A telepi ember háza

Ez egy hosszabb ívű történet lesz, ilyenkor jobban van időm elmerülni a teremtett világban, legutóbb ez volt ilyen, amit, emlékszem, forró, augusztusi reggeleken írtam, három oldal után már nyakig veríjtékben, aztán mindig egy szál cigaretta, és persze borzalmasan élveztem az egész folyamatot. Félig teremtett világ ez a mostani - hisz jó sok dolgot emeltem át a saját emlékeimből a lenti szövegbe. A főszereplő kiléte kétséges, technikailag pedig megpróbáltam játszani a rövid-hosszú mondatok ritmusával, vagyis hogy a hosszú, hadaró mondatok fogják elmondani a rossz dolgokat vagy a fontos dolgokat.  A narrációban megjelennek előre-hátra utalások, mikroszkopikus észrevételek, olyan apró részletek, melyek a később nyernek majd értelmet. És hogy ki valójában a telepi ember? Semmiképp sem a képen látható ismeretlen, őt családi fotók közt találtam, szüleim nem tudják, ki lehetett, akik tudnák, azok pedig már nem élnek. Ahogy mondtam, hosszú történet, rá kell szánni az időt, de - immár többször újraolvasva - úgy vélem, megéri, benne van mindaz, amiért szerethetőek az írásaim, benne van a szerelem és annak hiánya, az árulás, a csakazértis, dacos kitartás, a kegyetlenség, ami akaratlan és öntudatlan, és benne van a sötétség hatalma is, no meg a hajnal, az egyszerre felszabadító és szomorú fényeivel. 

Telepinek a Meggyes oldalába lakókat nevezték a faluban. Az 1920-as évek elején jöttek be a községbe, a gyár épített nekik a meredek domboldalon szükséglakásokat, legyen hol élniük, míg a városban el nem készül a munkásnegyed a patak partján. A férfiak minden reggel kis csoportokban, gyalog mentek be a városszéli gyárba, ami hat kilométerre volt a falutól. Volt köztük mindenféle karakter, fura beszédű felvidéki tótok, keskeny szemű kunok, erdélyi szakállas mócok ballagtak végig pipázva, cigarettázva a keskeny erdei úton, hogy aztán elnyelje őket a vasgyár.

Később, miután a kétemeletes téglaházaik megépültek, a legtöbben beköltöztek a városba. Hátramaradt, silány szükséglakásaikat elfoglalták a falusiak, átalakították őket, míg később a legtöbb cigány családoké lett, akiket a tanács telepített itt le a hatvanas években. Volt azonban olyan telepi, aki a faluban maradt, megtetszett neki a környék, a hegyes, erdős táj, amely talán a távoli otthonára emlékeztette, a szép asszonyok és a mosolygós gyerekek, megtetszett neki a sötét erdőből alkonyatkor előtörő friss, hideg levegő, mely elárasztotta a falut, és az itt lakók tüdejét, és tele volt jó illattal, a vadalma, a gomba és a moha nehéz, álmosító illataival. Volt emögött más szag is, amit persze a falusiak nem érzékeltek, egy elhullott őz beleinek rothadása, a Gergely-forrás felett eltemetett török katona kaftánjának fahéjillata vagy a keskeny hasadékok szaga, amelyek a Szilvás melyén nyíltak, és amikből kénes füst csapott fel időről időre.

Senki nem tudta, hogy a telepi ember miért maradt a faluban. Egy ideig még ott élt a Meggyesen, aztán az öreg Komisz házát vette meg, még a háború előtt pár évvel, de alig volt benne, felmondott a gyárban, és hetekre el-eltűnt a faluból. Azt mondják, hogy Erdélyből jött, és az Alföldre járt kaszálni, de nem bírta ki a hegyek látványa nélkül, azért telepedett le itt, a hegyvidéken. Hórihorgas férfi volt, barna, napszítta bőrét gondosan borotválta, sötét arcában csillogott a szeme. Vékony is pipát szítt, ha otthon volt, esténként kiült a háza elé, mint a többiek, de valamiért senki nem telepedett mellé a lócára. A lányok és a legények, akik ilyenkor grasszáltak a falu utcáin, és eljátszották évezredes játékaikat, amelynek mindig ugyanaz lett a vége, illendően köszöntek neki, mire ő csak biccentett vagy bólintott, ám a tekintete valahova távolra nézett, valahogy átütötte őket, mintha keresztüllátna a rakott szoknyákon, a húson, a bőrön, a zsíron, egészen a legbenső részükig, mely a máj és a tüdő közt volt, egy apró kis gyöngy, na, az volt a lelkük.

A telepi ember néha hónapokra is köddé vált, nem csak aratási időben, olykor télen vagy tavasszal is. A háza sötéten várta őt, a falusiak ösztönösen elkapták róla tekintetüket, ha elmentek a keskeny kis ablakok előtt, melyeket egy öreg szilvafa árnyékolt. A vastag fájú kerítés mögött tiszta, de üres udvart láttak volna, ha bekukucskálnak. A gyerekek ennél merészebbek voltak, hátulról, a patak felől lopództak be a néptelen telekre, hogy a fészerben játsszanak, de aztán, egy délutánon, ezerkilencszázötvennégy nyarán történt valami, ami évtizedekig elriasztotta a gyerekek több generációját a telepi ember házától. A szüleik mindig elmondták ezt a dolgot az újabb és újabb gyereknemzedékeknek, és azok eszükbe vésték a tanulságot, és a gyerekek, ezek a kerek fejű, kemény csontú, bájos, de irtózatosan kegyetlen és durva lények csak az utca túloldaláról bámulták ezután a házat, néha, a komiszabbak, kővel dobálták az ablakát vagy a tetejét, de ezután mindig elfutottak, mert zsigereikben érezték, hogy bár a ház üres, de bármikor megbüntetheti őket az, ami benne van.

Azon az ötvennégyes augusztus hatodikai napon három fiú átvágott a gazos és kietlen kerten, melyben diófa, szilvafa, faeper és egy olyan fa tenyészett, amiről nem tudták, milyen gyümölcsöt terem, majd jó egy órát játszottak hátul, a szalmában, de megunták, és kitalálták, megnézik, be tudnak-e menni a házba. Végigóvakodtak az ámbiton, végig a keskeny ház hosszában, míg el nem érték az oldalsó bejárati ajtót, amelyet nagy fatáblák védtek. Kihajtották a riglit, és kinyitották a táblákat, majd próbálták a kilincset. Az ajtó zárva volt.

Sokáig leselkedtek befelé az ablakokon, melyet csipkefüggöny takart, de nem láttak szinte semmit, odabenn szürke félhomály honolt. Aztán ezt is megunták, és ekkor egyikük, a legfiatalabb, azt javasolta, nézzék meg a padlást, mert gyakran a padlásról van lejárat a komrába. Így is tettek. Fent, magasan, a ház hátsó részen volt a padlás bejárata. Létrát találtak a fészer mögött, a falnak támasztva, a csalánosban. Felmásztak mind a hárman, megnyitották a deszkaajtót, amit csak egy kampós szög tartott, és már bent is voltak az agyagszagú, meleg tetőtérben. Mindenféle kacat és lom volt itt, a sarokban nagy ládákat fedezett fel tekintetük, elöl pedig, középen, megpillantották a lejárat négyszögét. Egy csapóajtószerűség volt. A kémény mellé vágott kis ablak fénye vastag csóvaként épp mellé tűzött a döngölt padlóra. E csóvában mint megannyi balerina, táncoltak a porszemek. Az egyik fiú, Péter, aki később talajkutató lesz, három gyerek apja, szigorú, de remek férfi, elbűvölten bámulta a mozgásukat, és elméje mélyén megjelent egy villanásra a gondolat, hogy amit most lát, talán többet jelent annál, mint amit elsőre gondolhatna az ember a dologról. Közben társa, a vékony, fekete hajú Miki kinyitotta a lenti házba vezető ajtót, és füttyentett, mert persze hogy a komrába nyílt, ahova is durván ácsolt létrán lehetett leóvakodni. Egymásra néztek, szótlanul, kutatva, fürkészve a félelem és a bátorság jeleit  a másik arcában, végül Bálint, a legidősebb, a kissé kövérkés városi gyerek, aki csak nyaralni járt le nagyijához a faluba, meg hétvégenként a szüleivel, zsíros, nehéz húsokat és zsírtól gyöngyöző leveseket enni, melyekben mindig is undorították a főtt hús nehéz, istállót idéző aromái, ő volt az, aki végül lement, és kinyitotta a komra ajtaját, majd eltűnt a résben, bement a házba, és aztán nem jött és nem jött, és a másik kettő eleinte várt, türelmesen, majd mind feszültebben, végül kiáltozni kezdtek neki, de Bálint nem válaszolt, és ekkor először azt hitték, viccel, de amikor fél óra múlva se válaszolt, a két gyerek nagyon megrémült. Olyannyira, hogy a várható verést is bevállalva hazarohantak, de csak a nagyszülők voltak otthon, öreg, tehetetlen emberek, az egyik végül a szomszédot riasztotta, aki a téeszben traktoros volt, és most hazajött ebédelni, ő ment be a házba, miután egy kis kampós csavarhúzóval kinyitott a nagy bejárati ajtót, és ő találta meg, nyomában a szomszéd asszonnyal, Miki nagyanyjával Bálintot a konyha közepén.

A gyerek összegömbölyödött magzati pózban, két tenyerével a szemét takarta, szájából nyál folyt a döngölt padlóra, jobb lába folyamatosan mozgott, remegett, rángott. Ez a mozgás soha többé nem állt le, és Bálint soha többé nem szólalt meg, és nem tudott enni, beszélni, vécézni, leültették valahova, és úgy maradt, akár egy növény, és a szülei ebbe idővel beletörődtek, mert legalább élt, de aztán, amikor ők meghaltak, és a rokonai nem kívánták ápolni, Bálint bekerült a városi intézetbe, ahol sokkal rosszabb állapotban lévő emberek is voltak, és a gondozók inkább azokkal foglalkoztak, ezért nem sokkal később meg is halt.

Amikor azon a nyáron a telepi ember visszatért a faluba, és hozott magával egy nőt, senki nem merte kérdőre vonni, senki nem beszélt neki az incidenstől. A házban három hétig világosság volt esténként, a falusiak elborzadva hallották a nő vércsekacagását, éjszakánként, a szomszéd, ha kiment vizelni az udvari körtefához, hallhatta a kéjes nyögéseit is. Aztán egy reggelre a nő eltűnt, és ősszel a telepi ember is útra kelt, és ő is eltűnt a szokásos módon.

