Az actiumi ütközet

Jó húsz évvel ezelőtti írás, eddig a fiókban érlelődött, most kényszerű vidéki tartózkodás alatt leporoltam. Kissé átírtam, a neandervölgyi szálat hozzáraktam, csiszoltam, de alapvetően még mindig működik. Talán kijelenthető, hogy a magasirodalomban éltem akkor, és emiatt a nyelvet is sokkal szebben használtam, a mínusz oldalon van a világunkkal szembeni korabeli elégedetlenségem, ami nagyon is jellemezte a húszas éveimet, és a női narrátor jegyzeteiből előjön. Manapság jóval kevesebbet olvasok, de a világgal is megkötöttem a különbékét. A történet maga meglepően hasonlít A tündér című írásra, valóban az van, hogy ugyanazon témákat írja meg újra és újra az ember. A címmel, ami a csattanó része is, viszont nagyon is elégedett vagyok a mai napig, mivel szépen - de kellően árnyaltan - válaszol a főszereplőt kínzó kérdésre.

Azon az ezerkilencszázkilencvenhetes hajnalon Komi felriadt csupa-csatak ágyában, és a sötétbe bámulva számlálta a vár lüktetését halántékán, majd cigarettát, öngyújtót a földre sodorva a telefonhoz nyúlt, de a kagylót felemelve tétovázott, mintha csak a búgó hang csöndoszlató áldását figyelné, végül mégis tárcsázott, és türelmesen várt.

Körülbelül öt óra lehetett. A ház ilyenkor még csöndes, csak a felvonóaknában keringő szél, a szellőzőrácsokból előtörő huzat töri meg a kába némaságot. Komi jól ismerte a reggel hangjait, amikor az épület kényszeredetten és nyűgösen, akár egy idősödő, hajdan gyönyörű nő életre kel, az induló lift zaját, a kulcsok fordultát, a serpenyők sistergését, a vécék zubogását, a gyereksírást, a házasságokból fakadó dühös kiáltásokat és kéjes nyögéseket, a rádiók és tévék daráló, de soha nem érthető beszédfolyamait, a ruhák suhogását, cigaretták parazsát, a kávé barna izgalmát.

De most, a hajnali szürkeségben még csönd volt, csak a telefon kitartó zajongása a fülében jelezte, hogy a hívott félnél kicsöng a fekete vagy fehér vagy sárga készülék, melynek kagylóját most felemelte egy kéz, hogy a hozzá tartozó ingerült, de cseppes sem álmos hang szóljon

– Akárki vagy, remélem jó okod van, hogy reggeli ötkor telefonálj.   

bele.

– Komi vagyok – mondta Komi. Szemben vele, az ablak keretében, melyet nem takar függöny, se redőny, se más, ebben a négyszögben megjelent egy halovány szín, egy sárga derengés, jelezve az új napot, a hajnalt, az igazi reggel kezdetét, ha ugyan van kezdete bármelyik napszaknak, bár Komi arra gondolt, van, mindennek el kell kezdődnie valamikor, máskülönben miképp tudnánk mérni életünk folyását.

„Milyen megrendítő különbség lehet két napfelkelte közt – fogalmazta meg magában, aztán egyből arra gondolt, hogy – Talán az ilyen gondolatok közt jutott nekem ez a meg-megerősödő kétely és csalódás, amely már napok óta itt lappang, és csak az alkalmat várja, hogy felszínre törjön” – szinte hallotta gondolatait, de lehet, tényleg suttogott valamit, mert a kagylóból, a felső rész lyuggatott végéből zavarodott kérdések

– Tessék? Ki az, nem értem.

törtek elő.

– Komi vagyok – ismételte rekedten és jelentőségteljesen, felülve, és előredőlve, szemét arra a pontra függesztve, ahol majd

– Gondolhattam volna, Nézd, nekem most…

a felkelő nap jelenik meg.

– Ne tedd le!

