A Futó, a Tépő és a Csali

A futás, mint motívum vagy allegória, több írásban feltűnik itt, legpontosabban talán ebben, melyet még mindig az egyik leginkább irodalmi anyagomnak tartok. Most lehetne olyanokat írni, hogy persze, Mészöly Miklós hatására vagy gyerekkorom egyik katartikus filmélménye, a Gallipoli miatt alkalmazom ennyit, de mondjuk a legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy a horrorban azért elég gyakran fut valaki, miközben másvalaki üldözi...A lenti írás a zombi világvége alaphelyzetét húzza rá egy másfajta fenyegetésre. Van még potenciál ebben a világban, hisz a Főnök alakja a túlélők közti konfliktus lehetőségét hordozza magában, a kislány rejtett képességei még kibontakozhatnak, és a kísértetek negyedik kasztja, a Megszállók még fel sem tűntek a színen. Majd meglátjuk. 

– Ahogy azt talán te is tudod, a kísértetek három típusba sorolhatók – mondta a fiú, amíg átvágtak a feketére égett testek labirintusán.

A testek, melyek korábban éltek, a metróból, a metró aluljáróból jöhettek ki annak idején, könnyű prédaként a fent várakozó Tépőnek. A szagló tetemeket később a bujkálók égették el, a fiú még emlékezett a máglya olajos füstjére – a pláza tetejéről nézte, anyja kezét szorongatva. Akkor még nem volt Futó, csak egy kis hülye, aki rettegett a kinti világtól.

– Az első típus a Haloványaké. Ők csak átmennek rajtad, és émelygést, rosszullétet, a legrosszabb esetben olyan csípést okoznak, mint a csalán. Talán egy kicsit erősebbet. Eléggé átlátszóak, innen a nevük.

A kislány – lehetett vagy tíz-tizenkét éves, lent lakott, a földszinten, a cipőboltban – figyelmesen hallgatta az előtte haladó nagyfiút, és mindig pont odalépett, ahova a másik, noha ehhez jól ki kellett nyújtania lábait.

– A második osztály, a Suhanóké már veszélyesebb. Képes feldönteni. Képes rád dönteni dolgokat. Vagy megdobni dolgokkal. És nagyon gyorsak, alig látni őket, csak egy ilyen hülye hangot adnak ki, ahogy elsuhannak melletted – a fiú megállt, és végignézett a reggel derengésben kéklő hatsávos úton. Kiégett elhagyott, kifosztott autók sorakoztak előttük hosszú, egyenes vonalban. Valami csillogott a hátsó ablakokon, akaratlanul is megfordult – a pláza volt az, az otthonuk, a kelő nap első csápjai épp elérték oldalát. Az alját kezdte benőni egy erőszakos bokorinvázió, az épület nagy üvegtáblái mocskosan, porosan tornyosultak az égbe – de még mindig impozáns volt, üzenet a régi világból, és ami a lényeg, az üveg miatt menedéket jelentett a benne bujkáló emberek számára.

A fiú megrántotta üres hátizsákja szíját, majd megfordult, elindult a belváros felé.

– Itt, jobbra lesz egy kis sikátor, oda megyünk – morogta maga elé. Csak a sirályok rikoltoztak ebben a nagy csöndben, meg néha a lábuk alatt csikordult meg egy üvegdarab, ahogy meneteltek előre, más zaj nem volt.

– Mesélj a harmadik típusról is – kérte őt hátulról a kislány. A fiú még csak a nevét se tudta. Reggel, mielőtt indult, odavezette elé a Főnök, hogy itt az új Csalija. A lánynak nem volt se apja, se anyja, nem hiányzik majd senkinek, súgta még a fiú fülébe, aki bólintott, és tovább rágta a száraz kutyakaját.

– A kísértetek harmadik csoportja a legrosszabb. Ők a Tépők – bólogatott elégedetten a fiú. – Ők már egyáltalán nem néznek ki szellemnek, olyan valóságosak, mint te vagy én. Képesek megmarkolni dolgokat. Például a hajad. Vagy a bőröd. Vagy a karod. És pokoli erősek, bármit eltépnek…– Hátrapillantott, elégedetten látta, a kislány összeborzad. A nagy hátizsákot az ölében cipelte, kérdéses volt a fiú számára, elbírja-e majd visszafelé, ha tele lesz. Ha ugyan jön visszafelé is.

