Két vadászat
Valamikor, jó tizenöt évvel ezelőtt egy hajnalban a vizesaknánkban eltörött a nyomócső, és nekem le kellett merülnöm a kábé két méter mély hideg vízbe, hogy elzárjam a főcsapot. Nem volt nagy dolog, de valamiért borzongatóan rossz előérzettel mentem a víz alá. Mint amikor az embert kirázza a hideg - hallottam, valahol erre azt mondják, átment egy liba a sírodon. Igazából attól féltem odalenn a szürke, félhomályos térben, hogy beleakadok valamibe, és képtelen leszek kiszabadítani magam. Az élmény azóta is többször eszembe jutott, de a mostani írásba nem teljes egészében sikerült belerakni, csupán a különös egybeesés, az előérzet és a rilkei változtad meg életed parancs kapcsán (akkoriban, tizenöt éve a filozófia, az életfilozófia tomboló lázában éltem). Két vadászatról van szó tehát, három farkasról, egy férfiról, egy szarvasról és egy elfelejtett apróságról.
Hajnalban jött be a szarvas a lakótelepre.
A férfi a hó csikorgására riadt. Felült matracán, majd kábán bámulta a vaskályhában sziszegő parázsmaradékot. A gyomrában izzó éhség újult erővel lángolt fel. Dermed tagjait görcs húzta, tudta, jó pár percig még bizonytalan lesz a mozgása. Ezért hát mozdulatlanul fülelt, míg meg nem hallotta ismét a kinti zajt. Aztán bizonytalanul feltápászkodott, a fal mellől elvette kedvenc lándzsáját, és rúdjára támaszkodva az ablakhoz vánszorgott.
A szarvas ott állt a derengő kék és lila és rózsaszín fényben a játszótér közepén. Jó sokáig szaglászta a levegőt, majd a virágágyásokhoz ment, hajdani tulipánok gumóit keresve.
A férfi elnézte barna, sáros bundáját, a keskeny, ívelt lábakat, a nem túl terebélyes agancsot, aztán megfordult és elindult kifelé.
A lakás eltorlaszolt ajtajában nekifeszült a szekrények, és halkan, centiről centire eltolta az útból. Fél percen belül kint volt a lépcsőházban, és megindult lefelé. Nyúlszőrrel borított bakancsa semmi zajt nem csapott. A negyedikről átlag két perc alatt leért, főképp, ha menekülnie kellett, de most lassabban ment, mert gondolkozni akart.
Vadászott már szarvasra, még puskával is, később nyíllal, parittyával, mikor mivel. Tudta, ha nem jól sebzi meg, az állat eltűnik a város felett terjeszkedő rengetegben. Ha mélyre talál, akkor is el fog futni, de a vérveszteség okán és a nyomok alapján egy-két órán belül beéri.
Megállt egy fordulóban, ellenőrizte a lándzsát.
Sokat bajmolódott vele, míg a vékony farúd végébe reszelt ékbe be tudta illeszteni a késpengét. Utóbbit egy vaskereskedésben szerezte, japán készítmény volt, állítólag soha nem kell élezni. Annak idején enyvvel, vitorlakötéllel rögzítette a fémet a fához. A kötél jó könnyű volt, így dobásnál nem húzta le idő előtt a lándzsa fejét az ív végén.
A férfi nehezen tért vissza elkalandozó gondolataitól, az utóbbi időben észrevette magán, hogy mind jobban hajlamos elmerülni a múlt véletlenszerűen elé kerülő képeiben. Talán az éhség volt az oka. Most megindult, és hamarosan leért az előtérbe. A bejárati ajtóhoz lopódzott. Eszébe jutott, hogy a sarokvasak rozsdásak, nyikorognak. Bánta, hogy korábban nem kente be őket valami zsírossal. Most nagyon finoman, apró kis mozdulattokkal résre tárta az ajtót, majd kipréselte magát rajta.
Ott állt a ház előtt, alig tizenöt méterre a szarvastól.