A másik hallgatott a kétségbeesett felszólításra, kivárt, kattant valami a háttérben, talán lámpát gyújtott.

***

„Szép voltam. Átlagos voltam. Fiatal voltam. Vagy inkább középkorú, aki jól tartja magát. Slampos ruhákban jártam, és erős italokat ittam, melyek meglátszottak bőrömön. Jól öltöztem, stílusosan, és nem ittam pálinkát, csak bort. Művész voltam, egy romlatlan zseni. Kurva voltam és kontár. Zavarba hoztam az embereket az intelligenciámmal és a cinizmusommal. Nem tudtak velem mit kezdeni. Senki nem tudott kezelni. Öntörvényű voltam, mint a nagyon szép és nagyon okos nők általában, akik ráadásul még tudják is, mennyit érnek a világnak. A természet, és a fellengzősen falusi őserőnek nevezett valami miatt mentem oda. Mindezek a tisztaság alapjai, legalábbis régen ezt hittem. Nagyon fontos volt nekem távolról, a városból a fenyvesek zúgása, a patakok jéghideg vize, a levegő szinte maró frissessége. És kíváncsi voltam az emberekre is, az egyszerű falusiakra, hogy vajon tényleg gyógyírt jelentenek-e arra a csömörre, amit a városi társaságomban éreztem. Az állásajánlat, amiből elhatározásom kicsírázott, egészen véletlenül jutott elém: rajzot kellene tanítani egy lehetetlenül messzi és kietlen helyen. „Menj, próbáld ki – lelkendezett szobrász barátom, aki a munkát ajánlotta –, meglátod, sok minden megváltozik az életedben!” Azt hiszem, egyszerűen csak unt és félt, akkoriban viszonyunk volt, miközben a felesége gyereket várt. Bizonyos szempontból igaza lett. Valójában, miután odaköltöztem, az erőben egyszer se jártam, mert szorongtam a fák közelségétől. A levegőtől, amely mindig hideg és éles volt, köhögés jött rám. Az egyszerű falusiak és gyerekeik pedig idegesítettek. De mégis volt, ami megváltozott: én magam. Makacs, zárkózott, mindig rosszkedvű emberek lakták az a helyet, talán a hegyeknek tűnő dombok miatt lettek ilyenek, évszázadok során váltak ilyenné, nem lehetett velük semmit kezdeni,  hisz nem voltak fogékonyak semmi olyasmire, amit én fontosnak tartottam. Persze ezt eleinte nem tudhattam. Megpróbáltam, ha nem is hatni rájuk, de legalább jelenlétemet tudatosítani és elfogadtatni. Levegőnek néztek. Városi furcsaságnak. Ódzkodtak tőlem, és nem köszöntek vissza. Nem lehettem cinikus velük szemben, hisz nem adtak rá módot, ezért idővel a megvetésem magam elem fordult. Ez volt a falu igazi ereje, ez a kíméletlen, lerontó hatás, amit saját halmozódó gyűlöletem táplált, önmagam iránt. Sokáig nem értettem, mi történik, csak később tudtam megfogalmazni, de az biztos, hogy védekezni nem tudtam, hisz csak magamra számíthattam, és pont magamat utáltam. Végig hátrányban voltam, és a sors elől – hogy jobbára olyanná váljak, mint ők – nem térhettem ki. Sőt, az én esetem sokkal szomorúbb volt, mert mindkét világból a legrosszabb dolgok hagytak nyomot bennem – és ezt a tömény rombolást nem bírtam sokáig.”

***

„Miért hisszük azt – gondolta Komi –, hogy a személyes sorsunk másokat, bárkit is érdekel.” Arra várt, hogy a másik megszólaljon, abban bízott, hogy nem bontja a vonalat egy idő után, szó nélkül, ahogy azt már jó néhányszor tette korábban. „Egyáltalán, érdemes-e közreadni amire gondolunk? Mennyre fogja megérteni, és ha meg is érti, átérzi-e vajon azt a problémát, ami a hívásomban rejlik?” Aztán még az is eszébe jutott, a tíz másodpercig tartó néma várakozásban, hogy talán más utat kellene keresnie – de ezt azonnal elvetette, keserűen és sajnálkozva, mivel nagyon régóta nem bízott már magban. „Egyedül rossz” – szögezte le végül.

