Adalékok a világvége történetének jobb megértéséhez

Ha ellátogatunk a Tar községben található XIII. századi templomhoz, át kell haladnunk a középkori védőfal gyűrűjén, ami várszerű hatást kölcsönöz az egyébként - laikus szemmel - nem túl érdekes épületnek. Ez a templom volt a modellje Sirom falu hasonló építményének. Nem messze tőle található az egykori Tar-család udvarházának maradványa - egy falrészlet. Mindebből talán kitűnik, számomra nem a történeti látnivalók miatt érdekes a település. Hanem mert itt született Tar Lőrinc, a XV. századi nemes, aki az írországi Szent Patrik barlangig zarándokolt, ahol sok elődjéhez hasonlóan ő is pokolbéli víziókban tapasztalta meg a túlvilág sajátosságait. A látomásokat - melyek lejegyzett változta magyarul is elérhető - valószínűleg a barlangban lévő gázok okozták. Sokat tűnődtem ezen a férfin, az elszántságán, azon a bátor akaraton, ami az ismert világ egyik legnyugatibb pontjáig vitte a Mátra alatti birtokairól. És csak most, az elmúlt években jöttem rá, hogy némiképp elődömnek tekintetem, innen a tisztelet és az érdeklődés, hisz ahogy ő, én is kellemetlen, de talán mégis érdekes történeteket találok ki az életről - és ami túl van rajta. Ez az évszázados kapcsolódás az oka, hogy megidézem alakját a mostani történetben.      

A nővel Pásztó romjai közt akadtak össze, pontosabban ő merészkedett oda a kis tűzhöz, amit egy panelház félig-meddig eltorlaszolódott tárolójában raktak. Viharvert motorosruhát viselt, papucsot, fején a decemberi hideg ellen füles sapkát. Valaha csinos lehetett, de mostanra megőszült attól, amit látott, az arcát ráncok szabdalták, és a tekintetében nem volt más csak rettegés és magány.

Adtak neki egy húspogácsát, amit abból sütöttek, amit az út mentén találtak. Mosolyogtak rá, és bemutatkoztak. Marton, mondta a vezetőjük, az egykori katona, Júlia, mondta az anyuka, aki folyamatosan remegett, Imre, mondta a kamasz, aki leborotválta a haját és a szemöldökét, és felhasított arcában, a seb vörösében fehérlett szemfoga. Ennyien voltak. Menekültek az ország minden tájáról.

Mariann motyogta a nő, miközben rágott és nyelt. Látszott rajta, rég nem evett. A tűzbe meredt, a fejében bizonyára mindenféle emlék kavargott. Vállán és haján lassan megolvadt a hó. Jó kis vihar van odakinn, jegyezte meg az anyuka reménykedve, ilyenkor ők sem jönnek elő. Á, ezeknek mindegy, ezeknek az átokfajzatoknak, legyintett lemondóan Marton. Az esőt nem szeretik, tette hozzá a kamasz, egyet se láttam még esőben. Megpiszkálta a tüzet. Szikrák szálltak fel, majd gyorsan ki is hunytak. A füst kitekergett a mennyezet egy résén. Felettük az épület fele elcsúszott. Talán bombatalálat érte. Vagy a gázvezetékrendszer robbant fel. Lehet, egy lakó miatt, aki így vetett véget életének.

Szerintem karácsony este van. Szólt később az anyuka. Egy koszos babát szorított remegő testéhez. Nem mondta el, miért hurcolja magával. Talán a gyerekére emlékeztette, akit elragadtak tőle valamikor. De az is lehet, megnyugtatta ez a gesztus. Tegnap is ezt mondtad. Jegyezte meg szelíden Marton, majd az idegen nőre pillantott a tűz túloldalán. Maga mivel foglalkozott. Azelőtt. Úgy tette hozzá a szót, mintha egy ősi, gonosz isten nevét mondaná ki.

Titkárnő voltam, nézett rá a másik. Szemében ott táncolt a lángok fénye, arca ellágyult a melegtől, a ráncok is kisimultak rajta valamennyire. Aztán megkeményedett ez az arc, mert eszébe jutott valami. Olyan lett, mint egy halotté, mikor még langyos a test. El nem hinné kinek voltam a titkárnője.

Kinek. Kérdett vissza a kamasz mohón, aztán megtörölte a sebét. A lyukon folyton kifolyt a nyála. A nő rápillantott, majd keserű fintorral válaszolt. Azé, aki ezt okozta velünk. Széles mozdulattal körbeintett. A másik három azonnal megértette, mire gondol „ez” alatt.