– Te már láttál Tépőt? – kérdezte tőle a gyerek. A fiú komoran bólintott, majd mondta is: – Láttam – hagyta, hogy a lány beérje, lenézett rá. – Akkoriba kezdtem a portyázást Futóként.  Ketten mentünk akkor is. A Csa…a kísérőmet kapta el. És..

– Tudom, hogy Csali vagyok – szólt közbe dühösen a kislány. – Ne nézz hülyének.

– Aha. Rendben – vont vállat fiú. – Szóval bementünk egy gyógyszertárba. Már fel volt forgatva. Találtam némi kötszert, meg bogyókat, nem tudom már milyeneket, és egyszer csak felnézek, látom, ott van a plafonon, mint egy pók. Pont a kiskölyök felett, aki velem volt. És aztán zsupsz, mielőtt szólhattam volna, ráugrott, és tépte, ahol érte.

Elhallgatott, mert egy kereszteződésbe értek. Lezuhant helikopter kiégett csontváza zárta el az utat. Egy katona kiszikkadt holtteste feküdt a géptől nem messzire, fegyverének csöve abba az irányba mutatott, mint útjelző, merre menniük kellett. A férfi maszkot viselt, mert az első napokban azt hitték, valami harci gáz okozza a kísértetészleléseket, és hogy az egész csak az elme játéka. Aztán nagyon hamar rájöttek, hogy valódiak. A katonának például hiányzott az egyik lába.

A fiú odament hozzá, leguggolt, és próbálta kiszabadítani a fegyvert ujjai szorításából. Nem ment.

– Úgyse érnék vele semmit – állt fel, majd belerúgott a halott vállába. Lenézett a gyerekre, az szürke, túlságosan nagy pulóverére, kopott farmerjára és sportcipőjére, majd pillantása megakadt az övére csatolt vadászkésen. – Az minek? Ellenük nem ér semmit.

– Van egy férfi a szálláson. Furán néz rám. Őmiatta van – mondta a kislány. Elindultak, befelé egy udvarba.

– Nincs senki, aki vigyázzon rád? – szólt hátra a fiú. –  A szüleiddel mi van? – persze sejtette a választ.

– Eltűntek. Az első napokban. Nem jöttek el értem – mondta a kislány. – A suliba.

Boltok helyezkedtek el az udvarban, de a fiú már járt mindegyikben, üresek voltak. A sikátor felé vette az útját, mely a hátsó részleghez, a raktárakhoz vezetett.

– Egy nő segít nekem. Anna néni. Ő vigyáz rám – magyarázta a kislány. – De ő se lehet mindig velem.

– Hát igen – hagyta jóvá a fiú. Beóvakodtak a keskeny kis folyosóba. Csalánt és vashulladékot kerülgettek, miközben a sirályok hangja szinte már a fejük felől szólt. Közel volt a folyó.

– Egyszer szerzek egy hajót – bökte ki a fiú. – Egy olyan városnéző, üvegfalú hajót. Azzal aztán elhúzok innen. Az üveg miatt nem kapnának el a szellemek, és fel tudnék hajózni a folyón valami lakatlan szigetre, ahol aztán nyugis lenne a helyzet – maga se értette miért mondja ezt el a lánynak. Egy Csalinak.

A sikátor végén megállt, és kilesett. Úgy volt, ahogy a Főnök mondta – egy raktárudvar szürkéllett előttük. Nagy, bezárt vasajtók sorjáztak benne egymás mellett. A kék, amelyik nekik kellett, középen volt. A fiú azt képzelte, röntgenszeme van, és látni vélte odabenn a kínai kajás bálákat. Levesek. Tészták. Szószok. Vége lehet a kutyatáp korszaknak.

