A giringy

Falun mindig is féltek az emberek, de ötven-száz éve sokkal jobban, mint manapság. Hallottam történeteket, hogy a Belphegor sorozat milyen elementáris hatást gyakorolt a korabeli tévénézőkre, de ha még régebbi időkre tekintünk, a szorosan egymás mellé épített házak, a rossz végű mesék, a babonák, a képzelt lények a Tüzesembertől a bánya mélyén lakó Kis Emberig - mind egy ősi rettegés jelei lehetnek. A való és a képzelt világ határai egybecsúsztak, és ez a tisztázatlanság jellemező volt a névadásra is. Ki tudná például leírni a "kókó", a palóc boogeyman külsejét? Az "éjjeli nyomás", az álmodó mellkasára telepedő fullasztó lény árnyalakja egybemossa a merev tudományosság succubusát és incubusát, és igazából nem tudni, ki vagy mi ő. És ugyanez vonatkozik az írás tárgyára, a giringyre, mely lehet görény, patkány vagy róka is - mindenesetre maga a megfoghatatlan rablógyilkos, tyúkok éjjeli mészárosa. Vagy még több is annál...

Hiába keresed a giringyet, csak keveseknek adatik meg, hogy lássák. Én találkoztam vele, kétszer is. A másodikra emlékszem, az elsőt sose feledem.

A giringy szót fenn északon majd mindenki ismeri, ám a pontos jelentése még a használók körében se tisztázott. Szinnyei „Magyar tájszótár”-ában nem találni, Vassy „Kis palóc folklór”-jában pedig a girhiccel keveri, ami tulajdonképp a girhes egy alakja. Ha valaki hozzájut Dózsay Ákos „Magyar babonák és rejtélyek” című tanulmánykötetéhez, ott olvashat utalást az éjszakai vérszívóra, mely lidérc vagy ludvérc néven irtja a baromfiállományt Nógrád, Heves és a szlovákiai, elcsatolt megyék tájain. Ez már lehetne a giringy is, ám még itt sem teljes a kép.

A legpontosabb leírást Ágoston Mihály falukutató adja, aki 1952-es szószedetének lábjegyzetében egész részletesen közli a giringy szó jelentését. Ez alapján a giringy a palóc szájhagyomány és legendárium furcsa, kegyetlen ragadozója. Leginkább még a menyétfélék családjába sorolható, innen a néveredeztetés is: görény – giriny – giringy. Ágoston nagyon helyesen megadja a lény primordinális vonatkozásait is: az állat a boszorkányszombatok mellékterméke. E gyűlések orgiasztikus szakaszában a szipirtyók, kik nem méltók az ördög méltóságos phallosára, a nagyurat kísérő aldémonokkal elhálva a nászt, teherbe esnek a pokolbéli magtól, és kilenc napra rá a világra ürítik a giringyet, ami aztán azonnal elszökik tőlük, ki az erdőre, mezőre. Vagyis a szörny originalitása földalatti, alvilági tartományokba helyezhető – ám tevékenysége már nagyon is evilági. A palóc szellem ugyanis minden, az állatállományt ért radikális vagy megmagyarázhatatlan pusztítást a giringy számlájára ír. Tömegesen leölt libák, az udvar királyának, a kakasnak kivérzett teteme, fordított kereszt alakban feltört tojások – mind a giringy éjféli ólálkodásnak jele. Fél tőle a kutya, az ember, ha összeakad vele, jobb, ha nem néz a szemébe. Egyetlen ellenszere a tűz, mellyel kipurgálható e világból.

Nekem a nagyapám egyszer megmutatta a giringyet.  

Kilenc vagy tízéves lehettem, és szokás szerint a nyár forró napjait ott töltöttem náluk, vidéken. A száz évig tartó nappalok unalmát alig törte meg valami érdekesség. Velem egykorú gyerek a környéken kevés akadt, azok is óvakodtak a közelembe jönni. Nem hibáztattam őket. Naphosszat a meszelt falú nyárikonyha hűvösébe húzódtam, és az autóskártyáimat rendezgettem, avagy a műanyag katonáimmal játszottam el sosemvolt ütközeteket.

Egy reggel aztán átkozódó, keserves kiabálásra ébredtem. Pizsamába, az éles napfénytől káprázva támolyogtam ki az udvarra – nagyanyám siratott a nagyobbik tyúkól előtt, kezében ernyedten elomló tyúkdögöt tartva. Nagyapám a favágató tőkénél állt, némán szítta cigarettáját, aztán nekiindult.

Nagy, hórihorgas ember volt a nagyapám, a bánya se törte meg egyenes, sudár tartását. Folyton egy kopott, zsíros kalapot hordott a fején. A dohány, és savanyú szőlőből készített házibora volt a két szenvedélye. És gyakran, túlságosan gyakran lesett rám bűnbánó tekintettel.