***

„Kezdjük elölről, mert ez így zavaros. A legtöbb történet halott. Megírták már százszor. Az enyém olyan, mint a számon kijövő cigarettafüst: benne vagyok én is, és a saját halálom is. Ezért az én történetem kétszeresen halott. Jaj, pózolok. Pedig pont az úgynevezett művészek póza elől menekültem el a városból. Amióta öntudatra ébredtem, nyomot akartam hagyni az életben. Hamar rájöttem, hogy nincs igazi, vad és erős tehetségem, a féltehetségek álságos örök-hernyó életét pedig nem akartam vállani. Kényelemszerető vagyok, de úgy gondoltam, pár odavetett falatért nem árulom el az önbecsülésem. Másrészt a városban élve elegem lett a túl okos és intelligens emberekből, a világmegváltókból, a „mindenre egy idézetet tudók”–ból. A kapálódzásból, mellyel a köröttük állókat sértik, az örök kételyből, az izzadtságszagból. Kilépni minden eszméből és elméletből, és szakítani ezzel a hiábavaló és mégis buzgó közeggel – ez volt a tervem. Új lapot akartam nyitni életemben, noha tisztában voltam ennek csapdájával, hisz könnyen megeshet, hogy ez az új lap nyitás aktusa is ideológiává válik. Fővárosi barátaim nem értette, kinevettek. Eleinte próbálták tartani a kapcsolatot, a mentőöv szerepében tetszelegtek, amellyel majd visszaérhetek a civilizációba. Hamar rájöttek, hogy akkor már inkább a mélységet választom, az andalító süllyedést. Ugyanakkor sokáig, talán hetekig, hónapokig nem volt semmi baj: még messze voltam attól, hogy a kábulatban, a tespedésben vagy a mámorban éljek, fenntartottam intellektuális kíváncsiságomat. De aztán gyorsan kiüresedtek a könyvek, és unalmassá váltak a járatott lapok, melyeket a falusi postás kényszeredetten és rosszkedvűen hozott ki a településtől jó félórányi járásra lévő tanyámra, amit a helyiek viccesen Dugdelpusztának neveztek. Korábban nem is sejtettem, hogy a változás ilyen gyökeres és lehengerlő lesz. Új élettechnikákat alakítottam ki, melyről azt gondoltam, hogy ez az első komoly cselekedetem évek óta, meg azt is, hogy a falu kikerülhetetlen törvényeiből fakad. A hirtelen személyiségváltozásomról szóló pletykák persze zavartak, a fővárosból szüremkedtek be életembe, az áramot szállító vezetékek zümmögésiben, a levelek szétfolyó kézírásaiban. Ők nem értették, hogy ez a változás védekezés tévedésem ellen, mert soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz túlélni itt. A sivárságot, a szellemi egyedüllétet, a hideget, a kinti vécét, a lavórban valós mosdást, a kamaszok leskelődését, a vénasszony-arcok gonosz barázdáit. Onnan, a távolból a védekezésemet se lehetett megérteni, a válaszreakcióimat: a italt és  a viszonyokat.”   

***

– Rég láttuk egymást – törte meg a csendet Komi és

– Igen, valóban, de ezt nem most kellene megbeszélni, mostanában nagy a hajtás, és nagyon fáradt vagyok.

megvakarta az ágyékát.

– Eszembe jutottak a régi dolgok. Az a dolog. Lehet, hogy álmodtam is róla – folytatta Komi. – Nagyon rosszul vagyok tőle.

– Fizikailag?