Ötvenhat októberében az izgágább férfiak, miután alaposan leitták magukat, elindultak, hogy felgyújtsák a házát, köztük volt a traktoros, aki annak idején kinyitotta a telepi ember házának az ajtaját. Ő kezdte a dolgot a kocsmában, ő mesélte el azt a délutánt, immár ki tudja hányadszor, hogy miként leltek rá a gyerekre, és hogy amikor belépett a házba, mondta, onnanstól kezdve, egészen odáig, hogy kilépett, érezte, hogy figyelik, a tarkóján érezte, hogy valami lesi őt, kutatja, vizsgálja, megpróbálja megfejteni a gyöngeségeit, a vágyait, hogy aztán ezeket ellene fordíthassa. Persze a traktoros ezeket nem így, ezekkel a szavakkal, hanem sokkal egyszerűbben adta elő, de olyannyira sikerült feltüzelnie a férfiakat, hogy aztán ott találták magukat a ház előtt a szemerkélő, hideg esőben egy benzines palackkal. Végül nem dobták el a palackot. Eloltották a nyaka köré tekert égő rongyot, és hazamentek.

A telepi ember a hatvanas években újabb és újabb nőkkel tűnt fel, és a falusiak hozzászoktak a dologhoz, utóbb már nem is lepődtek meg ezen. Mondták, na, megint bagzik az öreg macska, vagy vén kecske is megnyalja sót, vagy hogy ennek az öregembernek kőből van a cerkája, mert ekkor már a telepi ember hatvan felé járhatott, noha nem látszott rajta, mert a vonásai, a sötét tekintete, a hegyes arcán feszülő barna bőre, és e bőr alatt az arca szinte semmit nem változott. Talán annyi történt vele, a testével, hogy amikor végigment a falu utcáján, akkor kissé meggörnyedt a tartása, a járása bizonytalanná vált, mint aki nem is ezen a világon sétál, hanem valami képzeletbeli tájon.

A hetvenes évek elején aztán véget értek az eltűnései, legalábbis az utolsóig, behúzódott a házába, és ott éldegélt, nyugalomban, békességben. Már nők sem jöttek, noha éjszakánként hangokat, halk sustorgást, lágy énekszót, máskor izgatott nyögést vagy inkább sóhajokat lehetett kihallani a nyitott ablakokon át, de ezekkel senki nem törődött, a falusiak azt gondolták, a telepi ember megőrült, és ő produkálja ezeket a zajokat. Volt, hogy hónapokig nem jött elő, még az udvarra se tolta ki az orrát, ez főképp meleg, jó időben esett meg, mert télen azért csak ki kellett mennie a fásszínbe. A szomszédok eleinte mindig arra gyanakodtak, hogy meghalt, és már gondolkodtak, átmennek, és rátörik az ajtót, de igazából soha, egyiküknek sem fűlött a foga hozzá, végiggondolták, hogy benyitnak a nyikorgó kapun, átvágnak a kopár udvaron, fellépnek az ámbitra, és ott van előttük az a nagy, sötét ajtó, ami a nagy, sötét házba vezet, amelyben valahol ott fekszik a telepi ember, és rájuk vár – no, ettől, amikor ide értek gondolatban, mindig inukba szállt a bátorságuk. De nem is volt szükség efféle beavatkozásra, mert végül a telepi ember minduntalan előbukkant. Rossz pénz nem vész el, morogtak elégedetlenül a szomszédok ilyenkor, vagyis olyankor, amikor meglátták hórihorgas alakját, mert szívül mélyén mind tudták, megkönnyebbültek volna, ha meghal.

Rejtély volt még az is számukra, hogy miből él a telepi ember, mert a postás soha nem hozott neki nyugdíjat, és a boltba alig járt, akkor is csak ilyen csip-csup dolgokat vett, néha kenyeret, konzervet, de élelmet amúgy alig, inkább gyufát, szeget, zsinórt, szóval volt pénze, ha nem is sok, de honnan? A régi munkáiból tett félre vajon? Vagy örökölt? Esetleg rabolt, lopott, gyilkolt, amikor hosszú hónapokig az országot járta? Senki nem tudta megfejteni a talányt, de persze mindenki tűnődött rajta, egészen addig, míg a telepi ember végleg el nem tűnt.

Ez a hetvenes évek végén történt, már kevesen emlékeznek rá, talán hetvennyolcban, mindenesetre ugyanaz volt, mint korábban, hogy hosszú hónapokig nem látták a színét se, de aztán jött a tél, és akkor volt az a nagyon korai havazás novemberben. Egy éjjel leesett a hópaplan a falura, és elborított fél méterig mindent. A telepi ember jobb oldali szomszédja kora reggel kiásta a házát, feltakarította az utcát, és ahogy kimelegedve fújtatott a megtisztított négyzet közepén, a telepi ember udvarára sandított, majd vállat vont, erőt vett magán, és benyitott a kapun. Vágott egy ösvényt a tornácig, aztán fellépett a lépcsőn, és megállt az ajtó előtt, a lapátot a falnak támasztatta, és csak zihált, míg lecsillapodott e hang, a tüdeje visszaállt normál légzésre, a hajszálerekben csillámló vérben lelassult az oxigénmolekulák tánca. Az ajtót védő fatáblák ki voltak hajtva. Az égen egy varjú keringett és károgott, egyéb hang nem hallatszott a reggeli faluban. A férfi pedig csak állt, mint akit megbűvölt ez az ajtó, haloványan látta a négyzetes üvegtáblában, a csipkefüggöny előtt tükröződni önmagát, tagbaszakadt harmincas, művezető a gyárban, van már saját autója, tévéje, lehet, egy-két év, és beköltöznek a városba, egy panelbe. Ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akik Bálint történetén nőttek fel, így a koponyája egy hátsó zugában ott fészkelt a félelem a háztól. Kinyúlt, és lenyomta jéghideg kilincset, mire az ajtó kinyílt. Eszébe se jutott kopogni, ösztönösen érezte, hogy nem jönne válasz. Lépett egyet, már majdnem bent volt a házban, de aztán mégis meggondolt magát, és az ajtó résén át bekiabált, hogy megtisztítottam a járást a kapuig. Nem jött válasz. A férfi várt, maga se tudta mire, átfutott rajta, hogy hazamehetne, megihatná a kihűlt teáját, visszafekhetne a még alvó asszony mellé, akinek jó meleg és tésztaszagú a teste, ez a kissé már molett, de olyannyira jól ismert test, vagy megetethetné a disznót, vagy ihatna egy korty pálinkát, megérdemli, de aztán mégis belépett a házba, és azonnal megcsapta az állott levegő, valamiért az jutott eszébe, szürke szaga van a levegőnek, és belekiabált ebbe a levegőbe, hahó, van itthon valaki, de válasz most sem jött. Bejárta a konyhát, a tiszta szobát, a kamrát és a hátsó szobát, ahol csak öreg bútorok voltak, raktárnak tűnt, néhány ládával a sarokban, de nem talált senkit. A konyhában, a kihűlt masinán egy kopott bögre árválkodott, az alján némi vízzel. Hátrament aztán a fészerbe, már nem lapátolva a havat, csak átgázolt a derékig érő fehérségen, feleslegesen, hisz nem vezetett nyom a hóban, de valamiért meg kellett itt is néznie a ház lakóját, persze üres volt a fészer, az árnyékszék is a kertkapunál, a fásszínben se talált összerogyott, kihűlt testet. Visszament a kapuhoz, és felnézett a házra. Ez volt az a nap, amikor a telepi ember hivatalosan eltűnt.

A férfi kötelességtudóan jelentette a dolgot a tanácson, ahol nem foglalkoztak a hírrel, mert tudták, korábban a ház lakója gyakran útra kelt, de amikor egy irodista kiment tavasszal a házhoz, és ugyanolyan üresen találta, már elővették az ügyet, továbbították a rendőrségnek, az elkezdett nyomozni, ám hamar lezárta, mondván, a telepi ember ismeretlen helyre távozott. A tanácson a ház mellé gondnokot jelöltek ki, mivel akkoriban a falu bekerült egy értékmegőrző programba, és az ilyen, régi, ámbitos házakat szerették volna megtartani eredeti állapotukban. Ez a gondok havonta négyszer ment, szellőztetett, javítgatta a romlásokat, nyírta a füvet, végzett mindezzel, olyan gyorsan, ahogy tudott, majd leadta jelentését a munkáról. Pár év múltán megszűnt a pozíciója, mert le kellett építeni a tanácsnál pár embert, és elküldték őt, ezért valami más megoldást kellett találni a ház karbantartására, az állagmegóvásra, amit az értékmegőrző program nagyon szigorúan előírt - ekkor történt, hogy a tanácselnök egy rokonának ajánlották fel a házat. Ez a férfi, ez a fiatalember és ifjú felesége épp valami eladó házat kerestek a környéken. Ezerkilencszáznyolcvanhatot írtak ekkor, három év telt el a telepi ember eltűnése óta, a rendőrség véglegesen eltűnt státuszba rakta a férfit. Ez azt jelentette, hogy a háza, rokonok híján, a helyi tanácsra szállt. És akkor a tanácselnök, élve hatalmával és jogkörével, felajánlotta és eladta aprópénzért ennek a fiatalembernek a házat, aki addig ifjú felségével bent lakott a városban, egy harminckét négyzetméteres panellakásban. Vállalniuk kellett, hogy nem bontják le a telepi ember házát, nem építenek a helyére egy modern, szép új kockaházat, nem alakítják át, se kívül, se belül, egy szalmaszálat se mozdítanak el rajta. Vállalták.

A pár egy szép májusi napon jött ki először megnézni az ingatlant. Rácsodálkoztak, ilyen régi, milyen apró benne minden, milyen kedves, mesebeli a kinézete, majd aláírták a papírokat a tanácson, leszámolták az összeget, a fiatalember megivott egy pálinkát a tanácselnökkel, és aztán visszaautóztak a városba.

