A dolog, amitől kiesel a világból

Novelláskötet-trailer. Azt hiszem, nincs ilyen műfaj, ideje megteremteni. Az elmúlt 50 év az erdő bűvöletében telt - lásd erről bátyám nagyszerű festményét -, ez volt a fókuszban, nagyjából kora gyerekkortól kezdve, mikor is az erdő mellé költöztünk, aztán persze jöttek más erdők, Dante sötét rengetege, Bodor Ádám fenyvesei, és persze a saját palóc mitológiám. De most ideje valami másra koncentrálni, a maradék időben sorra venni egyéb fontos tényezőket, ügyeket és dolgokat, olyanokat, melyek ott voltak a gondolkodásom peremén, de eddig csak felületesen jutottam velük valamire. Ilyen például a filozófia, az idó, de még inkább isten. 

A következő koncept kötetem ugyanis istenről fog szólni. Mindarról, amit a világ menetének valódi értelméről, a teremtésről és a történelem titkos logikájáról tudni akartál, de sosem mertél megkérdezni vagy észrevenni. Douglas Adams ezt megoldotta egy számmal, én viszont egy tizenkét kötetes anyagot tevezek. Egy részük átdolgozás lesz, a honlapon már fent lévő - ám a mai naptól már nem elérhető - írások javított, módosítot verziója, másik részük teljesen új novella. Nem könnyű olvasmány, nem mindekinek való szöveg várható - hisz ez mégiscsak a horrornovellak.hu - de reményeim szerint legalább olyan egyedi élményként működik majd a befogadása, mint a Palóc mitológiáé.

A kötet tervezett címe "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május.

Ízelítőnek pedig íme a novella-trailer, egy új írás, mely a kötet világához kapcsolódik:

Az Uralkodó azon a nyáreleji délutánon a palotába hívatta Tábornokát, ki oly sokat segítette őt a háborúkban, a gyilkosságokban, az intrikákban, a testvérei megtévesztésében, és az anyja félreállításában, de most, immár harmincadik évét is betöltve, valahol a Városok Városának szélén élt egy tanyán, kecskéket tartott, és volt pár gránátalmafája is. A Tábornok megelégedetten vonult vissza, hisz a Lélekkel Bírók Birodalma szilárd lábakon állt, az utakat rendben tarották, a patakmedreket tisztították, a gyümölcsösök fái szépen metszve sorakoztak egymás mögött, mint regimentnyi katona. Mindenki, akinek volt lelke, és így az Uralkodó alattvalójának bizonyult, szorgalmasan ügyködött az életén, és áldotta az Uralkodót, hogy a békét hozta el a Birodalomba, és általában megelégedetten gondolt arra, hogy talán soha rosszabb korszak nem volt a világon, mint amilyen épp most van.

A nagy háborúk és viszályok évei után úgy tűnt, az Uralkodó is hasonló nézeten van, hisz a jól szervezett állam, melynek egyes tisztségeit és törvényeit a Birodalom legokosabb elméi találták ki számára, olajozottan működött, az adószedők pont annyi termést kértek el a lakosoktól, amennyire ehhez a működéshez szükséges volt, a hivatalnokok pedig, akik nagyon is tudták, hogy feladatuk és tudásuk egyensúlyban van a bonyolult kiválasztási rendszernek hála, a betartandó törvényeket szigorú de igazságos módon érvényesítették az egyes ügyekben.

Az Uralkodó – hogy megérzését igazolja –, arra gondolt, leíratja magának a Jelen Világ állapotát, rögzíti ezt az Aranykornak talán nem, de Fényes Periódusnak nevezhető korszakot. Kérésére több mint kilenc hónapos munkálkodást követően azok az okos alattvalók, akiket jobb híján Kimagasló Tudásúaknak neveztek, összeállították a Lélekkel Bíró és Lélek nélküli dolgok lajstromát, és a hatalmas, félember nagyságú, sok ívből álló Enciklopédát. E könyvben fel volt sorolva a világ minden dolga, a légylábak összedörzsöléséből eredő, emberi fül számárat érzékelhetetlen zajtól, a télközepi naplementék okozta mélabú leírásán át a Létezők fülformáinak számbavételéig. Végtelen számú megfigyelés volt benne, és az Uralkodó pont a kötetet lapozgatta, mikor Tábornoka belépett a trónterembe, és lágy meghajlással a márvánnyal burkolt tágas helyiség közepére ment.