– Gyűlölöm az egészet. Nem tudom elhinni, hogy megtettük. Még most se, annyi év után. Egyébként hogy megy a céged? – a vonal sercegve várt mielőtt válasz jött:

– Jól. Nagy a hajtás.

Komi felsóhajtott, és kitakarta lábát: – Nem tudom elhinni, hogy azok mi voltunk. Kölyökfarkasok, akik a hideg miatt lejönnek a faluba.

– Rég volt. Sok dolog megváltozott. azóta. Holnap is, ha minden jól megy, fel fog kelni a nap. Akkor találkozhatnánk. Van egy pszichiáter ismerősöm, elég olcsó.

– Nem vagyok annyira szegény – válaszolt ingerülten Komi, noha ez nem volt igaz. – És hagyj ezzel a pszichiáter dologgal. Nem hinném, hogy jó ötlet a múlt analízise. – A padlón kotort, az éjjeliszekrény előtti félhomályban – Nem kell a jótékonykodásotok. A könyöradományok. Nem erről van szó, érted? –, míg meg nem találta a cigarettásdobozt. Kivett egy szálat. – Van felséged?

– Nincs. Sose volt, nem emlékszel?

– Rég találkoztunk. Nekem, amikor még volt, mindig az volt a legnagyobb félelemem, hogy egyszer majd beszélek álmomban. Biztos nem hitte volna el, igaz?

– Nem valószínű. De szerintem már nem is fontos, hogy mi történt.

– Ezt hogy érted? – Nem találta az öngyújtót.

– Ahogy te mondtad: azok nem mi voltunk. Az ember minden sejtje kicserélődik nyolc év alatt. A táplálék három napon belül elhagyja a szervezetet. Abból, amit megettünk akkor, mára már nem maradt semmi, se bennem, se benned, de a többiekben se. A megtanult dolgok is kikopnak pár év alatt: emlékszem még mondjuk történelemóráról, hogy mikor volt az actiumi csata? Mit gondolsz, az emlékeknek mennyi idő kel? Tíz év, ötven év? Nem hiszem. Már nem is emlékszem, mit éreztem közben.

Gyufásdoboz akadt az ujjai közé, míg hallgatta a másikat, aki rendületlenül, bár kissé színtelen hangon folytatta:

– Nézd, nekem más lett a szám, az orrom, az arcomon vagy egy sebhely, azt mondják, akik régen ismertek, hogy teljesen megváltozott a kinézetem. És tudod, mit? Elhiszem, mert magam is úgy érzem, hogy aki reggel visszanéz a tükörből, abban már semmi nincs abból a hajdani buta kamaszból. Nem, ez egy tapasztalt férfi, aki nagyon messzire jutott. Kívül-belül változunk, és bármi történt is akkor, arról már senki nem tud igazán pontos dolgot, még mi sem, mert már egészen más emberek lettünk.

Láng lobbant a sötétben, Komi rágyújtott.

***

„Megpróbálok tárgyilagos lenni. Nehéz lesz. Vannak dolgok, amiről csak egészen finoman szabad beszélni.

Az első nehéz volt.

Bemenni a füstös, izzadtságszagú helyiségbe / becsalni a hálószobába a rossz kandalló ürügyén / a beálló csendben rendelni egy kevertet / a zihálása aláfestésében megoldani az övét / hallani a pusmogást az asztaloktól / figyelni a nyögést, a kábult sóhajt / megmarkolni a kopott kis poharat / ujjaim közé zárni / egyetlen mozdulattal ledönteni az italt / bevezetni a keménységét / érezni, ahogy a forróság szétárad odabenn, és lemossa torkomról a bénultságot / számlálni a vér lüktetését / a pult koszos felszínét kapirgálni / érezni a apró rándulásokat odabenn és odalenn / várni a próbálkozókat, akik majd újabb és újabb köröket fizetnek, egészen a mindent elmosó részegségig / kimódolt és tapasztal mozdulatok tárházával a végső hördülésig és rándulásig vezetni a fiatal testet / aztán hazafelé egyenes tartással végigsétálni a pocsolyák közt a választottal, a sötétből előkerülő kutyákat vizslatva / kinyitni az ajtót előttük búcsúzáskor, szégyenlős, elcsúszó csók, és ígéret, hogy te vagy az egyetlen, a legjobb, a csúcs, és hogy mi örökké.