A hullákra az út mentén és az épületekben. A temetetlen holtakra, kiket felhasítottak. A karóba húzott testekre. A fákhoz kötözött tetemekre, akikről levagdostak dolgokat. A szétdobált végtagokra a mezőkön, az árkokban és a szántókon. A fej nélküli torzókra a templomokban. A kizsigerelt alakokra, melyek az ablakokból lógtak ki a falvakban. A kitépett gerincű, megnyúzott, kifacsart, szétmorzsolt emberiségre.

Ott voltam, mikor elkezdődött, bólogatott a nő, láttam, hogy honnan jött mindez. Eszelős, gondolta Marton. Próféta, rebegte félhangosan az anya. Egész jó lehet a melle, tűnődött a kamasz

Mesélje el nekünk, kérdte a férfi, majd hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett a romos padlón. Sejtette, hogy most egy hosszabb történet jön. Hallott már ilyet. Más vándorok is elmondták már neki a saját megfejtésüket. Egyszerűen kellett valami magyarázatot találni arra, ami történt. Az ember már csak ilyen, gondolta.

Emlékeznek Noelre, kérdezte hirtelen a nő, mire mind a hárman bólintottak. Persze, mondta ki a férfi, ki ne emlékezne rá.

A titkárnője voltam.

Ő találta fel azt az új motort jegyezte meg az anya bizonytalanul. Hajtóművet, javította ki a kamasz. Tőlem aztán, vont vállat a másik.

Igen, helyeselt a nő. Ő találta fel az antigravitációs meghajtást. De nem ezt volt a legnagyobb találmánya.

Mind csönden maradtak pár másodpercig. Mind visszaemlékezte a korábbi életükre. A hírekre, az internetre, a filmekre, a színházakra, az emberekkel teli utcákra, a kirakatokra, a jó éttermekben a jó ételekre.  Aztán visszatértek a jelenbe, és a három vándor a nőre nézett. Várták, hogy folytassa. Mert a történetek iránti vágy megmaradt még a világ pusztulása után is.

A nő pedig lenyelte az utolsó falatot is, zsíros ujjait a ruhájába törölte, majd mély levegőt vett, és belekezdett.

Talán nem tudják, de Noel csodagyerek volt. Egy kis nógrádi faluban, Taron született. A szülei borzalmas, lecsúszott emberek voltak, mindezt ő mesélte el nekem, tudják, sok időt töltöttünk együtt, mert egybe volt nyitva az irodája az enyémmel. Az apja egy alkoholista volt, verte őt, talán mást is csinált vele, de aztán hála istennek eltűnt a képből, mikor a kisfiú hatéves lett. Az anyja még rosszabb hatást gyakorolt rá, dühkitörések és majomszeretet váltakoztak nála néha óránként. Segélyekből éltek, folyamatos nélkülözések közepette. Noelnek szörnyű gyerekkora lehetett, és azt hiszem, ez a rengeteg szenvedés, a fizikai és érzelmi bántalmazás miatt utálta meg úgy általában az emberiséget. Mikor iskolába került, a kivételes képességeire azonnal felfigyelt egy tanára. Beajánlotta valami programba, így kiemelték a környezetéből, a fővárosba került, egy speciális, szegény sorsú, de jó képességű gyerekek számra létrehozott intézetbe. Már itt kitűnt, hogy mennyire jó matematikából és fizikából. Miután felfedezte az iskola könyvtárát, rövid időn belül olyan előrehaladásra tett szert e két tárgyban, hogy hamar beérte, majd lehagyta tanárait. Ekkor tizenkét éves lehetett, és születésnapja estéjén elolvasta a tízezredik könyvet. Sokat beszélgettünk a gyerekkoráról. Általában rühellte az emberek társaságát, de engem kedvelt. Bizonyos mértékig. Visszatérve az életére, talán nem annyira közismert, hogy tizenhat éves korában jött egy lázadó korszaka, és elszökött az iskolából, sőt, az országból is. Valami nagyon bonyolult módon, az egyik tanár segítségével, tőzsdei machinációkkal némi tőkére tett szert, nem értettem pontosan, de előre megjósolta az eséseket és emelkedéseket bizonyos részvényeknél, nem is fontos, a lényeg, hogy az így szerzett pénzből bejárta Észak-Afrikát és a Közel-Keletet. Maga se tudta, mit keres, de szerintem az esztétikai korszakát élte. Tudják, én filozófia szakon végeztem, és Kierkegaard volt a kedvencem, belőle írtam a diplomamunkámat. Ő volt az egyik legnagyobb filozófus, ragyogó elme, aki méltatlan körülmények közt halt meg, székrekedéssel és bevizeléssel küszködve, de élete végéig kutatta a létezés szabályait. Na, ilyen volt Noel is, ám nem emiatt hoztam fel Kierkegaardt, hanem mert ő három szintet különít el az emberi létezésében. Az esztétikai, az etikai és a vallási létet.