– Szerinted van olyan hely a Földön, ahol nincsenek ott? – kérdezte mögötte a kislány. A fiú visszafordult, és most először nézte meg őt magának figyelmesebben. Átfutott rajta, hogy néhány év múlva a gyerekből egész csinos nő lesz, de persze az is, hogy Csaliként nem fogja megélni ezt. Hosszú, a végén göndörödő haja a piszoktól kicsit sárgába hajlott, kerek kis arcából szinte világított a szürke szeme. Vagyis nem is szürke, inkább.

– Te albínó vagy? – kérdezte tőle a fiú.

A kislány elkapta tekintett, megvonta vállát. – Azt mondják. De nem tudom, mit jelent.

– Hogy mindened fehér. A hajad meg a szemöldököd is. A szemed meg piros.

– Nem is piros – ellenkezett dühösen a kislány.

– Csöndesebben! – szólt rá a másik. Eddig suttogva beszéltek ugyanis, de most a gyerek megemelt hangja megsokszorozódott a szűk térben. Visszafordult a raktárajtó felé, majd megindult, be az udvar beton négyzetébe. – Mint egy csapda – suttogta maga elé idegesen.

– Szóval, szerinted van, ahol nincsen belőlük? –kérdezte a kislány, miközben felzárkózott mellé.

– Nem tudom – vont vállat a fiú. – Azt mondják, a pokol csordultig telt a holtakkal, ezért jöttek vissza a földre. Kérdés, mennyi jött vissza belőlük.

Előkotorta farzsebéből a kulcsot, amit a Főnök adott. Az nagydarab, szakállas férfi volt korában itt a raktáros. Persze ő maga nem mert kijönni a cuccért, inkább gyerekeket küld, gondolta keserűen a fiú. Tudta jól, a Főnök, és haverjai nem kutyakaját esznek a legfelső szinten, az egykori fitneszteremben berendezett szállásukon. Nem, ők halkrémet és gulyáskonzervet falnak, azért olyan nagy a hasuk.

A kulcs könnyedén kinyitotta az ajtót, ami bántó éles nyikorgással tárta fel a lefóliázott bálákat. Az első háromban ruhanemű van, ezt is a Főnök mondta, a negyedikben van a kaja. Épp elért oda a fény. Lenézett a gyerekre, aki várakozóan, és talán egy kicsit ijedten állt mellette.

– Bemegyünk – mondta neki nagyon komolyan. – De ez egy csapdahely. Így hívom azt, ahova ha beragadunk, mert jön egy Tépő, akkor nekünk annyi. Szóval a legkisebb gyanús jelre, a legkisebb veszélyre jelzünk egymásnak, aztán futás – nem tette hozzá, hogy itt jön képbe a Csali szerepe. Aki általában kisebb, gyengébb a Futónál, tehát általában lemarad, és amíg a kísértet elbajlódik vele, a Futó egérutat nyer, és haza tudja vinni az értékes zsákmányt a Főnöknek.

– Rendben – bólintott a kislány.

A Fiú ment előre, óvatosan lopakodva, közben a sarkokat, a mennyezetet fürkészve, majd a negyedik bálánál megállt, kitapogatta a zsugorfólia alatti zsákok domborulatait, aztán elégedetten felsóhajtott: – Ez lesz az – suttogta, majd elővette bicskáját, és felvágta a fóliát. – Pakoljunk.

A különféle ételek más és más gyűjtőcsomagolásban voltak, rétegenként elválasztva. A fiú előbb a lány zsákját rakta tele, majd megkérte, emelje fel, bírja-e. Bírta. Ezután a sajátját töltötte meg, úgy, hogy mindenféle kerüljön bele. Hosszas válogatás után a farzsebébe dugott egy téglalap alakú rákos vifon levest. Ezt megtartja magának, biztos nagyon finom lesz. Soha nem evett még rákos ételt.

A lány ott állt mögötte, a falnak támaszkodva, és figyelte, hogy dolgozik. Néha kipillantott a mind világosabb udvarba.

