A Sárkány és a Lovag

2010-ben, mikor ez az írás született, ezt írtam bevezetőként: "Talán elmondhatjuk, hogy ezt az influenzás apokalipszist is megúsztuk, ahogy az összes korábbi pandémiás riogatást az elmúlt években." A madárinfluenzára gondoltam, melynek kapcsán annak idején nagyon komoly intézkedések születtek, de nem lett belőle nagyobb baj. Akkor még nem is sejtettük, hogy mit hoz majd 10 évvel később a 2020-as esztendő.

Az sztorim egy élőhalott járvány után játszódik, alapját, a "vasba bújt ember"-t feldolgoztam már egy helyütt, a "Járványügyi álmok" című novelláskötetem egy darabjában ("A hős").

Csak a harmadik napon derült ki, hogy a lovag egy lány.

Addig többnyire fején tartott a rohamsisakot, és kezében vadászpuskájával türelmesen üldögélt a szörnyeteg barlangja előtt. A harmadik nap, konzervebédje után hátrament a fák közé, dolgát végezte, közben meghallotta a patak csobogását. Lejjebb falusi srácok horgásztak, nagy, duzzadt fejű, ismeretlen fajtájú halakat szedtek ki a zöldeslila vízből. A lovag nem törődött velük, levette kevlárját, terepszínű gyakorlóját, lecsatolta magáról a pisztolytáskát és a szuronyt, majd lehúzta sisakját is. Aranyszínű hajtömeg bomlott ki alóla. A srácok elhűlve nézték szép metszésű, de rideg arcát, majd azt, hagy előbb lábujjal próbálja a vizet, hogy aztán keskeny derekáig merüljön belé, és gyors, ideges mozdulatokkal lemossa magát. Nem mertek tíz lépésnél közelebb menni hozzá, mert tudták, az ilyen kóbor emberektől minden kitelik. A lány fürdés közben valóban épp csak annyit távolodott el a puskától, hogy ezzel egy támadót tettre ingereljen, de sikerre nem. Kecskemét romjai közt hibázott – két hozzá hasonló kóbor megerőszakolta. Akkor megfogadta, soha nem ad esélyt másnak, hogy a bőréhez érjen.

Mikor végzett, leült a partra, és csak úgy meztelenül és vizesesen elszívott egy cigit. Közben a fatörzsek résein át a sárkány barlangját leste.

Nem is barlang volt az, hanem egy lebombázott szerszámgépgyár sátorszerű romja. Az éjsötét, háromszög alakú bejárat előterét fénylő, sárga csontok tömege borította. Kézifegyverek, kardok és baseballütők csillogtak köztük. A korábbi próbálkozók hagyatékai.

A rom a fertőzés utolsó heteiben keletkezett. Akkor, mikor az élőhalottak valami rejtélyes oknál fogva megindultak észak felé. Tömegesen, hordákban vágtak át a mezőkön, hegyeken, falvakon, városokon, útközben letarolva mindent és mindenkit. Egy százfős csapatot itt, a falu határában értek utol a NATO-vadászgépek. Az erdő fekete tisztásai, a temetetlen testhalmokból maradt ruhacsomók és az összedőlt épület árulkodott bombákba csomagolt dühükről.

Később a falusiak előmerészkedtek rejtekeikből, és a még mozgó szörnyeket ásókkal, kapákkal verték agyon. E kényszerű második halál elátkozottá tette szemükben az erdőt, nem is jöttek errefelé aztán, hónapokig, míg meg nem érkezett a sárkány.

Egy gyerek hozta a hírt, hogy a romnál egy hatalmas szörnyeteget pillantott meg a tiltott rengetegben, teste csupa páncél, szeme piros, és oly forró a lehelete, hogy leperzseli a virágokat. Az erdő állataiból lakmározik, látta is, ahogy egy őzet bevonszol üregébe.

Néhány bátor férfi a faluból bement a mesterséges barlang sötétjébe, hogy megtudja az igazságot. Soha többé nem látták őket, de egyikőjük még napokig ordított a mélyből. Senki nem indult a segítségére.