***
Arany és bíbor csillogásban ébredt. Anna hagyatéka volt a függöny és a falfestés – mielőtt lelépett, múlt nyáron teljesen átalakította a hálószobát. A férfi csak bámulta a plafont, majd tekintete elkalandozott a falra vetülő napfény négyszögére. A fény tömbjében világosan látszódott a radiátorból felfelé áramló meleg párája.
A férfi felült ágyában, és nyelt egyet. Szája kiszáradt a központi fűtés puha ölelésétől. Minden éjszaka ez történt, de lusta volt tenni ellene. Kiballagott a konyhába, és a hűtőből gyümölcslevet vett elő. Csak úgy, a dobozból ivott, néhány csepp trikójára hullott. Közben a nyitva hagyott hűtőből felvágott és állott zöldség szaga burjánzott ki.
Becsukta a hűtőt, a gyümölcslevet kint hagyta a pulton, átsétált a nappaliba, és elhúzta a függönyt. Odalenn a ház előtti játszótér néptelen volt, valahol, jobbra az épület takarásában egy magassarkút viselő nő kopogott el a járdán. Vajon hova tart ilyen korán?
Mindent fehér, könyörtelen dér borított.
A férfi megfordult, tekintete a mobiltelefonjára siklott. Felrémlett benne: rémes munkanap várja, de meg akart bizonyosodni sejtelméről, ezért elővette határidőnaplóját.
Ott volt benne világosan, feketén-fehéren: megbeszélés az értékesítőkkel, aztán ebéd a hr vezetővel, majd a lényeg: kettőtől a nagyfőnök. Még múlt héten kért tőle időpontot, és a férfi, hiába puhatolódzott, nem tudta kideríteni, mit akarhat. Átgondolta minden baklövését, tévedését az elmúlt időszakból, és arra jutott, egyik sem olyan komoly, amiből baja lehetne. Ugyanakkor érezte, zsigereiben sajgott, hogy gyászos nap lesz a mai. Valami történni fog, valami végérvényes, megmásíthatatlan, egészen brutális és szörnyű, mely darabokra szakítja majd életét. Megvonta vállát, és ki is mondta félhangosan. Szarok rá.
Összecsukta a határidőnaplót, bekapcsolta a tévét, lehalkította, majd levette alsónadrágját, pólóját, és csak úgy, meztelenül megállt a szoba közepén.
Letekintett apró, domborodó pocakjára, combjainak húsos, zsíros feszülésére, és ismét elhatározta, folytatja majd az edzést…hamarosan. Előbb azonban túl kellett élnie ezt a napot. Megindult a fürdőszobába.
***
Az állat háttal állt neki, és a jeges földet turkászta patájával, fejével. A szél szerencsére felőle fújt, így a férfi csöndben, mind ruganyosabban léphetett még párat irányába. Egy félig elszáradt tuja takarásába érve megállt, fogást keresett a dárdán.
Mielőtt felemelte a fegyvert, mélyen beszívta a hideg levegőt, melybe a szarvas erős, aromás szaga keveredett. Olyan volt, mintha az erdőt, a ködöt, az éjszakát hozta volna be a vad ide a lakótelep üres és néma tömbjei közé. A férfi lehunyta szemét, és hirtelen megrohanta valami gyengeség. Leengedte a dárdát, majd kinézett a bokor mögül. A szarvas még mindig ásott. Tőle jobbra, nyolc méterre, a homokozó mellé emelt mesterséges domb tetején ott barnállott a hajdan rakott máglya. A férfi fanyarul elmosolyodott, aztán majdnem felkuncogott.
Az első év végén rakta a jelzőtüzet, mikor még látott néha odafenn repülőgépeket. Gondosan, óvatosan válogatta a fákat, az egyik sarokba apró gyújtósforgácsokat rakott, hogy egy gyufafej érintésére az egész fellobbanjon. Nem adódott oka meggyújtani. A gépek eltűntek az égről. Ahogy az emberek is a földről.
