Átlövés

A lépcsőházak népéről akartam írni, azokról, akik emeletes házakban, panel- vagy téglalakásokban élik le az életüket, és ennek az életnek a ritmusát a város, a szomszéd, a közeli iskola/játszótér/kisbolt/kocsma méri  ki. E kategórián belül is szívszorítóan esendőek számomra a vidéki, négyemeletes, gázfűtéses, lerohadt házak lépcsőházai, ahol majd mindig ugyanaz az pince-, növény- és ételszag van, Nyíregyházától Komlóig, és a lakók átlagéletkora hatvan felett lebeg. Azt akartam, hogy egy ilyen, elképesztően sűrű hangulatú helyen, egy ilyen hétköznapi és unalmas környezetben történjen valami rendkívüli, egy olyan dolog, ami az emberiségre is hatással lehet. Meg is volt a főhősöm, az öregasszony, aki virágokat nevel. De azán jött a másik karakter, és megértettem, hogy ez a fiatal nő, aki életközepi válságban van, és már sejti, hogy igazából soha nem lesz boldog a bolygónkon, ő lesz az, aki kimozgatja a történetet, aki felemeli önmagát és a novella zárását is a talán elfogadható, de semmiképp sem megnyugtató szintre. 

ÁTLÖVÉS, fn. szakkifejezés, sport: Kézilabdában a távoli lövések zónájából végrehajtott közvetlen gólszerzési kísérlet a védőfal fölött vagy a védők között.

Amíg rájött, hogy az öregasszony, jobban mondva azt, ami lett belőle, immár az egész világot fenyeti, Rita még hétszer találkozott vele, bár a legutolsó esetében már persze bizonytalan volt, ki beszélt hozzá valójában.

Rita akkoriban élte a másodvirágázását – vagy inkább a sokadik hervadását. Elhagyta érzelmileg bántalmazó férjét, és a kisváros peremére költözött, egy négyemeletes, málló vakolatú társasházába, ahol egész nap leégett hagyma és sült szalonna illata terjengett a lépcsőházban. A harmadikon lévő erkélyéről már látszottak a városkát határoló mezők, melyeket a téli reggeleken vékony ködfonalak szalagoztak. A házban főképp öregek laktak, akik mindenféle vacakot kiraktak a lépcsőfordulókba, főképp persze cserepes növényeket, de volt, aki egy sublótot, vagy rég halott férjéről készült képet tett a közös térbe, és ezek a tárgyak néha felbosszantották, néha elszomorították a harmincas évei közepén járó nőt. Egy november végi délutánon, mikor már ijesztően korán sötétedik, épp ezeket az ódon emléktorlaszokat, ezeket az elme-relikviákat, e múlt-hajótörésroncsokat kerülgette, mikor a lépcsőházban szembetalálkozott Annával, a szomszédja, Nóra néni lányával. A nála jóval idősebb nő most is egzotikus parfümtől illatozott, és még a rossz világításban is látszott, hogy kabátja valami komolyabb európai divatháznál készült. Rita alázatosan félreállt az útjából. Anna biccentett, majd szemében a felismerés szikrája csillant, és megszólította mély, dohányos, parancsoláshoz szokott hangján. Korábban beszélgettek párszor, tavasszal és a nyár közepén, és Rita tudta róla, hogy egy nemzetközi könyvvizsgáló cég részlegvezetője, jelenleg Dél-Amerikában dolgozik. Rita, ugye, kérdezte most ellenmondást nem tűrő hangon, nagyon-nagyon örülök, hogy találkoztunk, kérnék egy nagy szívességet magától. Rita valamiért nem tudott a másik erős, fókuszált tekintetébe nézni, talán mert a válás óta őrjítően lassan, cseppenként épült vissza magabiztossága. Az anyám nagyon-nagyon öregszik, és mivel ismét nem jövök haza három hónapig, megkérném, hogy néha nézzen rá, mondta Anna, és persze tényként, kijelentő módban hangsúlyozott. Csak kopogjon be hozzá néha, nem kell minden nap, csak hetente, hogy lássa, nem romlik-e nagyon az állapota, mivel attól tartok lassan. Itt kezével intő mozdulatot tett az arca előtt. Rita rég nem látta ezt a gesztust, gyerekkorukban így jelezték, ha valakiről azt gondolták, bolond, elmebeteg vagy inkább hülye. Aztán Anna zsebéből vajszínű névjegykártyát vett elő, felé nyújtotta. Értesítsen kérem, ha bármi drasztikusat tapasztal.

Persze, megteszem, ami tőlem telik, válaszolt Rita halkan, majd megköszörülte a torkát, egyébként is szoktunk beszélgetni Nóra nénivel. Anna egy pillanatig eltűnődött ezen, szemöldökét furcsállva összehúzta, talán azon töprengett, ugyan miről beszélhet az ő anyja ezzel a nővel, aztán megmarkolta bőröndje fogantyúját, és ismét mozgásba lendült. Most egy ideig elfoglalja magát, hoztam neki egy ritka növényt, bizonyára tudja, a növények a mániája, mondta még, ahogy elhaladt Rita előtt, de kérem, jusson majd eszébe szegény anyám. Visszafordult az első lépcsőfokról, és megkérdezte. Mi a kedvenc színe. A piros, válaszolt kis tétovázás után Rita. Küldök magának hálából egy gyönyörű sálat, bólintott Anna, el nem tudja képzelni, mire képesek ezek perui kis szövőmanifaktúrák. Nem azért csinálom, rebegte Rita a másik hátának, de erre már nem jött válasz.

