Az élet álom

Van itt több minden a háttérben. Először egy olyan karakter volt a fejemben, aki előre látja mások sok halálát, ha megérinti őket. De nem tudtam megoldani, hogy miképp tett szert erre a képességre, meg amúgy is nagyon közel lett volna a sztori a Holtsávéhoz. Aztán bejött a képbe az Idétlen időkig és A holnap határa. Mind a kettő nagyszerű dolog, és a közös alapötletükben van még potenciál, amit remélem, sikerült használnom a saját verzióm megírásához. Végül hozzáraktam a Calderón idézetet, mert eszméletlen, hogy valaki majd 400 éve megírt egy ilyen történetet.

Mily csodás s megfoghatatlan
Álomlátás a mi létünk!
Káprázat csak káprázatban,
Amit végigélni vélünk.
Álmodunk, s azt hisszük, élünk.
(Pedro Calderón de la Barca: Az élet álom, részlet, Harsányi Kálmán fordítása)

A nyomozó zavartnak, bizonytalannak és dühösnek tűnt. Az emberek dühösek, amikor nem értenek valamit. Frusztráltak, jutott eszébe a szó, de aztán az ugrott be neki, hogy a tanára szerint nem szabad erőltetni az idegen szavak használatát. A fiú nem volt biztos benne, hogy a dühös benne van-e a frusztrált szó jelentéstartományában. Mindenesetre tény, hogy a nyomozó harmadszor kérdezte meg, hogy honnan volt a fegyver.
– Honnan volt a fegyver?
A fiú ránézett, majd az ajtó feletti órára pillantott. Fél kettő múlt tíz perccel. Még van ideje.
– Nyomtattam – mondta halkan, majd hangosan megismételte: – Nyomtattam.
Nem a nyomtatás volt a problémás. A megfelelő tűzerő okozott gondot. Hét egész öt tized joule feletti sebességet kellett elérnie, de még jobb lett volna tíz. A tíz már biztos komoly sérülést tud okozni a lágy szövetben a behatolás során. A másik fontos tényező a lövedék. A műanyag golyó hegyét tompára kell formálni, majd késsel bevagdosni. A szétszakadó részek így még nagyobb roncsolást végeznek a testben. A Youtube nagyon sokat segített.
– Ezért nem látta a fémdetektor az iskolaajtóban – szögezte le elégedetten a nyomozó. Örült, mert megfejtett egy rejtélyt. Pedig még elég sok állt előtte. Nem úgy mint. A fiú a másik, fiatalabb férfira nézett, aki a sarokban ült, és a mobiltelefonját nyomogatta. Harminc körüli, markáns arcú, szőke hajú. Arcán olyan jóindulatú kifejezéssel, ami bizonyos embertípus sajátja, ami miatt a legtöbben azonnal megbíznak benne. Az ilyen karakter nagyon sikeres tud lenni a kereskedelemben. Vagy a mozgóképen. A fiú megsajnálta, de aztán eszébe jutott, mi fog még történni, és mindez tovatűnt belőle, nem maradt más, csak a riadalom és a félelem a múló időtől.
– Az elmúlt időszakban, nagyjából fél év alatt csináltam meg, otthon, a szobámban, anyám nem tudott róla – mondta sietve.
– Honnan volt pénzed a nyomtatóra? – kérdezte a nagydarab, idősebb nyomozó, aki a kihallgatást vezette, és nagyon mély hangon beszélt. Bizonytalannak és zavartnak tűnt, mivel a lelke mélyén érezte, hogy ebben az ügyben valami nem kerek. De az is lehet, hogy a kifinomult zsaruérzéke kapcsolt be a közeledő vész miatt. A fiú szeretett volna kinyúlni felé, megfogni nagy vastag, nikotinfoltos ujjait, de nem tűnt helyénvalónak.
– Apámé volt, egy időben alkatrészeket gyártott vele, de a vállalkozása befuccsolt.
– Hogy működik? – kérdezte most hirtelen a szőke nyomozó, még mindig telefonját babrálva. – A pisztoly…
A fiú mélyet lélegzett, majd, így válaszolt: – Egy nagyon erős rugót építettem bele, melyet egy karral kellett felhúzni, nagyjából úgy, ahogy a csigás számszeríjakat. A rugó kinetikus energiája kihegyezett műanyagkúpot lő ki. A kúpot az iskolai műhelyben esztergáltam, órák után, tanári engedéllyel. Azt mondtam, a biciklimhez kell.
– Tehát nem volt tettestársad – szögezte le az idősebb nyomozó.
– Nekem nem – hagyta jóvá dacosan a fiú.
– Egyedül tervezted el, hogy megölöd vele az iskolatársadat, akit még csak nem is ismersz igazából – folytatta a szőke nyomozó.