Az első nehéz volt.

De jöttek újabbak. Nem büszkeségből mondom, de mindig könnyedén akadt új. Szívesen fizettek, jól bírtam az italt, és hála istennek mid szűz kamasz volt, mert csak ők mertek próbálkozni, a többieket, a nős férfiakat visszatartotta a gyorsan terjedő pletyka, noha volt, amelyik kijött délutánonként a tanyára, azzal az ürüggyel, hogy tud-e segíteni, de ezeket elzavartam, elég volt nekem a négy fiú, aki fél év alatt nekem adta félelemét az elsőtől. A falu kibeszélt, ahogy a kollégák is, de pontosan senki nem tudott semmit a dolgok menetéről, messze laktam tőlük, és ritkán érződött rajtam a másnaposság, igazán jól viseltem a dolgokat. A találkákat pedig mindig pontos beosztás szerint időzítettem, hogy elkerüljék egymást, a másik kilétéről még feltételezésiek se lehessenek, mert egyébként őrülten féltékenyek voltak, eszelősen ragaszkodtak ahhoz, hogy kisajátítsanak rajongó szerelmüknek. Néha féltem ettől a lobogástól, féken kellett tartani őket. Vadak voltak és elkeseredettek, látták a szüleiken, milyen jövő vár itt rájuk. Majd mindegyik azon törte a fejét, hogyan tudna elszabadulni innen, de persze csapdába estek, mivel nem voltak meg a képeségeik ahhoz, hogy máshol éljenek. Én tudtam volna segíteni rajtuk, ha akarok, és ezt érezték, mert mindig a városról faggattak, sejtve, hogy általam el tudnának oda jutni, de rendre elhárítottam ezeket a próbálkozásokat. Látták, hogy mennyire más vagyok, mennyire különös ahhoz képest, amit ismertek, mert látták a széthányt könyveimet és az újságokat, amelyeket párhuzamosan olvastam, az elegánsnak nevezhető bútorokat, a neoavantgárd festményeket a falakon, és persze kiérezték a konyha szagaiból az egzotikus ételek zamatát. Noha buták voltak és nehézkesek, mégis szívesen – vagy csak az itteniek képmutató ravaszságával – hallgattak, ha utána nagy néha megeredt a szavam. Megfigyeltem, hogy idősödve a nemi aktus feljavította az asszociációs képességeimet, biztos van rá valamiféle biológiai magyarázat, talán az öregedő test így, az elme segítségével akar kompenzálni. Nagyon bonyolult és komplex elméleteket tártam eléjük e monológokban, mintha magamnak is bizonyítanom kellene valamit, kiugorva az ágyból, könyveket kaptam fel a padlóról, hogy idézetekkel támasszam alá a feltételezéseimet, amely közül a kedvencem az volt, melyet mindegyikkel megosztottam, más és más éjjelen, némi gúnnyal és finoman gonosz utalással, hogy állítólag a neandervölgyi ember elfogyasztotta az általa megölt homo sapiens agyát, amely mögött szerintem az a babonás hit állt, hogy ösztönösen érezte, a másik nála jóval fejlettebb, magasabbrendű, és így, ilyen primitív módon akarta beérni az evolúciós létrán ellenfelét abban az utolsó pár ezer évben, amikor annak végső győzelme már mindkét csatázó fél előtt nyilvánvalóvá vált.