Antal, a férfi aznap éjjel alig tudott aludni, annyira izgatott lett az előttük álló új élettől, és főképp attól, hogy végre biztonságban érezhette a házasságukat. Mariann sokkal szebb volt nála, és mióta összejöttek, rettegett a gondolattól, hogy elveszíti. Sokszor úgy érezte, egyfajta tévedés, valami hiba az ő viszonyuk, amit a sors előbb-utóbb korrigálni fog majd. Máskor arra gondolt, nemtelenül kapta meg a nőt, azon az őszön, mikor az udvarlóját besorozták, és a lány egyedül maradt a városban, egyedül járt azokra a helyekre, ahova Antal is elment, főképp a lány miatt. Többnyire szégyenlősen és magányosan állt a félhomályban, hallgatta a zenét, és figyelte lány táncát, aztán levette a szemüvegét, és csak a körvonalait, Mariann elmosódott foltját látta, és látott benne, a testében csillogni valami apró fényt, egy gyöngyöt, és tudta, az az ő szerelemük lehetősége. Antal nagyon rosszul látott, a vastag lencsék tudósféle formát kölcsönöztek egyébként kedves, de egyáltalán nem markáns arcának – és megmentették a katonaságtól. Ezért volt az, hogy amikor korosztálya a seregben sínylődött, ő Mariann után járhatott, és a lány, miután a barátja elhagyta egy, a laktanya melletti városban élő másik miatt, akaratlanul is felfigyelt a kedves, szelíd, magas és mindig bizonytalan, de nagyon okos fiúra. Elkezdtek találkozgatni, beszélgetni, eleinte mint barátok, mert Mariann nem tudta eldönteni, mit akar, bár a szüleiből, jobban mondva a szülei házasságának mind elviselhetetlenebb csatáiból már elege volt. Antal akkor már dolgozott, igaz részmunkaidőben, mert közben levelezőn végezte a műszaki technikumot, aztán a gyárban kapott egy nyolcórás és jól fizető irodai állást, így megvolt az egzisztenciája ahhoz, hogy másfél év után megkérje a lány kezét, pont azelőtt, hogy a volt barát leszerelt, biztos, ami biztos. Mariann egy nap gondolkodás után igent mondott. Mind a ketten tudták, a lány soha nem fogja szerelemmel szeretni Antalt, de valamiféle nyugalmat talált a másik társaságában. Antal pedig végre magáénak tudhatta rajongása tárgyát. A nő minden egyes porcikáját szerette, alacsony, kissé talán dundi, de nagyon arányos testét, fekete, göndör haját, vörös, csókos száját, turcsi orrát, és azokat a pajkosan csillogó, barna szemeket, melyek azonnal mosolyt csaltak mindenki arcára, ha Mariann belépett egy szobába.

Antal a hátán feküdt azon az estén, nézte az utcán elhaladó autók fényszóróinak árnyjátékát a plafonon, hallgatta Mariann nyugodt, egyenletes légzését, és azt érezte, révbe ért. A házra gondolt a faluban, az elvarázsolt kastélyukra, ahova elviszi hercegnőjét, csak ők lesznek egymásnak, mindenki más, az egész világ, az összes férfi kívül reked a vályogfalakon, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Hét és fél kilométerrel arrébb a ház rájuk várt.

***

Mariann az udvaron állt, kezében a szatyorral, és a férjét figyelte az ablakon át, a férjét, aki valamiféle reggelit készített a konyhában, és nem vette észre őt. Arra gondolt, a férfi olyan, mint egy nagy, szemüveges majom, olyan óvatosan és gondosan bánik a tányérokkal, csupa szőr, magas, karjai, lábai aránytalanul hosszúk, még csontos, mindig komor arcában is volt valami állati. Mariann állt az augusztusi, forró reggelben az udvar kiszikkadt gyepén, és nem érzett mást, csak végtelen rosszkedvet és türelmetlenséget, és emögött ott volt a sötét rettegés is, ami visszatartotta attól, hogy belépjen a ház hűvösébe. A szatyorban olvadni kezdett a margarin, és szinte érezte, hogy fokról fokra melegszik a friss, házi tej, melynek íze istállók mélyét idézte benne, és három hónap után sem tudta megszokni, noha Antal százszor elmondta, mennyivel egészségesebb a pasztőrözöttnél, igen, Antal nagyon okos, mindent jobban tud.

Mariann fújtatott, mint aki cigifüstöt enged ki magából, mélyen, tüdőből. Hiányzott neki a dohányzás, noha csak ritkán gyújtott rá, főképp szex után, a korábbi barátjával, Misivel, aki tavasz óta ismét a városban van, néha látta őt buszmegállóban vagy a Sörbár előtt a haverjaival, és ilyenkor összeszorult a gyomra, és torkában megérezte a füst kesernyés aromáit, az első szippantást, s mindezzel együtt nyelve hegyén a férfi testének sós ízét. Beharapta felső ajkát, és lehunyta szemét.

Antal kivette a kopott konyhai szekrényből a csészéket és az aljakat, és gondosan az asztalra helyezte őket, a tányérok jobb felső sarkához, majd hátralépett, elnézte a terítést, eszébe jutott, hogy valami virág jó lett volna még, talán felvidította volna Mariannt, aki már reggel szótlanul, mogorván ment el a boltba. Zajt hallott jobbról, a tisztaszobából, ahol csak a ruháikat tartották, a nagy, súlyos, lakkozott szekrényekben, meg ott volt még a dunyhákkal magasan bevetett ágy. Ez a szoba nyílt az utcára, itt öltözködtek, és egyszer itt, a padlón szerelmeskedtek. Antal nyelt egyet az emlékre, majd balra nézett, a hálószobába, melynek vetett ágya fehéren ragyogott a reggeli fényben. Innen nyílt a komra, amely elég nagy volt ahhoz, hogy berakják az előző lakó, valami öregember cuccait, nagy, lelakatolt ládákat, kopott ruhákat, ilyeneket, hátha még valami örökös megjelenik értük. Bement a hálószobába, és letérdelt, majd lehajolt az ágy alá, és megpillantotta a testet. Vagyis ott, a félhomályban olyan volt, mintha valaki feküdne, elnyúlva, mereven a padlón, de ekkor behunyta, majd kinyitotta a szemét, és nem maradt csak a doboz, a kis, kék bársonydoboz, amelyben a nyaklánc lapult, Mariannak vette, a születésnapjára, ami holnap, vasárnap lesz, az Óra-Ékszerben, elég borsos áron, de tudta, a nő örülni fog neki, mert imádja magán az ékszereket.

Beljebb tolta a dobozkát, majd kis tétovázás után a szekrényhez ment, kivett egy törülközőt, és rátette a dobozra. Ismét zaj jött a háta mögül, és ahogy megfordult, a két ajtókeret foglalatában látta, hogy az utcai ablak ellenfényében csak kontúrként létező árny-Mariann már ott áll a tisztaszobában, az ablak előtt, és kifelé bámul. Megjöttél, kérdezte a sötét alaktól, de az nem válaszolt, ő pedig sietve felállt, és visszament a konyhába, és ekkor Mariann bejött a bejárati ajtón.

Mariann nézte a holtsápadt férjét, aki a fejéhez kapott, majd átfutott a konyhán, és berontott a tisztaszobába.  A nő felsóhajtott, és lerakta a szatyrot az egyik székre, kivette a margarint, és berakta a hűtőbe, a tejeszacskót az aszal közepére tette, majd leguggolt, és kinyitotta a masina ajtaját, mire a tűz az arcába lobogott.

Megint láttam egyet, egy újat, állt meg felette a férje, mire Mariann fel se nézve kérdezte, igen, ez milyen volt? Rád hasonlított, mondta Antal, majd leroskadt a székbe, hosszú karjával átnyúlt az asztal felett, letörte a másik széken ülő szatyorból a kimeredő kenyérvéget, és majszolni kezdte. Sötét volt, csak ilyen homályosan láttam, de nagyon hasonlított rád. Erősítette meg a férfi. Akkor ez az ötödik, hagyta jóvá rezignáltan a nő, és a lángokba bámult. A vaslapon terpeszkedő teafőző elkezdett sípolni, de egyiken se mozdultak.

Eddig négy kísértetet azonosítottak. Az elsőnél elmentek Antal rokonához, a tanácselnökhöz, de az csak nevetett rajtuk, azt hitte, valami ugratás akar lenni a dolog − aztán, mikor látta, hogy nem az, nyugtatta őket, hogy egy ilyen öreg háznak vannak furcsa repedései, hangjai, az éj közepén felsejlő reccsenések, melyek sóhajoknak tűnnek, sőt, huhogásnak, ráadásul az új és szokatlan környezet gyakran megterheli az elmét, türelmesnek kell lenniük, míg megszokják a helyet.

A másodiknál a rendőrséghez fordultak, ki is jött a házhoz egy kövér, nagydarab férfi, talán nyomozó volt − vagy csak egy unatkozó helyszínelő −, bejárta az épületet, megnézte az ablakokat, hümmögött egy sort, végül kibökte, hogy valószínűleg a kölykök szórakoznak velük.

A harmadik és a negyedik felbukkanása után, mivel Mariann neveltetése és meggyőződése szerint vallásos volt, a nő a falu papjához ment, és elmondta neki tapasztalataikat. A férfi vizenyős, kék tekintetét Mariann mellein jártatva hallgatta őt, néha megnyalta száját, mint egy nagy macska, de következő nap eljött hozzájuk, megnyugtatóan, és egyszerre nevetséges szertartásossággal beszentelte mind a három helyiséget, majd megivott egy kávét, és elment.

Az egyik kísértet még aznap éjjel újból megjelent a mosdótükörben.

Mivel a ház belső elrendezéséhez nem nyúlhattak, ezért a vizesblokkot hátul, a hátsó falhoz tapasztott fészerben alakították ki. Antal lefalazott egy pici helyiséget, ide rakták az angolvécét, a mosdót és egy mosdótálcát a zuhanyzáshoz. Antal egy barátja lecsempézte a szobácskát. Az egészet egy sárga izzó világította meg, azon az éjszakán is, amikor Mariann ott állt a tükör előtt, a mind ritkább szeretkezéseik egyike után, és kimosta magából a férfit, a mosdókagylóból lögybölve ölére a vizet, mert már nem volt kedve zuhanyozni. Először csak egy folt jelent meg a válla fölött, arra lett figyelmes, hogy a tükörben, a háta mögött fehérlő csempe képe előtt egy sötét gomolygás kél, amiből aztán kontúrok, csontok, haj és bőr formálódott, majd ott állt maga a nő, egy riadt, negyvenes, kissé csontos állú, szürke szemű asszony, aki tekintetét egyenesen a dermedten figyelő Mariannéba fúrta, és hangtalanul ismételgette ugyanazt a két szót, amit Mariann nem értett, mert nem tudott szájról olvasni, megpördült, és persze senki nem állt mögötte.

