Apa a pincében

Az egyik korai és igen fontos írásom. 2009-ben írtam - a Járványügyi álmok című novelláskötet nyitó darabjaként -, de még mindig frissnek és erősnek érzem minden bekezdését. Ez a szöveg még itt, ebben a környezetben is nyers, vad, tabudöntögető és provokatív. Technikailag baromi nagy újításnak véltem akkoriban, ahogy az egyes bekezdések úgy kapcsolódnak, hogy a utolsó mondatban lévő gondolatot felkapja, és más vonatkozásba helyezve folytatja a következő bekezdés. Egyedül a zárásban lévő jelenet, az apa bukása az, ami mai szemmel kicsit túl sok, zsúfolttá teszi érzelmileg a sztorit, de indokolja a lány furcsa és torz világlátását és passzivitását. Azóta elkészült a novella folytatása is, a lány és a fiú sorsát egy elbarkádozott vidéki várban, Hollókőn vittem tovább. 

Apát Anya zárta a pincébe, még a Változás első napján. Azt hiszem, én is hibás vagyok benne, hogy most odalenn raboskodik, a kocsi mellett, a sötétben és a hidegben. Mivel szükségét is ott végzi, bűz van, ami lassan felszivárog a házba, mind a tizenkét szobánkba.

Néha, amikor én szórom le neki a lépcső tetejéről az ételt, arra gondolok, felkapcsolom a villanyt, és megnézem, most hogy néz ki – de tudom, ebből soha nem lesz semmi.

Apa régebben irtó csinos volt. A suliban a lányok el voltak tőle ájulva, amikor az ezüst Mercédesével értem jött.

Anya is szép volt, de a Változás után gyorsan öregedni kezdett. Elnézem őt, mikor délutánonként kiül a teraszra, kezében egy pohár borral, ráncos arcát a napba tartva – és már egyáltalán nem találom vonzónak. Azt mondja, a dolgok tönkrevágták az ő, az én és az apám életét, plusz az ő bőrét. Ebben a világban persze esélye sincs, hogy egy jó plasztikai sebészt találjon, még itt, a Rózsadombon se, ahol állítólag régebben minden bokorból előugrott egy, ha ráncosodni kezdett a bőröd, vagy megereszkedett a melled.

Az én mellem két éve kezdett el nőlni, és szerintem még nem hagyta abba.

A Fiú, kivel konzervekre vadászunk, egyre többet mondogatja, hogy mutassam meg neki. Anyám nem nézi jó szemmel, hogy elmászkálok vele, de nem tud mit tenni, a tápszerekből, az infúzióból és a vitaminsűrítményeiből kifogytunk. Mivel gyógyszergyárban dolgozott, az évek során mindig hozott haza ezt-azt, megsemmisítésre ítélt, de szerinte egyébként még tökéletes minőségű anyagot. A Változás után, mikor a fertőzésveszélytől tartottunk, napokig légmentesen lezárt szobákban, tűvel a karunkban rettegtünk. Akkoriban Apának se jutott más, csak narancslé és nyers tojás.

A Fiú, akivel eljárok, mindig a tojásaival hivalkodik. Állítólag hatalmas heréi vannak, és valóban, rövidnadrágja aljából gyakran látok kilógni valami ráncos és szőrös dolgot, ráncosat, mint anyám nyaka. Egyébként – Apát leszámítva – soha nem néztem még meg közelről meztelen férfit.

Anyám szerint a Változás betegítette meg Apát is. Ezért tette azt, amit tett, és ezért kellett bezárni őt a pincébe. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van, bár éjjelente, mikor Apa üvöltését hallgatom, meggyőzőnek tűnik az indok. Ilyenkor kimegyek a teraszra, és nézem a még mindig lángoló Pestet. A fények folyton más kerületet világítanak meg, egy ízben láttam az iskolát is, ahol tanultam. Azt hiszem, a tornaterem égett.

Tesióra után voltunk, még az öltözőben, mikor meghallottuk a ricsajt az utcáról. Úgy tűnt, húsz autó ment egymásba, és mind a húszban négyfős, bunkó család utazott. Mondtam Editnek, aki akkoriban a legjobb barátnőm volt, hogy biztos nagy bunyó lesz. Nem gondoltam volna, hogy pont őt verik meg. Fizikaóránk volt a következő, és előtte, a szünetben mindenki az ablakban lógott.

Az utcán össze-vissza rohangáltak az emberek. Az autók száguldoztak, néha fölfutottak a járdára, és elütötték a futókat. A sikoltozástól nem hallottuk, hogy bejött a tanár. Kapos, az ősz, vézna öreglány lecsapta a naplót a tanári asztalra, és csak ekkor fordultunk felé, ültünk vissza a helyünkre, szedtük elő a cuccot. Kapos nyakán egy karmolásnyom látszott. Néha zsebkendőt nyomott rá, de mintha mi sem történt volna, elkezdte lapozgatni a naplót, csak úgy, az asztalnál állva.

