Vendéglői történetek
Valami elképesztően furcsa volt, amikor a Kick/ass-ben Nicholas Cage lelőtte a saját lányát. Meg persze a filmben ábrázolt végletes gyermeki brutalitás is. Azóta tűnődtem a lány karakterén, majd megszületett az alábbi dolog, ami persze megint teljesen másfelé ment el. Az egész jelenet olyan típusú képből fakad, mint amikor egy párbeszédet egy filmben csak a beszélgetőkre fókuszálva vesznek fel. Mögöttük, köröttük mocorognak a statiszták, de igazából nem látni őket élesen vagy pontosan, legfeljebb csak sejteni lehet körvonalaikat. Ehhez jön még az, amit a katonai sorozóbizottság, majd később a városi kórház pszichiáterének meséltem - egész hitelesen, mert végül is alkalmatlannak minősítettek a sorkatonai szolgálat tekintetében. Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, és mennek el melletted az emberek, a járókelők, és egyszer csak hirtelen megfordulsz, és azt látod, hogy aki elhaladt melletted, az megállt, és visszafordulva téged bámul mozdulatlanul, mereven.
– De játsszunk már, találj már ki valamit ezekről itt – nógatta Kicsi Lu az apját ott, a vendéglőben. – Olyan jókat szoktál mesélni róluk, annyit nevetünk.
A férfi körbenézett, majd fáradtan felsóhajtott. Kicsi Lu beleszürcsölt a diétás kólájába, aztán félresöpört egy tincset homlokából. A délutáni nap aranyba vonta arcát, kezét, az asztalon lévő kólásdobozt, a csokikat, a kávéscsészét, és apja kézfejét. A férfi nagy, Statson-kalapot viselt, így arca árnyékban maradt. Jól lehetett leskelődni a kalap alól, főképp a kilenc óránál ülő ballonkabátos fiatal fickó felé, aki egyáltalán nem tetszett az apának. Aztán eszébe jutott a kocsijuk, mely szorosan a vendéglő bejáratánál állt, mélyet szippantott a Kicsi Luból vagy az ő nyitott ingjéből előbodorodó citromfűillatból – és kissé megnyugodott.
– Tudod, drágám, nem lehet csak úgy mindenfélét kitalálni – mondta apa, aki korábban, mikor képregényrajzolóként dolgozott, mindenfélét kitalált.
– Miért? – nézet rá Kicsi Lu majdnem érdeklődve.
– Mert amit kitalálsz, annak életet adsz, és megjelenhet a te életedben – desztillálta az apa az elmúlt évek tanulságait.
– Aha – Kicsi Lut láthatólag nem nyűgözte le az érvelés ziláltsága, elkomorodott, és így ismét megjelent homlokán a ránc, ami Anya elvesztése óta vésődött oda.
– Például – kezdte az apja hirtelen – nézd csak azt az idős bácsit! – és szemével jobbra vágott, mire a kislány minden figyelmét a két asztallal arrébb ücsörgő alaknak szentelte. – Szerintem régi, ódon könyritkaságokat gyűjt – magyarázta az apja, halkan mormolva, mintha attól félne, a bácsi meghallja. – Látod a kabátján a fehér port? Ez attól van, hogy hétvégenként áttörölgeti otthon mid az ötezer könyvét, és mikorra végez, az egész arca, a haja, a ruhája – minden csupa por lesz, de a levegőben is milliárd apró kis porszemcse kavarog és kevereg, hogy aztán hétfő reggelre szépen leülepedjék, mindegyik vissza a könyvekre és polcokra, némelyik pont oda, ahonnan a bácsi tollseprűje szombaton avagy vasárnap felriasztotta.
– Ezt nem hiszem! – nevetett fel halkan, kétkedve kicsi Lu, de az apja csak nézett rá, figyelmesen, nagy, szelíd, őzbarna szemeivel nem is pislogva. – Na jó, mi van a pincérnővel?
A nagydarab, sárga hajú asszony a pultnál állt. Nem lehetet tisztán kivenni vonásait, de hajdan talán szép arcot viselt.