Hát itt vagy, nézett le rá az Uralkodó, aki nem tűnt idősebbnek a Tábornoknál. Barna, kehes, vékonydongájú sovány szabólegény lehetett volna a külvárosban, de a fényes palást, és a  fején lévő üvegkorona persze jelezte, hogy ő nem egy átlagos lélek. Utóbbi azt is sugallta, hogy minden hatalomnak átlátszónak és törékenynek kell lennie, különben zsarnokságba fordul.

Eljöttem, mert hívtál, biccentett a Tábornok, és a faállványon lévő hatalmas kötetre pillantott, mely az Uralkodó jobbján kapott helyet. Ez az Enciklopédia, kérdezte megilletődve. A másik is a könyvre nézett, majd egy erőszakos mozdulattal behajtotta, összezárta vastag bőrfedőlapját, aztán ráütött a tetejére. Ez, válaszolt. De hiányos, tette hozzá haragosan, majd látva a Tábornok értetlen tekintetét, ismét kinyitotta a kötetet, nehéz, emelő mozdulattal, találomra a közepén, és elolvasta az első, szeme elé kerülő mondatott. Vannak sárga szőrű macskák, és kékek, vannak, melyek összegömbölyödve alszanak, mások elnyújtózva, vannak macskák, melyek lefetyelik a  hideg tejet, mások pedig épp most löktek le egy vázát, mert felugrottak az asztalra. Abbahagyta az olvasást, és elégedetlenül felnézett a Tábornokra. Akik ezt írták, azt állították, az egész Birodalmat lajstromba veszik, minden lelkes és lelketlen lényt, ezek cselekedeteit, szokásait, jellemzőit, ide értve a gondolatokat, vágyakat és érzéseket, sőt, magát ezt az Enciklopédiát is, hisz immár a Birodalom része, sorolta elégedetlenül, majd felállt, és körbemutatott, nagy íves karlendítéssel, de valahogy úgy érzem, hogy a Birodalmam több, többnek kell lennie, és hogy ez a szöveg képtelen leírni mindent.

A világunk még új, talán alig ezer éves, vetette ellen szelíden a Tábornok. Talán valóban nincs benne több ennél, mutatott a könyvre.

Nem, nem, nem, hajtogatta elégedetlenül az Uralkodó, ez nem lehet, kell lennie másnak is, valaminek, amit ezek a fajankók, és itt ismét a könyv vastag borítójára ütött, nem tudnak kifejezni. Lelépdelt a trónszékhez vezető négy lépcsőfokon, melyeket a hivatalnokok Erőnek, Jóságnak, Büntetésnek és Hálának neveztek, majd odasétált a Tábornokhoz, és a vállára tette kezét. Menj, és keresd meg nekem.

Mit, értetlenkedett a másik, miközben szíve elszomorodott, mert arra gondolt, ha útra kell, vajon ki viseli majd gondját kecskéinek.

Azt, hogy mi van még a világban, olyan dolgot, amit nem ismerünk, ami nincs benne a könyvben, intett hátra az uralkodó és elégedetten mosolyogott, menj és hozd el nekem azt, ami hiányzik a Birodalomból.

De hát az sem tudom, mi az, vetette ellen a Tábornok, és amikor kimondta, már tudta, hogy mit fog válaszolni a másik.

Ha tudnád, akkor nem kellene elindulnod, bólintott az Uralkodó, majd arca elkomorult, és a szorítása némiképp megkeményedett, de ha nem jársz sikerrel, vissza se gyere, vagy ha visszajössz, számíthatsz rá, hogy megállíttatlak.

A Tábornok e szavakra megborzongott. Ismerte jól ezt az eljárást, hisz ő is gyakorta alkalmazta a legyőzött ellenfeleken, akiket hiába szabdaltak volna apró daraboka, a fénylő lelket nem lehetett elpusztítani bennük, hisz törhetetlen, apró kis golyó volt. Ezért hát inkább azt csinálták, hogy e gyöngyszemet, mely valahol a homlok alsó részén, az orrnyereg felett volt a koponyacsont védelme mögött, egy kalapáccsal, késsel avagy egy hosszú fogóval kiszedték, és egy jó mély kútba dobták. A magára maradt test ilyenkor mozdulatlanná dermedt, megállt, majd pár év alatt elporladt.