Ha elvérzik, akkor is feleltet, súgta Edit túl hangosan. Nem érdekelte, hogy az első padban ülünk. Már régóta nem érdekelte semmi, de azon még ő is meglepődött, hogy Kapos hirtelen odasétált elé, és arcon vágta. Szólni se volt ideje, mert a bolond öregasszony megragadta a haját, majd egyazon lendülettel a padba ütötte fejét. Edit vére rámspriccelt, és mikor Kapos felém fordult, mert sikítottam, megszólalt a mobilom.

Apa volt az. Az iskola előtt vár, mondta, mert azonnal haza kell mennünk. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, néztem, ahogy a fiúk próbálják leteperni a tanárnőt, és hogy Edit kábán bökdösi kitört fogait a padon. Azt hiszem, nem szóltam senkinek, úgy hagytam ott az osztályt. Mondanom sem kell, azóta nem láttam őket, ahogy szinte senki élőt anyámon, a Fiún és a helikopterből integetőkön kívül.

Anya szerint semmi értelme felszállni a helikopterekre. Azt állítja, az első pár nap tapasztalatai alapján olyan járvánnyal állunk szemben, amit nem lehet megállítani. Vagyis nincs hova menekülni előle. Annak idején végzett valami járványügyi továbbképzést is – ott tanulta, hogy a totális összeomlás jele az, mikor elhallgatnak a telefonok, és a csapból nem folyik víz. Már négy hónapja nincs vonal, és nagyjából ugyanennyi ideje járunk az udvari kútra.

Apám hívására letántorogtam az iskola elé, a folyosón azokat kerülgetve, akik kijöttek osztálytermeikből, és most egymástól kérdezgették, mi történik. A tanárok már rég leléptek, biztos hallgattak valami rádióadást a szünetben. Apa felállt a járdára, amit korábban sosem tett meg. Nem szállt ki, járatta a motort. Egy pillanatra megtorpantam, mert úgy tűnt, a 108-as busz egyenesen belerohan, láttam a sofőr arcán a dühöt, és azon imádkoztam, ne kelljen végig néznem, ahogy kilapítják Apát.

Anyától örököltem a vallásosságot. Régebben eljártunk a templomba, főként mikor apa hétvégeken is bent maradt dolgozni. Nem mindent értettem a miséből, de láttam, anya mennyire komolyan veszi ezt az egészet. Most is vannak esték, mikor közösen imádkozunk, persze a templomhoz már nehéz lenne eljutni.

A Fiú állítólag a templomtoronyban él. Jól védhető, egy nagy kazánajtóval zárta le a csigalépcsőt, és onnan belát mindent. Azt mesélte, egy ízben távcsővel felfedezte, hogy meztelenül napozom a teraszon. Akkor határozta el, hogy megismerkedik velem. Még aznap éjjel kavicsokat dobált az ablakomra, idegesen topogva az acélkerítés előtt. Nagy kockázatot vállalt, hogy a sötétben kijött a szabadba. Soha nem mondtam el neki, hogy hármónk közül csak anya szokott pucéran napozni.

Az én szobámban épp elég nap süt be amúgy is. Bár apa biztonságmániája miatt a lőrésszerű ablakok olyan keskenyek, hogy senki nem férhet át rajtuk, viszont legalább kétszáz van belőlük a két emeleten. Ehhez jön még a tizenkét ponton záródó acélajtó, a törhetetlen ablaküveg és a védőkerítés. Apa biztonságban utazott – ilyen rendszereket épített ki hozzá hasonlóan gazdag embereknek. Most saját munkája tartja őt fogva odalenn.

Aznap, mikor a busz majdnem elsodorta, még nem tudhatta, hogy a mágneszáras pinceajtó mögé csukjuk majd. Sápadtan bámult maga elé, és mikor beültem mellé, csikorgó gumikkal indított. A körúton tombolt a káosz, félő volt, hogy belerohanunk egy keresztbe álló autóba, vagy elütünk egy őrülten menekülő gyalogost. Apa csak annyit mondott, hogy valami nagy baj történt, és amíg a helyzet nem rendeződik, csak otthon lehetünk biztonságban. Megkért, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pisztolyát, és biztosítsam ki. Tízéves korom óta tanított lőni. Aztán hirtelen lassított, majd lehúzta az ablakot.