– Ő? – kérdezte apa elgondolkodva, majd visszafordult Kicsi Lu felé. – Az ő élete csupa rejtély és talány. Még nekem is.
– No! – nógatta a kislány elgondolkodva – Te olyan okos vagy…
Elhallgattak, mert az apa arra gondolt, igazából Anya volt nagyon okos, aki egy csillogó-villogó kutatóintézetben dolgozott. Nem tudta, Kicsi Lu min tűnődik, de jobbnak látta, ha kimozdítja a merengésből.
– Ő – kezdte óvatosan – egy bankrablónak a felesége.
– Valóban? – hökkent meg a kislány. – És a férje börtönben van?
– Pontosan – hagyta jóvá az apja. – Mielőtt elkapták, sikerült eldugnia a rablott pénz egy jelentős részét. Nem árulta el senkinek, még az asszonynak se, hogy hova. A nő persze felkutatta az egész házat, felásta a kertjüket, elment mindenhova, ahol a férje megfordult, míg szabadon volt – de semmit nem talált.
– Lehet, hogy berakta egy másik bankba – kuncogott fel Kicsi Lu saját vicces ötletén.
– Lehet – vont vállat a férfi, és közben ismét a ballonkabátos fiatalembert figyelte, aki mintha mind többet pillantott volna rájuk.
– Apa? – szólt rá végül Kicsi Lu, mire az apja visszatért a történetbe.
– De nem ez történt – jelentette ki határozottan. – Volt a férfinak egy nagy, titkos szerelme. Ám az asszony, egy férjezett nő, elhunyt.
Kicsi Lu homlokán ismét feltűnt a ránc, és az apja ráébredt, hogy ezt elrontotta. – Senki nem tudott a szerelmükről, ezért a bankrabló a nő sírjába rejtette a pénzt.
– Esetleg, ha leveleztek…– kezdte volna Kicsi Lu, de a férfi már a nagy utcai ablak előtt ülő srácra mutatott. – Ő még egy jómadár – mondta bólogatva.
– Miért, vele mi van? – kérdezte izgatottan Kicsi Lu. A kólája már elfogyott, de tudta, többet nem kérhet, mert esteledett.
– Ő egy képregényrajzoló.
– Mint te? – a kislány hangjában büszkeség csengett, és ez jólesett apjának.
– Igen, mint én. Csakhogy az ő ötletei nem saját kútfőből erednek.
– Saját kútfőből? – Kicsi Lu tizenkét évnyi tudása itt megbicsaklott.
– Nem saját magától – segített apja. – Lopja őket. Minden pénteken lejön ide estefelé. Két öregember találkozik az egyik hátsó bokszban, az egyik asztalnál. Na, a srác odaül mögéjük. A két öreg pedig valójában két irodalomtanár, akik régi, már senki által nem olvasott történetekről beszélgetnek, álló óra hosszan. Igazi ínyencek, ismerik a világ legjobb történeteit. Főképp az olyan elfeledett, vagy kevésbé jelentős szerzőket kedvelik, akiknek azért volt egy-két felvillanásuk. A srác kihallgatja ezeket a történeteket, majd beépíti a saját képregényeibe. A képregényeket fiatalok olvassák, olyanok, akiknek esélyük sincs, hogy találkozzanak az eredeti sztorikkal.
Kicsi Lu elgondolkodott, majd így szólt: – Hát ez nem szép dolog.
– Nem – bólintott apja, és hátradőlt, hogy bele tudjon nézni a ballonkabátos arcába, de a fiatalember, nagyon rossz szögben ült. Volt valami fenyegető a tartásában, ahogy az asztal lapja fölé görnyedt és előre-hátra ringatódzott lassú, jazz ritmusban.
– Apa, róla még nem beszéltél – Kicsi Lu most egy középkorú, jó alakú nőre mutatott, aki a bejárati ajtónál állt. Kezében piros retikült szorongatott, és mintha kifelé bámult volna a parkolóba, mintha várt volna valakit.