A fiú már jól tudta, hogy ez a technikájuk: az egyik elkezdi, a másik folytatja. Szépen összeszokott páros.
– Nem ez a lényeg – mondta aztán halkan.
– Nem értem – mutatta kezét füléhez téve színpadiasan az idősebb nyomozó.
– Megmentettem egy csomó életet – mondta hangosabban a fiú. – Ha nem ölöm meg, akkor az apja vadászpuskájával még nagyon sokat diákot lelőtt volna.
Erre soha nem tudnak mit mondani.
– Honnan tudtad, hogy a mai nap mészárlásba kezd? – szegezte neki aztán a szőke nyomozó.
Ez volt a legfontosabb kérdés, a fiú tudta jól, hogy ezen fordul meg minden.
De persze az idősebb azonnal hozzáfűzte: – Talán azért tudtad, mert együtt terveltétek ki ezt az ámokfutást. Csak te meggondoltad magad, megijedtél…és végeztél vele, így hősként jöhetsz ki a sztoriból, ráadásul a hozzád vezető egyetlen nyomot is elhallgattattad.
Rosszindulatú csönd telepedett rájuk. A fiú ráncos, csomós, eltorzult kezeit nézte. Az asztallapon hevertek, mint két, tengermélyről felhozott fura állat.
– Ismerik Calderón Az élet álom című színművét? – kérdezte hirtelen, mire a fiatalabb most először nézett fel rá. Az arcába bámult. Eddig kerülte a látványt. A bőr és a hús göcsörtös torzulásait. – Elnézést, mit?
– Pedro Calderón de la Barca spanyol drámaíró tizenhetedik századi színműve. Egy király elhiteti a fiával, hogy az élet csupán káprázat – magyarázta a fiú, és mesélni kezdett. Ahogy egyre jobban belemelegedett, úgy jött köré a múlt. Az autóút apjával, mikor este hazafelé tartottak a színházból. A teherautó, amely kisodródott a jégen. A roncsban fellobbanó tűz, mely elemésztette az apja testét, az ő bőrét és jövőjét.
– Három hónapig tartottak kómában, hogy ne érezzem a fájdalmat – magyarázta a két nyomozónak, közben használhatatlan jobb kezével, mely egy öreg, roncsolt tölgyágat formált, az előtte lévő vizespoharat tologatta. – Ezt mondták. De valójában még mindig nem ébredtem fel.
Kihasználta a döbbent csendet, és az órára nézett. Háromnegyed kettő múlt négy perccel.
A szőke nyomozó megköszörülte torkát, amiről a fiúnak eszébe jutott a gégéje mellett nyíló seb, melyből pulzálva lüktet a falra vére, a kiáltozás és a hasába maró fájdalom. – Azt akarod mondani, hogy még mindig kómában vagy? – kérdezte mosolyogva.
A fiú bólintott: – Igen. Az agyam nem akar felébredni. Nem akarja a valódi fájdalmat, ami odakinn vár. És hogy meggyőzzön, folyton, újra meg újra megmutatja, lejátssza nekem előttem a hátralévő életem legrosszabb változatát. A lassú gyógyulást. Az új iskolaévet, amikor mindenki szánakozva vagy undorodva néz rám a folyosón. A testi problémákat. Végül a mészárlást, amit az a fiú csinál. Vagyis csinált.
Mélyet sóhajtott, mivel az emlékek egyszerre tolulnak elő. Az a sok sikoly és félelem, a vérpermet a falon, mely olyan, mint absztrakt kép, a folyosót belengő szag, ami a söréttől megtépett testekből jött. – Eleinte még az iskolában meghaltam. Az első áldozatok közt. Aztán elbújtam, de ő valahogy mindig rám talált. Hosszú időbe, jó pár újrakezdésbe telt, míg rájöttem, hogy a sorsunk összekapcsolódik. Neki az a feladata, hogy megöljön. Ő az, aki próbál a kómában tartani. Ő a kórterem, a gyógyszerek, a speciális matrac, melyen kevésbé érzem a fájdalmat, vagy ő maga a fájdalom, mely a bőrömben lévő több százezer idegből sugárzik az agyamba, nem tudom – tehetetlenül széttárta karját. – Ám a testem nem akar engedelmeskedni. A testem fel akar kelni, mert ez a gyógyulás útja. Ezért mindig újrakezdem, onnan, hogy a kórházi ágyban felébredek a kómából.