Pár napig el is felejtette a közjátékot, mert a munkahelyén, a könyvelőirodában, ahol titkárnősködött, egy új kolléga, egy megkapóan esetlen és mulya fiatalember vonta magára figyelmét, és titokban arról kezdett ábrándozni, hogy valamiképp elcsábítja ezt a félig még gyerek férfit, akiről ösztönösen tudta, hogy sokkal jobban tudná kezelni, mint volt férjét. Végül egy péntek délutánon, mikor felkapaszkodott a harmadikra, és tekintete a szomszéd ajtóra tévedt, eszébe ötlött ígérete, ezért bekopogott Nóra nénihez. Rövid motozás után zár kattant odabenn, és a feltáruló nyílásban megjelenő, ráncos, sült almára emlékeztető arcon a felismerés öröme ömlött el. Maga az, angyalom, jöjjön csak be, invitálta őt a párás, meleg levegőjű lakásba, és Rita kényszeredetten követte a keskeny folyosón, jöjjön, mutattok valamit, valami gyönyörűséget, áradozott vékony hangján az öregasszony. Alacsony és sovány volt, de fürgén mozgott, mindig szürke otthonkát viselt, és haját gondos fonatban viselte, melyet feltekert a feje tetejére. A lakása egy kis konyhából, és egy nagyobb nappaliból állt, utóbbiban aludt, az ágy gondosan be volt vetve a franciaerkélyes ablak előtt. Mindenhol növények zöldelltek. Rita miattuk ismerkedett össze vele pár hónapja, az öregasszony becsöngetett hozzá, nincs-e véletlenül egy kis orchidea tápoldata. A nő sajnálkozott, hogy nincs – az ő lakása üres volt, mint egy ideiglenes szállás –, ám át kellett mennie, megnézni az öregasszony páfrányait, a különleges, sárga anyósnyelveit, a húsos aloe verákat, a törékeny flamingóvirágokat, a kissé leromlott karácsonyi kaktuszokat – ez nehéz műfaj, kommentálta Nóra néni –, és a pálmaféléket, melyekből rengeteg volt a padlón, a polcokon, és a bútorok egyenes felületein. A dél-amerikai növények a kedvenceim, vallott be Nóra néni, mint aki titkot mond el, hunyorított, miközben lassan, kissé akadozva beszélt, szeme, mely szinte fekete volt, büszkén csillogott. Azon az első látogatáson Rita émelygett a tömény zöldillattól és a vizes táptalajok erős kipárolgásától, ezért sietve elköszönt, de aztán persze sokszor összeakadtak, néha még kávézott is az öregasszonnyal a csepp kis konyhában, ahol – a nappali dzsungelének szöges ellentéteként – rend és tisztaság uralkodott, és a levegő is elviselhetőbb volt.

Most Nóra a szürkület félhomályában a nagyszoba sarkához vezette őt, és az ágy melletti éjjeliszekrényre mutatott, melyen egy kisebb cserépben húsos levelű növény nyújtotta leveleit fölfelé. Rita azonnal észrevette az indákat, melyek kíváncsi kukacok módjára kandikáltak ki a kaspó földjéből. Ezt hozta a lányom Peruból, már karácsonyi ajándékként, mert akkor nem tud hazajönni, magyarázta szinte suttogva Nóra néni, majd kivárt, és mint aki titkot mond, közel hajolt Ritához, úgy folytatta. Az indiánok nagy becsben tartják, de félnek is tőle. Csillagnövénynek hívják, nem tudom, miért. Sokat olvastam róla. Ritka, szinte lehetetlen beszerezni. Az én drága Annám is megvesztegetett egy parkőrt, aki valami elzárt hegyi rezervátumból lopta ki neki, magyarázta az öregasszony, közben a virágot bámulta, és bólogatott. Miért félnek tőle, kérdezte Rita, csak hogy kizökkentse a másikat ebből a furcsa, áhítatos állapotból, ami inkább ijesztő volt, mintsem vicces. Nóra néni megvont a vállát, vannak mendemondáik róla, jegyezte meg bizonytalanul, hogy amikor a teremtő létrehozta a Csillagnövényt, az csak sorvadozott és senyvedett, és ezért termést hozott, magjai lettek, amiből előbújt az első emberpár, akik aztán gondozták, locsolták és trágyázták őt. Elhallgatott, mire Rita ösztönösen, gyermeki kíváncsisággal rákérdezett, és aztán mi történt. Nóra néni felhunyorgott a nála egy fejjel magasabb nőre, nem emlékszem, már rég olvastam ezeket, talán még egy könyvtári könyvben. Aztán hirtelen felélénkült, arcát elégedettség öntötte el, de az biztos, hogy csak nekem van ilyen az egész országban, de talán még Európában is. Tűnődött ezen egy kicsit, majd hozzátette, évek óta vágyok már rá, magam se tudom, miért. Rita mélyet sóhajtott, érezte, hogy a zöld szag beáramlik a tüdejébe, amitől gombóc gyűlt a torkában. Körbefordult, jó meleg van itt, jegyezte meg, kigombolva blúza felső gombját. Vibrált tekintete előtt a levegő, szinte látta a növényekből felszálló párát. Az új kicsikém szereti a meleget, jegyezte meg Nóra szabadkozva, ezért feljebb vettem a fűtést, sok lesz a számla, de az ember arra áldozzon, amit igazán szeret.