Mondott valamit, csinált valamit, kérdezte most a nő, és becsukta a masina tűzterének az ajtaját, félrehúzta a sivalkodó teáskannát, majd az ajtóhoz ment, kinyitotta, hogy bejöjjön a friss levegő, de helyette csak trágyaszag bukott be, a téeszben ilyenkor hordták ki az istállóból, és nehéz, vasas aromái beterítették az egész völgyet, szóval Mariann bezárta az ajtót, és csak bámulta azt a kenyeret majszoló majmot az asztalnál. Nem, rázta meg a fejét Antal, nem mondott, csak rövid ideig láttam, és azt hittem, te vagy. Ezt már mondtad, jegyezte meg epésen a nő, majd elkezdett kipakolni a szatyorból, Antal elnézte őt, a megfáradt, keserű, és csalódott arcát, és szíve összeszorult, mert nem tudott mit mondani neki.

Összeírhatnánk, mit tudunk eddig róluk, jegyezte meg bátortalanul. Persze, írogass csak, helyeselt gúnyosan a nő, miközben levette a teafilteres dobozt a kredencből, és rakott a főzőbe kettőt, az biztosan sokat segít. Nem tudok mást javasolni, jegyezte meg Antal szelíden, és kihúzta az asztal fiókját, itt tartották a csomagolópapírokat, és a ceruzákat, és volt ott egy csomag színes ceruza is, Antal a minap nem állta meg, és a boltban megvette, hogy majd ezzel színez a gyerek, ha egyszer.

Én tudok, költözzünk el, csattan fel Mariann, mire egymásra néztek, majd Antal megcsóválta a fejét, és óvatosan letette a papírt és a ceruzát az asztalra, nem, az nem fog menni, mondta, minden megtakarításom belement a házba, és szerződésben vállaltuk, hogy három évig lakunk benne, gondozzuk, meg ilyenek. Te is tudod, tette még hozzá szomorúan, ott voltál.

De akkor még nem tudtam, hogy kísértetek lakják, sziszegte a nő, és érezte, szemét csípni kezdik a könnyek, hogy nem hagynak nekünk békét, folytatta, és megeredt az első könnycsepp orcáján, hogy éjszaka ott állnak majd fölöttem, arra riadok, hogy egy fehér alak áll az ágyam mellett, második könnycsepp, hogy a tükörből bámulnak rám, a sötét szekrényből nyúlnak felém, a konyha sarkában kuporognak, könnyek sokasága, egymás után, némelyik elérte állát, és lecsöppent a padlóra, ezt nem lehet bírni, ezt nem lehet ép ésszel kibírni.

Antal odament hozzá, és esetlenül átkarolta, de a nő kitépte magát a szorításból, bement a hálószobába, és az ágyra dobta magát. Ott zokogott.

Antal visszaült az asztalhoz, és precíz, arányos betűivel írni kezdett, néha elgondolkodva felnézett, Mariann szoknya alól kilógó lábait, sima combját bámulta, de aztán összeszedte magát, és kizárta a mind csöndesebb zokogást, hogy írni tudjon, hogy elkészüljön a listával, melyről magas sem tudta, mire lesz jó. Ezeket írta le:

1. láthatóan anyagtalanok, képtelenek a fizikai kapcsolatfelvételre
2. arckifejezésük közömbös vagy szomorú, de nem dühös vagy támadó
3. gyakorta úgy tűnik, el akarnak mondani, ki akarnak fejezni valamit, többnyire egy kétszavas mondatot
4. mindannyian harmincas, negyvenes éveikben lévő nők
5. mind viszonylag modern ruhát viselnek, tehát nem a régmúltból valók

Idáig jutott, aztán csak nézte a papírt, és szeme sarkából figyelte, ahogy Mariann visszajön a konyhába, tojásrántottát és tejeskávét készít, majd amikor az asztalra került az étel, némán, szótlanul enni kezdtek, és nem néztek a másik szemébe. Elmegyek délután a kocsmába, kikérdezem az embereket, hátha ők tudnak valamit erről a házról, mondta aztán Antal, amikor végzett, mire Mariann ráemelte riadt tekintetét, nem hagyhatsz itt egyedül. Nem leszek sokáig, válaszolt a férfi. Később kiment a kertbe, és leszedte a nyári almát, és a kerítés mellett terjeszkedő vadszeder sötét szemeit, bevitte a gyümölcsöt a fészerbe, aztán kora délutánig, ebédig gyomlálta a paradicsomot és a paprikát. Ebédre Mariann gulyáslevest és palacsintát rakott elé, és egy kicsit jobb volt mind a kettejüknek a hangulata, Antalnak azért, mert sokat volt a jó levegőn, Mariann pedig az elmúlt órákban arra jutott, hogy meg fogja csalni a férjét, ha legközelebb látja Misit, a régi barátját, megszólítja és elcsábítja, vagy legalábbis minden eszközével jelzi, hogy ismét felmelegítené vele a viszonyát, ebben a nő nagyon jó volt, abban, hogy ilyen-olyan módokon a férfiak tudomására hozza, hogy kapható bármire, bármire, amit a másik csak el tud képzelni. Elnézte a gőzölgő leves felett a férje szögletes arcát, és miközben ezek a gondolatok egymásba gabalyodtak elméjében, és elképzelte magát különféle pózokba a másikkal, már most kaján elégedettség és a bosszú nyújtott kielégülés lett úrrá rajta.

Aztán Antal később, délután elment a kocsmába, ahol a hatodik sör és pálinka kör után a traktoros, aki annak idején betört a házba, végre elmondja majd neki töredezett, akadozó nyelvén az élményeit, a szavait a többiek néha fordították Antalnak, mert a traktorost időközben összezavarta egy agyvérzés, ami a fél oldalát lebénította, és az arcára fura, lenéző grimaszt festett.

Marianna elmosogatott, majd kiült az udvara varrni. Szívesebben volt kint, mint az épületben. Hátát az ámbit forró, tömör hátának feszítette, arcát néha a napba tartotta, és szinte folyamatosan Misire gondolt, azt akarta, hogy azonnal megtörténjen, hogy a férfi itt legyen vele, most, és szinte hallotta a lépteit az utca végén, azt, ahogy a kapuhoz ér, lenyomja kilincset, és benyit. Ekkor észrevette, rossz cérnát hozott ki, sötétkéket a fekete helyett, visszament a tisztaszobába, ahol a nagyszekrény mélyén tartotta a varródobozt, ám ahogy kivette belőle a cérna hengerét, egy gomb kiesett, és begurult a sarokba. Marianna utána lépett, mire megnyikordult, felsajdult és kissé megemelkedett lába alatt az egyik padlódeszka. A tisztaszoba félméteres, kezeletlen falapokkal volt burkolva, míg a többi helyiség kőpadlót kapott. A fa valahogy előkelőbb volt a nő szemében, aki most billegve nyikorgatta sarkával ezt a lapot, és leste, ahogy a vége felemelkedik, mert nincs leszögezve, ezért leguggolt, és félig öntudatlanul belekapaszkodott, felfeszítette, ahogy a kisgyerek tépi fel a varr szélét a térdén, majd félrerakta, aztán csak bámulta az alatta lévő üregben sötétlő bársonydobozkát. Kié lehetett ez, mormolta maga elé, miközben óvatosan kiemelte, noha sejtette, érezte, az előző lakóé, de aztán már csak a ragyogást látta maga előtt, mikor felpattintotta a fedelét, és elébe tűnt az öt gyöngyszem, halovány rózsaszínük kitöltötte elméjét, pont annyi volt belőlük, amennyi már jól mutat egy nyakláncon, és a nő belenyúlt  a dobozva, és amint megérintette az első gyöngyöt, átjárta testét a fájdalom, a düh és a rettegés, sötétséget látott és fogakat, nagy, éles fogakat, erős kezek fogták le a testét, és az élet lassan elszivárgott belőle, és aztán már nem volt csak szürke üresség, ami beletompult a nemlétbe, és mindez egyszerre történt, és olyannyira erősen megrázta a lelkét, oly mértékben különbözött az élmény bármitől, amit eddig tapasztalt, hogy a gyöngyöt és a dobozt elejtve a padlóra omlott.

Antal alkonyatkor ért haza, benyomakodott a kapun, majd megállt a ház előtt az udvar közepén, felnézett a falakra, a sötét tetőre, és arra gondolt, hogy bárcsak soha többé ne látná ezt a házat, majd riadtan észlelte, hogy felsejlik benne a gondolat, hogy Mariannal ugyanez a helyzet, mert a nő mellett soha nem lesz boldog, hiába birtokolja őt, hiába zárja el magának a világtól, Mariann nem szereti, és ez a nem szeretettség rosszabb bárminél, amit eddig tapasztalt. Kidörzsölt a szeméből egy könnycseppet, majd betántorgott a házba, a konyhában leverte az asztal szélére állított cukortartót, a fehérség, akár egy habos tetejű hullám, elárasztotta a padlót, mire ő csak morgott, akár egy veszett kutya, és gépiesen jobbra fordult, a hálószobába, és hagyta, hogy merev teste az ágyba dőljön. Alig érezte meg a matató kezeket a nadrágján, az övén, de a ráncigálásra, ahogy a nadrág és alsója lekerült róla, már valamennyire magához tért, végül kinyitotta a szemét, hogy lássa a szoba sötétjébe ráboruló árnyat, majd jött a melegség odalenn, mikor a nő magába fogadta félig merev tagját, amitől hirtelen minden a helyére került, mióta nem történt már ez meg, három hete talán, és a világ ismét tökéletesnek tűnt számára, mozogni kezdtek, nem sokáig, egy vagy két percig, de oly tökéletes összhangban és ritmusban, ahogy eddig soha, végül a férfi kiürült, szétfolyt és egy pillanatra megszűnt létezni. A másik lekelt róla, majd beleveszett a sötétbe, csak a konyhába és a tisztaszobába szűrődött be némi fény, tócsákat képezve a padlón, de azokat Antal már nem láthatta, mert a részegség és az aktus okozta fáradtság elorozta a figyelmét, és immár a belső, álombéli tájakra figyelt, így persze hogy nem vette észre Mariannt, aki még mindig a tisztaszoba padlóján feküdt öntudatlanul, s azt, hogy időközben egy gondos ujj azt írta a padlóra kiszóród és szétterülő cukor fehérjébe, hogy „menj el”.