– Á, igen – derült fel a férfi arca. – Ő a reménytelen szerelem áldozata.
– Valóban? – Kicsi Lu jól megnézte magának a nőt, majd visszafordult apjához. – Miért reménytelen? – kérdezte aztán izgatottan. Pont annyira volt romantikus, mint egy tizenkét éves, akiből három év múlva már cinikus szerelmest farag az első nagy csalódás.
– Egy nap egy férfi tévedt ebbe a vendéglőbe – kezdte az apja. – Messzi útról jött, porszívókat árult az országban mindenfelé. Meghívta a nőt egy citromtortára, aki elfogadta a meghívás. Épp túl volt egy szerelmi csalódáson. A férfi egészen elbűvölte. Két órán át beszélgettek, aztán kint, a parkolóban, egy sietős, kapkodós csók után elbúcsúztak. A férfi megadta a telefonszámát, de az asszony véletlenül kimosta a cetlit a ruháival együtt. Nem tudta soha többé kisilabizálni a tintafoltokból a számokat. Azt azonban tudta, hogy a férfi bizonyos időközönként érinti ezt a területet körútjai során, ezért minden nap, amikor tehette, bejött ide, és várt, hogy a parkolóban feltűnjön az ügynök autója.
– Szomorú történet – jegyezte meg Kicsi Lu álmodozva. – De szép. Te is szeretted ennyire anyát?
A kérdés meglepte a férfit, aki már a következő sztorin tűnődött. A ballonkabátosén. – Persze, hogy szeretem – mondta aztán rövid gondolkodás után. Megkapirgálta a kávéscsésze alját a kanalával, majd lenyalogatta a cukros ragadékot a fémről. – És soha nem fogom elfelejteni. Ő mentette meg az életünket.
– Mondd el újra, hogy történt…– kérte Kicsi Lu kissé feszülten.
– Inkább mesélek erről a fickóról itt – intett apja könnyedén a ballonkabátos felé. A kislány mérlegelte az ajánlatot.
– Jó – hagyta végül jóvá, bár látszott, másra gondol.
– Nem ismerted fel? – kérdezte most hunyorítva apja, de Kicsi Lu csak a fejét rázta értetlenül.
– Egy híres focista volt – magyarázta a férfi. – Többszörös válogatott. Aztán…történt, hogy egy meccsen nagyon súlyosan megsérült. Hónapokig nem játszhatott, és később, mikor visszament a pályára, már nem volt a régi. Lelassult.
– Hol sérült meg? – kérdezte a lány a ballonkabátost figyelve. Az idegen most már nem ringatózott, de félrefordított fejéből úgy tűnt őket hallgatja.
– A lábán – Az apja hátradőlt székén, és két kezének két nagyujját övébe akasztotta. – A foci volt az élete, ezért, mikor kiderült, többet nem játszhat, elkezdett inni. Nagyon lecsúszott, a pénze pedig gyorsan fogyott. Az újságok egy ideig cikkeztek róla, hogy menyire elpocsékolta az életét, de aztán, mikor már szinte naponta berúgott, békén hagyták. Aztán egy reggel, mikor szokás szerint az utcán ébredt, gyerekekre lett figyelmes. A szemközti játszótéren fociztak, és volt köztük ez fiú, egy nagyon ügyesen és elegánsan játszó kölyök, akinek a mozgása az ő stílusát idézte. A férfi hazáig követte a fiút, majd hazament, lezuhanyzott, megborotválkozott, öltönyt húzott, és este visszament a lakáshoz. A szülők persze azonnal felismerték, és eleinte ódzkodtak tőle, hogy a gondjaira bízzák a gyereküket. Aztán, mikor megnézték az első edzést – minden aggályuk eloszlott. Rájöttek, hogy a focista a gyerekükkel akarja újraélni a karrierjét. És hogy minden tudását…
A ballonkabátos ekkor hirtelen felállt, és feléjük fordult. Az apa elhallgatott, majd kinyúlt, és eltette az asztalról a csokiszeleteket, amit még nem ettek meg. Másik kezében már ott volt kocsikulcs.