Miért pont engem küldesz, kérdezte rekedten a másiktól, aki nem nézett a szemébe, úgy válaszolt. Tudom, hogy nem ez méltó jutalma hű szolgálatodnak, de nincs más, akire ilyen küldetést rá mernék bízni. Magam mennék, tette hozzá, majd megkocogtatta üvegkoronáját, mely  csengő hangot adott ki, de akkor mi lenne ezzel.

A nagy ablakok egyikén egy árny törte meg a délutáni napfény ívét, sötét, gonosz kinézetű madár telepedett meg a párkányon, megnézte magának a két, mozdulatlanul álló férfit, majd elégedetlenül károgott egyet. Akkor jobb, ha mielőbb útra kelek, jegyezte meg a Tábornok, és mélyen meghajolt, mire az Uralkodó biccentett, kissé gondterhelten, aztán figyelte, ahogy a másik távolodik, és az a sejtelme támadt, hogy most látja őt – régi harcostársát és talán barátját – utoljára.

A Tábornok pedig hazament, átvágott a mindig néptelen palotanegyeden, aztán a kereskedőházak közt, ahol nagy volt a sürgés-forgás, a templomtéren, a papok az Éppen Aktuális Isten tiszteletére rendezett körmentere készültek, majd a csöndesebb kerületek következtek a műhelyekkel, végül kiért a város zöldebb részére, itt éltek valójában a Városok Városának lakosai, ide tértek meg a munkájukból, ahogy most ő is, mikor sétája végén belépett kunyhója ajtaján.

Nagy faládában tartotta harci köpenyét, melyet finom láncszemekből készítettek ügyes kezek, a falon, a kandalló fölött lógott kétélű kardja, és a bocskorát is le kellett cserélnie a vastag bőrből készült csizmára.  

Este indult útnak, miután elbúcsúzott az állatairól, és a száz méterre lévő szomszéd házacska öreg tulajdonosát megkérte, hogy kétnaponta etesse őket. A szél lágy esőt, szinte csak permetet fújt az arcába ezért sálat tekert a nyakába, mely fedte arcát is, talán ezért nem ismerték meg a városfalnál strázsáló őrök, de mikor felfedte szikár, forradásokkal szabdalt ábrázatát nekik, sietve felhúzták a kapu rácsozatát.

A Lélekkel Bírók Birodalma három nap járás volt egyik végétől a másikig. Északról nagy, komor hegyek szegélyzeték, lent délen pedig forró sivatagi dűnék. A keleti irányba nem nagyon tartott senki, mivel féltek, hogy a nap fénye arra oly erős, hogy délben elpárologtatja a bőrt. Mindezek okán a Tábornok nyugatra indult, hogy megtalálja azt, ami hiányzik a Birodalomból, és mégis olyan fontos, hogy tudni kell róla.

A határig, ahol összehajló hegyvállak közt egy fából ácsolt, rozoga toronyban kopott ruházatú katona bóbiskolt, viszonylag jól karbantartott földút vezetett, két oldalán mindenféle terménnyel bevetett mezőkkel és gyümölcsfákkal. Amikor viszont már a háta mögött tudta az őrtornyot, az út keskeny ösvénnyé majd vadcsapássá silányult a vadonban. Csavarodott törzsű, idétlen fák vették őt körül, torz sziklaalakzatok bukkantak elé a ködből. Fent, az égen egy madár vijjogott keserűen, talán az követte őt, ami már a palotában is figyelte kettejüket. Nem törődött vele, elszántan tört előre az erdőben, és csak pihenni, röpke álmok óráira állt meg. Élelme gyorsan elfogyott, ám a fák közt terjeszkedő bokrok bogyói, a madárfészkek tojásai, és a patakpartokon barnálló gombák megoldották e problémát. Emberrel nem találkozott, de a sűrűben állati neszezést hallhatott, és amikor kiért egy ritkásabb ligetbe, a távoli hegyek karéja felől farkosok üvöltését sodorta felé a szél.

Azokban az első napokban nem tudhatta, hogy négy hét alatt bejárja majd az Ismeretlen Részeket, mert a világ, ahol élt, még szűkre szabott volt, hisz jobbára csak a Birodalomban voltak lelkes lények, a többieknek pedig nem kellett nagy terület.

Vándorlásai során elhaladt egy nagy, fehérre aszott lény csontváza mellett, és nem jött rá, hogy a bordák valójában egy hajó íves fenékgerendái, aztán eljutott arra a vidékre, melynek talaja kiforralna és bizonytalan volt, és ha nem vigyázott a lépteire, könnyen áteshetett volna egy lyukon valahova máshova.