Most ez egy filozófiaóra lesz, szólt közbe elégedetlenül a kamasz. Mert a filozófiát már suliba is nagyon untam. Hallgasd már meg, mire akar kilyukadni, szólt rá szelíden az anya. Finoman bánt ezzel a nagy gyerekkel. Mióta összeakadtak, kedves volt vele. Talán a széttépett kisfiát látta benne.

A nő kivárt, majd vállat vont, és egykedvűen folytatta. Színtelen hangon beszélt. Ez valahogy ellentétben volt azzal, amit mondott.

Szóval szerintem Noel végigélte ezt a három szintet, és az esztétikaival kezdte, az utazásai során élményeket gyűjtött, zsigeri tapasztalatokat. A mediterrán ételek. A déli nap fénye. A nők fahéjillata keleten. Ám egy idő után haza kellett térnie, és munkába kellett állnia, mert erre kényszerítette a második szint az etikai lét, melynek alapja az észszerű munka. Egyedül a munkával vagyunk képesek meghaladni az élet szépségére rácsodálkozó lényünket, a tevékenység az, ami által nem a vágyainkra, hanem a rajtunk kívül lévő objektív célokra tudunk fókuszálni.

Ez már nekem is magas, csóválta fejét az anya. Marton, aki eddig figyelmesen bámult a nőt, most halkan megkérdezte, mire akar mindezzel kilyukadni? Hogy fogunk így eljutni ehhez, ami most van?

A nő sokáig nem válaszolt, nézte az lanyhuló tüzet. A kamasz is észrevette, hogy már kezd alábbhagyni a lobogás, vagy csak fázott, felállt, a sarokba ment, hozott pár széklábat, rátette. Ezután fedezte fel azt a hajtóművet, nem, kérdezte a nőre pillantva, aki még mindig a lángokat figyelte. Most bólintott, és folytatta a karácsonyi mesét.

Igen, de ehhez, a kutatásaihoz pénzt kellett szerzenie. Így először visszament a régi tanárához, akivel tőzsdézett, és kölcsönkért tőle, majd kibérelt egy labort, és csinált pár egyszerűbb fejlesztést elektromos autókhoz, melyeket szabadalmaztatott, és aztán eladta őket, de ez csak ahhoz kellett, hogy megvegyen egy nagyobb épületet a főváros szélén. Noel Factorynak nevezte el, ez lett a központi bázisa, a főhadiszállása, ott kezdtem én is, mikor csatlakoztam a céghez. Szemtanúja voltam, láttam, ahogy beleveti magát az új projektekbe, több mindenen dolgoztak ott párhuzamosan, de ő csak azzal foglalkozott, ami végül elhozta neki a világhírt. Megalkotta az első antigravitációs hajtóművet. Mindezt öt év alatt. Ennyi idő kellett neki, hogy a világ egyik legnagyobb feltalálója és leggazdagabb üzletembere legyen, mert jött a hírnévvel a pénz is, siker, csillogás, címlapok, gyönyörű barátnők.

El akart menni a Marsra, jegyezte meg Marton, emlékszem, ez volt a terv.

Igen, bólintott a nő. Úgy volt, hogy az első űrhajó, ami használja az antigravitációs hajtóművet, egyenesen a Marsra megy. És Noel lett volna az egyik utasa. A találmánya ugyanis meg tudta volna változtatnia nemcsak a közlekedésünket, de az űrutazást is. Hisz nem kellett volna az a rengeteg üzemanyag, hogy elhagyjuk a bolygót, a kísérletek világosan kimutatták, hogy az új hajtás képes bármilyen súlyt könnyedén felemelni, kivinni a légkörből, majd Föld körüli pályára állítani.

Mélyet sóhajtott, megcsóválta fejét. De aztán, mielőtt beindult volna gyártás, mielőtt ráálltunk volna arra, hogy megváltoztassuk az emberiség történelmét, elment arra az kiképzésre.

Mire, kérdezte a kamasz, aki épp újabb széklábat helyezett a tűzre, és nem hallotta jól a szót. Odakint, a távolban zaj hallatszott, mire mind hallgatóztak pár másodpercig, majd Marton intett, csak a romok.