Azon a reggelen, ahogy elment előttem, megtorpant, majd fölém hajolt. Elmondta, hogy valami járt éjjel a tyúkok közt, és hármat a vérébe fojtott. Kutya kell a házhoz, mert az ilyen dög, az ilyen gyilkos visszajár, amíg meleg húst érez a környéken.

Azzal kézen fogott, és mentünk, mentünk egyenesen nagyapám unokaöccséhez, a vadászhoz. Két utcányira lakott, Jánosnak hívták, vörös, erős, kövér ember volt, gutaütéses képe mindig felvidított. Hosszan tárgyaltak nagyapámmal az udvaron, míg én az elkerített kis rész mögött csaholó ebeket lestem. Három, közepes termetű korcs vicsorgott rám, egyik fenyegetőbb volt, mint a másik. Elképzeltem, ha ezek éjjel összeakadnak a titokzatos vadásszal…

Azon az éjszakán nem történt semmi. Csak a kölcsönbe kapott kutya vonyított az udvarban egy jó három órát. Nagyapám úgy kötözte ki, hogy elérje az ólak előterét. Az állat reggelre megnyugodott, sőt, úgy vélhette, most már ő uralkodik itt mindenek felett, mert nem akarta átengedni területén nagyanyámat se, ki a kert végébe lévő budiba tartott volna nagy sietve.

Ám a csahos uralmának hamar vége szakadt. Következő éjszakán szörnyű vonyításra riadtunk. A hang hamar bugyborékoló fulladásba torkolt. Nagyapám elemlámpával ment ki, én mindenhol a nyomába, fogtam szabad kezét. Kérges, erős tapintása volt, mint egy fa törzsének. Emlékszem, a vér sárgán csillogott a lámpa fényében. A kutya nyakából dőlt, az állat a disznóól előtt feküdt, és már csak lába rángott. A deszkák mögött idegesen röfögtek az értetlen malacok.

Nagyapám nem sokat törődött a hősi áldozattal – azonnal a tyúkólakat kezdte vizsgálni. Az egyik ajtaján a retesz ki volt ütve. Vízszintesen eltolható faék volt csak – egy okosabb kutya is megtalálta volna a módját, hogy elbánjon vele. Nagyapám lehajolt, letérdelt a porba, és bevilágított az ajtó nyílásán, majd a rikácsoló tyúkok közül kivett két dögöt.

Másnap sokáig töprengett a lócán ülve, arcát a délelőtti napfénybe tartva. Aztán még ebéd előtt fogta magát, és felmászott a padlásra. Kisvártatva két, kisebb ajtót dobott a gyepre. Valami régi, fiókos szekrény maradványai voltak. Nagyapám mutatta, hogy kulcsra záródnak, deszkájuk is masszívnak tűnt még. Alkonyatra be is szerelte mindkettőt – csak a nagyobbik ól zsanérjaival volt egy kis gond, és így az ajtó nem pontosan illeszkedett alul. Miután nagyanyám azzal az idegesítő, bú–be–bú–be kántálással beterelte az állatokat, nagyapám megengedte, hogy én fordítsam rá az új ólajtókra a kulcsokat.

Reggel korán ébredtem, és én mentem ki legelőbb az udvarba. A kisebbik ól küszöbén át szinte kiömlöttek a dögök a földre. Olyan volt, mint egy mészárszék. Egyetlen állat sem élte túl a támadást, gombszemükben a mohó élet helyett csak páni rettegés emléke csillogott. Nagyanyám elsápadt, mikor meglátta a szörnyűséget, de már nem szólt semmit, némán hozzálátott, hogy zsákba dobálja az áldozatokat. Csak nagyapám lélegzett mélyebbeket, és láttam, arcán eluralkodik valami szokatlan kifejezés. A bosszú volt.

Felemelte az egyik ernyedt testet, majd elővette bicskáját, és elnyiszálta a tollas nyakat. Nyomkodta a sebet, rázogatta a tetemet, de abból egy csepp vér, annyi se jött. Közben nagyanyám végzett, a zsákot tartva állt, nézte őt. Nagyapám lehajolt a nyitott ajtóhoz, és alaposan megnézte a zárat, az elfordított kulcsot. Aztán egymásra pillantottak nagyanyámmal, és kimondták a szót. Giringy.

János dolgozott, csak délutánra ért haza az építkezésről. Néha felém lesve, suttogva, halkan beszélt a kapuban nagyapámmal, majd biccentett, és hátrament az udvarba. Hozta mindkét megmaradt kutyáját, a puskáját meg egy nagy fémkannát. Amikor megkérdeztem, azt mondta, gázolaj van benne. És barackot nyomott a fejemre.

Visszamentünk a tett színhelyére, az udvarra. Az ebek hamar szagot fogtak. Húzták, rángatták kifelé a pórázt, neki egyenesen a pataknak, majd azon túl a hegy oldalába. Nagyapám és én le-lemaradozva követtük a hármast. Kaptam egy töltényt, azt forgattam kezemben, nagyapám pedig a marmonkannát cipelte. Szerintem már a háznál sejtette, tudta, hogy hova tartunk, mert egyre-másra a Szilvást fürkészte, amikor meg-megálltunk pihenni.