– Na, várjunk csak – vágott közbe a fiatalabb nyomozó még mindig mosolyogva –, én egyáltalán nem érzem magam úgy, mintha álombéli szereplő lennénk. Az álmainkban az alakok mindig elmosódottak, nem kidolgozottak – felemelte kezét, maga elé tartotta, csillogott rajta a gyűrű: – Nekem ellenben feleségem van, és két…
–…gyerek – vette át a szót a fiú – Anna és Luca. Három és ötévesek. Egy kertvárosi házban laknak, amelynek a képét valószínűleg a Denis a komiszból vettem. Gyerekkori kedvenc filmem. A maga külsejét pedig David Soulról mintáztam, akit a Starsky és Hutchban láttam. Apámmal mindig ezt a sorozatot néztük vasárnap délutánonként kiskoromban – a másik felé mutatott. – Ő pedig az idős nyomozó a San Francisco utcáinból, a neve nem jut eszembe.
– Karl Malden – suttogta a fiatalabb maga elé. – Tényleg úgy néz ki.
– No, ez nekem magas – horkantott fel a Karl Maldennek tűnő idősebb nyomozó, indulatosan hátratolva székét. – Menjünk inkább vissza az elejére. Azt akarod nekünk beadni, hogy előre láttad a gyilkosságokat az iskolában, ezért felkészültél?
– Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Nem láttam. Legalább százszor átéltem. Logikus, hogy aztán felkészültem. Túl akartam élni, pontosabban nem akartam felébredni. Ezért meg kellett ölnöm a gyilkost. Sokadszorra sikerült. Eljutottam ide, erre a helyre – ujjával megkopogtatta a műanyag asztalt, mintha meg akarna bizonyosodni a létezéséről –, de innen nem tudok tovább menni.
– Miért? – kérdezte a szőke nyomozó rosszat sejtve. A fiú az órára nézett. Kér perc múlva kettő. Aztán vissza a fiatalemberre, aki egyszerre volt zavart és érdeklődő. Talán ő is sejtette, mi vár rá. Talán megérezte, mert már annyiszor megtörtént vele. A fiú megsajnálta, és döntött: – Mert nem tudom legyőzni őt. Mert két perc múlva megölnek mind a kettőnket. Magát is és engem is.
– Hogyan? – mordult fel az idősebb férfi, majd felállt székéből. Ekkor kopogtak az ajtón, és egy rendőrnő dugta be rajta a fejét. Halkan pusmogott, de a rideg csendben minden szavát érteni lehetett: – Egy tanút hoznak – fejével a fiú felé bökött. – Egy iskolatársát. Azt mondja információ vannak a tettesről.
– Vigyék a másik kihallgatóba – rendelkezett a nyomozó,
A fiú és a szőke nyomozó egymást nézték, majd a Starsky és Hutchból ismerős férfi felállt, mert kiabálás kezdődött kint, a folyosón.
– Mi történik? – kérdte nyugtalanul a fiatalember, és kicsatolta a derekán lévő pisztolytokot.
– Jön – bólintott a fiú. – És túl gyors lesz.
A rendőrnő az ajtóban megfordult, majd felkiáltott: – Kés van nála! – a hangja sikolyba fúlt.
A fiú felnézett az órára. Pont kettő volt.
Eddig jutott legtovább. Legalább tucatszor átélte már, ami most következik. A gyilkos társa, az iskolai mészárlás eszmei kitervelője, a kosárcsapat iszonyatosan gyors mozgású centere, aki mindeddig háttérben maradt, most be fog rontani a szobába, hogy bosszút álljon barátja halálán. Kezében egy furcsa, műanyag kés lesz, aminek a pengéjét talán lézerrel gravírozták sebészkéseket idézően élesre és hegyesre. Beledöfi az idős nyomozó combjába, az artériás ér felett, majd megkerüli az asztalt, és mielőtt a szőke fiatalember fegyvert ránthatna, a nyakába szúr. Aztán végez vele is. A fiú gyomrába döf, egy pillanattal azelőtt, hogy ő vagy az idősebb férfi lelőhetné. Karl Malden hasonmása nagyon lassan mozog hozzá képest, úgy, mintha álomban cselekedne.
– Az élet álom – motyogta maga elé az összeégett arcú fiú, és ahogy kimondja, hirtelen rájön, hogy miképp lehet belőle felébredni.
És ekkor az idő lelassul, örök jelenbe vált.
A szőke nyomozó mozdul, előre, az ajtón belépő árnyalak felé, kezét széttárja csitítóan vagy könyörgőn, de persze azt a dühöt nem lehet ennyivel megállítani.
Ahogy az álmokból se tudunk kilépni, csak akkor, ha felébresztjük magunkat – érti meg a fiú.
– Nem őket kell megölnöm – mondja ki hangosan.
A nyomozó oldalához kap, kihúzza a fegyvert a tokból, kibiztosítja, majd a szájába dugja a csövet.
Mindez gyorsan történik, kapkodva csinálja, hogy ne maradjon ideje gondolkodni.
Aztán meghúzza a ravaszt.
Az álom véget ér.

2025