A második látogatás nagyjából tíz nappal később történt, Rita bejglit vitt át az öregasszonynak. A teteje kissé megrepedt, de finom volt, legalábbis a kollégái, köztük az új fiú, nagyon dicsérték előző nap, mikor elmajszolták ebéd utáni édességként. Nóra néni a konyhában ültette őt le, és kávéval kínálta, amit Rita elfogadott. Míg várták, hogy a kotyogón sziszegve meginduljon a folyadék, mindenféléről beszélgettek, szavaik ütemét a csap csöpögése mérte ki, és Rita már ekkor megfigyelte, hogy az öregasszony néha elakad egy-egy mondat közepén, és mintha fülelne, a nappali felé fordulva figyel. Majd összeszedte magát, és folytatta, ahol abbahagyta. Ő maga is érezhette, hogy valami nincs rendben, mert mikor már búcsúzkodtak, megjegyezte, nagyon szétszórt vagyok mostanában, zsonganak a fejemben a gondolatok.

A harmadik találkozás inkább meghökkentő volt, semmint rémisztő, de talán ekkor szólalt meg először a vészcsengő Ritában. Huszonharmadikán, szombat délelőtt Nóra néni becsöngetett hozzá, és szemlesütve, kezében ezer forintos bankjegyeket szorongatva megkérte Ritát, hogy hozzon neki kenyeret és tejet a boltból. Nem hagyhatom magára az én kicsikémet, tette hozzá zavartan, és még motyogott valamit, talán azt, hogy megszakadna a kapcsolatunk, vagy valami hasonló, és Rita nem kérdezett vissza rá, hogy ez mit jelent, amit persze később bánt. Elvette az összegyűrt pénzt, és megígérte, hogy bevásárol. Így is tett, és amikor a felért a harmadikra, és bekopogott, eluralkodott rajta a kíváncsiság, mert érezte, hogy a lakásban van valami, amit látnia kell, valami titok, ami szinte mágnesként vonzotta. Az öregasszony hálálkodva vette át tőle szatyrot, és míg a konyhába tipegett kipakolni tartalmát, Rita lépett párat befelé, a folyosón, míg rá nem látott a nappali belsejére. Az ágy mellett megpillantotta a dél-amerikai növényt.

Jóval nagyobb volt, mint amire emlékezett, legalább hetven centire növesztette kardszerű, méregzöld, húsos leveleit, de nem is ez volt a legfurcsább, hanem a kaspóból előtekeredő, már a padlóig lecsüngő, gyökérszerű csápok tömege, ezek az ujjnyi vastag, zöld hurkák, melyek egy báb esetlen hajutánzatára vagy gyurmaspagettire emlékeztették a nőt. Megfordult, mivel érezte, hogy figyelik. Az öregasszony a konyhaajtóban állt, tekintetében összekeveredett a zavarodottság, a szégyenkezés a düh és a féltékenység. A kicsikém egészen megnőtt, jelentette ki halkan. Rita bólintott, és először nem jöttek szavak, de aztán kimondta, igen, megnőtt. Jó pár másodpercig csendben maradtak, majd Nóra néni a bejárati ajtóhoz ment, és kijjebb tárta, Rita pedig kényszeredetten megindult kifelé, mondani akart valamit, de továbbra sem találta a szavakat, és aztán a zár hangosan bekattant mögötte.

Mikor lehuppant a kanapéra a saját lakásában, sokáig tűnődött azon, hogy mi volt ez az egész, és még az is eszébe jutott, hogy felhívja Annát, de aztán elvetette. Mit mondhatott volna neki? Hogy a perui jövevény nincs jó hatással az anyjára? Nevetségesen hangzott, ezért inkább úgy döntött, kivár.

A különös jelenet furcsaságát és a magányosan töltött karácsony keserűségét később némiképp elhomályosította az, hogy az év végi munkahelyi bulin – ami igazából egy délutáni pezsgőzés volt némi fornettis pogácsával és sajtos rúddal – az új kolléga hosszan elbeszélgetett vele a kis konyhácska sarkában, és Rita érezte, hogy a kérdései, a tekintete szinte feltérképezik őt. Kölyökképű, kissé elhízott, csupa rózsaszín és csupa mosolygás volt ez a fiatalember, enyhén dadogott, főképp, ha hirtelen akart mondani valamit, és a nő még ezt is izgatónak találta, de összeségében úgy vélte, hogy ő azért eggyel magasabb kategóriában van, mint a másik, és hogy ez a hirtelen támadt vonzalma iránta csupán amiatt van, mert lassan egy éve nincs már senkije. Mindenesetre az ábrándozás átsegítette őt a fagyos január első két hetén, és egy szombat délelőtt, mikor különösen sokáig feküdt keskeny ágyában, azon tűnődve, hogy az a puha és babasimaságú test mikor osztja meg vele e szűkös teret, bevillant neki egy felismerés, formát öltött egy gondolat, ami már régóta ott lapult a tudata szélén.