De hiába volt a figyelmeztetés, a két szó, amelyet a testetlen, anyagtalan nők is formáztak ajkukkal némán minduntalan, amikor a pár látta őket, hiába volt mindez, mert a ház elkésett. Az éjszakában egy nyikorgó szekér közeledett a faluhoz, egy láda volt rajta, a bakon pedig a telepi ember ült. 

***

Mariann a vén, rekedt hangra ébredt, lassan felmerült az öntudatlanságból, érzékelte, hogy valami puhán, valószínűleg a hálószabi ágyon fekszik, felült, majd a fejébe nyilalló fájdalomtól visszahanyatlott a párnákra, aztán lassan és bénán, tehetetlenül hallgatta a szavakat, melyeket arrébb, a fényben mondott valaki, valaki, akit ő nem ismert, de aki most bent volt a házban:

„És akkor azt mondtam, elegem van, elég volt a hidegből, a birkákból, az éhségből, én világgá megyek. Nekivágtam az erdőnek, a meredeknek, de bizony nem jutottam messzire, mert olyan eső zúdult le rám, hogy az orromig se láttam. Akkor már fent jártam, a magasban, ahol alig van fa, de hiába, mert az orromig se láttam, és ez veszélyes volt, mert omladékos, mállós sziklán haladtam, ismertem a járást odalenn, a falvak közt, az erdei ösvényen, de nem akartam, hogy a népek lássanak, mert úgy az apám azonnal megtudta volna, merre indultam, ezért mentem toronyiránt, át a hegyeken, ahol a madár se járt. Ám ezzel az iszonyatos viharral nem számoltam. Bőrig áztam, de ez volt a legkisebb, mert olyan erő volt a viharban, hogy azt hittem, lesodor a gerincről. Gondolhatja, hogy megörültem, amikor észrevettem a barlangot. Tulajdonképp egy hasadék volt két sziklafal közt, ami belül kiöblösödött, épp, hogy befértem, és a fény odabenn alig pár méterre ért, ott is maradtam, az elején, mert éreztem, hogy hátul van valami. Már az első pillanattól kezdve tudtam, nem vagyok egyedül, de aztán, ahogy leszállt az éj, mocorogni kezdett a fal, s aztán életre kelt, és megindultak, kiszálltak és kirajzottak, a fejem fölött, köröttem visongtak és tolongtak, amitől szinte megőrültem, ám egyszerre csak vége lett, eltűnt az összes denevér, én pedig beljebb másztam, és lerogytam a földre. Az érintésére ébredtem. Lágyan cirógatta a homlokomat, és mire feleszméltem már rajtam volt, éreztem, ahogy gyengéden megharap, a nyakamon, a fülem mögött, ahol egy kisebb ér fut az emberben, ott szívott belém. Nem tartott sokáig, talán percekig, de az a gyönyör, amit éreztem, az földöntúli volt. Bármennyi nőt megbaszhat, soha nem fogja ezt érezni, elhiheti nekem. Olyan volt, mintha valaki belenyúlt volna a testembe, és kivette volna belőle a lelkemet, és a markába vette volna, óvón és féltőn, és ott tartotta volna. És a lelkem ettől megnyugodott, mert rájött, most már nincs semmi baj, nem lesz halál, éhség, fájdalom vagy hideg, most már, ennek az ismeretlennek a tenyerében, minden rendben lesz. Örökre. Ezért volt óriási csalódás, amikor végzett, és én ott találtam magam ismét a testemben, a barlang padlóján. Amikor vége lett, visszahúzódott a sötétbe, ahogy később megtudtam, a földbe, mert a föld volt a lényeg, a barlang alján lévő savas, szürke föld, az tartotta életben. Utána kúsztam, és könyörögtem a sötétségnek, folytassa, csinálja még, szívja ki belőlem az összes vért, de nem is válaszolt, eltelt, ennyi elég volt neki, szótlan maradt, talán valami révültbe esett, nem láttam jól, mert éjszaka volt, egy csepp fény, annyi nem hullott ránk. Aztán ahogy felkelt a nap, és a hasadékon át betűzött egy vékony sávban némi derengés, megláthattam őt. Magára húzta a földet, úgy feküdt, fehéren, sápadtan, akár egy halott, a szemét a barlang tetejére szögezte, ahova időközben visszatértek a lakók, mereven bámult felfelé, akár egy halottember, nem lélegzett, nem moccant, de érezte, figyelem, és akkor megszólalt. Régiesen beszélt, sok szavát nem is értettem, a németet és a latint keverte, de később kikérdeztem, újra és újra, és elismételte a történetet, és én eszembe véstem minden szavát. Valamiféle háborúból menekült, ahogy én az apámtól, egy nagy, és kegyetlen csatából, amely napokon át tartott, egy mocsár és egy erdő találkozásánál, ahol oly ádázul harcoltak a felek, hogy egy új patak született a földön, melyben csak vér folyt, lefelé egy kis dombról, át a zsombékokon, be az erdőbe, és aztán mindennek vége lett, menekülni kellett, mert a legbátrabbak meghaltak, a vezérek meghaltak, a zászló a földre hullott, és aki körötte maradt a csatatéren, a sereg maradéka, azt megszállta a halálfélelem, így hát futottak, de csizmájuk beleragadt a mocsárba, otthagyták, mezítláb vagy kapcában mentek tovább, de az erdő tövises talaja felszaggatta a talpukat, és amikor végül mégis kiértek a fák közül, az ellenség, aki megkerülte a vadont, már ott várta őket, és a legtöbbjüket ott helyben leszúrták, mint  a malacok, úgy rángatóztak a hosszú dárdák végén,  ők, a maradék, akik könyörögtek az életükért, térdre esve siránkoztak, őket viszont meghagyták. Fogoly lett hát, és kelet felé hajtották őket, de enni alig kaptak, és a csata okozta sokk és kimerültség még ott bujkált az izmaikban, ezért amikor reggel magukhoz tértek, amikor elváltak egymástól, mert az éjszakai hideget csak egymáshoz bújva bírták ki, egyre több mozdulatlan test maradt az élő testek közt, és ezeket hátrahagyták a farkasoknak, melyek éjszaka a tábor körül keringtek, mint őrült dervisek, napközben pedig a bokrok mögül figyelték bölcs, szürke szemükkel a vánszorgó menetet. Aztán a csapatuk beért a hegyek közé, és még hidegebb lett, és ő egy éjszaka kihallgatta két őr beszélgetését, valamennyire ismerte a nyelvüket, annyira igen, hogy megértse, azokat, akik kibírják az utat, azokat a börtönparancsnok születésnapi ünnepségére szánják, ahol is felállítják őket egy hatalmas sakktáblán, és a parancsnok, aki köztudomásúan nagyon gyenge játékos, lejátszik egy partit a fiával, és a parancsnok bábuit a foglyok játsszák el, míg a fia a őrséggel játszik, akiknél kard lesz, és itt, ebben a játékban  a bábu leütése a fej leütését is jelenti egyben. Ezen az éjszakán megszökött, és nekivágott a hegyeknek, gyökereken és kukacokon élt, és eleinte két farkas követte, de aztán, amikor elérte a sziklás részt, elmaradtak, és aztán leesett az első hó, és jött a hideg, ami bekergette őt a barlangba. Akkor már félájult volt az éhségtől, nem csoda, hogy elkapta az első denevért, ami ott lógott a sziklán. Letépte a fejét, és kiszívta a vérét. És itt volt valami, amit nem értettem, mert csak németül tudta leírni. Eksztázist emlegetett, istent, és a halált, és hogy a földben tért magához, akár egy halott, a feje búbjáig betemette önmagát a barlang szürke földjével, de feltámadott, visszatért, akár Lázár, és életben maradt, és az éhsége is eltűnt. Napokig csak feküdt bénán, betegen és lázasan, a hideg föld hűtötte a testét, feje fölött ragyogtak a csillagok, aztán rájött, azok nem csillagok – hisz egy barlangban van –, hanem a denevéreket látja, vagyis a denevérekben valamit, ami csillog, de akkor nem foglalkozott a  dologgal, mert rátört a szomjúság, és elkapott egy másik denevért, könnyedén, mivel a benne ragyogó fény vezette kezét, de ennek a  vére más ízű volt, és rájött, hogy a legelső, ami elsőként a kezébe került, különleges, elátkozott egyed lehetett. Ez akkor vált bizonyossá számára, mikor ki akart menni a napra, a fény égette a szemét és a bőrét, hányingere lett, így visszahúzódott a sötétbe, és kivárta az éjszakát. Az első időkben éjjel lejárt a tanyákra, és rátámadt az állatokra. Vagyis igazából nem támadás volt ez, hisz a tehenek békésen tűrték, hogy a hasuk alján futó nagy, kék erekből annyi vért szívjon, amennyit akar. A sötétben mindig azonnal megtalálta az állatot, és látta az őrkutyákat is – mindegyikben ott világított az a kis fénypont, ami a denevérekben is megvolt. És ez így ment egy ideig, és nem is lett volna gond, mert így is maradhatott volna minden, ha nem találkozik a lánnyal. A legrosszabb pillanatban leplezte őt le, pont, mikor a tehén alá térdelt, lehunyta szemét és lágyan megharapta bőrét, odakinn, a ház udvarában veszettül vonyítottak a kutyák, talán emiatt küldték ki a lányt, sikkantás, ott állt az istálló közepén, kezében egy gyertya és egy vastag bot, amit elejtett, aztán a lány futott, a láng kialudt kezében, ám ő látta a hasából előragyogó fényt, ami nagyobb volt az állatokban lévőnél, azt követte, és amikor a lány a sötétségben nekiment a falnak, könnyedén elkapta az összeomló testet. Percekig csak bámulta a derekából elragyogó fényt, aztán elszánta magát, és a nyakára hajolt, majd inkább másik helyet keresett, a csuklóján, egy kisebb eret, és ekkor a lány szeme kinyílt, és felsóhajtott, majd a férfi hajába markolt, a teste összerándult gyönyörében, és csak nyöszörgött, és németül kérlelt őt, folytassa, weiter. A lány vére más volt, mint az állatoké. Megérezte benne a halhatatlanságot, és azt is, hogy ez az apró, fényes gyöngyből fakad, melyet a vér körbemos, és a gyöngy részecskéi minden szívdobbanással belemorzsolódnak a vérbe, és ő azt lenyeli, és az élet nem más, mint hogy ez a gyöngy szép lassan feloldóik a vérünkben, míg végül semmi nem lesz már belőle, és akkor az ember egy üres, esetlen váz marad, ami csak a halált várja – vagyis megöregszik. Az állatokban is benne volt ez a fajta csoda, de a lányban lévő ragyogás százszorosa volt egy állaténak, és ez nyilván a mindenható isten remekművét és előrelátását dicséri. Amikor végzett, vágyódva bámulta az előtte lévő testben a fényt, tudta, csak fel kellene hasítani a hasfalat, beletúrni a szervek közé, és két ujjal kiemelni a gyöngyöt, de aztán erőt vett magán, és elfordult, majd elindult, vissza, fel. A lány lassan tért magához, utána futott, a mezőn érte be, a hátát kezdte verni, a sípcsontját rugdosta, olyan erővel, mintha az a szüzességét vette volna el, noha sokkal rosszabbat tett, a halhatatlan lelkét csábította magához. Mint egy kutya követte a másikat, hiába kiabált neki, hogy menjen haza, nem tágított, jó tíz méterre lemaradva ott botladozott mögötte a meredek domboldalon. Mikor elérték a sziklák határát, a férfi kövekkel kezdte dobálni, de amikor egy különösen nagy darab a lány vállát érte, megdermedtek mind a ketten. A lány kerek, naiv arcán csodálkozás nyílt, a férfi most először nézte meg jobban erős, vaskos testét, ringó, telt melleit, szőkésbarna haját, mely egy angyalian ártatlan és csodaszép arcot kereteztek. Hirtelen, mint aki álomból ébred, ráeszmélt arra, hogy mit csinált, visszament a lányhoz, megfogta a vállát, és megrázta, haza kell menned, mondta neki németül, és visszafordította a lenti tanya felé, melynek udvarán már fáklyás alakok keringtek, mire a lány csak a fejét rázta, és szemében ott volt a ragaszkodás, és a szemében az őrület csillogott, meg talán könnyek, nem akart elválni tőle, megfogta a férfi érdes, koszos kezét, és csak szorította, és így mentek fel a sziklahasadékig. Két nap adatott nekik, két napon át a lány a férfi ölében feküdt azon a szürke földön, és csak bámult fel az arcba, amely néha a nyakára hajolt, és ekkor behunyta szemét, és felsóhajtott, és eksztázisba esett, és aztán, amikor vége lett, elszenderült, de pár óra alvás után a szeme ismét felnyílt, majd várt, majd kisvártatva könyörögni kezdett, hogy folytassa, noha akkor már vészesen sápadt és halovány volt, árnyéka önmagának, bőre megfeszült, és látszódtak mindenhol a testén a lüktető, riadt erek. Két nap kellett az apjának, a bátyjának és az egyik szomszédnak, hogy nagy, loncsos kutyáikkal végigkísérjék a lány nyomát a sziklahasadékig. Előbb a kutyákat küldték be, akiket a lány lecsillapított. Amikor meghallották a hangját, a férfiak kiabálni kezdtek neki, és ő visszakiabált, hogy menjenek el, itt akar maradni örökre a férfival. Azok hárman persze nem mentek el, nem hallgattak a szép szóra, hanem csak még dühösebbek lettek, és benyomultak a barlangba, és az egyiknél volt egy ódon, öreg puska, lobogtak a fáklyáik, és a férfi beszorult a sarokba, ahol félhomály volt, de még épp hogy látszódott, mire az, aki a puskát cipelte, felemelte a fegyvert, és ekkor a lány a férfi elé térdelt, így a lövés őt érte. Ami ezután volt, azt nem írta le pontosan, csak annyit mondott, hogy gyorsan történt, mert a düh, ami elöntötte őt, erőt adott neki. Erre szüksége is volt, mert soha nem remekelt a közelharcban. A félhomály és némi szerencse is közrejátszott abban, hogy pár perces, elkeseredett, néma, ziháló küzdelemben mindegyiket megölte, a kutyákat és a férfiakat is. Aztán odatérdelt a lány mellé, aki kérlelte őt, hogy harapja meg, miközben vér bugyogott a szájából, de aztán vége lett. Sokáig ült a halott mellett, figyelte, ahogy a fény a hasában halványul, és akkor jött rá, hogy meg kell tennie, tartozik ennyivel a lánynak. Az egyik férfi késével csinálta, felhasította azt a sima és tésztás, még érintetlen hasat, beletúrt a langyos szervek közé, és egészen addig kutatott, míg ujjbegyei közé nem csippentette a kis golyót, majd kihúzta, maga elé tartotta, hogy felragyogjon a sötétben, mert most, hogy kiszabadult a mind jobban hűlő vér miazmájából, most ismét erőre kapott. Rövid tűnődés után aztán a szájába vette és lenyelte, és mintha a napot nyelte volna le, benne volt a lány, minden érzése és emléke, olyan tisztán, mintha a testében ketten lettek volna, és olyan erősen és élettel teli, hogy a tudata nem bírta ezt a kettőséget, és elájult. Mindez nyár elején történt, és a tél derekán tért magához. A hasadékot hó torlaszolta. A testeket a barlang levegője konzerválta, de a ragyogás eltűnt belőlük. Megértette, hogy a gyöngyöt nem szabad a halottban hagyni. És azt is, hogy a gyöngy az örök élet titka, több, mint a vér, a gyöngy erősebbé, tudatosabbá és okosabbá teszi őt, mert most már a lány is benne élt, úgy, mint egy része a személyiségének, és folyamatosan érezte a gondolatait és vágyait, és látta az emlékeit. Még hetekig nem volt éhes, de aztán persze lassan visszatért a világ minden követelése, és ki kellet jönnie a barlangból, eltemette a testeket, majd lement a tanyák közé, és lopott egy csecsemőt, aztán fél év múlva egy bolond szolgálót kapott el, majd egy fiatal asszonyt, aki terhes volt, hasában két gyöngy, ez nagy, és egy kisebb, haloványabb is világított. Mindegyik áldozatának felmetszette a hasát, és befalta a gyöngyöket, és ő általuk még több lett, és aztán fél évekre eltűnt, de az emberek keresték őt, persze mindhiába, aztán elköltöztek a környékről, a házak lejjebb húzódtak, összefogtak,  falvakba tömörültek, vagy nagy kerítéseket emeltek, mindenesetre szép lassan egyedül maradt azon az irdatlan hegyen, és mind messzebb kellett mennie a táplálékért, a fényért, amiről nem tudott leszokni, mert sokkal jobb volt a vérnél, sokkal jobb volt bárminél. Közben egyre többen éltek benne, de ez nem zavarta őt, mert az összes érzés és tudás valamiképp egyesült az elméjében, nem okoztak zavart, hanem szépen összesimultak, akár egy kórus hangjai. Mindennek az vetett véget, hogy kivezényelték a katonákat, szuronyok jelentek meg a hegy alatti falvak utcáin, őrhelyeket létesítettek az utak mentén, és még az erdőben is járőröztek a lovasok, akik valószínűleg őt keresték, de persze ő okos és bölcs volt, tucatnyi ember lelke rejtőzött már benne, így elkerülte a katonákat, és a házakat is, egyelőre megelégedett az istállókkal, ahol ismét az állatok vérét vette. Próbaképp, vágyától vezetve többször kivájta belőlük is a fényt, de az olyan erőtlen és halovány volt, hogy mikorra az ujjai közé csippentve kiemelte az állat testéből, már kihunyt. Egy éjszaka, hazafelé tartva a mezőn, szembe találta magát egy járőrrel, rálőttek, többször is, és eltalálták a térdét. Még volt ideje bemenekülni az erdőbe, ahol elbújt egy bozótosba, a katonák nem jöttek utána. Várnia kellett, míg a vérzés eláll, mert tudta, a vére, a vérének a szaga a rejtekhelyére vezetné üldözői kutyáit. Reggel az iszonytató fájdalom ébresztette, a térde szilánkosra tört a golyótól, amit csak nagyon nehezen tudott kivágni magából. Aztán csak feküdt a bozótban, és várt, és gyógyult, és amikor erőre kapott, bicegve megtette a kínkeserves utat felfelé, és közben ráébredt, hogy bajban van, mert a roncsolt térdével alig tudott járni. Sokáig a denevérek voltak az egyetlen tápláléka, később kimerészkedett az erdőbe, és nyulakat kapott el, ekkora már a katonák elkotródtak a környékről, de őneki ez már mindegy volt, a tanyák és falvak lassan elnéptelenedtek odalenn, a hegy oldalában, vagy elérhetetlen messzeségbe húzódtak tőle. Hónapokon át csak feküdt a földben, a hátán, és bámulta a barlang mennyezetét, és figyelte a benne élőket, és érezte, ahogy lassan sorvad, gyengül, a saját gyöngye kezdett mind haloványabb lenni, mind erőtlenebb, míg végül már csak pislákolt, és ekkor behunyta a szemét, és magára, arcára húzta a földet. Ekkor érkeztem meg én hozzá, a tizenkét éves gyerek, ezerkilencszázhat őszén, ekkor jöttem én."  

