őket?

Egy különösen erős ütés ekkor beszakította Jom bal válla fölött a deszkát. Ő hátralépett, és a résen benyúló kézre csapot botjával.

– Told ide az ágyat! – kérte fojtott hangon. Az asszony készségesen felemelte róla a gyerek elomló testét, mire Jom toppantott lábával. – Ne, hagyd rajta. Hagy vigyék.

Ismét ez a furcsa összenézés köztük. Mintha barátok lennének. Jomnak bizseregni kezdett tőle a tarkója, de nem ért rá ezzel törődni. Egy újabb deszka hasadt meg az ajtón.

– A gyerek elég lesz nekik – szólt hátra Escalonnak. – Nem tudom, miért cipeled magaddal, de most jól jön.

– Ő a miénk – hallotta a nő éles hangját. Jom meglepetten pillantott rá.

Már az ölébe is volt a vakarcs.

– És? Miért van veletek? – kérdezte Jom, ismét lesújtva a résen betapogatódzóra.

– Mert a miénk – válaszolta Escalon.

Jom nem ért rá vitatkozni. – Valakit oda kel nekik adni. Különben bejönnek – mordult felé. Nagy, szikár testét meg-meglökte az ajtó lapja, közvetítve a záporozó ütések dühét. Igyekezett Escalon felé fordulni, míg beszélt, de nem tudott: – Idehoztad őket. Idehoztad őket a nyakamra. Te adj egy embert nekik – követelte tőle. Nem jött válasz, ezért gyors pillantást vetett a háta mögé.

Ott álltak egy csomóban. Mint valami csapat. A férfi, mellette a nő, ölében az ájult gyerekkel. Mintha együtt lettek volna.

– Nem érted? – kérdezte Escalonhoz intézve szavait. – Nekem mindegy, a nő vagy a gyerek…– tette hozzá engedékenyebben. Eszébe jutott az asszony illata. – Bár őt szívesen használnám aztán…

Escalon mondott valamit a másiknak, furcsa, pergő nyelven. Aztán Jomhoz fordult: – Hallottunk erről is. Hogy ez van nálatok. Ezért a bocsánatodat kell majd kérnem.

– Hogy mi? – értetlenkedett Jom. Ellépett az ajtótól, és a bottal a deszkára vert. Nem volt túl sok hatása. A varázslat ma éjjel gyengén hatott, a fán keresztül semennyire.

Tehetetlenül leengedte fegyverét, megfordult, a többiek felé. A mécsesek fényében sápadtnak, törékenynek tűntek.

– Mit mondtál, mi van nálunk? – sürgette meg Escalont.

– Ti nem ismeritek a…– Escalon itt valami idegen szót mondott. Jom csak rázta busa fejét, hogy nem, nem ismeri.

– Döntened kell – bizonygatta rekedten. A háta mögött újabb deszka hasadt meg.

– Döntöttem – szólt hirtelen Escalon buzgón.

– Akkor melyik legyen? – Jom a nőhöz lépett, aki ijedten a túlsó falig hátrált. Kétségbeesetten Escalonra nézett. Mintha barátok lennének.

Jom kinyúlt felé, igazából a gyereket akarta, mert a nő nagyon tetszett neki. Ekkor hirtelen két dolog történ: az asszony előrelendült, és leköpte őt, az oldalába pedig belemart Escalon tőre.

– Mit csinálsz? – nézett a szellempásztor értetlenül támadójára, és megtántorodott. Felnyúlt, elmaszatolta a homlokán lefolyó meleg nyálat. Escalon az ajtóhoz lódult.

– Megmentem őket – mondta, kioldva a reteszt. Aztán visszament Jom mellé, és ismét megszúrta, mire az összegörnyedt.

– Miért, kik ők? – nyögte a pásztor, de Escalon már nem válaszolt. Megfogta a durva darócruha szélét, és az ajtóhoz lökte Jomot. Aztán az erőtlen védekezést leküzdve betaszigálta a résbe, hol már várták a mohó, fehér karok. Escalon rájuk szorította a deszkát, mihelyst a másikat elnyelte a kinti sötétség. Fülelt egy picit, de a csapkodás, zörgetés, dobolás elmaradt. Odakinn végre csönd lett.

A nő lerogyott a fal mellé, elfektette a gyermek fejét ölében. A férfi nézte őket, és hirtelen még szebbnek tűntek szemében és szívében, ami oly titkokat rejtett, melyeket az első királyságban senki nem ismert még.

2010