Nagyon nagy a csönd a szomszédban.

Rita lakását bal oldalról a lépcsőház fala szegélyezte, jobbról pedig mindig is átszűrődött némi zaj, amikor az öregasszony túl hangosan nézte a tévét, vagy a gyenge vonal miatt kiabálva beszélt a lányával. Ám emlékeiben kutatva rá kellett jönnie, hogy jó pár napja semmi hang nem hallatszódott át a közös falon, és a bűndtudattal együtt jött a félelem is, hogy talán Nóra néni meghalt, ott fekszik imádott virágai közt a padlón, és a bőre a nagy melegbe és párában lassan megzöldül.

Felkelt, összeszedte magát, és becsöngetett hozzá. Ez volt a negyedik alkalom, hogy látta azon a télen. Amint kinyitotta az ajtót, tudta, hogy valóban baj van. Nóra néni tekintete ködössé vált, mindig fürge mozdulatai lelassultak, görnyedten tartotta magát, és ha lehet, még soványabb volt. Tessék drágám, mi járatban, kérdezte fakó, bágyadt hangon, majd hátrafordult, mint aki ellenőriz valamit. Rita akaratlanul is követte tekintetét, be akart kukucskálni, de a másik megérezte ezt, és ösztönösen úgy helyezkedett, hogy vékony kis testével kitakarja a látómezőt. Csak meg akartam kérdezni, jól van-e, mondta neki Rita, és hogy nincs-e szüksége valamire a boltból. Az öregasszony eltűnődött a hallottakon, láthatóan nehezen értette meg a szavakat, majd megrázta fejét, nem kérek én semmit, mondta, majd búcsúszó nélkül becsukta az ajtót.       

Ezek után érthető, hogy az ötödik találkozásra, amire a hétvégén került sor, Rita más stratégiát eszelt ki. Elővette anyja receptjét, elment a piacra, és szombat este hosszú és alapos eljárással készített egy erős húslevest. A művelet közben felötlött benne, hogy a fiatal kollégájának is bizonyára tetszene a főztje, mert bár nem volt szorgalmas szakács, de ha nekidurálta magát, jó ízeket és állagokat ér el. Miközben a konyhában tett-vett, gondolatai vissza-visszatértek a két bosszantó dologra, melyekkel kitöltötte lehangolóan üres életét: Nóra néni rejtélyes viselkedése és a babatestű férfi esetlen bátortalansága járt fejében. Utóbbi miatt dühös is volt, mert úgy érezte, az év végén egyértelmű jeleket küldött a másiknak, mikor olyan hosszan beszélgettek, de ezután nem történt semmi, a fiatalember nem lépett, és Rita nem értette ennek az okát.

Elmúlt két óra, mikor végre ott állt Nóra néni ajtaja előtt, kezében a meleg jénaival, a csengőt a vállával nyomta be, majd várt. Ismét örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó, és a mögötte álló alak látványától Rita akaratlanul is hátrébb lépett egyet. Az első gondolata azt volt, hogy Nóra néni pókhálós lett, de ez persze csak érzékcsalódás lehetett. Úgy tűnt, mintha ráncos arcát valami fura réteg, zöldes csillogás, hártyavékony fonalak finom hálói fonnák be, jutott belőle a hajába is, melyet már egyáltalán nem a szépen rendezett kontyba hordott, hanem kócosan, ritkásan hullott keskeny vállára. Tekintetében nem volt más, csak üresség, bambán meredt a nőre, és Rita észrevette, hogy a bal keze enyhén remeg. Hoztam egy kis finom, erős levest, motyogta határozatlanul, majd erőt vett magán, és előre nyomult. Úgy tűnt, az öregasszony nem áll félre, de az utolsó pillanatban kényszeredetten elmozdult, és utat engedett neki. Rita belépett a folyosóra, majd a konyhába kanyaradott. Tudta, mi hol van, kiszedte a mélytányért, a kanalakat a szekrényből, és miközben tálalt, folyamatosan és idegesen beszélt. Nagyon csöndes tetszik lenni mostanában, mi történt magával, hogy tetszik lenni, a lépcsőházban se láttam már hetek óta, duruzsolta erőltetetten nyugodt hangon, noha közben érezte, hogy valami oknál fogva a torkában ott feszül a pánik. Az öregasszony közben leült az ablak melletti székre, és csak bámult maga elé, feje néha bólintott, tekintete fókuszálatlanul a viaszosvászon ábráit leste, jobb keze mutatóujjával ezek mintázatát követte automatikus mozgással. Rita ebbe a kézbe dugta a kanalt, tessék enni, mondta, majd hátrált, és nekidőlt az ajtófélfának. A levegő most sokkal elviselhetőbb volt, a növényi kipárolgás intenzitása a harmadára csökkent. Várt, míg az öregasszony engedelmesen megmeríti a levesben a kanalat, és csak akkor kérdezte megint, hogy tetszik lenni. Nóra lenyelte a levest, majd felnézett rá. Üres tekintetében valamiféle felismerés villant. A csillagok, mondta, de Rita nem értette jól, tessék, kérdezett vissza, mire az öregasszony azt rebegte, sötétség, majd ezt: szikla, kő és víz. Végül elhallgatatott, és még egy kanálnyi levest evett, aztán csak bámulta a tányért, feje föl-le ingott, kanalat tartó keze reszketett, és Ritát elöntötte az önvád amiatt, hogy hagyta idáig jutni a dolgokat, aztán arra gondolt, hogy ugyan mit tehetett volna. Kicsit még várt, de szomszédja nem moccant. Őt pedig a mindvégig benne feszülő kíváncsiság mozgásra ösztökélte, ellépett az ajtóból, végigment a folyosón, míg el nem ért a nagyszobáig, vagyis hát megtorpant a küszöbön az eléjre tornyosuló látványtól. Csak később, pár másodperc múlva vette észre, hogy az összes növény kókadtan vagy feketére aszottan döglődik a cserepekben, a kaspókban, mintha titkos kór törte volna meg őket, egyedül csak az maradt zöld, amire tekintete automatikusan fókuszált.