***

A takarítószertár por- és hypószagú volt, de a nő, miközben a fiatalember a falnak nyomta, mindezek mögött érezte a vér rezes, földes aromáját, mely folyamatosan ott lebegett az épületben. Bekúszott az orrán, ingerelte a torkát, megtöltötte tüdejét, mint a vízbe fúltét a sötét iszap. Eltolta magától a férfit, akinek a feje izzadtságszagúan és dohányfüstösen nyomult két melle közé. Ne haragudj, de itt nem megy, jobb lenne egy másik helyen, súgta neki, majd kifordult az ajtón, és visszamosolygott rá, azzal végigment a neonfényes folyosón, felkavarva a vérszagot, át a hátsó ajtón, ki a kukákhoz, a parkolóba, ahol a sárga autók most csöndben várakoztak, és itt rágyújtott, komótosan, ahogy a munkások szoktak, hunyorogva, kezével árnyékolva a tüzet. Van egy szálad, kérdezte a fiatal férfi mögüle, hangja rekedten és csalódottan csengett.  A nő elővett egy szálat, a szájába dugta, mélyen leszívta füstjét, de közben a sajátját végig ott tartotta ujjai közt, és tekintetét a másik csillogó szemébe fúrta. Majd átadta a cigit, és kiengedte a füstöt a kijelentéssel együtt, szóval a műszak után feljöhetnél hozzám, hogy folytassuk. A férfi elgondolkodott, hosszan nézte a nőt, még hátrébb is lépett, mint aki valami műalkotást vizsgál, majd visszament hozzá, megragadta jobbját, amiben a cigaretta szála is volt, felemelte, szeme elé tartotta, és megkérdezte, és ezzel mi lesz. A nő ujján aranygyűrű csillogott. Ez pusztán emlék. Mondta a nő, miközben folyamatosan szívta a cigarettát, szinte ette a füstöt. A férjem meghalt. Régen, túl régen. A másik erre lehajtotta a fejét, ne haragudj, motyogta. Tényleg fiatal volt, egy hónapja dolgozott az intézményben, eddig főleg a nappali műszakban, de most áttették éjjelisre, mert a korábbi esti sofőr felmondott, így került össze a nővel, aki szinte csak éjszakai műszakot vállalt. Megkérdezhetem, mi történt vele, kérdezte meg a férfi most csöndesen, majd felnézett a nő arcába, ami elkomorult, elsötétült, még a kinti lámpák tompa, sárga fényben is látta, hogy egészen elváltozik. Persze, elmondom majd egyszer szívesen, már rég történt, és túlvagyok rajta, hazudta a nő, és aztán egy kicsit elhallgatott, és összeszedte a gondolatait, befelé figyelt, a múltra, arra a nagyon távoli éjszakára ott, a telepi ember házában. 

