A másik szobában

Ez a történet egy kifordított coming of age sztori, némi mögöttes állítással. Azt hisszük ugyanis, hogy az idő valamiféle érték, az egymásra halmozódó évek nemesítenek és többletet adnak a dolgoknak (így a személyiségnek is). Hát, ez nem egészen van így, elég csak megnézni, hogy néznek ki ma a piramisok. Az idő nem épít. Az a gondolat, hogy a gyerekkor valamiféle kezdeti állapot, amit az ifjúkor átalakít, mint lárvát a pillangó, és aztán az ember az érett felnőttkorban teljesedik ki, ez így nagyon is anyagközpontú – biológiai – megközelítés. A szent könyvek, és még a görögök is mind ellenkező irányú visszafejlődésként tekintenek a dolgok menetére: az aranykorból haladunk az ezüstkoron át a bronzkorig. Talán a keresztény üdvtan fordít ezen először radikálisan, ahol az élet- és világvégi történések teszik fel a koronát minden létezésre. E szószátyár bevezetéssel csak a nézőpontok sokféleségét szerettem volna jelezni, és élni azzal a szerény feltevéssel, hogy talán az eszmélődésünktől a kamaszkorunkig tart a legjobb része az életünknek.

Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén nem csináltak az ilyesmiből nagy ügyet. Emlékezett rá, hogy az apja áll a markológép által kivájt gödör szélén, hosszan néz lefelé, és mondja, kissé kérlelőn, hogy ne menjen oda. Persze hogy odament. Tizenkét éves volt, ilyen korban mindent látni kell.
Odalenn, az agyagos földben sárga csontok hajoltak szép, könyörgő pózba. Egy gyerek csontváza volt, ezt látni lehetett azonnal. A markolós férfi megjegyezte, hogy talán arany is lesz valahol, mire az apja legyintett, ugyan már, mondta, errefelé szegény népek éltek, ez, mutatott a gödörbe, legfeljebb kétszáz éves lehet. Valami tót paraszt kölyke, aki meghalt a kolerában.
Az apja mindig is érdeklődött a történelem iránt. Határozott, erős akaratú férfi volt. Végül ő szedte össze a csontokat egy liszteszsákba, és temette el őket a telken kívül, az erdő szélén. Itt lesz a pincénk, magyarázta, míg a gödör alján ügyködöt, nem szeretném, ha egy sír lenne a krumpli alatt. A markolós egyetértően bólogatott, és cigarettáját szívta. A fiú meg visszament a téglarakáshoz, ahol elég szép kis bástyát épített az egyik sarkon. Az egri ostromot játszotta újra, fakardját előző nap szögezte össze lécekből. Természetesen ebben a verzióban is a magyarok győzedelmeskedtek, igaz, sok jó vitéz halálát elő kellett adni, akik nyílvesszőtől átütve szédültek a mélybe.
Pár nap alatt el is felejtette a csontokat, de a következő évben, mikor nyár elején elkészült a ház, már egész bizonyosan nem emlékezett a dologra. Csak akkor jött elő, amikor az apja néha, bizalmas körben, például ha vendégek jöttek hozzájuk, és már ittak pár pohárkával, felidézte az esetet, ami némi megrökönyödést, csodálkozást vagy elborzadást keltett a hallgatóságban.
A fiú tizennégy éves lett, mikor is ismét fontos emlékké vált a földben sárgálló, meghatóan összekucorodó maradványok látványa. Talán a nemi érésével volt összefüggésben, mely tétován, bizonytalanul indult be, a testi jelenségek előtt az agya elkezdett furcsán működni a hormonok hatására, és később, már felnőtt fejjel úgy vélte, hogy az események is ennek, a felnőtté válás brutális kémiai kényszerének a sokkja miatt következtek be.
Persze volt egy másik magyarázat is, az, hogy a földben fekvő fiú is tizennégy éves volt, mikor meghalt.
Az egész dolog nagyon egyszerűen kezdődött. Először csak egy sötét csomó képében.