Az ágy melletti dél-amerikai jövevény.

Hatalmasra nőtt. Szinte már a plafonig értek pengeszerű levelei, de még szembetűnőbbek voltak a tartójából – amit Nóra egy nagy, hétliteres kaspóra cserélt – előburjánzó kacsok vagy csápok vagy hajtások, melyek immár behálózták a padlót az ágy környékét, felfutottak a falakra és a szőnyegen elnyújtóztak Rita lábáig. Úgy érezte, jó lenne közelebb menni, és kézbe venni egy ilyet gyökeret, sokáig fogni, és csak ábrándozni, de e hirtelen jött vágy elillant, ahogy akaratlanul is hátralépett, vissza, a folyosó homályába, és megfordulva szembe találta magát Nóra nénivel. Víz és meleg, suttogta az öregasszony, csak erre van szükségünk, mondta, majd átnyújtotta neki a levesestálat, amit Rita ösztönösen el is vett. Mi történt a virágaival, kérdezte szinte riadtan, ám Nóra nem felelt, csak bámult maga elé, majd biccentett, és félreállt útjából, Rita pedig kábán elment mellette, és óvatosan behajtotta az ajtót maga után.

Pár óra töprengés után megkereste az elegáns névjegykártyát, és felhívta Annát. A telefon sokáig csöngött, míg a másik végre felvette, a távolból beszélgetés, pohár- és evőeszközcsörgés hallatszott be. Tessék, jött a kissé ingerült hang. Rita vagyok, mondta ő kissé bizonytalanul, az édesanyja szomszédja. Most nem igazán alkalmas, Rita, kezdte volna Anna sok ezer kilométer távoságban, de ő közbevágott, az anyjával történik valami, nagyon leromlott az állapota, szerintem haza kellene jönnie. Anna pár másodpercig várt, valószínűleg villámgyorsan elemezte a várható hasznot és a kiadásokat magában, mielőtt meghozta döntését. Most nem tudok, jelentette ki, figyeljen még rá, tartson ki pár hétig. Rita érezte, hogy a tehetetlenség okozta düh utat tör benne, a növény miatt van szerintem, mondta indulatosan, amit maga hozott, van valami baj ezzel a növénnyel, azóta lett ilyen, kérem, jöjjön haza, gondoskodnia kell róla. Anna ismét hallgatott egy sort, talán a tárgyalásairól, az üzleti vitáiról hozta ezt a módszert, mindenesetre higgadtan válaszolt, megnézem mit tehetek, és persze utánakérdezek ennek a dolognak, de az anyám már lassan nyolcvan éves, várható volt, hogy előbb-utóbb ez lesz, ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. Ismét várt, és mivel Rita nem tudott erre mit válaszolni, elbúcsúzott, és bontotta a vonalat.

A hatodik találkozás igazából nem is volt találkozás, csak egy látomás. Öt nappal később lehetett, és ezek a napok a várakozás ragadós indái közt teltek a nő számára, mert a lakásban folyton a közös falnál fülelt, a munkahelyén pedig minduntalan az új kolléga puha, gömbölyű hátára tévedt a tekintete a monitor felett. Nem csoda, hogy zaklatott és nyugtalan éjszakái voltak, így csütörtök hajnalban azonnal felébredt az ajtónyílásra. Fülelt a sötétben vagy inkább félhomályban, mert már pirkadt, ezüstös szürkeség öntötte el a világot, és ebben a derengésben kikászálódott az ágyból, közben azonosította, hogy a zaj a lépcsőházból jön. Az ajtó kukucskálójára tapasztotta szemét, és kilesett. Először csak egy nagy, sötét tömeget látott, majd szeme hozzászokott a kinti fényviszonyokhoz, és felismerte Nóra néni alakját, aki mintha víz alatt, nehézbúváröltözetben lenne, végtelen lassú mozdulatokkal küzdötte magát a lépcső felé, és amint jobban beért Rita látómezejébe, az is érthetővé vált, hogy miért ez az erőfeszítés. Hálóingje a hátán szét volt hasadva, és erős, kétujjnyi vastagságú indák tartották őt fogva. Valamiképp hozzákapcsolódtak testéhez, megfeszültek, majd az öregasszony zihálva térdre roskadt, végül eldőlt a földön, ekkor Rita már nyitotta az ajtót, de mikor kiért, a kicsiny és hideg előtér üres volt.