Jöttek azonban újabb próbálkozók, mert hamar elterjedt a ­­­*****-i sárkány híre. Azokban a vészterhes és őrült időkbe az emberek fogékonyabbá váltak a természetfelettire. Mióta a holtak felkeltek és jártak, az élők képesek voltak bármit elhinni. Csodás jelenségekről számolt be szinte hetente a lassan újraszerveződő média is. Az Alföldön garabonciások koldultak ételt, ha nem kaptak, iszonyatos tornádóval sújtották a térséget. Fent, a Kárpátokban vérfarkas szedte áldozatait, a Balatonból pedig halfejű és embertestű lények másztak ki éjjelente. És akkor még nem is beszéltünk a kísértetekről és a szellemekről, illetve a bujkáló, az Irtást valahogy túlélő élőhalott renegátokról.

A sárkányölők sorban eljöttek hát a falu határba, és megálltak a barlang előtt. Volt, aki innen fordult vissza, miután szembenézett az üreg sötét, bűzös mélyével, de mindig akadt olyan, aki botor vagy bátor módon belépett. Utóbbiak teste pár napon belül felbukkant a bejáratnál. Senki nem temette el őket, de nem is kellett, mert valami hamar eltüntette húsukat. Vagy az erdő állatai jártak rájuk, vagy a barlang lakója fanyalodott saját áldozataira. Ő maga soha nem jelent meg a napfényben. Az éjszaka kíváncsiskodók – nem sok akadt belőlük – néha érzékelhették sötét tömegét a fák közt mozogni, hallhatták fújtató leheletét, láthatták villanó, vörös tekintetét – ám ennél többre nem jutottak.

Az egyetlen hiteles ábrázolás egy forgatócsoporttól származott, mely a sárkányvész harmadik évében, még múlt ősszel merészkedett a barlangba. A riporter örökre ott maradt, ám operatőre, leszakított fülel, és péppé zúzott jobb lábfejjel visszakúszott a napfényre. A falusiak gondos ápolása ellenére harmadnap elvitte a sebláz. Valaki képes volt összekapcsolni elárvult kameráját egy tévékészülékkel. Áramot apró generátorból nyertek, de a becses benzint csak a rövid filmecske idejére pazarolták. A kamerán volt éjjellátó – így a szobába zsúfolódó falusiak e zöld világban megpillanthatták végre sárkányukat. Azonnal tudták mindannyian, nincs lény, ami ezt legyőzze.

***

Kövesdi egy reggel arra ébredt, hogy felesége meg akarja enni. Mióta a férfi olyan szörnyen elhízott, külön ágyban aludtak, de aznap reggel az asszony bebújt mellé a takaró alá, és mohón szagolgatni kezdte Kövedi lágy, húsos combját. Családjuk eddig megúszta a fertőzést – az ébredező férfi most szomorúan konstatálta, hogy szerencséjüknek vége.

A dulakodás rövid volt: hatalmas testével támadójára nehezedett, majd pár gyámoltalan mozdulattal eltörte nyakát. Aztán fogta lányát, bepakolt a kocsiba, és elindult észak felé. Úgy hallotta, a svédeknél még egészen rendezett viszonyok uralkodnak.

Igazság szerint már jóval korábban elege lett a fővárosból és a járványból, de valami tehetetlen nehézkedés miatt maradtak. Talán túlsúlya, száznyolcvan kilója húzta vissza. Támadás ritkán érte őket, mivel házukat még időben megerősítették, és az önkéntes csapatok ezt a kerületet egész jól védték. Ám a zaklatott mindennapok, a ritka és esetleges élelemosztások, a távoli géppuskasorozatok, a bedeszkázott ablakokon dörömbölő próbálkozások lassan felőrölték Kövesdit. Utóbb már kedvencével, egyetlen szerelmével, világszép lányával sem beszélt. A gyerek egyébként is naphosszat szobájába húzódva romantikus lovagregényeket olvasott.