A fiú szobája az emeleten volt, nyikorgó, vastag falépcsők vezettek fel ide. Mosdó és egy nagy, tető alatti tárolóhelység kapott még itt helyt, utóbbit egy másik szobának szánták szülei, ha esetleg testvére születne, de erre más egyre kisebb volt az esély, így ide, ebbe a majdnem-testvér szobába a kötözés utáni lomok, már megunt és száműzött tárgyak és némi építési maradék került, csempék összerendezett kockatömbjei, az a szúrós szigetelőanyag, aminek az érintése még napokig fáj a bőrben, lécdarabok. Ajtaja nem volt, valamiért ez lemaradt, az apja még nem rendelte meg a gyárból, a fiú ezért minden alkalommal, amikor felment a lépcsőn, akaratlanul is bepillantott a helyiségbe. És a nyár végén, az iskola előtti utolsó hetekben meglátta a feketeséget.
Olyan volt, mintha a szeme rakoncátlankodna, mint amikor megdörzsöli, és utána foltok ugrálnak a látóterében. De ez nem tűnt el. Ott volt minden alkalommal, a csempék és a dobozok közt, lüktetett, növekedett, a széle fodrozódott és elhalványult, a közepe tömör volt. Mikor a fiú közelebb ment hozzá, belépett a szobába, eltűnt.
Először persze el akarta mondani a szüleinek, inkább az anyjának, akivel bizalmasabb viszonyban volt, de aztán letett erről, mert az anyja bátyja jutott eszébe, aki akkor már egy évtizede elmegyógyintézetben volt. A fiút néha elvitték hozzá látogatóba. Csendes, szelíd beteg volt, sárga pizsamában ült az ágyán, és csak mosolygott, nem nézett rájuk, a cipőjüket bámulta, bólogatott mindenre, amit mondtak neki, nagy néha szólt valamit bizonytalanul. A fiúnak ő jutott eszébe, és arra gondolt, hogy talán az elmebaj öröklődik anyja vérvonalán, és hatalmába kerítette őt is. Nem akart a nagybácsija mellé kerülni, ezért inkább nem beszélt a foltról.
Ami a nyár végére besűrűsödött, és rohamosan növekedett, szinte kitöltötte az egész helyiséget. És valamiképp anyagszerűt is lett, a mélyén pedig valami mocorgott és készülődött.
Egy őszi délután mutatta meg magát először az, ami odabenn volt.
A fiú fáradtan vánszorgott fel a lépcsőn, és ösztönösen kerülte, hogy megnézze a sötétséget, de mozgás kélt szeme sarkában. Egy kar nyúlt ki a folt mélyéből. Csupasz, vékony gyerekkar, esdeklően intett. A fiú megtorpant a lépcső tetején, majd a szobájába sietett, magára zárta az ajtót, és zakatoló szívdobbanásait figyelve végignyúlt ágyán. Hallgatózott, hogy történik-e valami odaát, a falon túl, de a másik néma maradt.
A következő alkalommal meglátta az arcát is. Ez pár nap múlva, este történt. A fogát mosta, közben kisétált a szobája elé, majd oldalt nézett, mert megérezte az idegen jelenlétet.
Fekete higanyból öntött alak állt a szomszéd szoba küszöbén. Vele egymagasságú, sovány alak, arcvonásai durvák, elnagyoltak. Kezével a szája felé mutatott, ugyanoly esdeklő, kérlelő mozdulattal, mint legutóbb, és ezúttal a fiú megértette. Éhes.
Még aznap este vitt neki egy szelet kenyeret. A küszöbön rakta le, térdelve, óvatosan közeledve, mintha valami istennek vinne ajándékot. Nem nézett a szoba sötétjébe, sietve hátrált, lement a szüleihez, a nappaliba, bámulni a tévé megnyugtató fényét.
Reggelre a kenyér eltűnt.
Megértette, hogy etetnie kell a másikat, ezért saját ebédjéből, vacsorájából mindig valamennyit meghagyott, és felcsempészte neki. Elégedettséget és megnyugvást érzett, úgy vélte, míg ellátja az idegent odaát, a másik szobában, addig nem lehet baj.
Nem is tudta volna pontosan megfogalmazni, mit ért baj alatt, inkább egyfajta szégyen volt, ami lappangott benne, nagyjából úgy, mint egy betegség, mely december elején ledöntötte őt a lábáról. Két napig nyomta az ágat, és így az ételadagok elmaradtak. Ekkor történt az, ami később egyértelmű fordulópontnak tűnt számára. Az anyja az egyik reggel, mielőtt elment dolgozni, bögre tejet hozott neki, és megjegyezte, hogy a fiú éhes lehetett éjszaka, mert mind a két kiflit megette. Nem én voltam, akarta mondani válaszul, de lenyelte, helyette kézbe vette a teát, és igyekezett, hogy ne remegje keze, de nem járt sikerrel. Az anyja betudta a betegségnek.