Szegény, drága szeretőim, szerintem a harmadát se értették annak, amiről ez a meztelen kurva hablatyol nekik, de figyeltek, szájtátva, kábultan, a saját izzadtságukban feküdve néztek, közben talán arra gondolva, hogy valamikor még hasznosíthatják a hallottakat, bámultak csöndesen, míg ki nem merültem a szövegelésben, míg el nem uralkodott rajtam a csömör, hogy aztán nagy hirtelen kirugdossam őket, és elővegyem az üveget. Amíg ittam, arra gondoltam, hogy mi a fenét akarok ezektől a kölyköktől. Nem sok vonzó dolog volt bennük a fiatal és izmos testükön kívül, eszembe se jutott, hogy tanítsam őket, hisz a nehézkes értetlenség és a hiábavalóság megtapasztalására ott volt az iskola, másrészt nem akartam én senki megváltani, pont azért jöttem ide, hogy el tudjam kerülni a fene nagy eszem szülte megváltáskísérleteket. Ezen a mostani hajnalon aztán, amikor elment az épp soros, a folyosón megálltam a félhomályban a tükör előtt, és próbáltam megnézni magam. Úgy találtam, már nem vagyok szép. Persze soha nem voltam bizakodó az idő tekintetében, és annyira kishitű se, hogy azt higgyem, minden tehetségem a külsőmben rejlik. De mégis: amit a tükörben látni véltem, az túlságosan is pontosan jelezte, mi történik velem. Behúztam a függönyöket, hogy ne érjen a hamarosan felkelő nap, és izgatottan telecigarettáztam a lakást. A félsötétben, derengő égbolt alatt kimentem az udvarra, és megmosakodtam a kerti kútnál a hideg vízben. Látványos gesztus volt, manír, ahogy mostam magam szimbolikusan és valóságosan, a koszt, a testnedveket, a csalódást és a kudarcot és a tehetetlenséget mostam le magamról, dideregve, fehér, lottyadt bőrű iszákos test. Undorodtam a jelenettől, magamtól, de azért elégedett voltam, mikor visszamentem a házba, kiszellőztettem, majd levelet írtam mind a négynek, pár sorosat, egyszerűt és világosat, hogy biztosan megértsék. Soha nem leszek büszke azokra a levelekre, de miért ne lehettem volna elkeseredett, önző és gonosz? Még a hajnal leplében, a szürkület páráiban, szelíd, lompos falusi kutyák falkájában elvittem a leveleket a titkos helyekre, egy kő alá, az ereszcsatorna elrothadt résébe, az ablakpárkány és a fal találkozásába, a málló vakolatba, az áramot számláló óra szekrényébe. Aztán hazajöttem, összepakoltam, két bőröndbe hánytam minden ruhám, silány, kopott csomagok, ráültem az egyikre, és éreztem, hogy a fáradtság, a hányinger és a még mindig nedves bőröm ingerel és körülölel, ezekre figyeltem, hogy ne kelljen a visszaútra gondolnom, meg persze a városra. Majd lefeküdtem. Megjegyzem, reggel hét óra lehetett, és bár rossz alvó vagyok, ami azt jelenti, nem bírok például délig ágyban lenni, most minden másképp alakult, szokatlanul röviden telt az álmon kívüli idő, a csúnya valóság idő, a minden ugyanúgy vár rád ébrenlétidő. Kibillent a nap, és mivel nem volt beállítva órám ébresztésre, az alkony vöröse derengett be, mikor megzörgették ajtómat. Hirtelen az se tudtam, mikor vagyok, reméltem, ez nem ugyanaz a nap, amikor elaludtam, hogy csak a postás veri az ajtót, és nem egy dühös és csalódott kéz, ami talán több kéz, de most már mindegy is. Sietve írok, még az ágyban, nem érdekel a dörömbölés, de elöntenek a kudarc és a tehetetlenség önkínzó hullámai, nem tudom, mi fojtogatja torkom, sírás avagy előérzet, vagy annak belátása, hogy előbb-utóbb ez a bújócska és fogócska az idővel és a kötelességgel úgyis véget ért volna.”  