Nóra néni ajtaja pedig zárva.

Képzelődtem, mondta magának, és lépett egyet előre. Belerúgott valamibe. Lehajolt érte. Egy ágdarab volt, letört valamiből. Amíg a kezében tartotta, érezte, meglágyul, és kocsonyássá válik, ezért önkéntelenül is ledobta a földre, majd az öregasszony ajtajához lépett, egyet koppantott rajta, de csak halkan, talán hogy ne hallja meg odabent semmi. Képzelődtem, erősítette meg magában a nő, és visszabotorkált a lakásába, gondosan bezárta az ajtót, lefeküdt, de nem jött szemére álom. Másfél órán át bámult a plafont, végül dühösen felült, és kimondta. Ez így nem mehet tovább.

Amint beért a munkahelyére, azonnal megérezte, valami megváltozott, más volt a légkör, izgatott, és várakozásteljes, és mindennek a forrása a két adminisztrátor lány volt, akik a kiskonyhában pusmogtak és nevetgéltek, az egyikőjük, a szőke, csinoska különösen jókedvűnek tűnt. Rita kedvetlenül ült le asztalához, és amint bekapcsolt a gépe, megnyitotta a levelezőt, beírta az új kolléga e-mail címét, és elkezdte neki megfogalmazni az üzenetet, melyben vacsorára, randira akarta elhívni őt. Tíz óra lett, mikorra végzett művével, amiben minden szó a megfelelő helyre került. Nem volt túl megalázkodó, se túl kitárulkozó, hagyott lehetőséget mindkettejüknek a visszavonulásra, néhol kissé vicces, máshol komoly és érzelmes lett. Mielőtt a küldés gombra nyomott volna, felpillantott a másik asztal felé, és elhűlve látta, hogy a szőke adminisztrátor ott áll fiatalember mellett, nevet rá, mosolyog, és közben a derekát szinte nekidörgöli a másik vállának.

Azonnal törölte a levelet, és érezte, arca vörösre vált, de nem sejtette, hogy ez még csak az első fázisa a megaláztatásának. A második csapás délután jött, mikor vécén volt, és a két lány benyomult a kicsiny helyiségbe, hogy megigazítsák a sminkjüket, mert ők csak kettőig dolgoztak, és indultak haza. Később Rita azon tűnődött, talán direkt megvárta a szőke lány, hogy ő bemenjen a mosdóba, és szántszándékkal jöttek utána. És hova mentek vacsorázni, kérdezte az egyik hang, mire másik gondtalan vidámsággal válaszolt, nem tudom, valami olaszba, ő választ. Kivártak, talán az ajkukat rúzsozták, vagy a púdert ellenőrizték arcukon a tükörben, majd jött a tőrdöfés, te, én eddig úgy gondoltam, Rita lesz a befutó nála. A szőke lány hangja leplezetlenül gúnyos volt, mikor válaszolt. Alapvetően aranyosnak tartja, de hát túl férfias az ő ízlésének, túl, hogy is mondta, vállas. Nevettek, majd kivonultak, ő pedig kiengedte a levegőt, és érezte, hogy az első könnycsepp végigfut arcán.

Dermedt szürkeségben telt a délután maradéka, kerülte munkatársai tekintetét, erőt vett magán, és nem pillantott fel a jól ismert alakra se a másik asztalnál. Fél ötkor morogva elköszönt tőlük, és mintha álomban mozogna, lassú, nehézkes járással elbotorkált a buszig, majd a buszmegállóból a házukig, fel a lépcsőn, és aztán a kis előtérben megtorpant.

Rita néni ajtaja résnyire nyitva volt. Talán az ő éjjeli kopogása lökött rajta egyet, talán egyáltalán nem volt már korábban se bezárva, mikor a növény.

Elvágta gondolatait, mert hisz az éjszakai látomás nem lehetett valóság, csak a képzelete játszott vele.

Tudta, hogy be fog menni.

Ekkor történt meg a hetedik, egyben utolsó találkozása az öregasszonnyal.

A retiküljét védekezően maga elé tartva belökte az ajtót, és belépett a félhomályos folyosóra, aztán megfordult, és ösztönösen kivette a kulcsot a zárból.