Kijár, gondolta a fiú, mikor magára maradt, majd felkelt, és kulcsra zárta ajtaját. Kijár ételért, zakatolt a fejében.
Gyógyulása után folytatta az adagok felhordását és felajánlását lakótársának, de a dolog természetesen nem maradt ennyiben, sőt, fokozódott.
A karácsonyi szünetben történt, mikor a fiú akaratlanul is lazábban kezelte az ügyet, és sokáig, olykor tizenegy óráig aludt. Egy hétvégén vidám beszélgetésre ébredt. Az anyja és egy idegen félig felnőtt, rekedtes gyerekhang társalgása szűrődött fel odalentről. Napfényes, szikrázó, hóesés utáni reggel volt. Ahogy leóvakodott a lépcsőn, és belesett a konyhába, egy fiú körvonalait pillantotta meg. Az erős fényben szinte vibrált az alakja, és csak hátulról látta, de egyértelműn hasonlított őrá. Bundáskenyeret evett. Állán szőrszálak serkentek. Hangja mint mélyen fekvő kövek összecsikordulása.
Visszasiette a szobájába, és ágyba bújt. Összehúzta magát, magzati pózba, úgy töprengett. Majd pár perc után felötlött benne a gödör, és benne a csontok íve, melyek nagyjából úgy rendeződtek, ahogy most ő fekszik.
És ekkor tudatosult benne, hogy mit kell tennie. Fájdalmas, de kényszerű következtetés volt.
Jó korán megjelent az ebédnél, hogy megelőzze a másikat, de félelme alaptalannak bizonyult. Az idegen egyelőre nem mutatkozott, nem képzett nyilvánvaló duplikációt. Tudta, ez csak időleges.
Este meghámozott pár szelet almát, tányérra rakta őket, majd lement pincébe, melyet föld- és krumpliszag uralt. A sárga fényű villanyégő alatt, a polcokon megkereste az üveget a halálfejjel. Permetezőszer volt, kénes, szúrós szagú, de miután az almákra locsolta, kissé párolgott ereje. Várt öt percig, majd felment, és a szomszéd szoba küszöbére rakta a tálat.
Aznap éjjel sokáig nem aludt el, ajtaját nyitva hagyta, fülelt, de nem hallott zajt. Másnap, hétfő reggel egyedül ébredt a házban. Mint aki álomban cselekszik, fogat és arcot mosott, majd a másik szobában megragadta a padlón fekvő testet, lerángatta a földszintre, aztán a pince lépcsőjén is végigvonszolta, és ott hagyta az aljában. Nem nézett rá, nem figyelte, lélegzik, moccan-e, hanem csak az ásásra összpontosított. Az apja le akarta betonozni a pince padlóját, de sosem jutott hozzá, ám a földet összetömörítette egy géppel, így nehezen tudta feltörni. Délig tartott, míg derékmagasságig leásta magát. Belehúzta a testet a gödör aljába, és megpróbálta olyan pózba rendezni, ahogy először látta. Aztán ráhányta a földet, lapáttal leütögette, még ugrált is rajta, végül piszkosan, izzadtan leroskadt a lépcső utolsó fokára, és csak bámult művét.
Érezte, sikerrel járt, hogy a másik, a gyermek, az ártatlan és bűntelen lény, aki odalent fekszik, végre megnyugszik, és nem fog visszatérni. Több volt ez, mint ösztönös sejtés. Megduzzadt nyelvén, zsibbadt ujjaiban, borzongó bőrén érezte.
Akkor nem sejtette, csak jóval később, ötvenévesen értette meg, a tisztánlátás egyik ritka percében, mely villámcsapásként érte az elmegyógyintézetben, ugyanabban, ahol a nagybátyja is volt, és ahol immár harminchat éve ápolták őt a mérgezés mellékhatásaként kialakult katatón, vegetatív állapot miatt, hogy ez volt az a pillanat, amikor felnőtt.

2024