A mosdó titka
Kordokumentum. 2008 szeptember környékén írtam, amikor kezdett tényleg komolyodni a helyzet. Emlékszem, volt egy nagy helyiség az irodaházban, ahonnan mindenkit kiköltöztettek. Nem tudtuk miért. Aztán kiderült, hogy egy új csoport alakul a gazdasági válság okozta hitelek bedőlése kapcsán. Pár hét múlva letévedtem arra a szintre, a hely tényleg akkora volt, mint egy kosárpálya. Elhűlve megálltam az ajtóban. A terem tele volt egyelőre üres asztalokkal. Rengeteg asztallal. A csoport alatt mi általában maximum 5-6 főt értettünk. Akkor értettem meg, hogy milyen nagy a baj, nem a bank szempontjából, mert az nem érdekelt, hanem hogy úgy általában. És persze nemsokára megkezdődtek a kirúgások is a cégnél, néha pont ott zajlott a dolog, ahol mi ültünk, a szomszéd irodában - jött a delikvens, bement, aztán kijött, és köszönés nélkül - néha sírva - elment. Így ment ezt 2008-ban.
Ahogy felhúzta a sliccét, akaratlanul is megfordult. A három fülke közül a jobb szélső ismét zárva volt. Kilincsén a pici, belülről forgatható félkör vörös szemmel bámult rá, mint napok óta mindig.
Megrázta fejét, kiment az előtérbe, és a mosdókagylóra támaszkodott. Savanyú szagok áradtak mindenfelől, de egyébként csönd volt. Megengedte a vizet, gyorsan, felületesen kezet mosott, majd kirántott egy papírtörlőt a tartóból. Amíg a kezét dörzsölgette, hallgatózott. Aztán kinyitotta az ajtó, de nem ment ki, hanem hangosan becsapta.
Állt és hallgatta saját szívverését. Némán figyelte, hogy a gyermekded trükk után a harmadik fülkéből jön-e bármilyen hang. Undorral vegyes kíváncsisággal várta a székelés jellegzetes neszeit, a pukkanó, sivító, reccsenő, ropogó, toccsanó, csusszanó zajokat. Minden, bélen túli és vízen inneni esemény érdekelte. A kiürülés és tisztulás jeleit vizslatta érzékeivel.
Azonban nem hallatszott semmi. Szíve mélyén tudta, itt állhatna a munkanap végéig, míg az irodaház mind a tíz emelete elnéptelenedik. Addig, míg a biztonsági őrség lekapcsolja a fő fényeket, és elemlámpával végigsimogatja az egész épületet.
Erről beugrott neki egy jó ötlet. Kisietett, vissza a folyosóra, az első kereszteződésben balra majd jobbra, át a titkárnők részlegén, a nagy közös irodatermen, egészen a saját bokszáig. Egy olyan asztalnál ült, melyet a paraván két egyenlő szeletre osztott, az övé volt az északnyugati. Háta mögött nagy üvegablak, a mélyben autók hada, a távolban hegyek.
Trópusi szigetet nyaldostak a hullámok monitorján. Megzavarta a nyugalmat, a kép eltűnt, ahogy előhívta a telefonlistát. A táblázatból kikereste a biztonsági szolgálat főnökének nevét és számát. Aztán tárcsázta az asztali készülékről. Hosszasan csörgött, majd felvették.
– Igen? – vakkantott bele egy sietős, türelmetlen hang.
– Jó napot. Kovács vagyok a hatodikról, a szélszről – motyogta izgatottan. – Érdeklődnék, hogy nem tapasztaltak–e az elmúlt…hat napban valami furcsaságot a mosdórészlegünkön.
Elhallgatott, mert nem tudta, hogy folytassa. Hirtelen nevetségesnek tűnt az egész ötlet.
– Úgy értem... – mondta még – hogy bármikor bemegyek, látom, hogy egy fülke folyamatosan zárva van. Mintha valaki becsukta volna magát oda vagy…rosszul lett volna. Persze lehet, csupán egy kolléga csillogtatta meg sajátos, kamaszos humorát, úgy értem, kimászott felül, de, ez…nem valószínű.
A másik erre se szólt semmit Talán három gondolatnyit várt, majd bontotta a vonalat.
Kovács döbbenten meredt a kagylóra, majd ő is letette. Ez a modortalanság még egy biztonságitól is szokatlan volt.
Ahogy az egér után nyúlt, kopogás ütötte meg fülét. A cég szabvány, fekete Trust billentyűzetén zongorázott valaki pokoli erővel. Ráadásul épp egykori bokszszomszédja, János megürült helyén.
Óvatosan kigörgette magát, az elválasztólap széléig.
Egy fiatal, barna hajú férfi ült János székén, és elszántan gépelt. Néha váltott a képernyő nézetén, és egy grafikont hívott elő. Az ábrán a vonalak mind lefelé konyultak. Ahogy rápillantott, a fiatalembernek minduntalan aprót mozdult a feje, mint aki csóválni akarja, de meggondolja. Aztán újra írni kezdett.
– Helló – mondta Kovács túl halkan. – Kovács vagyok.