Egész egyszerűen a szolgája lettem, magyarázta a telepi ember. Nem volt semmi célja az életemnek, ez jó ötletnek tűnt. Eleinte vadásztam neki csapdával, élő állatokat hoztam. Ott éltünk a barlangban, néha meg elmentem dolgoznia a távolabbi tanyákra. Egyszer még az apámat is láttam, napszámban volt, engem vittek szekéren fel a hegyekbe fát vágni, őt meg vitték lefelé a síkföldre kaszálni. Nem éreztem semmit az apám látványára. Én már akkor egy teljesen más ember lettem. Feltétlen szolgája a társamnak. Ő volt egy személyben az apám, a testvérem és a gyerekem, akiről gondoskodnom kell. De ahogy teltek az évek, egyre üresebb lett a társam. Nehéz ezt másképp mondani, olyan volt, mintha eltűnt volna belőle az erő, az élni akarás, a lendület. Időről időre felkínáltam a vérem neki, és ez néha segített, máskor viszont alig változtatott az állapotán. Tudtuk, mire van szüksége, és sokat beszéltünk is róla, hogy lehetne megoldani, végül úgy döntöttünk, hogy átmegyek Magyarországra. Ez már a nagy háború után történt. Munkát kerestem, előbb a fővárosban, aztán vidéken. Így kerültem ide. Eleinte nem itt, hanem a gyári lakásokban éltem, de megtetszett a környék, úgy gondoltam ez jó hely lesz, itt nyugtom lesz, megvettem hát ezt a házat. És aztán…Aztán gyilkolt, vágott közbe Mariann. Az ajtókeretben ált, a hálószoba peremén, véreres szemmel, csapzott hajjal úgy meredt az asztalnál ülő két férfira, mint egy kísértet. Megtaláltam a gyöngyeit. Az öt nő gyöngyét. Végigmérte vendégüket, aki talán a házigazdájuk is volt. A férfi kék munkáskabátot és kopott, zöldessárga, durva nadrágot viselt. A lábán tömör, barna bakancs sötétlett. A fején kék micisapka takarta gyér haját, alatta pókhálószerűen ráncosodott barna ábrázata. Jobb kezében egy nehéz, fojtó szagú cigaretta füstölgött, vékony csíkokat vont a felettük sárgálló lámpa burája köré. A nő most a férjére nézett, aki még mindig részeg volt. Kábán meredt a férfi cigarettájának a parázsára, fejét ingatta, jobbra, balra alig láthatóan, arca, sápadt volt, kerekre nyílt szeme meg-megrebbent. Miről beszél, kérdezte az öregember, majd felállt, és ekkor hirtelen nagyra nőtt, nagyon magasnak tűnt, a feje szinte a plafont érintette. Miről beszél maga, ismételte. Mariann a tisztaszoba felé nézett, mire a másik már mozdult is, átment a helyiségbe, motozott valameddig a sötétben. A házaspár bámulta a félhomályos ajtókeretet, a mögötte mozgó árnyat, és akaratlanul is közelebb húzódtak egymáshoz. Aztán a férje felállt, és megfogta Mariann kezét, gyere, mondta kábán, elmúlt éjfél, adnom kell neked valamit. Behúzta a hálószobába, majd letérdelt az ágy mellé, benyúlt, és kivette az ágy alól a dobozkát. A nő nem értett semmit, fél szemel a konyhát figyelte, hogy mikor bukkan fel benne az idegen, de ekkor a másik a kezébe nyomta a dobozt, amiben egy nyaklánc volt. A tiéd, boldog születésnapot, motyogta részegen a férje, majd ügyetlen mozdulatokkal kivette a láncot, és megpróbálta remegő ujjaival összezárni kapcsát a nő nyakán, de az ingerülten félrehúzódott, neked mi bajod van, egy idegen van a házunkban, és te ezzel foglalkozol, förmedt rá, és csak nézték egymást közelről, majd Antal sírni kezdett, szeretlek motyogta, és letörölte könnyeit, mire a nő elfordult, megfordult − és ott állt vele szemben a telepi ember. 

Ahogy hajnalodott, az új fiú mind gyakrabban ment oda a nő kis irodájához, megállt az ajtókeretben, szürcsölte a kávéját, és csak bámulta az asszonyt, aki már nem volt fiatal, de még maradt valami a sugárzó szépségéből, egy fáradt báj, amely lecsorgott a lapokra, amikkel dolgozott. Mit csinálsz, kérdezte tőle három körül, mire ő fel se nézve válaszolt, regisztrálom a bejövő és kimenő tételeket. Fura, hogy tételeknek hívod ezt a melót. Előbb-utóbb te is megszokod, nyugtatta a másik, mindenki így gondol rá, aki lehúz itt egy pár hónapot. Hát annál hosszabb időre tervezek, bizonygatta a fiatalember. A húgom kint maradt, és át akarom őt is hozni. Egyedül élsz itt, kérdezte őt a nő elgondolkodva. Igen, egyedül jöttem, válaszolt a fiatalember. Ukrajnában mostanában nem igazán jó a helyzet, nagy a szegénység, itt, ebben az országban sokkal több a lehetőség. Emiatt hajtok, és mindent megteszek, hogy bizonyíthassak, magyarázta szenvedélyesen nyíltsággal. A nő felpillantott rá, tekintete ellágyult, szinte kislányos lett, majd lehunyta szemhéját, melyen megrepedezett a festék, a férjemre emlékeztetsz, suttogta, ő is ilyen jó ember volt. A fiú csak nézte, majd megköszörülte a torkát, jut eszembe, bökte ki, áll még az ajánlat, ugye? 

Megfogta, kérdezte tőle a férfi, mire Mariann akaratlanul is hátrébb lépett a szavak erejétől. Mert nem szabad csak ronggyal megfogni őket. Megfogtam, mondta aztán a nő, és láttam. Nem tudta befejezni. Az öregember visszament a konyha lámpájának fénykörébe. Újabb cigarettát vett elő munkáskabátjának zsebéből, vagyis inkább belenyúlt, és pár ügyes mozdulattal meggyúrt egy szál cigarettát, majd megnyújtotta, végül felszegte fejét és a párosra nézett. Nem bírta nélkülük. A régiek kikoptak belőle, elhalványult benne az a sok hang, és új lelkek nélkül ő maga is üressé vált. Ezért időről időre vittem neki. De ehhez meg kellett ölnie azokat a nőket, szögezte le Mariann, mire Antal, mint aki álomból ébred, a fejéhez kapott, miről beszélsz te, kérdezte a felségétől, aki nem válaszolt, rá se pillantott, mert farkasszemet nézett az öregemberrel, aki végül bólintott, igen, megöltem őket, és kivettem a lelküket, mielőtt kihűl a testük. De nem ez a fontos. Hanem, mi a fontos, értetlenkedett Antal, ám ekkor Mariann nekiindult, kiment a konyhába, és az ajtó felé ment, de az öregember meglepően fürgén elé állt, hova megy maga. A rendőrségre, nézett rá dacosan a nő. Senki nem megy a rendőrségre, válaszolt az öreg, majd lassan a szájához emelte a cigarettát, és beleszívott. Nem ajánlom, hogy kimenjen az udvarra. Miért, kérdezte Mariann, de az öregember nem válaszolt, csak talányosan nézte, majd körbefordult, mit csináltak a ládáimmal, kérdezte. A páros először nem értette, mire céloz, aztán Antal kapcsolt, beraktuk őket hátra, intett a háta mögé, a kamra felé. Az öregember bólintott, jó. Nekidőlt az ajtónak, és Mariann felé fújta a füstöt, aki állta, nem moccant. A barlangban elkezdett megjelenni a víz, mondta az öreg. Alulról szivárgott, egyre több és több. Elkezdtem hát idehozni a földet. A földjét, ami életben tartja őt. Ám legutóbb, amikor visszaértem hozzá, már nagyon rossz volt a helyzet. A víz elborította a barlang alját. Olyan volt, akár egy tó. Ő félig a vízben hevert. Ki kellett hoznom. Ez elhagyott tanyára vittem, ott éltünk, és én vissza-visszatértem a barlangba a földért, de ő egyre rosszabbul lett. Egy este akartam lopni egy tehenet, hogy azzal tápláljam, de a gazda rajtakapott. Dulakodtunk, megszúrtam, ám jöttek mások, és lefogtak. És börtönbe kerültem. Ezért késtem ennyit. De most itt vagyunk. Visszajöttünk. 

Az utcán már érezni lehetett a hajnal szagát, a nyíló virágok, a harmat, a korai reggelik illatát. A locsoló kocsi mindenhol ott hagyta nyomát az úton, és ahogy sétáltak a néma kerületben, a nő levette szandálját, lement a járdáról, és bele-belegázolt a hűs tócsákba. A fiatalember nevetett rajta, mert a másik, annak ellenére hogy az anyja lehetett volna, hirtelen kislányosan bohónak és vidámnak tűnt, olyan volt, mint aki valami tehertől szabadul meg abban a pirosas, sárgás fényben, ragyogott az arca, a bőre, a nyaka, és a haja szinte szikrázott, ezért a fiú néha magához vonta ezt az elvarázsolt testet, és hosszan csókolta, hogy megérezze szája ízében is azt az erőt, mely sugárzott belőle. Csak amikor odaértek a bérházhoz, akkor váltak illedelmesen szét, és mint idegenek léptek be a kapun, a nő ment előre, fel a málló vakolatú lépcsőházban, a másik pedig halk, nesztelen léptekkel követte, érezte, felhorgad hasában a vágy, az izgalom, hisz a nő minden mozdulata, ruhájának minden gyűrődése, fejének minden biccenése azt sugallta: mindjárt.  