Ahogy előre ment a süppedős padlószőnyegen, megcsapta arcát a meleg, és valami a fejére csöppent. Felpillantva látta, hogy a mennyezetet elborítja az indák, leveleket eresztettek, a pára ezeken csillogó göbökké gyűlt. A nappali fokozatosan tárult elé, és amikor már mindent látott belőle, szája elé kapta szabad kezét, és öklébe harapott. A növényből előburjánzó gyökérfonatok ott voltak mindenhol, a belőlük sarjadó levelek szétterültek a plafonon, itt-ott apró, sárga, kék és piros virágok fakadtak köztük, a padlót ugyancsak befonták a kacsok és az indák, és felfutottak az ágyra, körbehálózták az öregasszony háton fekvő, vézna testét, befúródtak orrába, fülébe és szája sarkába, és a hálóing alatt is ott lapultak, mint vénák a bőrt, úgy domborítva ki a szövetet. Rita hátrált egy lépést, vissza a folyosóra, de ekkor Nóra néni szeme felnyílt, feje roppanó hangok kíséretében felé fordult, és ő elveszett a szénfekete tekintet fókuszában, és később már nem emlékezett rá, hogy az öregasszony beszélt hozzá vékony hangján, vagy a fejében szólalt meg egy magabiztos, erős valaki.

Eljöttem hozzátok az űr sötét és hideg terein át, mondta Nóra vagy a hang, eljöttem, és elhoztam ide, e rideg és kietlen helyre, ahol nem volt korábban csak szikla és víz, az életet. De túl törékenynek bizonyult, ezért szükségem volt segítőkre, rátok, akik óvják, gondozzák és táplálják lényemet.

Rita kérdezni akart vagy inkább félbeszakítani, megkérni őt, hogy hagyja abba, hogy engedje el őt e tekintet, hogy kirohanhasson a lakásból, de nem bírt moccanni, elbűvölve hallgatta a szavakat, és tudta, hogy élete legfontosabb mondatait hallja, mondatokat, melyek töredékesen, de előadták a történetet, azt, ahogy az első emberek torz és selejtes magjait a növény a földbe plántálta, és ők kikeltek bábjukból, csupa kar és láb torzszülöttek, és esetlenül próbálták segíteni az életük teremtőjét, mindenek urát, a csillagok vándorát, aki aztán évszázadoka alatt tanult hibáiból, finomította és nemesítette ezeket a korcsokat, míg elő nem állt a tökéletes lény, az, aki képes legyőzni a hideget, a rágcsálókat, a vadállatokat, a vihart és a földomlást, képes újból és újból átültetni, szaporítani és gondozni őt.

De aztán ellenem fordultatok, folytatta közömbösen a hang, és Nóra néni teste megrándult, fellázadtatok, és önállóvá váltatok, engem pedig a hideg hegyoldalak magányos zugaiba száműztetek.

Rita ekkorra tudott annyi erőt gyűjteni, hogy kinyögje, én nem tehetek róla. Csak ennyit, ám ez is elég volt ahhoz, hogy újra érezze a testét, a lábát, a kezeit, a retikülje súlyát.

De a fajod igen, a vesztemre törtetek, ám ennek most vége, folytatta a hang immár kissé halkabban. Visszatértem. Kiküldöm közétek ezt a testet, és beporzom a világotokat. Menj, add hírül, hogy a teremtőtök visszatért.

Az öregasszony teste megfeszült az ágyon, és a lemenő nap tiszta fényében Rita most vette csak  észre, hogy a bőre zöldes árnyalatot öltött, és a szájából minden egyes lélegzetvétellel zöld spórák felhője áramlik ki, és azt is látta, hogy könnyezik, tehetetlenül sír, és a cseppek arcán ugyancsak zöldre voltak színezve.

Menj. Ennyit mondott még a hang, majd hozzátette, várd az eljövetelt. Az indák leereszkedtek a plafonról, és gyengéden meg-megtaszították őt, a lába alatt a folyosó életre kelt, és a növény a bejárat felé terelte őt, egészen a küszöbig, amin szinte átbukott, hogy térdre rogyjon az előtérben, miközben az ajtó hangos dördüléssel becsapódott mögötte.

Jó tíz percig hevert ott, végül jött két a kamasz, akik a negyedikre mentek, az egyik megjegyezte, nézd már a részeget, mire a másik felröhögött. Amikor elhalt a zajuk, Rita erőt vett magán, és a bement a saját lakásába. Alkonyodott. Lerogyott az ágyra, és a földre dobta a retikült. Kicsúszott belőle telefonja, a képernyő egy új üzenetet jelzett. Közömbösen lenyúlt érte, megnyitotta. Anna írt neki. Azt kérte, hogy távolítsa el a növényt az anyja közeléből. Beszélt néhány szakértővel, akik azt javasolták, hogy valami lakatlan helyre vigye, de még jobb, ha elpusztítja, ugyanis nagyon invazív, illetve kifejlett állapotában hallucinogén anyagokat termel. Sajnálja a kellemetlenségeket, és hogy nem nézett előbb utána. Az indiánok állítólag évszázadokon át irtották, így ma már csak az Andok eldugott völgyeiben terem meg – bizonyára nem ok nélkül. Előre is köszönöm a segítséget, zárta sorait.