Az idegen nem válaszolt, még csak felé se pillantott. Kovács megvonta vállát, és visszagurult helyére.
Talán nem hallotta. Talán nem akar barátkozni. Vagy csak bérelt, és pár napra érkezett, valami határidős rapidmunkára.
Kit érdekel?
Jánost, a kollégáját, négy éves asztalszomszédját pár hete rúgták ki, a leépítés első hullámában. Nem lepte meg sem őt, sem Kovácsot a dolog. Már hosszú ideje a levegőben lógott, hogy a részlegüknél is lesznek ritkítások. Lélekben ő maga is felkészült a dologra – bár tudta, hogy nem úgy fogadná, mint János.
A személyzetis hívatta egy szerda délelőtt. Ahogy felállt, elsápadt, de megőrizte önuralmát. Egy vékony borítékkal tért vissza, keze remegett, ahogy bontotta. A felmondás volt benne, két, pontosan megfogalmazott oldalon. Kapott végkielégítést, valamennyi jutalékot – de másnaptól nem jöhetett be az épületbe. Ahogy elolvasta a szöveget, János leroskadt székébe, és arcát kezébe temette. Aznap már semmit nem csinált. Délután, mielőtt összepakolt, a következőket mondta Kovácsnak:
– Azt hiszem, végső soron az egész nem olyan tragikus. Tudod, míg itt dolgoztam, a jellegtelen és unalmas órák és napok során rengeteg időm volt gondolkozni. Szerintem az egész életünk lényege, hogy megtanuljunk búcsúzni. És elengedni. Ha olvastál valaha Sweedenborgot, bár ezt nem gondolnám rólad, akkor sejtenéd, miért mondom ezt.
A búcsú nagyon fontos, ugyanis ezáltal törődünk bele a változtathatatlanba. Folyamatosan el kell válnunk a dolgoktól, mert ez az élet törvénye. Anyánk mellétől, az óvoda épületétől, az iskolai tantermünktől, az első gimnáziumi szerelmünktől, az egyetemi professzorunktól, a hűtlen feleségünktől, az elköltöző gyerekeinktől, haldokló szüleinktől. Most a vállalattól, mely oly sokáig alkalmazott. Ezután már csak egy nagy búcsú áll előttem, ami Sweedenborg szerint a legnehezebb lesz. Sokan, haláluk után, észre se veszik, hogy már nem tartoznak az életbe. Élik köztünk a mindennapjaikat, tevékenykednek, csinálják a rutinos dolgaikat – csak épp egy másik, értelmetlen síkon. Azt hiszem, nekem már nem lesz ilyen tévedésem. Vigyázz magadra, és tanulj meg búcsúzni.
Ahogy János szavai visszhangoztak benne, körülnézett kis birodalmában. A fekete tolltartóban katonás rendben sorakoztak az írószerek. Tűzőgép és lyukasztó a bal oldalon. Egy üveggömb a monitor szélénél. Apró házacska van benne, ha megrázzuk, havazik. Teáspohár a sarokban, ahol a paravánok összeérnek, aljába szárad valami.
És vele szemben Liza fényképe.
Ez a fotó még az ágy előtti korszakban készült, mikor a bénulás csak részlegesen támadt. Mosolyog, haja copfban. Anyja fogja a kezét, talán nélküle el is dőlne. Most már nem kell fogni, ott vannak a csövek, a speciális ágy és a nővér. A nap huszonnégy órájában vigyázzák törékeny, leépülő testét, egészen addig, míg ő…fizetni tudja.
Az asztalra csapott öklével, mint oly sokszor a válság kezdete óta. Ahányszor csak végiggondolta ezt a szörnyű kényszerpályát, tehetetlen düh rohanta meg. Borzasztó volt minden nap csak a személyzetis hívására várni. Mintha bombatalálat miatt rettegne az ember, mely kiszámíthatatlan, és bárkire lecsaphat tökéletesen megsemmisítő erejével.
Minden fel nem vett telefon csörgésének elhallgatása után nehezen nyugtatta csak le magát. Ilyenkor egyetlen dolog forgott, keringett elméjében makacs spirálban.
Őt nem rúghatják ki.
Az utóbbi napokban sokat segített az, hogy a bezárt vécé rejtélyével foglalta le magát. Ahogy ismét végigpörgette magában a furcsa monológ velejét, beléhasított valami. János akaratlanul is egy új megoldást sugallt. Hirtelen lüktető, erős bizonyossággá érett benne az egyetlen lehetséges magyarázat. Halott van a fülkében.
Lágy, keserű, zöldtea aroma csapta meg orrát. Bögréje alján száradt már talán hat napja. Homályos balsejtelemmel felállt, és megindult. Ha valaki bomlik odabenn, hat napon túl, akkor szaga is van.
Végigsétált a süppedős, porszagú folyosókon. Kerülgette a trécselő, vizet töltő, kávét egyensúlyozó kollégákat. Köszönt a felette állóknak, biccentett a beosztottaknak. A mosdó ajtajában hallotta, valaki csorgatja odabenn a vizet. Nem akart tanúkat. Várt, kigombolta zakóját. Hamarosan egy kövér, kopasz férfi csapta ki az ajtó, és elrobogott mellette.