Esténként anyám az ablaküvegnek dőlve issza pohár borát, és Csepel felé bámul. A szigeten még van áram, működik a közvilágítás, néha heves fegyverropogás szűrődik fel irányából a Dunán. Anyám szerint az ott élők erősen tartják magukat, de semmi esélyük sincs. Soha nem volt bizakodó jellem. A Fiút sem tartja sokra, noha ő az elejétől fogva magától boldogul odafenn, a templomban. Anyám azt mondogatja, minden férfi ugyanolyan, és hogy az egész őmiattuk alakult így. Azt hiszem, attól fél, egyszer majd nem térek vissza egy beszerzőútról.

Mert a Fiú nagyon hív. Kezdjük újra ketten, mint Ádám és Éva. Vidékre mennénk. Van egy könyve, a magyarországi várakról. Azt gondolja, egyet könnyedén védhetővé lehetne tenni. Az apja kőműves volt, sokat tanult tőle. A Változás első napján eltűnt, ahogy az anyja is.

Sokszor elképzelem a jelenetet, jobban mondva felidézem. Azt hiszem, egyszer tényleg el kell mesélnem neki, hogy Apám, mikor megállt a körúton, és leengedte az ablakot, elkérte tőlem a fegyvert. Úgy nézett rám, mint aki bánja, amit tenni fog. Aztán kinyújtotta karját a kocsiból. A járdán, a pályaudvar előtti megállóban egy férfi tántorgott, mögötte egy nő állt, kezében késsel. A férfi, aki lehetett volna akár a Fiú apja is, haldoklott. Mellkasára ömlött a vér, torkán olyan borzalmas seb vöröslött, amit senki nem élhetett túl. A nő mögötte állt, az égre emelte tekintetét, amiről nekem a templombéli ábrándozásaim jutottak eszembe. Ám az ő arcán nem volt semmi áhítat, vagy vallásosság, egyáltalán, semmi érzelem, csak düh. Amikor megindult a férfi felé, Apám fejbelőtte.

Anya folyton a fejfájásra panaszkodik. Retteg attól a naptól, mikor kifogynak készletei, és itt marad gyógyszer nélkül. Egy nyávogó, esetlen öregasszony lesz belőle, már előre látom. A Fiú szerint csak a fiataloknak van esélyük a túlélésre, az öregeket jobb hátrahagyni. Egyszer benyúlt a pólóm alá, a ház mögött, egy orgonabokor tövében, akkor suttogta ezt. Nyála lassan száradt a nyakamon.

Azon a reggelen, mikor a Margit hídhoz értünk, a torkomba feltolult a hányinger. Nem a lövés, vagy az úton fekvő testek, hanem a bizonyosság miatt. Olyan dolgokat láttam, amíg jöttünk a körúton kétszáz métert, hogy tudtam, ez, ami most van, már soha nem lesz másként. Apám próbált nyugtatni, de aztán csak némán hallgatta, ahogy a kocsi padlójára hányok. A hídon egy villamos letért a sínről, és lendületét meglovagolva nekiszaladt a kőkorlátnak, majd a Dunába zúdult. Sok utas volt rajta, arcukat az ablaküvegnek nyomva bámultak kifelé.

A Fiú órákig képes bámulni egy boltot, mielőtt bemegyünk. Azt mondja, nem is annyira a fertőzöttektől, hanem sokkal inkább a hozzánk hasonló vadászoktól tart. Az élelem egyre nagyobb kincs, és a túlélők lassan mindenhol felzabálják a városban. Mondtam neki, hogy az iskolában tanultunk az ősközösségi életmódról, a gyűjtögetésről és a vadászatról. Erre lehetne alapozni. Nevetett rajtam, de aztán elkomolyodott, és a hegygerinc felé mutatott. Azon túl termőföldek és várak vannak, mondta.

Ahogy az első, megváltozott nap felfelé kanyarogtunk a hegyre, apám úgy kezdett mind nyugodtabb lenni. Idefönn kevésbé látszódtak a dolgok, gondolom itt, az előkelőbb részen, a négy fal közt, függöny mögött estek egymásnak az emberek. Mivel elmúlt a hányingerem, de a rossz szájízem megmaradt, hátranyúltam egy ásványvizes palackért. A pisztoly még az ölemben volt. Mikor megérkeztünk, apám hüvelykujja begyével gyengéden letörölte szám sarkát, majd felkapta a pisztolyt, és kiszállt. Aztán betámogatott a házba, a fegyvert végig maga elé tartva.