A következő pár nap volt a legnehezebb, mikor Isten Nyomorult Teremtményeinek földjén járt. Ezen a helyen a teremtés félresikerült lényei kószáltak a bíbor és lila homokból álló sivatagi tengerek közt, víz helyett fura, pezsgő és bugyborékoló folyók szelték át a területet, és égre törő nyílegyenes, lomb nélküli fák osztották fel a szemhatárt. Néha, egy-egy torz kiméra megpróbálta megkóstolni őt, de kardjával sikerült elijesztenie. A legtöbb lény azonban ügyet se vetett a vándorra, önnön nyomorúságán töprengve álldogált, vagy vad, elszánt futással keresett valamit a világba.

Mikor maga mögött hagyta e vidéket, egy nagy, fénylő csúcs felé vette útját, ami különösen magas hegyenek, egyfajta iránytűnek tűnt a messzi távolban. Körötte kósza villámok villogtatták a mélykék színű eget, de távoli a zengésük csak gyenge pendülés volt a vándor fülének, és csak akkor erősödött öblös dördüléssé, mikor közelebb ért hozzájuk. Jobbról kerülte meg a hegyet, hogy takarásban legyen a nap mind erősebb fényétől, mert a világoskék gömb  itt alacsonyabban szállt, és a fénye bántotta a vándor érzékeny szemét. Nem tudhatta, hogy a köríves, feltűnően szabályos hegy, alkalmi árnyékolója valójában egy torony. Északi felén hatalmas törmelékhalmok közt vergődött át – ezek voltak a felhők fölé nyúló egykori csúcsának darabjai.

Emberi élet jelét csak egy ízben értette meg, mikor egy kőfalhoz ért, mert körívesen egy régi törmelékhalmot védett immár hiába. A bumfordi épületet ügyetlen kezek emelhették sok száz éve, most már magába roskad, egyedül az egyik torony csonkja meredt ki a romokból valamennyire. Látszott, már eleve ferdére építették. Talán ez lehetett az Elő Királyság, gondolta a tábornok, mert gyerekként valóban tanult annak idején arról, hogy a Korai Emberek megszervezték maguknak az életet már jóval a Birodalom előtt.

A harmadik héten ért a Fekete Földekre. Magában így nevezte el ugyanis ezt a szenes, vastag koromréteggel borított tájat, melynek origójában füstoszlop gomolygott. Errefelé vette útját, és jó három napnyi erős menet után eljutott az egykori, hatalmas erejű tűz kezdőpontjához. Szabályos körökben megszenesedett fák dermedt szobrai meredeztek, a középütt izzó parázs üszkös kockái pedig királyuk, egy hajdani hatalmas faóriás törzséből senyvedhettek össze az évszázadok alatt. A Tábornok eltűnődött azon, mi történhetett itt, micsoda erő sújtott le a valamikori kertre, majd megette tarisznyájából a gyűjtött bogyókat és az utolsó tojást, kulacsából állott vizet ivott, és beletörődve sorsába, ismét nekivágott a füstös köddel borított tájnak.

Úgy gondolta, a világ végére ér, és egy névtelen és kidolgozatlan térben fog éhen vagy szomjan veszni. Ehelyett a vidék kizöldült léptei előtt, majd hamarosan fák, erdők és dombok jöttek elé, míg végül hegyek magasodtak a látóhatáron. A köztük lévő rés felé vette az irányt, és nemsokára elérte az őrbódét az álmos katonával. Az alig ismerte meg, hisz arca fekete volt a koromtól és a füsttől, ruházatát megszaggatták a vadon tüskéi, tekintete pedig olyan volt, mintha nem volna lelke, pedig csak kimerült a sok dologtól, amit útja során látott.

A hazaút fárasztóbb volt, mint az vándorlása, talán azért, mert tudta, hogy dolgavégezetlenül kell az Uralkodó elé járulnia. Nem a lelkének pusztulása zavarta, nem is a testének lassú szétfoszlása, ami büntetésként vár rá, hanem az, hogy a világ valóban nem tartogatott semmi olyat, amit az Uralkodó keresett, csupán furcsa helyek, tárgyak és dolgok gyűjteménye, melyek nem igazán érdemesek a figyelemre, nincs semmi többletjelenségük, vagy ha van is, ő nem érthette meg azt.   