Írországba mentek, egy kiképzőtáborba, ami felkészítette őket a Marson várható megpróbáltatásokra, folytatta a nő tűnődve. Egy másik ember jött haza. Amikor megpillantottam, azonnal tudtam, történt valami. Később csak töredékesen beszélt róla nekem.  Volt ott egy barlang, ahova leereszkedett. Ez valami feladat volt, tájékozódni kellett odalenn a sötétben, megtalálni a helyes kijáratot a hegy túloldalán. De eltévedt. Majd elvesztette az eszméletét. És aztán látott dolgokat.

Milyen dolgokat, vetette köze a kamasz, mire a nő ránézett, és a fiú megborzongott.

Utánaolvastam, a középkorban ez a barlangrendszer egy zarándokhely volt. A zarándokok lemásztak a kürtőkbe, ahol mindenféle gázt belélegeztek, és látomásaik támadtak, úgy érezték, a pokolban vannak, és látni vélték az ördögöket, amint a bűnösöket kínozzák, volt, aki még Luxemburgi Zsigmondot is megpillantotta egy nagy üstben főni. Valami hasonló történt Noellel, és az biztos, hogy mikor visszatért, megkezdődött életében a harmadik szakasz, a vallási lét. Emiatt vagyunk most itt.

Várjunk csak, emelte fel kezét figyelmeztetően Marton, azt mondja, hogy mindaz, ami történt, Noel egyik találmánya miatt van?

A nő úgy bólogatott, mintha nagy súly lenne fején. Igen. Ott voltam. Végignéztem, ahogy megváltozik, ahogy hatamába keríti az, amit abban a barlangban látott.

Mit látott, jött a kérdés az anyától, aki annyira figyelt, hogy még a babát is leengedte az ölébe.

Eleinte nem raktam össze a dolgokat, szabadkozott a nő, mert először csak annyit mondott, hogy beszélt valakivel, inspirációt kapott, és emiatt egy új projektbe kell kezdenie, ezért félrerakta az antigravitációs hajtóművet, pedig már az űrhajó célegyenesben volt, és teljesen ráállt erre a másik dologra.

A teleport. Ezt a kamasz mondta diadalmasan. Emlékszem, kiszivárgott, hogy sikerült neki teleportáló gépet építeni, és elküldött egy csomó embert valahova.

Igen, valóban, bár titokban szerettük volna tartani a fejlesztést, valaki szivárogtatott, ismerte el a nő. Egy másik Földre küldtük őket – vagyis ekkor mindenki ezt gondolta, mert Noel ezt mondta nekünk és nekik is. A nő várt, hagyta, hogy emésszék a kijelentéseit, végül megszánta őket, és folytatta. Másfél évbe telt neki a skóciai túrát követen, míg megépítette az első prototípust. Engem ért a megtiszteltetés, hogy bekapcsolhattam. Egy nagy doboz volt. Beraktunk egy almát, megnyomtam a gombot, és az alma eltűnt. Noel azt mondta, hogy egy másik dimenzióba került, ami teljesen ugyanolyan mint a miénk, ugyanolyan Földdel, mint miénk, és talán ugyanolyan emberek közt jelent meg, mint mi vagyunk. Noel azt mondta nekünk, hogy fel kell térképeznünk ezt a másik világot, ahova a teleport utat nyitott, kutatókat és mérnököket kell odaküldenünk, akik megalapozzák a jövőbeli folyamatos kapcsolatot, minél több embert, szakembert, akik majd képesek lesznek felépíteni a túloldalon egy küldő állomást, és így vissza tudják teleportálni ide, hozzánk onnan magukat. És így beindulhat a két világ közt utazás, ami sokkal de sokkal nagyobb dolog holmi antigravitációs hajtóműnél, amivel legfeljebb a poros és halott Marsot érhetnénk el.

Mélyet sóhajtott, majd megcsóválta fejét, és véginézett a másik hármon, akik mereven és némiképp értetlenül bámulták őt. Az üzem dolgozói közül toborzott önkénteseket, mert továbbra sem akarta kivinni a dolgot a világba, és persze a dolgozók, akik rajongtak érte, egymást taposva jelentkeztek, így aztán hamarosan el is indultak az első csoportok. Hosszas egyeztetés és válogatás után előbb három, aztán nyolc, végül tizenkét embert küldött át a teleporton, ami ekkor már szekrény méretű volt. Néztem ezeket a bátor férfiakat és nőket, akik beléptek abba a rémisztő dobozba, aztán egy éles, szisszenő hang kíséretében semmivé váltak, és nekem nagyon rossz érzésem volt, úgy tűnt, mintha elporladnának, és bizonyos értelemben ez történt velük. Vagy még rosszabb.