Amint beóvakodott, még érezte a kiengedett meleg víz páráját. Odabenn, a másik helységben fehéren csillogtak a piszoárok. Várakozó üregek a falon. Az ajtók tisztára törölve, zöld jelzéssel kilincsükön sorakozta, a renitens harmadikig. Odasétált, megállt előtte, majd bekopogott. Alig érintette a fát, közben megköszörülte torkát. Várt. Semmi nem hallatszott belülről. Közel hajolt a matt festéshez és beszívta a levegőt. Nem érzett halotti bomlásszagot. Egyéb, a test működésével járó aromák persze mindenhol ott voltak. Körbekeringték, átitatták, ingerelték orrát. De őt nem ezek érdekelték.
Felsóhajtott, majd fülelve a folyosói ajtóra, előbb csak lehajolt, aztán letérdelt. Vizeletpárás keramit keménysége feszült át nadrágján. Meghajtotta derekát, mintha a kagylók istenéhez imádkozna. Egészen le kellett görnyednie, hogy beleshessen az ajtó alatti tizenöt centis vágaton.
Aztán megpillantotta a két lábat.
Átlagos, fekete cipős, feszülős zoknis, öltönyös láb volt. A nadrág nem letolva, felhúzva rongyolódott az ülőn. Mintha valaki csak megpihent volna odabenn. Vagy felöltözve újságot olvasna, szendvicset majszolna a hugyos magányban.
De mégis – volt a két lábfejben valami torz és ijesztő. Nyögve feltápászkodott, kiegyenesedett, majd most már hangosabban kopogott párat az ajtófáján.
– Hahó, minden rendben van? – kérdezte nyugtalanul.
Persze nem jött válasz, tudta, várhatna akár napestig rá.
Megfordult, és mivel az idegesség most ért le ágyékáig, a piszoárhoz lépett. Megoldotta sliccét, és hosszan, de nyugtalanul, akadozva vizelt. A keramit szélén fanszőrzet kunkorodott. Talán az új kollégáé.
Amint végzet, és megfordult, halk surrogás, fehér villanás lepte meg.
Egy keskeny boríték állapodott meg cipője előtt. A harmadik fülkéből érkezhetett, csak onnan.
Először nem akarta felvenni. Mintha pestist, szörnyű tragédiát vagy valami még rosszabbat közölne a benne rejlő hír. Aztán mégis lehajolt, és tétován megforgatta keze közt.
Úgy érezte, mintha már látta volna. Olyan volt, mint János borítékja, mint bármelyik szabványboríték a cégnél, mely 500–as dobozban érkezik a nyomdából. Egy vagy két oldal lehetett benne, ahogy a fény fel tartotta, látta, sűrűn teleírt lapok.
Kiment az előtérbe, kezet mosott, előtte a borítékot zsebébe gyűrte. Amikor végzett, nyúlt volna a vécé kilincse felé, de a mozdulat hirtelen megtört, karja lehanyatlott.
Valami nem stimmelt.
Visszafordult a piszoárok felé. Az, amelyiket használta, hangtalanul, némán várta a következő ürítkezőt. Nem csinált semmi olyat, amit egyébként kellett volna. Infravörös érzékelője néma maradt, nem észlelte Kovács testének ide–oda mozgását. Nem indította be a vízfolyamot, nem öblítette ki önmagát, megtisztítva a földet pár deci vizelet bevonatától.
Talán elromlott, de tudta, hogy ez nem igaz. Csak álságos menekülési lehetőség. A falnak dőlt, érezte a csempék hidegét gerincén, de a fal nem érezte őt. Elővette a levelet a zsebéből, és apró cafatokra tépte, majd beleszórta a kukába.
Jánosnak igaza volt. Nehéz elválni a helytől, ahol annyi éven át verte a billentyűzetet. Ahol oly sokszor emésztette a nehéz, zsíros ebédet. Itta a savanyú, mindig rossz szájízt hagyó kávét. Unatkozott a végtelennek tűnő megbeszéléseken. Állítgatta a klímát nyáron, fokozta a fűtést télen. Beszélgetett gyakornoklányokkal, udvarolt az idős titkárnőfejedelmeknek. Papírokat darált le, újakat nyomtatott tele, irattárban kóborolt, dokumentumokat állított össze, prezentációt készített, néha előadást tartott, ágyékot vakart titokban mások előadása alatt, hasmenéssel küszködött a nap végig, ceruzát hegyezett, monitort állítgatott, naplementét bámult, vagy a hópelyhek táncát odakinn.
Talán nem is kell elmennie. Míg a hat napja főzött teája maradéka szárad odakinn a csészében, míg az új kolléga nem érdeklődik, hogy miért nem dolgozik senki mellette, míg a tökéletes szellőzetés eltünteti a fülkében bomló testének szagát.
Maradhat, és várhat – de mindez már nem változata azon, hogy cserbenhagyta a lányát.
2008