A férfi hirtelen elkomorodott, mert ismét elbukkant benne az a furcsa ötlet, hogy ő az utolsó. Mindenki meghalt vagy megölte magát kétségbeesésében, és nem maradt más ember a bolygón rajta kívül. A gondolat egyszerűsége és tisztasága egészen elbűvölte. Százszor eszébe jutott már a dolog, de most, talán az éhségtől legyengült állapota, vagy a vad émelyítő illatának, testének őrjítő közeli valósága miatt még inkább elhitte maga is a tényt. És egyáltalán nem bánta.
Ekkor kavics csikordult mögötte, és ő, mint aki félálomban mozog, a dárdát előre szegezve megfordult.
***
Sokáig zuhanyzott, forró, erős vízsugárral. Amikor végzett, nem lett jobb kedve, sőt, valami nyomasztó mélabú telepedett rá. Letörölte a tükör páráját, majd elégedetlenül megvizsgálta borostás arcát. Negyvenes, elgyötört és megfáradt arcú középvezető. Tele adósággal, meghiúsult reménnyel, mindennapi aggodalmakkal. A cégnél egyre bizonytalanabb a pozíciója, exfelesége egy rémes alakkal állt össze, az autója hamarosan nagyszervízre szorul, a törlesztőrészlet és a gyerektartás minden hónapban lenullázza számláját. És a lánya, a kamaszodó, érthetetlen lánya mind távolabb kerül tőle.
Felsóhajtott, és nyugtalanul, rebbenő mozdulatokkal borotválkozni kezdett. Míg a mentolos hab felpuhította bőrét, megmosta fogát, megfésülködött, csak hogy haladjon. Az előszobai óra szerint - amelyre pont rálátott a fürdőajtó réséből - még időben volt, de ma előbb be akart érni. Hetek óta sejtette, hogy a reggeli ügyeletes átveri. A portásokkal lehúzatja belépőkártyáját, míg ő maga háromnegyed órával később érkezik csak meg. A dühítő az volt, hogy a nő feltételezte róla, hogy nem jön rá erre a primitív csalásra.
Érezte, hogy mind idegesebb lesz, míg végiggondolta a dolgot. A gondolatspirál – árulás, alattomosság, képességeink szemtelen alábecsülése - mániákusan pörögni kezdett elméjében, míg.
Megvágta magát az állán. Elgondolkodva felnyúlt szabad kezével, és elmaszatolta a vért. Aztán elmosolyodott, mert hirtelen beléhasított egy gondolat, talán a vörös szín hatására.
Milyen hülyeség mindez.
Igen, mondta ki félhangosan, ez őrültség. Aztán már csak gondolatban folytatta, önkéntelenül is a törülközőért nyúlva.
Felhúzom magam minden nap ilyen dolgok miatt. Ezzel telik el az életem, hogy hiábavalóan dühöngök ostobaságok miatt. Közben az élet, a világ, meg minden…
Nem tudta befejezni, inkább határozottan letörölte a habot arcáról. Nem érdekelte, hogy félig lett kész, így a borosta kettéosztotta ábrázatát. Kisietett a nappaliba, és izgatottan cigaretta után nézett. Aztán felvette az öngyújtót a kisasztalról, és kiment a jeges erkélyre.
***
A három farkas valószínűleg a szarvas szagát követte. Látta már régebben is árnyaikat a házak közt, néha pont a gondosan elásott szemét fölött szagolgatták a földet. Ám ilyen közelről még nem volt alkalma megszemlélni őket.
Ott álltak, mint az ő tükörképei – nyúzottan, soványan, kitüremkedő bordáikat lihegtetve, egyre csak a szarvast és a köztük álló embert méregetve. Aztán a bal szélső moccant, oldalt került, mire a jobb szélső automatikusan ugyanezt tette. A férfinak tetszett ez az összehangolt mozgás, egészen elálmélkodott a dolog tervszerű szépségén. Csak akkor kapott észbe, mikor a vele szemben lévő kivicsorította ínyét, és felmordult.
