A szakáll

A fizikai támadások véres bemutatása járatta le a horrort. Amikor a narráció a rettegő áldozat lelki jelenségeinek leírására, a testi tortúra bemutatására szorítkozik - az e kategória legalja. Azt hiszem, itt is igaz, ami a filmes műfajban alapkövetelmény: mutasd, ne mondd. Valósítsd meg az érzelmi hatást, de ne statikus ábrázolási eszközökkel, hanem sejtetéssel, alapos építkezéssel, egy-egy meglepő fordulattal. Ez a nehéz, és itt válna el az irodalom a ponyvától.A lentiekben nagyon nem foglalkoztam azzal, hogy mikor és hogyan történik meg a testrabló inplantálása. A lényeg az volt, hogy a történet kifusson egy abszurd pontig, mely a támadás megfogalmazásában realizálódik. Az utolsó két mondat felé tart a szöveg, de azok is csak utalásszerűen foglalkoznak a katasztrófával.

Anna szeptember végén határozta el, hogy otthagyja neurotikus férjét, és szeretőjével, egy húsz év körüli, szépreményű festővel Külső-Somogyba költözik.

– A férjem paranoiája és a munkája lassan teljesen átszőtte a házasságunkat – magyarázta barátnőinek vasárnap este egy belvárosi kávéházban. – Mindenhol összeesküvést, kémeket és idegen fenyegetést lát – sóhajtott.

Férje a nemzetbiztonságnál dolgozott, vékony, folyton cigarettázó, szürke öltönyös alak a közös fotókon.

Hétfő reggel Anna bepakolt a pickupba, és egy huszonkét oldalas búcsúlevelet hátrahagyva nekivágott a válásnak. A festőt az autópálya bekötőszakaszán vette fel, nyakában tréfásan csak egy táblán „Anna” felirat lógott. Amint megérkeztek a nő családi örökségébe, egy hajdani, viharvert tanyára, melyet évek szívós munkájával, a tolvajok minden ténykedés ellenére sikerült lakhatóvá tenni, úgy, ruhástól szerelmeskedni kezdtek az ámbiton. A tanyán nem volt kábeltévé, se internet, de öt kilométeres körzetben még térerő sem. Egyedül vonalas telefon kötötte őket össze a külvilággal. A telefon a harmadik napon, mikor a festő nemiszervéből már csak nyálkás vér szivárgott ejakuláláskor, megcsörrent.

– Mit akarsz? – kérdezte Anna unottan, fél kézzel összeharapdált mellbimbóját masszírozva. Nem kérdezte meg, úgyis tudta, ki hívja.

– Nagy baj van, Anna. Kérlek, hallgass meg – lihegte a kagylóba férje izgatottan.

– Elolvastad a búcsúlevelem?

Rövid, töprengő szünet volt a válasz, amiből a nő mindent megértett.

– A nagy részét – vallotta be a férje, majd sietve így folytatta. – De most jól figyelj. Valami történik. Kaptunk jelentéseket a világ minden tájáról. Egyenletes, összehangolt invázióról lehet szó. Azt hiszem, hogy…

– A továbbiakról majd az ügyvédeink tárgyalnak – sziszegte a nő a kagylóba, majd beletúrt szájába, mert egy szőrszál akadt fogai közé. – Mhmmm – morogta még dühösebben.

– Drágám, jól van, rendbe van, csak nyugodj meg. Ezen is túl leszünk, ahogy azon a művészettörténészen és az építészen is túltettük magunkat – csitította férje elkeseredett beletörődéssel. – De most nem is ez a lényeg. Nagyon vigyázz. Az lenne a legjobb, ha ki se mozdulnál a tanyáról. Még nem tudjuk pontosan, ezek a dolgok hol és minek álcázzák magukat, de az tény, hogy egyre több eltűnést jelentenek…

– Eltűnést? Milyen eltűnést? – A nő végre megtalálta, és most elgondolkodva szemlélte a szőrt ujja hegyén. – Igazából vissza akarok menni egy napra a fővárosba. Kellene pár cucc a lakából. Gondolom, mostanában nem sokat vagy otthon.

– Itt bent bolondokháza van… – Ekkor a férfi elhallgatott, mert valaki jelentést tett neki. – Értem, leléphet – nyugtázta az illető szavait, majd a kagylóba így folyatta: – Valamiféle tömeges emberrablás. Nem tudjuk pontosan, hol és mi zajlik, de azt hiszem, többnyire éjszakánként viszik el embereket az otthonukból…

– Jó, jó, jó – emelte tekintetét a plafonra az asszony. – Ez már nem érdekel. Akkor mondjuk pénteken kettőkor betoppanok, ha neked is jó.

– Rendben, persze, de addig ne menj el a tanyáról, jó? – suttogta a férje izgatottan. – Anna, ez államtitok, és most elmondtam neked, de csak azért, hogy tudd, még mindig...

A nő ujja hegyével bontotta a vonalat. Aztán kisétált a hűvös konyhába, és leforrázott egy maréknyi frissen szedett csalánt. Az italnak határozottan poríze volt.

– A férjem szerint történik valami odakinn, a világban – mondta szeretőjének később, a csészét tésztás hasán egyensúlyozva. A festő vékony ujjai fel-le siklottak bőrén a kerámia és a szeméremszőrzet bozontja közti úton. – Teljesen el vagyunk itt szigetelődve. Azt se vennénk észre, ha kitörne a harmadik világháború…

A fiatalember felkönyökölt, és csillogó de bizalmatlan tekintettel szemügyre vette a nőt.

– És te hiszel neki? A férjednek.

Anna próbálta megvonni fektében a vállát, mire egy pici tea hasára fröccsent. Felszisszent, ám a férfi gyorsan orvosolta a bajt – nyelvével enyhítve a fájdalmat.