***

A mindentudó Komi belökte a kaput, és ahogy beljebb jött az udvarra, megbotlott valamiben. Már sötétedett, de mégis meglepte őt, milyen erősen világít a bogrács alatt a tűz, mennyire csúnya lesz tőle, ettől a vöröstől a másik három arca. A megijedt Komi nézte ezeket a figyelmes, megrovó, gyanakvó ábrázatokat, és intett nekik kezével. Félrerúgta a bőröndöt, ami a járdán feküdt, féloldat a sárban, és

– Csukd be a kaput.

megfordult, hogy az utasításnak engedelmeskedjen.

– Késtél – mondta  egyikőjük ahogy közelebb lépett, Kezet fogott mindegyikkel a bográcsban forró víz gőze felett, és nem válaszolt.

– Nem biztos, hogy jó ez – mondta végül csöndesen. A ház felé nézett, bent égett a villany.

– Ott van – kérdezte, biccentett fejével arra.

– Ott – mondta a mellette álló. – Nélküled is haladtunk.

Komi zsebkendőt vett elő

– Persze még nincs vége.

megtörölte kezét. Egy nagydarab alak megfordult, és elballagott a ház felé. Belépett, árnyéka az ablak sárga négyszögére vetült.

– Még van munkánk – cigarettát toltak elé, kivett egy szálat, és

– Dolgom volt.

leguggolt.

– De kiveszem a részem – szabadkozott. A bogrács fala lent, oldalt, alábaknál nagyon meleg volt. Csak hozzá kellett érintenie, és a cigaretta vége felizzott. Valaki a feje felett mondott valamit,

– Jut is marad is.

 halk röhögés volt a válasz.

– Milyen volt? – kérdezte Komi felállva. Az egyik megvonta vállát: – Szinte várta. Tudta, mi lesz.

Komi mélyet szívott a cigarettából.

– Szerintem meglepte – kontrázott a másik, és ekkor elkezdtek össze-vissza beszélni, Komi a bugyogó vízbe nézett, nem figyelve rájuk. Nem gondolt semmire.

– Most mi osztozunk rajta. Nem ő rajtunk – jelentette ki az egyik, aki halkan és hadarva beszélt, Komi alig értette, mit mond. – Hülye kurva. Ilyet nem lehet. Hát mit akart ez? Mit akar az ilyen?

– Idejött azzal a nagy eszével, nem tudta, mit csináljon magával – a másik hangja mély volt és morgó, Komi szinte a mellkasában érezte a rezgéseit. Tőle félt néha, bár a barátjának tartotta. – Ilyet nem lehet. Ilyet normális ember nem csinál. Tudtad, hogy naplót is írt? – fordult Komi felé aki fejt rázta. – Ne izgulj, elégettük.

Az émelygő Komi hallgatott, majd nézte, ahogy a negyedik kilép az ajtón, és odajön, közben kezéről sót dörzsölt le, és fűszereket. A szemébe nézett, és elvette a baltát tőle.

– Na, gyere – mondta az, és elvitte magával, mögötte, egyre halkulón a másik kettő folytatta, dörmögő és hadaró beszélgetésük mind távolabbról hallatszott.

 – Pedig nem ütöttem erősen.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt.

– Mi is azt kapjuk tőle, amiről…

Komi belépett a házba.

***

– Nem tudom elhinni – Komi ismét beleszívott cigarettájába –, hogy csak ezt tudod mondani. Annak kapcsán, ami történt.

A másik kicsit talán meghökkent, és Komi már arra gondolt, leteszi majd a kagylót, és ennek még örült is volna, jól látta a beszélgetés, minden beszélgetésük eredménytelenségét.