A szarvaspaták egy másodperc késéssel dobbantak fel, és nem kellett megfordulnia, hogy tudja, a zsákmány elinalt. Az egyik zsákmány. A farkasoké még nem. Keserűen elmosolyodott a vicces helyzeten, és hátrált pár lépést, a kis domb, a máglya irányába. Szabad kezével a zsebébe nyúlt, mert eszébe jutott, volt még egy fél doboz gyufája. Aztán az is, hogy igen, de a matrac széle alá dugva tartja.
A jobb szélső farkas hirtelen lendületet vett, felé ugrott, acsarkodva felcsaholt közben. A férfi megsuhintotta a lándzsát, mire az állat azonnal korrigálta mozgása pályáját. Épp annyi időre vonta el áldozata figyelmét, hogy a bal szélső is támadásba lendülhessen. A férfi riadtan hátrált az új roham elől, ezúttal a levegőt döfködte a szürke test felé, de az betartotta a kellő távolságot.
A férfi hátranézett, és látta, a máglya alig két-három méterre van már csak tőle. Azok hárman közben tökéletesen bekerítették, és csak a pillanatot várták, hogy lerohanják.
***
Kint állt az erkélyen, a fagyos reggeli levegőben dideregve, testén csak egy fürdőköpennyel, és izgatottan szívta cigarettáját. Egyfolytában az új, radikálisan érdekes nézőpont forgott tudatában. Hogy mennyire elhibázott mindent az életében. Mennyire másképp kellene néznie a dolgokat. Egyszerűbe, tisztábban. Primitívebben. A lényegre koncentrálva. Hogy is mondta Hamvas? A primordinális dolgokra figyelve. Igen, kamaszkorába nagyon sok Hamvast olvasott. Talán ez még most is megmenthetné.
Elégedetten érezte, hogy a gondolathullámok hatására mélabúja oszlóban van.
A panelek közt lassan felkúszott a liláskék jeges égboltra a nap erőtlen korongja. Varjak rikoltoztak odalenn a játszótéren, a kis dombon, mely a homokozó mellett emelkedett, és most olyan volt, mint egy elhagyott kivégzőhely.
A férfi elégedetten nyújtózkodott, és nem törődött a hideggel. Annál jobban zavarta a cigaretta keserűsége.
Ezzel kell kezdenem, morogta maga elé, de a szálat tovább szítta. Helyette inkább a kezében szorongatott öngyújtót tartotta maga elé. Jó sokáig bámulta a recés hengert, az agyagszínűre égett adagolószelepet és a félig telt tartályrészt.
Igen, itt az ideje, hogy minden megváltozzon.
Fogta, és elhajította a kis piros műanyagot, aztán utána dobta a cigarettát is, majd visszament a meleg lakásba.
***
A férfi a gallyakig hátrált, egészen odáig, míg nem volt tovább. A három fenevad mind szorosabbra fonta hálóját körötte, de még mindig elég tág szögben voltak egymáshoz képest, túl messzire, hogy egy pillantással befogja mindőjüket. Márpedig így a harmadik, az örök harmadik támadása könnyen végzetes lehet.
A férfi mély levegőt vett, végiggondolt mindent, amit a farkasokról, a harapásokról, az átszakított ütőerek ellátásról tudott – reménytelenül kevés volt.
Leengedte hát a lándzsát, és fáradtan kifújta a visszatartott levegőt – talán itt az ideje feladni. Éhes volt, hetek óta folyton gyötörte a szörnyű éhség, legyöngült teste fájt és sajgott mindenhol, gondolatai zavarossá váltak, düh, harag, mélabú osztozott napjain. Talán itt az ideje végezni mindezzel.
Ekkor, odafenn, a panelek közti résen, a magasban felbukkant a nap és tűző, kelletlenül éles fénye az ablakok tompa szemein megtörve egészen lába elé siklott, hogy megcsillanjon valamin.
Egy apró kis recés henger volt. A dolgot félig földbe temette az idő, vagy saját talpa, mikor a máglyát rakta össze.
A férfi óvatosan fél térde ereszkedett, szabad kezével elnyúlt, és kipiszkált a fagyott rögök közül a dolgot.