– Apa? – kérdezte bizonytalanul, sírós hangon Kicsi Lu. – Elpárolgott volna?
– Nem hiszem – szűrte a fogai közt a férfi, aztán halkan, nagyon lassan ő is felállt. Az idegen, aki alig három méterre volt a lányától, moccanatlanul bámult feléjük.
– Észrevett minket – bizonygatta Kicsi Lu, de az apja csöndre intette. Aztán felnézett, és végre a halk, egyenletes zúgásra koncentrált, mely azóta kísértette, hogy beléptek a vendéglőbe. Régen normális dolognak számított, de itt és most veszélyes és furcsa jelenség volt.
– A légkondi – szűrte fogai közt a lányának. – Itt még valamiért működik a légkondi. Talán, saját generátora van a vendéglőnek…
Mindegy volt már, és ezt Kicsi Lu is sejtette, mert valami moccant mögötte. Az arc nélküli pincérnő ellépett a pulttól, egyenesen feléjük.
– Azt hiszem, mennünk kellene – nyögte a kislány, és kicsúszott az asztal mögül, majd apjához somfordált.
A srác az ablak melletti bokszból ugyancsak felállt, egyenesen az asztalra, onnan nézett le rájuk. Bal oldalát valamikor felszakította valami, kilátszottak bordái, és megfeketedett szervei.
Az öregember volt egyedül az, aki nem mozdult, csak fejét csavarta el, úgy, hogy végül a háta felett nézett feléjük.
– Na, jó, lépjünk le – nyugtázta az apa, de amikor megfordult, észre kellett vennie, hogy a piros ruhás nő elállja a bejáratot. Ekkor előhúzta a puskát, ám e mozdulatra felfigyelt a ballonkabátos fiatalember, akinek hiányzott az egyik karja, és feléjük lódult. Kicsi Lu sikoltva kitért előle, közben már elő is vette a kis kaliberű pisztolyt, de mielőtt lőhetett volna, a pincérnő hátulról megfogta a karjait. Az apja egy széket lökött a ballonkabátos elé, az persze felbukott benne. Ugyanekkor a lefűrészelt vadászpuskát a lányára és a pincérnőre emelte.
– Hajolj le, Kicsi Lu – kérte a lányt, majd elsütötte a fegyvert. A sörétek szétszaggatták a pincérnő bőr és hús nélküli arcmaradványát, a lövés ereje hátralökte a testét, de a kislány maradt a helyén. Sértetlenül.
– Gyere – nyújtotta kezét az apja. Kicsi Lu átlépte a földön kaparászó ballonkabátos, majd ráemelte a pisztolyát az asztalról lehuppanó, és lassan feléjük tipegő srácra.
– Hagyd – kérte az apja, miközben a piros ruhás nő elé lépett.
– Anya is ilyen lett volna? – kérdezte derékmagasságból egy vékony, sírós hang.
– Lehet – bólintott apja. Velük szemben az asszony beleszimatolt a levegőbe. A légkondi szétszagatta a citromfű illat által biztosított védőhálót. Még Anya mondta nekik, miután elszökött a kutatóintézeti karanténból, hogy jön a Járvány. És hogy a fertőzöttek katatón, vaksi, de jó szaglású élőhalottakká válnak tőle. És hogy csak bizonyos erős illatú szerek nyújtanak menedéket éhes támadásaik elől. Mint például a ciromfű illatú rovarirtó spray.
Aztán Anya megölte magát, ők pedig elkezdtek vándorolni.
– Sajnálom – motyogta az apa. Hallotta, hogy mögötte ott kúszik egy esetlen test, lassan lépegetve közeledik egy másik, ezért nem tehetett mást, arcon lőtte a nőt, akinek szürke, szétrohadt testét egyébként is csak a piros ruha tartotta már össze.
Aztán az ajtó maradványain át kiléptek a parkolóba, ahova épp befordult egy rozzant, ütött-kopott kombi, oldalán egy krómozott, modern porszívó festett képével.
2011