Ez a mi házunk, lépett előre hirtelen Antal, menjen innen el, vigye a ládáit, és tűnjön innen el, mondta a férfinak, és ment felé, míg már ott volt közte és a felsége között. Ekkor az öregember elnevette magát, megcsóválta fejét, majd egy utolsót szívott a cigarettájából, hunyorgott, és cinkosan kacsintva így válaszolt, gondolja, hogy ennyi vándorlás és várakozás után egy tapodtat is mozdulok innen, kérdezte, és aztán nekiesett Antalnak, mire Mariann felsikoltott, részben a meglepetéstől, részben mert elsodorta a két férfitest, hátrazuhant, neki a kis szekrénynek, beütötte a fejét, és minden elsötétült előtte. A másik kettő a földre került, nem vették észre a cigarettát, mely kiesett az öreg szájából, a tűzhely előtt felhalmozott papírra, Antal csak arra ügyelt, hogy azok a csontos, erős kezek lefejtődjenek a nyakáról, majd megütötte a férfi arcát, ami mintha gumiból lett volna, aztán sikerült elkúsznia mellőle, fél térdre állt, mögötte fellobbant a láng, és Mariann végre magához tért, hogy lássa, amint az öreg nekitántorodik Antalnak, aki erre fura grimaszt vágott, először a nő nem is értette miért, de aztán meglátta a kést a vénember kezében, mely többször nekilendült, ahogy gyors mozdulatokkal Antal oldalába vágta a pengét, mire az összerogyott, az öreg még mindig fogta, tartotta, mintha barátok lennének, és ekkor ütött meg Mariann őt hátulról a szeneslapáttal. Mögöttük már lángolt a tűzhely melletti szék, a széken a ruhák, a szekrény oldala, de nem volt idő a tűzzel foglalkozni, mert Antal vérzett, és a nő elkezdte előbb élesztgetni, de a férfi csak nyöszörgött, ezért megfogta karját, és húzni kezdte, majd kinyitotta az ajtót, amitől a huzat csak még jobban felkorbácsolt a tüzet, felharsant a hangja, mire kijutottak a házból, már a függönyök is égtek, és akkor Mariann lerogyott az udvaron, a szekér előtt, mely ott magasodott előttük.  

Vedd le a cipőt, mondta a nő az ajtóban, majd előre ment, a konyhába, fesztelenül és nyugodtan, mint aki már sokszor csinálta ezt, a fiú pedig megszabadult a cipőitől, és követte. A konyhaablakon át pont rájuk tűzött a fény, a nő háttal állt neki, a napot nézte, mely vörösen lebegett a tetők cikkcakkjai felett, a férfi mögéje állt, a nyakára hajolt, és megcsókolta, mire a másik megborzongott, ne itt, mondta, gyere, mondta, és vezette, át egy sötét folyosón, amelynek a végébe két szoba nyílt, két ajtó. Válassz, mondta a nő, melyikbe akarod, döntsd el te, mi legyen, kérte őt a nő, mire a fiú zavarba jött, mert először nem értette, a két bezárt ajtót nézte, aztán megvonta vállát, és a jobb oldalira bökött, itt, suttogta. A nő rápillantott, a fiatalember sápadt, izgatott arcába nézett, és elszomorodott, legyen, mondta, és az ajtóhoz lépett, kinyitotta, feltárta a mögötte lévő sötétséget. Menj előre, mondta neki, ne félj, lépj csak be, és a másik így tett, és elnyelte a feketeség.  

Antal haldoklott, hiába suttogta neki Mariann, hogy ne halj meg, hiába sírt, hiába simogatta görcsbe feszülő, befelé figyelő arcát, a férfi lassan távoldott, és a nő ekkor megvallotta neki, hogy rossz feleség volt, hogy megbánt mindent, és hogy szereti, mire Antal végre kinyitotta szemét, felnyúlt az arcához, végre figyelt rá, valamit mondani akart, de nem tudott, mert vér volt a szájában, és ezt látva a nő egyszerre érzett undort és megvilágosodást. Felállt, visszanézett egy pillanatra a házból előtörő lángokra, érezte bőrén a forróságot, a széthasadó ablakokon kicsapó meleget, majd felkapaszkodott a szekérre. A ló hátrafordult, és rábámult, kíváncsian figyelte, ahogy a szalmába ágyazott láda szélébe feszül, de nem bír vele.  A nő dühösen belerúgott a ládába, majd lemászott a szekérről, hátrarohant a fészerbe a szerszámokhoz, és egy feszítővassal tért vissza. Beillesztette a deszka rései közé, majd ránehezedett, mire a szögek engedtek, lassan elnyíltak a deszkalapok, és a sárga, lobogó fényben megpillantotta az odabent fekvő alakot, aki megpillantotta őt, és mint egy kígyó, kicsapott Mariannra, a nyakát támadta éles harapással, de hirtelen visszahőkölt, mint akit arcul ütöttek, és ez elég volt a nőnek, hogy összeszedje magát, egyetlen sikoltó lendülettel felemelte a vasat, és leszúrt vele, átdöfte a férfit, továbbá a láda alját, hogy a szekér résein át a vas kicsússzon alul. Mariann leroskadt a láda mellé, elnézte a lassan mozdulatlanná dermedő fekvőt, közben a nyakához nyúlt, Antal láncához, azt babrálta. De aztán észbe kapott, lemászott, majd behajolt a szekér alá, ellenőrizte, amit sejtett, Antalhoz sietett, és behúzta szekér alá, egyenesen a kinyúló vas vége alá, amelyről csöpögött a fekete vér, és a férje fejét megemelve, a száját szétnyitva, a haldoklót az ölében tartva várt és várt, nem törődve az óbégató szomszédokkal, a kisvártatva megérkező tűzoltókkal, várt türelmesen, míg hajnal nem lett.

Rácsukta az ajtó a sóhajokra, a halk nyöszörgésre, a rimánkodó kérlelésre, majd visszasétált a konyhába, kinyitotta az ablakot, és rágyújtott. A füstöt kifújta a résen, próbálta becélozni a kelő napot. Eszébe jutott az a másik hajnal, mindig eszébe jut, amikor új áldozatot, egy szexre éhes, magányos férfit, alkoholistát, hajléktalant, reményvesztett özvegyet, öregedő hódítót hoz fel a lakásba neki. Azon a reggelen, miközben a tűzoltók összepakoltak, nem foglalkozva azzal, hogy ő gondosan visszazárja a deszkalapot a hamvakra, a hamura, ami a ládában fekvőből lett, és Antal az árnyékból, a meggyfa alól figyelte őt, kezét még mindig sajgó oldalán tartva, szemében a szeretet és a közös bűn tudata, és valami zavarodottság, hisz még nem értette, mi történik vele, azon a reggelen Mariannban megváltozott minden, ahogy lekászálódott a kocsiról, és odament hozzá, átölelte, majd kerített egy pokrócot, ráterítette, és bekísérte őt a sötét fészerbe.

Mariann ilyenkor, hajnaltájt néha az eltelt évekre gondolt, a sötétben élő férjére, arra, hogy soha nem lett gyerekük, és arra, hogy kezd belefáradni ebbe az egészbe, és hogy mikor fognak rájönni a vérellátónál, ahol dolgozik, a lopásra, a sorozatos, apró, de idővel észrevehető tolvajlásaira, melyeket a hamis kimutatásokkal leplez, és a szerencsétlenekre is gondolt, akiket időről időre leszállít a férjének, akiknek a lelke mind ott marad a férjében, és akiket érez, akiket újra lát a szemében, amikor szeretkeznek, és amikor ezekre gondol, és mindent mérlegre tesz, és látja azt a régi Mariannt, a régi önmagát, akkor mindig bólint, mert nem változtatna semmin, nem cserélne senkivel, és hogy ahogy van, az jól van, így van ez jól. 

Epilógus

Ki megy az éjben, nesztelen, akár az árnyék? Ki ez az öt alak az utcák sötétjében, akik végigúsznak a légben, és jöttükre a mindig vad, a kerítések festését felmaró kutyák sem emelik fel fejüket. Kik ők, és hova tartanak? Elhagyják az öreg Kővágó házát, majd jobbra fordulnak, a rét felé, amit a helyiek Lajtának hívnak. Átkelnek a csipkebozótok közein, a vizes zsombékokon, aztán a két utolsó ház közt nekivágnak a dombnak, ahol csenevész fák kapaszkodnak a hold fényében az áldott földbe. És csak mennek, látszólag céltalanul, noha ez nem igaz, mert látják odafent a romot, az elhagyott erdészházat, a hegy oldalában, egy kis platón. Ide már nem kapaszkodott fel, csak földút, de mostanra azt is benőtte a gaz, erre a kanyargós, hajdan volt útra térnek hát, az ötös, az öt árny, az öt alak, akik egymás után haladnak libasorban, akár az összeesküvők, míg be nem érnek az udvarba, elmennek az összedőlt kutyaól mellett, fellépnek a tornácra, kikerülik a zsanérján lógó, szétvert ajtó meredező deszkáit, és máris odabenn vannak, bent a házban, a hajdan volt házban, a tető nélküli házban. És itt végre megpihennek, maguk mögött hagyják azt, ami elpusztult az éjben, és végre csak ők vannak a világon, és még valaki, valaki, aki még csak félig létezik, de formálódik, lesz belőle valami, ezt mind tudják, mind érzik, ott van, az egyikőjük, a legfiatalabb méhében, egy kapaszkodó, evilági sejt a túlvilági árnyak rétegei közt. Őmiatta kerestek hát egy házat az árnyak, a nők, akiknek a lelke elégett a tűzben, és akiknek így minden köteléke megszakadt a telepi ember házával, de ösztönösen egy újra vágytak, így most, amikor letelepednek a rozzant falak tövébe, és az ablak betört rámáján át végre arcukba vagy arcuk helyébe süt a hold, kimondják hogy igen, itt jó lesz, itt maradunk, itt lesz az új otthon.

vége