Hat másodpercig tartott, míg ráébredt, mi az.
Egy öngyújtót tartott kezében.
Amikor megértette az ajándék lényegét, automatikusan, jól berögzült rutinnal meggörgette a hengert, majd meg se nézve az eredményt, megfordult, és a gyújtót a máglya aljához tartotta, a jó ismert részhez, ahol a puha, omlós faforgácsok néhány nagyobb kéreg takarásában örökre szárazak maradtak.
Érezte, hogy a három fenevad egyszerre mozdul, védtelen háta irányába, de már nem érdekelte, csak a tenyere burkában rejtett öngyújtót figyelte.
***
Amint visszament a lakásba, kissé felhangosította a televíziót. Épp a híradó vége ment, és míg a nyakkendőt kötötte, és mandzsettáját tűzte, fél füllel figyelte a mondatokat. Aztán visszaoldalgott a fürdőszobába, és elektromos borotvájával lesatírozta arcáról a maradék szőrt. Mikor a zúgás alábbhagyott, megütötte fülét a bemondónő aggodalmas hangja, ki valamiféle új járvány potenciális áldozatainak magas számáról, a WHO prognózisairól és az első, távol-keleti tömeges megbetegedésekről szólt.
Kiment a tévé elé, és nézte a betegek sorát, ágyaik kitöltötték a tajvani kórház folyosóját. Valami jeges, kegyetlen bizonyosság csomósodott gyomrában, ahogy a menthetetlenek, a haldoklók arcába bámult. A vágott keskeny szemekben a vereség biztos tudata csillogott. Gyorsan véget ért a hír, de rosszérzése nem múlt. Felvette kabátját, elrakta kocsikulcsát, majd összegörnyedve felhúzta, és bekötötte cipőjét. Aztán kiegyenesedve megállt az előszoba közepén, és mélyet lélegezett. Visszanézett a lakásra, a hifire, az elektromosságtól még mindig zúgó tévére, a klímaberendezésre, a morgó hűtőre, a pattogó radiátorokra, a csillogó vízcsapokra, a számítógép opálos monitorára, az étellel megrakott konyhaszekrények lakkozott csillogására, a könyvekre és cédékre, az újságokra, és a búcsú bizonyosságával biccentett mindezek felé, majd kiment a lakásból.
***
Az első a gerincébe kapaszkodva áldozata nyakát kereste, mire a férfi felállt, és a hátán csimpaszkodó súlyt emelve lépett egyet hátra. A farkas elengedte kabátját, de egy másik oldalról csapott le rá, beleharapott szabad kezébe, mire az öngyújtó a földre hullt.
A dárda nyelével a szürke test felé vágott, ám az ellibegett a csapás elől. A harmadik vad morgott, hátulról, jobbról, de nem közelített.
A férfi szembefordult velük, látni akarta a szemüket. Akaratlanul is a harmadikra nézett, arra, amely már nem támadott. A szürke szemekben csillogott valami, de nem az éhség, a harag avagy a gyűlölet. És ekkor a férfi megérezte és meghallotta a tüzet, mely a háta mögött mind magasabb ívekbe csapott, és megérezte a melegét is, ami átjárta testét, egy szempillantás alatt felmelegítve őt.
A farkasok lassan visszahúzódtak, mint áradat után a szürke, mocskos víz, a férfi pedig lépett előre egyet, mert a máglya kezdett erőre kapni. Nem akart megfordulni, lazán tartotta maga előtt a lándzsát, sérült tenyeréből a földre csöpögött vére. Várt, míg a fenevadak egészen elkotródnak. Az utolsó a panel sarkánál megállt, visszapillantott rá, aztán elinalt az iskola felé.
A férfi ott maradt a játszótéren, mögötte lángolt a máglya, és hirtelen megértette, hogy valóban ő az utolsó, és azt is, hogy mindennek ellenére, mindent összevetve és mérlegelve még így is milyen gyönyörű dolog az élet.
2011