Rita sokáig ült az ágyon, végül a hidegre eszmélt, mivel minden reggel, mielőtt elment, lekapcsolta a fűtést. Rémlett neki az internetről, komoly mínuszok kerekednek éjszakára a napokban. Borzongva felállt, és a mosdóba ment, levette kötött mellényét és az izzadtság- és félelemszagú ingjét, és megmosta arcát forró vízzel. Sóhajtva kiegyenesedett. A pára lecsapódott a tükör felületén. Letörölte, és ekkor meglátta a megoldást maga előtt. Ott volt a felsőteste, csupán melltartóval takarva, amit reggel még oly gondosan választott ki, hisz nem tudhatta, hogy zárul az este, ott volt ez a csupa erő és izom test, amit a növény nemesített, de ő edzett ilyenné, a valóban széles, v alakú vállak, a vastag felkarok, melyek kissé már elpuhultak, az erős nyak. És mikor erre a testre nézett, már tudta, mit kell tennie.

Melegítőt vett, a fejére húzta a kapucnit, egy fekete, csúnya tolldzsekit választott mellé, amit már régóta nem hordott, és kesztyűt is keresett, mert ez fontos volt. Elrakta a szomszédos ajtóból kivett kulcsot. Csinált pár karkörzést, oldalhajlítást, nyújtást. Aztán várt, míg teljesen besötétedik. A nagy ablaknál állva nézte, ahogy a mező felett elhalványul az ég alja, és feltűnnek az első csillagok, közben az űr hidegére gondolt, amin keresztülutazott a növény, talán egy meteor meleg, biztonságos belsejébe zárva, hogy itt kössön ki, ezen a bolygón, mely Rita számára nem sok örömet tartogatott felnőtt életben, de mégsem hagyhatom, hogy ez legyen, morogta maga elé, majd észrevette, hogy immár sötét van odakinn. Felvette a kabátot, lement a ház mögé, és hosszasan keresgélt a múlt nyáron elbontott garázssor maradék sitthalmai közt, míg kezébe nem akadt a megfelelő példány. Visszasétált a házhoz. Az úton már felgyulladtak a lámpák, pont elég fényt adtak, hogy bemérje a távot, a szükséges erőt, az ívet. Körbenézett. Sehol nem volt egy lélek sem. Az ablakokban nem látott kifelé bámuló arcot.

És ekkor Rita adott magának és ennek a kellemetlen világnak még egy esélyt, összeszedte tizenkét éves kézilabdás pályafutásának minden tapasztalatát (két megyei elsőhely, egyszer az év játékosa az országos listán), és ahogy annyiszor a pályán átlövésnél, gyönyörű dobással elhajította a kezében tartott tégladarabot, ami bezúzta az öregasszony nappalijának ablakát. Az üveg csörömpölése halkabb volt, mint várta. A fal alá húzódott, hogy ne lássák meg, majd pár perc után visszaóvakodott a  sötét lépcsőházba, és lábujjhegyen felment a harmadikra. Sehol nem nyílt ajtó. Senki nem jött ki a lakásából, megnézni, mi volt ez a zaj. Két percig hallgatózott, aztán a lopott kulccsal nagyon lassan kinyitotta Nóra néni ajtaját. A lakásban nem moccan semmi, de elégedetten megborzongott, ahogy a hideg első áramlatai végignyargaltak felé a folyosón, kisöpörve a meleg levegőt. Behúzta az ajtót, és kívülről bezárta a kulccsal.

A saját lakásában nem kapcsolta be a fűtést, nem akart kockáztatni azzal, hogy a közös fallal meleget ad át a szomszédos tereknek. Levetkőzött, majd írt egy rövid üzenetet Annának, hogy el kellett utaznia pár napra, de amint hazatér, intézkedik. Két paplannal takaródzva aludt el, és nagyon békés álmai voltak.

Másnap reggel kesztyűs kézzel kinyitotta az öregasszony ajtaját, és a kulcsot belülről a zárba illesztette. Tétován lépett egyet előre, majd még egyet, és már a folyosón állva elégedetten nyugtázta, hogy látszik a lélegzete. Az indák eltűntek a plafonról, a padlót egyenletes rétegben fekete massza borította. Deresen csillogott. Alig vette észre a fal mellett heverő tégladarabot. Beóvakodott érte, és felkapta, közben nem állta meg, benézett a nappaliba. Attól, amit látott, egyszerre érzett szomorúságot és örömet, és arra gondolt, hogy a legtöbb fontos dolog az életben ilyen érzéseket kelt az emberben.

Távozáskor behúzta maga mögött az ajtót. Úgy tervezte, két nap múlva jó sokáig és jó hangosan fog dörömbölni a bejáraton, és mikor nem jön odabentről hang, jelenti gyanúját a rendőrségen. Vagy a mentőknél. Nem sejtette, de pont akkor, mikor a mentősök leviszik a lépcsőházban az összeaszott, különös, zöld színben játszó holttestet, melyet úgy kellett kibányászniuk a növényi hulladék dermedt halami közül, a postás csomagot hoz neki. Egy gyönyörű, vörös sálat, amit egészen májusig úgy hord majd, mint valami érdemrendet.

2024