– Azt mondják, van még egy negyedik típusú kísértet is – kezdte csöndesen, míg a fiú a hátizsák cipzárjával kínlódott. – Az, amelyik megszáll, elbújik benned, és csak később, napok múlva veszi át az uralmat. És akkor megtámad maga körül mindenkit, aki élő.

A fiú felállt, a hátára lendítette zsákját, megigazította a pántot, majd nagyot fújtatott. – Ne higgy el minden hülyeséget – morogta. Az anyja szeme villant be neki, az a gyűlölködő tekintet, ahogy ránézett, mielőtt hátulról végre elkapták a többiek és. – Menjünk.

Átóvakodtak az udvaron. A túlsó végében egy nagy vaskapu vezetett egy mellékutcába. Lánccal volt lezárva. A fiún mindez csak átfutott, mint röpke benyomás, de amikor beléptek a sikátorba, hirtelen nagyon fontos információvá vált.

Egy öltönyös alak állt a sikátor közepén, nekik háttal. Teste vibrált, mintha vetítve lenne, áttűnt rajta a fal fehérje.

A fiú megtorpant, majd óvatosan, lábujjhegyen hátrált, magával húzva a lányt is. – Talán egy Halovány, nem látom jól – suttogta társának.

A vaskapuhoz siettek, a fiú fellépett az alsó rácsra, majd lendületet vett, de megtorpant, lenézett a kislányra. Ott állt az udvaron, és bámulta a sikátor sötét nyílását, a jobb keze remegett.

A fiú kinyújtotta felé a kezét: – Gyere – mondta. Épp időben, mert a Halovány kibukkant a sikátorból, és feléjük lebegett. Igazából lépegetett, de valahogy a talaj felett. A kislány halkan felsikkantott, a fiú megragadta, húzta, majd tolta fel, a kapu teteje felé, aztán utána rugaszkodott, ám ekkor egy suhintás áthaladt bokáján, mitől izzó fájdalom hasított belé. Összeszedte minden erejét, átkecmergett a kapu tetején, és lehuppant a túloldalon.

A kísértet ott állt a rácsok másik oldalán, és közömbös arccal bámulta őket. Ötven körüli, sovány, kopaszodó férfi volt.

– Elkapott? – kérdezte a gyerek tőle, miközben hátrált. A fiú lenyúlt bokájához, megmasszírozta, majd felállt, ránehezedett. Piszokul fájt. – Csak a lábam. Semmi baj. Menjünk – sántikálva megindult, közben hátra-hátranézett. – A kapu nem sokáig tartja vissza.

Ezt már minden élő megtanulta mostanra. Hogy csak az üveg, az tartja távol őket. Minden máson át tudnak szűrődni, türemkedni, néha időbe telik nekik, de képesek behatolni még egy atombunkerbe is. Ezért csak ott lehet elbújni előlük, ahol üveg álcázza az embert.

Szeme körbepásztázott, ahogy kiértek a Váci útra, kereste a búvóhelyeket, az épen maradt üvegfelületeket. Már korábban észrevette, hogy a sirályok elhallgattak.

– Ahol van egy Halovány, ott nagyon gyakran van Tépő is. Nem tudom, miért – suttogta a lánynak. Az ránézett, végigmérte esetlen tántorgását, majd megkérdezte: – Vigyem a cuccod?

– Nem kell – mordult rá a fiú. Haragudott önmagára, mert hibázott. Nem kellett volna a Csalival törődnie. Ez a legfontosabb szabály. A Futó mindig csak önmagáról és a cuccról gondoskodik.

Most a helikopter túlsó oldalán voltak, meg kellett kerülniük, de persze nem tudhatták, mi várja őket odaát. A fiú behúzódott egy buszmegálló épen maradt reklámtáblája mögé. Nem volt biztos benne, hogy üvegből van.

– Menj, nézd meg, van-e valami a túloldalon – utasította a lányt. Az rápillantott, hosszan, nem biztos, hogy haraggal, inkább megértéssel és némi szánalommal, majd letette a zsákját, és elindult. A fiú leste, ahogy megkerüli a helikoptert, és eltűnik, aztán számolni kezdte a másodperceket, majd amikor hatvanig ért, felvette a lány zsákját és elindult.