Mikor hazaért, ellenőrizte  az állatait és a veteményesét, majd elsétált az öreg szomszédjához. Kopogására egy fiatal lány nyitotta ki a házacska ajtaját. Tekintete riadtan fogta be a férfi nyúzott és törődött testének látványát, majd megállapodott sötét, öreg szemében, és el is veszett benne, olyannyira, hogy szép, keskeny arcán a hamvas fehér bőrt pír futotta el. A Tábornok előadta ki ő, és hogy az öregembert keresi, megköszönné neki szolgálatait. A lány végre elszakadt a bűvös szemek látványától, lehajtotta fejét, úgy mondta, hogy nagybátyja két napja megállt, hátul, az egyik szobában, az ágyon ülve. Néha még pislant egyet, de a teste már nem mozog. Este jönnek a papok, hogy a Pihenők Csarnokába vigyék. Nem folytatta, de a vándor tudta jól, hogy a papok itt majd bebalzsamozzák a  tetemet, így biztosítva, hogy minél hosszabb ideig méltó lakhelye maradjon a mind haloványabb és erőtlenebb léleknek, és talán jó száz, kétszáz év múlva így a kettő együtt, egyszerre porladva enyészik el.

A férfi mély sajnálatát fejezte ki, a leány pedig beljebb hívta, épp teát főzött, saját maga szedte hozzá a fűszereket a nagybátyja kiskertjében. A Tábornok nem sietett, hisz a palotában nem várta más, csak kudarcának büntetése, ezért követte a másikat a kis szobácskában, leült az asztalhoz, és maga elé meredt, hallgatta, ahogy a lány a konyhába lép, valamivel zörög.

Majd felcsendült a hangja.

És ekkor a férfi felkapta fejét, és fel is állt, vigyázva, hogy székének zaja ne törje meg a másik lágy, dallamos szavait, amit még soha, senki nem hallott e világon, az egymásba fonódó sorokat, melyek vége olyannyira hasonlított egymásra, és melyek valami hajdani kertről szóltak, napkeltéről és a virágok illatáról, és a szélben hajladozó faágak táncáról. A Tábornok úgy érezte, hogy a mellkasában melegség, dobogó, izgatott tűz kél, és lépett is a konyha felé, de nem mert szólni, a döbbenettől egyébként se találta volna a szavakat, csak fülelt és figyelt, hallgatta azt, aminek még neve se volt, és amikor vége lett, térdre esett, és arcát kezei mögé rejtette.

Halk léptek és kerámia csendülése riasztotta fel. Ott állt fölötte a lány, kezében a tálcával, melyen két csészéből keserű aromák gőzölögtek, és csodálkozva bámult rá. Mi volt ez, kérdezte tőle a férfi. A lány az asztalhoz ment, zavartan elfordult, és úgy válaszolt, nem tudom, pár napja ötlött fejembe, kikívánkozott belőlem. Válla fölött a még mindig térdelő férfira nézett, elnézést, hogy megfeledkeztem magamról, még senki nem hallotta.

A Tábornok talpra kászálódott, majd nem törődve az illemmel, a lányhoz lépett, és megfogta kezét, és rekedten suttogta neki: láttam a teremtés csodáit és tévedéseit, megkerültem világunkat, jártam háborúkban és éltem békében, de ennél csodálatosabb dolgot még soha nem hallottam.

Ahogy kimondta, megértette, hogy egész utazása hiábavaló volt, hisz amit kereset, itt várta ebben a kunyhóban. És arra is rájött, hogy ezt a kincset nem akarja megosztani senkivel, legfőképp nem az Uralkodóval, aki minden bizonnyal megfosztaná tőle.

Magának akarta az első dalt a földön.

Azt beszélték, hogy a Tábornok még háromszor elénekeltette a lánnyal az eső költeményt aznap éjjel, majd magával vitte e kincset a világ peremére, és ott együtt leugrottak a mélybe.

Mások szerint végtelen önzőségében kardjával elválasztotta a lány fejét a testétől, hogy többet senkinek ne énekelhessen, aztán külön-külön elásta a részeket, és másnap a palotába ment, ahol jelentette kudarcát. Az Uralkodó parancsára kivették lelkét testéből és egy mély kútba dobták.

A legvalószínűbb azonban, hogy a lánnyal maradt, és az öregember házában élték le az életüket, sőt, még annál is többet, mert hosszú korok után, mikor a lány már rég nem volt vele, a Tábornok immár Orfeusz néven megtanította az embereket a költészet hatalmára.

2024