– Te ébresztettél fel engem – jött a válasz, és Komi ráharapott a cigaretta szűrőjére: – Te nyafogsz nekem: rosszat álmodtam, vigasztalj meg, mondd azt, hogy nem történt semmi szégyellnivaló, ments fel engem. Rohansz hozzám, minden harmadik évben, amikor épp feltámad benned a lelkiismeretfurdalás. Azt hiszed, ilyenkor, egy kis siránkozással megoldhatod a problémád, ami nem is annyira a múltadban, hanem az agyadban, a jelenlegi üldözési mániádban gyökeredzik. Egyébként is mi van a három éven belüli időben, hol van olyankor a lelkiismereted?

– Néha ki tudom kapcsolni – óvatosan a markába hamuzott, félt, a lehulló parász megégeti ezt  a paplant.

– Kapcsold ki örökre. Nem veszed észre, hogy ez az egész senkit nem érdekel már közülünk? Régebben féltünk tőled, komolyan aggódtunk mikor rákezdtél ezekre a panaszkodásokra. Azt hittük, egyszer majd egy őszinteségi rohamodban beárulsz minket. De most már teljesen mindegy. Senkit nem érdekel a nyavalygásod.

A feje mellett lévő asztalkán lévő hamutartóban nyomta el a cigarettát, amitől kicsit világos lett arca mellett.

– A közös történetünk véget ért, azért is, amit az előbb mondtam, meg azért is, mert a bűntény már elévült. Senki sem fog felelősségre vonni miatta. Számomra éppen ezért nem is létezik. És azt hiszem, ma hajnaltól te sem.

– Ez igazán őszinte volt – válaszolt rövid hallgatás után Komi.

– Van még esetleg bármi mondanivalód búcsúzóul?

Komi bólintott, mert végre lejött az ideje, hogy a felszínre hozza azt, ami ott volt benne az elmúlt évtizedekben: – Van – mondta, és a padlóra engedte lábát, felült. – Miért van az, hogy csak ti kaptatok belőle?

Csend volt a válasz, ezért indulatosan folytatta: – Együtt csináltuk, én miért nem nyertem semmit? Ez az, ami igazán zavar, ezért nem tudok megnyugodni. Ugyanannyi bűnt követtünk el, sőt, én még kevesebbet, mert nem tudom, emlékszel-e, de már csak akkor értem oda, amikor vége volt. Az biztos, hogy ugyanannyit ettünk, egy falattal se többet, de akkor miért van ez az egész? Ti mind sokra vittétek, neked céged van, a másik kettő is, igazgató meg főorvos lett belőlük. Miért pont én nem kaptam semmit? Azon gyötrődöm, hogy talán ez valamiféle büntetés, valamiért az esetemben nem ért semmit az egész, az egész undorító, ocsmány dolog. De mi az én bűnöm, miért alakult így az én életem, mért maradtam egy senki?

A másik a vonal végén hallgatott,

– Erre nincs semmi értelmes magyarázatod, ugye?

nem szólt semmit.

– Nem tudsz intelligensen visszavágni?

csöndben várt, kicsit talán nehezen lélegzett.

– Majd kialakulnak a dolgok – mondta végül. – Mind különbözőek vagyunk. Ki így, ki úgy profitált belőle. Isten veled, Komi.

Letette.

Komi még pár másodpercig a füléhez tartotta a kagylót, mint aki nem akar hinni a búgó hangnak, aztán leengedte combja mellé, az izzadt és párás lepedőre, majd maga is eldőlt az ágyon, féloldalt, amitől köhöghetnékje támadt.

És ahogy felpillantott az ablakba, a derülő fénybe, a felkelő nap sárga és bíbor és narancs sugaraiba, a végképp életre kelt panelházak falai közt, a lakás fehér falú négyzetében, az ágy szélei által határolt térben eszébe jutott (hogy majd később, a nap folyamán többször is felidézze hangosan, mosolyogva, de mindenképp elégedetten), megjelent előtte a fülledt levegőben, évszámként leírva, de kimondott szóként is ott volt, megvolt és megmaradt már mindörökre az, hogy mikor volt az actiumi ütközet.

1997 - 2023