Kövesdi azonban rosszul időzítette ezt a menekülést. Ahogy felfelé haladtak a szétdúlt ország testén, az élőholtak mind nagyobb szigetein kellett átvágniuk. Úgy tűnt nem csak ők, hanem az ellenség is északot rohamozza. Pásztó környékén gondolt először arra, hogy ha ez így van, érdemesebb lenne maradni, megvárni, míg ezek elmennek. De aztán csak továbbhajtott, átgázolva a Hummer felspécizett lökhárítójával minden útjába akadón. Ámokfutása a hajdani határnál ért végett, egy szűk szorosban. Hirtelen kanyar után belefutottak a szörnyek százas tömegébe. Ezt a sorfalat még az ő autójuk sem bírta áttörni. Benn ragadt az eleven hústorlaszban, és mivel annak tagjai napok óta éhesen vándoroltak, hamar kiszagolták a fém és az üveg mögött rettegő két élőt. Olyan gyorsan bontották le köröttük a kocsit, hogy gyereknek sikoltani is alig maradt ideje. Előbb őt vitték el. Kövesdi egy konyakéssel védekezett, ameddig tudott, fenn a motorháztetőn, közben a lánya nevét ordította. Agyát vörös köd szállta meg, és egy-egy vágásba, szúrásba minden erejét beleadta. Ám hiába aprította a támadókat, azok nem fogytak. Tudta, előbb-utóbb elfárad, vagy a nyúlkáló kéztenger elkapja bokáját, nadrágja szárát.

Talán akkor őrült meg. Talán akkor, mikor látta a gyereket eltűnni a kékesfekete holtak tengerében. Mielőtt végképp leszállt rá a sötétség, dörgés kélt a légben, és megérkeztek a vadászgépek.

Felforgatott, széttiport, füstölgő földön tért magához, egy bombakráter szélén. Kúszni kezdett, előre, mindig csak előre, át a fák közt, át valami patakon, míg el nem ért a Menedékig. A bombák minden gondolatát eltörölték, csak a rettegés maradt benne, hogy testét, e hatalmas templomot darabokra szedik a holtak. Ezért gondolkodás nélkül benyomult az éjsötét háromszögbe, kifordított születésként visszatért a füstös, még meleg, fémszagú ölelésbe. Ott aztán, bent a mélyben, segítséget talált a félelem ellen. Szerszámokat, lemezeket, huzalokat – ezekkel vértezte fel magát. Védelemre volt szüksége, olyan héjra, amit nem tör át egyetlen támadás sem. Elvesztett mindent, de eldöntötte, hogy önmagát nem adja. Testére aggatta a gyár hulladékát, amit csak elbírt hatalmas ereje, fölkötözte e tömegre. Fejére piros fényű siskalámpát illesztett, csuklóihoz két vasdorongot láncolt. Majd csak ült és szuszogott ott a sötétben, és várt, míg meg nem érkezett az első.

Tudta, hogy ismét jönni fognak. Sejtette, hogy az élőholtakat semmi nem győzheti le, még az égből jövő zaj sem.

Inni a patakra járt éjjelente, enni azt evett, amit ez erdőben talált. Később támadói testét kiszórta a barlang elé. A rothadó húsra gyűlő vadakat aztán ő kapta el.

A napok észrevétlenül teltek. Mikor odakintről fény szűrődött be, többnyire maga elé meredve párolódott páncéljában. Asztmásan, hörögve lélegzett, néha mélyet sóhajtva. Olykor felkapcsolt sisaklámpáját, hogy lássa, a világ még ott van körötte. Ha ez a feltételezés igazolódott, visszatért gondolataihoz – egykori életén, a lányán és a gyűlölt holtakon tűnődött.

Mikor sötét lett, kivánszorgott az erdőbe, szomját oltotta, és igyekezett valami élelmet szerezni.

Amikor támadója érkezett, egy-egy makacs az életbe visszatántorgó halott, kíméletlenül elbánt vele.

 ***

Mikorra végzett a cigivel, a lányt a hűvös tavaszi szellő meg is szárította.

Felállt, és körbenézett, mire a falusi suhancok lekushadtak fedezékeikbe. Ő csak mosolygott rajtuk, és hirtelen eszébe jutott az idő, mikor még gyerekként kóborolt a néptelen utakon. Hamar felnőtté vált a magányban. Végül zsoldosok közé került, jóakaratú kapitányuk gondjaiba vette.

Felöltözött, és közben lassan visszavedlett lovaggá. Amikor fejére húzta a sötét üvegű sisakot, végképp eltűnt róla minden törékenység. A katonák, akik inkább fosztogatók voltak, megtanították neki, hogy mindig sugározzon magából veszedelmet. Ők is így tettek, míg bele nem futottak egy másik bandába. A lány már a rövid tűzharc elején lövést kapott. A győztes ellenséges csapat halottnak hitte, otthagyták őt sebesülten. Azóta újból magányosan rótta az országot, csodákra és még eleven holtakra vadászva. Pletykák, egylapos újságok, elcsípett rádióadások útján értesült róluk, így a Sárkányról is. Bár sejtette, hogy a hangzatos történet csak egy különösen szívós élőhalottat rejt, elhatározta, megküzd vele, úgy, ahogy Parsifal győzte le a maga fenevadját.