Egy hasadékba, a hegy egy vágatába valaki, több évtizede nyolc szilvafát ültetett. A fák közeit rendszeresen kaszálták, de a felső részen kökény- és csipkebokrok tömbje terjeszkedett.

Oda húzták a kutyák a vadászt.

Megálltunk a hegyoldalban, a bokor szélénél. Olyan két autónyi méretű volt, az ágak kusza tömegén nem esett be se a tekintet, se a napfény. A korcsok mind dühösebben ugattak, és feszítették a pórázt, de a vadász visszarángatta őket, és lejjebb kikötötte mindkettőt egy fa törzséhez. Aztán puskával a kezében odajött mellénk, s biccentett nagyapámnak. Együtt néztük, ahogy nagyapám körbejárja a bokrot, a kannából gondosan ívet locsolva. Még a nyár közepén jártunk, a hegyoldal füve épp hogy kezdett sárgulni, így a lángok nem harapóztak el, csak ropogva falni kezdték a bozótost, ahogy az olajcsík végét meggyújtotta. Sokáig türelmesen bámultuk a gennysárga, vastag füstgomolyagot, a felvillanó tűzlobbanásokat, és a hőség elől hamarosan hátrálni kezdtünk. Már azt hittem, tévedtek, mikor nyafogó, kárhozott sikoly harsant a bozót mélyéről. Máig emlékszem rá, és még a gondolatára is végigfut a hátamon a hideg. Düh, sértettség és gőg volt benne. Aztán fájdalom. Az okozója, egy apró tűzgomolyag, az átellenső oldalon tört ki a csapdából. A vadász vette észre, oldalt sétált, majd terpeszbe állva rálőtt. A kis lángcsomó vinnyogva a földbe roskadt. Nagyapám nem mozdult, várt, cigarettája majd a körmére égett, de nem vette észre.

A második tőlünk pár lépésre, jobbra próbálkozott. Ám valahogy beakadhatott egy ágba, mert csak egy sötét tömeget láttunk vergődni a lángok közt, akkora volt, mint egy macska. Aztán a mozgása lelassult, és megadta magát a hőségnek. Halkan nyikkantgatott még egy ideig, de a tűz ropogása hamar elnyomta hangját.

Az utolsót én fedeztem fel. A vadász épp visszament a kutyáihoz, nagyapám pedig elfordult, hogy a feltámadó széltől óvja gyufája lángját.

A szemembe csapott egy kis füst, és hátráltam pár lépést. Lentebb, ahol a bozót véget ért, és elkeskenyedett, apró, sötét motozást pillantottam meg.

Közelebb mentem, míg meg nem bizonyosodtam, hogy ez is az. Egy giringy. Már majdnem kijutott a tűzből, de a hátsó része teljesen megégett. Szőrös, apró, keskeny testén foltokban parázslott a bunda. Amennyire a hőség engedte, megközelítettem. Ahogy árnyékom rávetült menyétszerű fejére, erőt vett magán, és kúszni kezdett.

Ekkor láttam meg.

Nem kellett nagyapám magyarázata. Odajött mögém, és megfogta a vállam, de nem szólt. Mindketten lestük, ahogy a haldokló giringy két mellső tagjával felénk húzza magát. A szőrös végtagok sötét, mocskos, sárral borított kezekben végződtek. Két apró, de határozottan emberi kéz volt, öt ujjal, körmökkel, percekkel.

Az állat kiért a tűz bűvköréből. Ernyedten oldalára fordult, úgy szuszogott. Aztán valami fájdalom hasíthatott belé, mert hirtelen felhúzta ínyét, láthatóvá váltak gyöngyházfény fogai is. Elöl, szorosan egymás mellett három hegyes kis metszőfog csillogott. Akaratlanul arcomhoz nyúltam, és kilencévesen is megértettem az összefüggést. Ott és akkor leperegett bennem az egész, amiket mondtak, és amiket láttam a tükörben.

Hathónaposan egy nyári alkonyon magamra hagytak az udvaron. Apám nem volt ott. A nagyszüleim az állatokkal foglalkoztak. Anyám valamiért beszaladt a nyári konyhába. A visításomra úgy rohant elő, hogy majd lábát törte, elesett, és így vesztettünk pár másodpercet. Nem tudta megmondani, mi volt a támadóm. Valami apró, szőrös állat. Talán patkány. A nagyszüleim meg nem akartak találgatni. De az arcomat örökre eltorzító három harapás lenyomata tökéletesen megegyezett az előttem hörgő giringy különös fogsorával.    

Gumicsizma volt rajtam, és talán kilenc éves lehettem. Ám mégis, olyan erővel nyomtam a földbe a talpammal az állat fejét, hogy még a tűz zaján át is meghallottam a csontok reccsenését.

Nagyapám végig ott állt mögöttem, és fogta a vállam.

2010