Ha volt odaát valami, akkor már elkapta a lányt. Ha egy másik Halovány az, akkor a földre szegezi, és ki-be bujkál belé, hogy a folyamatos rosszulléttel kifárassza, míg társa, a Tépő oda nem ér. Suhanó nem lehet, azt hallaná ebben a nagy csöndben. Ha pedig Tépő várakozott a túloldalon, akkor persze a lány most sikoltozna, kivéve, ha a fejével kezdte – de akkor is elszórakozik a testével jó ideig. Ha pedig más kapta el, az, amire még név sincs, akkor már rég megszállta őt, és a fiú mit sem sejtve visszaviszi majd a többiek közé, de persze a Csalikat mindig elkülönítve, a könyvesboltba zárva kezelik hazatérésük után.

Ám arra nem számított, ami elé tárult, miután ő is kilépett a roncs mögül.

A lány ott állt a járdán, mögötte a bevásárlóközpont észvesztően szép kékje, mellette oldalt pedig egy öregasszony, aki a bérház faláról szaggatta le a plakátot, mely Cure koncertre hívta a rajongókat öt évvel ezelőtt. A fiún átfutott a hisztérikus gondolat, hogy a bulit már sosem tartották meg, mert helyette jóval fontosabb esemény vette kezdetét.

Így álltak ott hárman, és amikor az öregasszony valami gonosz előérzettől vezérelve megfordult feléjük, és a tekintete átsiklott a szoborrá dermedt lányon, a fiú rájött.

– Nem látja – mondta ki döbbenten a nyilvánvaló tényt.

A kislány most igazán albínónak tűnt, mert hullafehér volt, és a haja is másképp fénylett ebben a pillanatban, olyan volt, mintha hóból fonták volna. És amikor az öregasszony ellibegett mellette, a fiú nemcsak megértette, hogy a lány mit ér vagy mit jelent, hanem azt is, hogy mi az ő szerepe itt és most, ma reggel. Nem mintha lett volna választása – még mindig zsibbadt, égett a lába, és a vénasszony elállta a pláza felé vezető utat.

Odadobta a lánynak a zsákját, és rászólt, hogy felriassza dermedtségéből: – Menekülj.

A gyerek először nem értette, csak nézte az öregasszony távoldó hátát, aztán tétován mozdult, és lehajolt a zsákért.

A kísértet megtorpant, és félfordulatot tett. Talán látni nem látja a lányt, de a mozgását valahogy érzékeli, futott át a fiún a gondolat. A Csali persze megdermedt, félig előre dőlve szoborrá merevült, miközben szemét le nem vette volna a kísértetről és a Futóról, aki most kiabálni kezdett, mert nem volt benne biztos, meddig tart a lányt védő varázslat: – Hé, nyanya, gyere ide, gyere csak ide, hallod, itt vagyok!

Nem kellett noszogatni, a kísértet ismét nekiindult, és mind gyorsabban és gyorsabban lendült felé, mire ő leengedte a válláról a hátizsákot, mert tudta, arra már nem lesz szüksége, és egyenletes, de nem gyors iramba, félig sántikálva, félig szökellve, futni kezdett, elfelé a plázától, a lánytól, maga után csalva a Tépőt. Tudta persze, hogy nem győzhet, mert a Tépők soha nem fáradnak ki, bárhova követik azt, akit egyszer észleltek, majd olyan gyorsak, mint egy felnőtt férfi. Így aztán csak abban reménykedett, talál valami helyiséget, melynek üveg kirakata van, ahol elrejtőzhet, vagy elég nagy kört tesz meg, már amennyiben bírja erővel és a bokája is kitart, és a végén visszajut a menedékhez, a bevásárlóközponthoz.

Kizárta tudatából a lábába hasogató fájdalmat, és mind gyorsabban futott, míg ezeket végiggondolta, futott, közben érezte, farzsebében morzsolódik a leves, és nagyon sajnálta, hogy talán nem fogja megkóstolni, meg azt is, hogy nem kérdezte meg a lány nevét.

2017