Egyébként meg nem szívesen tért vissza e tájra, hisz minden keserűsége innen indult.

Mikor teljesen elkészült, ellenőrizte a fegyverét, és határozott léptekkel megindult a barlang felé. A fiúk tisztes távolból követték.

A bejárat háromszöge előtt megtorpant. Nem akart odabenn küzdeni, mivel ott helyzeti előnyben lenne ellenfele. Az elmúlt három nap és három éjjel azt várta, hogy a szörny előjöjjön odújából – ám türelme hiábavaló volt. Most, talán a frissítő fürdő hatására, elszánta magát a kezdeményezésre.

Óvatosan benyomult a sötétbe, lábával tapogatva maga előtt az esetleges akadályokat. Fentről csöpögött valami, bakancstalpa alatt apró csontdarabok reccsentek. Úgy tűnt, az üreg hosszában keskenyedik. Tíz méter után már semmit nem látott belőle, ezért felhajtotta a sisak arcot fedő részét, és öngyújtót vett elő zsebéből. A sárga láng fényében mindenféle csillogó vas tűnt szemébe a betonívek közé ékelődve. A barlang hamarosan kiszélesedett, és e körív túlsó felében alacsony padozatot képzett három, egymásra dőlt munkaasztal. Ezen a dobogón kuporgott a szörnyeteg.

A lény is azonnal észrevette, hogy új próbálkozó érkezett, ezért moccanva talpra állt. Támadója csak most mérhette fel igazi méreteit, elhűlve megtorpant, sőt visszakozott egy fél lépést. Aztán erőt vett magán, és dobogó szívvel, a remegő fényt maga elé tartva közelíteni kezdett.

Mikor már csak két méter választotta el őket, és a lényből áradó bűz összevegyült a lány fegyverének olajszagával, az öngyújtó elaludt. A lány kétségbeesetten csiholt szikrát, de új láng már nem kélt. Jobb híján elsütötte hát puskája egyik csövét. A kékessárga villanásban ismét láthatta egy pillanatra a sárkányt. Mellkasán csillogó szikrát hányt a golyó, majd a dördülés visszhangjai kergetőzdtek a szűk térben.

A két test most már veszedelmesen közel került egymáshoz, szinte érezték egymás melegét. A lány oldalt lépett, és fegyvere csövét felfelé nyomta, addig, míg valami puhába nem ütközött. Vállát ekkor erős, kíméletlen ütés érte. Féltérdre rogyott, de a puskát megtartotta. Sejtette, hogy a második ütés végezni fog vele, ezért nem akart késlekedni.

– Most megdöglesz, átkozott – nyögte, mire döbbent hördülés volt a válasz. Mikor meghúzta a ravaszt, a puskacsövet elsöpörte egy mozdulat, így a lövés ártalmatlanul elsuhant a sötétségbe. Mikor zaja elhalt, a lány farzsebébe kotort golyóért, és közben hátraugrott. Ám a szörny nem jött utána.

– Anna? – jött egy ismerősnek tűnő rekedt hang belőle.

A megszólított közben már újratöltött. Az imént a lövés fényben megjegyezte a sárkány fejének pozícióját. Most arrafelé szegezte a puska végét. Ám nevének hallatán lehanyatlott keze.

– Apa? – kérdezte magától avagy a sötétségtől.

Mindketten tudták a választ a következő kérdésükre.

Ám már nem maradt idejük kimondani a túl hosszú ideje várakozó mondatot, hogy te élsz, mi történt veled, hogy lehet ez, mert az utolsó kósza golyó telibe kapott egy betonívet, mely az ütéstől megrepedt, és ez az apró hasadás elég volt ahhoz, hogy statikai láncreakciót indítson el, felfelé és oldalt, fém hajlott, kő pattant, por szálingózott – majd hirtelen az egész barlang egyetlen, mindent lezáró lendülettel összeomlott. 

2010