A kerti kút lassan kezd kiszáradni, noha nincs is olyan meleg nyár. Anyám beosztotta, ki mikor hoz be vizet, a táblázatot kirajzszögezte a bejárati ajtó mellé. Alatta ott a vödör és a pisztoly. A Fiú gyakran kérdezi, van-e fegyverünk, de kitérek a válasz elől. Azt hiszem, nem akarok a kezében ilyesmit látni. A környéken szerencsére nem volt vadászbolt, így se ő, se más nem jelent veszélyt távolról. Nem mintha a fertőzöttek nem volnának épp elég gyorsak amúgy is – a legtöbb csak tetteti, hogy beteg és nehézkes, ám ha élőt pillant meg, azonnal sprinteli kezd. Még akkor is, ha hiányzik egy lába.

Apa a szobámba vitt, és az ágyra fektetett. Ahogy felegyenesedett, gyengéden végigsimította combomat. Nem rándultam össze, és ő visszafordult az ajtóból. Tudtam, hogy belát szoknyám alá, a fehér bugyiig. Bárcsak sejteném, mi játszódott le akkor a fejében. Csak arra emlékszem, hogy a következő pillanatban előttem térdel, arca az ölemben, és a szoknya a derekamon. Nyelvében benne volt minden ereje és bátorsága, és a kezei, melyek végigtapogattak, egy tapasztalt férfi kezei voltak. Ám mindez csak az a külső volt, amiért egykori osztálytársaim úgy lelkesedtek. Azt hiszem, sírt, mert nedves lettem odalenn, s nem magamtól. Siratta a világot és minket, az életét és az élete nyújtotta biztonságot, azt hogy többé már nem lesz semmi ugyanolyan. Emiatt hánytam én is, de nálam nem maradt a gondolat után, csak kellemetlen szájíz.

A Fiú csókja édes. Zöldalmát eszik, mielőtt hozzám jön. Azt hiszem, ez pótolja nála a fogmosást, és bár a savanyú íz összehúzza a száját, míg ideér a templomtól, megédesedik, megerjed a nyála. Először a kapuban csókolt meg, pár hete, elég bátortalanul. Most már engedem neki a többi dolgot is. Délelőttönként elmegyünk beszerzőútra, aztán elbújunk a ház mögött, a kerítés szélénél, a bokrok aljában, és tervezgetjük a jövőnket. Az árnyékban alig látom, mit csinál rajtam, de nagyon nem is érdekel.

Apám egy sötét suhanásra emelte fel fejét a lábam közül. Anya sietett el a teraszon, a keskeny ablakok előtt, árnyéka minduntalan ránk vetült. Villanásokra láttuk csak arcát, de egyből tudtuk, régóta ott van már, figyel. Hazaengedték őket az első hírekre, és egy kollégája hozta el terepjáróval. Áttört a fél városon, roncsokon és őrülteken, hullákon, és tűzön keresztül, hogy ezt lássa. Apám felpattant, zavartan görnyedt, de férfiasságát nem tudta takarni. Valami kattant a folyosón, és talán mindketten arra gondoltunk, kint hagytuk a pisztolyt az előszobában.

Azon a reggelen majd ott fogok állni én is a bejárati ajtó előtt. Becsúsztatom a fegyvert a nadrágom szára és a hasam közé, és várok, még megmelegszik a fém. Két golyó mindenképp lesz benne – végszükség esetére. Egy nekem, egy Ádámnak. Így hívom magamban a Fiút.

Miután Apát bezárta, és engem felpofozott, anyám inni kezdett. Másnap délelőtt tért csak magához, és elkezdte leragasztani az ajtók szélét, a fertőzésveszély miatt. Nem szólt semmit, csak hozzámvágott egy tekercs barna szalagot. Azt hiszem, sejtett valamit, de később, amikor beszélni kezdtünk róla, úgy szőtte magyarázatát, mintha csak Apa lenne a bűnös. Mert a fertőzés elérte őt is, emiatt tette, amit tett. Hazudott magának, hisz láthattuk a teraszról, azok odakinn nem basznak. Csak széttépik és felfalják az élőket. A kedvéért megjátszottam neki, hogy elhiszem e magyarázatot, és hogy bánt a dolog. Hogy trauma ért, és nem múló fájdalom gyötör a szülői árulás miatt. Öreg és rettegő nő az Anyám, nem kell tudnia, hogy fél éve szeretők voltunk, Apa és én. Talán majd egyszer a Fiúnak elmondom. Ha már lesznek gyerekeink.

Mögöttem enyhe huzat kél majd azon a hajnalon, és mocorgás szűrődik fel a pincéből. Anyám talán már ébren van, talán még alszik szobájában. Amikor kinyitom a bejáratot, a légvonat, ami a kitárt pinceajtón át tör majd fel, kisöpri a bűzt a szobákból. Átlépem a küszöböt, és rájuk zárom a házat. 

2018