– Nem tudom. Többnyire jót kar. És védett vonalról hívott…vagyis tényleg valami komoly dolog lehet. És az előbb majdnem lenyeltem egy szálat a szakálladból.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte a festő, lejjebb kalandozva fejével az asszony elomló, de izmos testén. – Hogy védett vonalon beszélt.

– Ilyenkor minden környező zajt tisztábban hallani – suttogta a nő.

– A szakállammal vigyázz. Még az olló is alig viszi. – A szerető hirtelen végig is simította vele a feleségbőrt. – Egyszer fogadásból elhúztam vele egy szekeret.

– Csak viccelsz – kuncogott fel az asszony, beletúrva a férfi zsíros tincseibe. Az hirtelen felkapta fejét, tekintetük összekapcsolódott.

– Szerintem csak trükk – mondta pár másodperc múlva a festő, majd folytatta a testen, amit elkezdett. – Mindent felhasznál, hogy..visszamenj hozzá…meg akar ijeszteni…– suttogta odalentről, aztán már nem beszéltek.

Aznap éjjel Annát remegő, földöntúli dörgés riasztottat fel álmából. Egy árnyék, ami még a falakon át is érzékelhető volt, lassan átúszott a ház felett. Fáradt szemeivel csak később vette észre, hogy a festő meredten állt az ablaknál, és a felhős éjszakai eget bámulja.

– Mi volt az? – nyögött fel Anna felülve.

– Valami nagy gép szállt el – válaszolt a férfi, lopakodó ijedelemmel hangjában.

– Láttad?

– A felhők felett volt. Kimegyek, körbenézni. – De nem mozdult.

– Ne menj – szólt csendesen az asszony, majd visszahanyatlott az ágyra. Később, mikor a telefon felriasztotta, a másik már nem volt a szobában.

– Igen? – nyöszörögte bele a kagylóba, melyet a feje melletti asztalkáról kapart össze: – Mi van már?

– Az eltűntek visszatérnek – suttogta a férje.

– És?

– Nem tudom, mi ez az egész. Akit bejelentenek, hogy eltűnt, hamarosan ismét felbukkan, mintha mi sem történt volna. Anna, ez nagyon furcsa, szeretném, ha itt lennél velem. Holnap kihallgatok egy eltűnt asszonyt, utána elmehetek érted, és…

– Hagyj minket békén! – mordult fel az asszony. Az álom lassan visszakapaszkodott tudatába, miközben félig lehunyt szemmel a festő nyomait kutatta az éjben. A férje magyarázott még valamit a kagylóban, de hangja elhalkult, amint bedugta a párna alá.

Hajnalban egy hideg test nyomult hátához.

– Hol voltál? – kérdezte álmosan.

– Úsztam a patakban. Egészen megduzzadt az esőtől – jött a nyugodt válasz.

– Nem csak az…– simított hátra a nő.

– Pedig hideg volt a víz.

Reggeli közben aztán a festő sokáig meredten bámulta őt. Anna elnézett a szűk kis ablakon át a távolba, és nem szólt. Lassan szitálni kezdett az eső.

– Beszéltél a férjeddel? – kérdezte aztán a férfi megtörve a csendet.

A nő megrázta fejét, majd kiment fáért. Amint a friss levegőről visszatért az alacsony kis konyhába, ijesztően kellemetlen szag csapta meg orrát. Mintha egy hatalmas, izzadt hernyó költözött volna a padlódeszkák alá. Begyújtott a kandallóba, és közben végig magán érezte a fotelban ülő férfi tekintetét. Mikor a tűz pattogva beizzott, visszavonult a hálószobába, kezében egy kiolvashatatlanul vastag regénnyel. Kis tűnődés után aztán felkelt az ágyról, behajtotta, majd kulcsra zárta az ajtót.

Dél körül újból megcsördült a telefon.

– Mondjad – sürgette az asszony a hívót.

– Nagy a baj – hadarta férje. – Azonnal barikádozzátok el magatokat. Tartsd szemmel a fickót. Ne hagyd, hogy kimenjen a szabadba. Ha mégis, keríts egy baltát….

Anna eltartotta magától a kagylót, majd elszámolt magában tízig.

– …tehát nem azok jönnek vissza, akiket elraboltak – kapcsolódott be férje monológjába, mikor újból belehallgatott a műanyagba. – Valahol kicserélik az embereket, ilyen nem is tudom milyen szörnyűségekre. Lelőttem egyet, most viszik boncolni…elárulta magát…ja, igen: ez fontos…

– Mi? – kérdezte Anna fásultan. Valaki lihegett a vonalban.

– A szőrzete, a haja a másolatoknak nem tökéletes. Olyan, mint egy paróka, avagy álszakáll. Leesik, és ezzel elárulják...

Anna ekkor letette a kagylót.

– Te hallgatózol? – kérdezte élesen kiáltva, majd az ajtóhoz ugrott, feltépte.

A festő ott állt a bejárat melletti kisasztalnál, kezében feketén ragyogott a telefon.

– Én csak …– kezdte volna, de Anna már ott is termett előtte, és ütésre emelte kezét. Aztán a mozdulat megtorpant és ujjai lágyan belefonódtak a festő szakállába.

– Miért nézel így rám? – kérdezte közben csöndesen, de egyáltalán nem ijedten.

– Anna. A hajad – suttogta meglepetten a férfi.

Anna szabad kezével felnyúlt hosszú, valaha vörös és erős tincseihez. Egy maréknyi ujjai közt maradt.

A férfi szakállát persze már nem engedte el. Később levágta a testről, és az invázió befejezése után is évekig magával hurcolta.

2009