Micsoda, kérdezte az anya, de a másik úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést, vagy talán az emlékek intenzitása miatt valóban nem hallotta.

Végül szeptemberben tartottunk egy sajtótájékoztatót a teleportról, folytatta a nő, az utolsó munkanapomon. Ez volt egyébként mindenkinek az utolsó munkanapja a bolygón. Bizonyára emlékeznek rá. Ott derült ki, hogy mi is ez az egész.

Felállt, és kinyújtózott, majd lenézett rájuk, a három földön kuporgó emberre, akik soványak, mocskosak és törődöttek voltak a hónap óta tartó meneküléstől és bujkálástól. Megköszörülte torkát, és így folytatta: addigra persze eltelt annyi idő, hogy az átküldött csapatnak már vissza kellett volna érnie, már meg kellett volna építeniük ezen az iker-Földön a másik teleportállomást, és be kellet volna üzemelniük. De nem jelentkeztek. Senki nem tudta a Factoryban ennek okát, csak Noel. És azon az utolsó napon el is mondta nekünk. Vallási ok volt, amint az imént említettem, a vallási létbe ugrott ott, a barlangban, mert vissza kell mennünk ahhoz a skóciai lyukhoz, ahhoz az elátkozott helyhez, ahol a kábulat során találkozott valakivel, aki elmondta neki, megsúgta a fülébe, hogy miképp tudja megépíteni a teleporátló készüléket, ami igazából nem teleport volt, hanem egy kapu.

A nő kisétált a félember nagyságú nyíláshoz, amin keresztül a másik három bemászott ebbe a eltorzult helyiségbe, tüzet raktak, aminek a fénye kiszivárgott, így akadt rá a csapatra. Hideg és némi hódara jött be a nyíláson, de nem érdekelte, lehunyta szemét és emlékeiben kutatott, majd tovább mesélt.

Az utolsó sajtótájékoztatón legalább őszinte volt. Elmondta, hogy mit csinált és miért. Azt mondta, a barlangban találkozott ezzel a valakivel, aki felvetette neki, hogy talán ideje véget vetni az emberiség történtének, és számára ez vonzónak ötletnek tűnt. Bizonyára a gyerekkora miatt, vagy mert elért mindent, és végül el akart jutni a vallási lét legmagasabb fokára is. Úgy vélhette, ezzel a tettével istenné válhat, mert csak egy isten képes eltörölni a világot. Persze csak találgatok, mert minderről már nem tudtunk beszélni, mert már nem volt rá idő.

De mi történt aznap, bukott ki Martonból a kérdés, mire a nő szünetet tartott, mély lélegzetet vett. Ott álltam, a terem végébe, közel az ajtóhoz, mondta aztán. Talán emiatt éltem túl, mert én értem ki legelőbb, elfutottam a liftig, azán ki az utcára, rohantam, mert tudtam, hogy ott lesznek a nyomomban. Emlékszem, Noel fenn állt, a pulpituson, a teleportáló szekrény mellett, és bevallotta, hogy soha nem volt semmiféle másik Föld. Hogy a skóciai barlangban nem egy jóindulatú hang osztotta meg vele a gép elkészítésének titkát, hanem egy nagyon is gonosz és céltudatos entitás. És ő ráállt az alkura, ahogy előtte már sokan mások, és most bevallja, a gép valójában egy kapu, ami a Pokolba nyílik, és ez a kapu kétirányú, és ideje megnyitni az ajtót ide, a Földre. Bekapcsolt valamit, aztán a következő pillanatban megjelent az első. Kimászott abból a szerényből, és én pedig ösztönösen menekülni kezdtem, de még hallottam, ahogy a gép újból működésbe lép, egy újabb szisszenés, és jött a második, akkor már mindenki sikoltozott, és szaladtak utánam az emberek és démonok egyaránt.

Elhallgatott, felkapta fejét, mert újból volt valami zaj, de most se történt semmi, és az éjszakájuk is nyugodtan telt, ám másnap reggel, mikor útra keltek a hólepte tájban, már a városon kívül, a Mátrába vezető út mentén egy feketére égett furgon mögül kiugrott egy démon, az egyik azok közül, akiről a nő beszélt, akiket Noel szabadított világra, és felhasította az egykori titkárnő testét a vállától az ágyékáig, mire a másik három háromfelé szaladt, de persze mindhiába, mert a pokol elől, ami a Földre költözött, nem volt menekvés.

2023