Akik ellenálltak

Az alapötlet egyszerű volt: néhány fegyvermániás Harmadik Birodalom-fan a budai Várba, a Hadtörténeti Múzeumbam barikádozza el magát a világot elárasztó zombik ellen. Aztán persze lehet, mégsem erről van szó.

Fegyvermániás vagyok, voltam, régebben kardokat vásároltam, most már persze alábbhagyott a dolog. Ez az egyik ihlető, innen a kézifegyverek plasztikus leírása. A másik pedig egy évekkel ezelőtti látogatás a Hadtörténeti Múzeumban. Azt hiszem, ott kezdett el motoszkálni bennem az idióta kérdés, hogy a zombifilmek szereplői miért nem menekülnek egy ilyen helyre? Ezekből jött össze az írás, megtoldva egy nem éppen romantikus viszony bemutatásával. Bár olyan, mintha a történet komolyan venné magát, szerintem mégis könnyedén fogyasztható a maga kissé hosszabb terjedelmében is.

Paulus von Kluge fejét fogva nézte, ahogy Guderian a RPG-vel vacakol. A letépett rész meglepően nehéz volt, és bár valami hulladékpapírba csavarta alul, minduntalan megnézte, csöpög–e még belőle a vér. Úgy tűnt, Paulus aggályosan ügyel a rendre és a tisztaságra. Mögötte a Vár háztetői komoran füstölögtek, némely ablakból még lángok csaptak ki a tavaszi égre. Az utcákon felpuffadt holttestek és szemét tarkállott. Ők hárman, illetve ketten és a leszakított fej a várfalnál voltak, a hajdani könyvtár előtti téren, a város felett – védők a magasban.

– A reteszt fel kell tolni – szólt Paulus Guderiannak, aki a mellvéd szélén állt. Már célra tartotta a nehéz fegyvert, de valamivel még szöszölt. Mindketten feszülten várták a következő lépést.

– Tudom ­­– szólt hátra Guderian. Köpcös testére feszülő egyenruháján verejtékfolt sötétlett. Paulus lenyúlt, és a fejen eligazított egy tincset.

– Mindjárt – mondta magának vagy a halottnak. Majd hangosabban így kiáltott társa felé: – Mondtam, hogy hagyd ott. Ezek a modern vacakok túl kifinomultak. Hatvan éve nem gyártottak jó fegyvert – azzal megzörgette a hátára akasztott MP38–ast.

– Csak kipróbáljuk, és már mehetünk is – morogta Guderian.

– Ha túl sokáig vagyunk egy helyben, rajtunk üthetnek. Nem akarsz úgy járni, mint von Kluge, ugye?

– Még van időnk – Guderian bekattintott valamit, majd nagyon gyorsan célzott és lőtt. A rakéta kicsapott a csőből, és Paulus visszatartotta lélegzetét. Egy pillanatra úgy tűnt, a hegyes kis lövedék csak lebeg céltalanul a robbanás magjában. Aztán erőre kapva elszáguldott, bele az enyhe, vérszagú légbe.

– Lézeres célzás, nézd, nézd! – kiabálta Guderian, mereven tartva a csövet. – Ezzel mindent halálpontosan eltalálsz.

És nézték, ahogy a lövedék áthasítja a teret, éles, sivító, majd egyre halkuló zajjal. Figyelték az íves röppályát, nem szóltak. Akkor sem, mikor a Szabadság-szobor talpazatába csapódva a rakéta berobbant. Pár pillanat múlva elérte őket a hangja is. Füst és por szállt fel. Úgy tűnt, nem fog történni semmi. Aztán a hatalmas női alak lágyan megingott, mint egy részeg. Kilendült oldalra, majd elforogva a mélybe bukott. Paulus akaratlanul is előrelépett, s kiengedte a levegőt.

– Ez jó volt – fordult vissza kövér társa, ő pedig bólintott.

A múzeum épületének sarkánál Rommel várta őket. Lövésre emelt TT-je feketén csillogott az éles fényben. Ő is, mint Guderian, második világháborús német gyalogos egyenruhát hordott. Áradt belőlük a naftalinszag.

– Jelszó? – kiáltotta feléjük.

– Ha Ők jönnek, erre nem fognak megállni – szólt vissza Guderian.

– „Kitartás” – bólintott Paulus. Rommel tisztelgett, félreállt.

– Nem láttam mozgást – jelentett. Mellette egy múzeumi széken kis, elemes rádió sercegett. – Adás sincs. Minden néma.

Ekkor vette észre a Paulus kezében tartott fejet.

– Jézusom – szakadt ki belőle.

– Ennyi találtunk – bólintott Paulus. – Úgy vélem, ma éjszaka párban fogunk őrjáratozni.

– Hogy lehet ez? – hápogta Rommel, majd leült a székre, de előbb ölbe vette a rádiót. A Tokarev-pisztolyt előírásszerűen, combja mellé engedte, a föld felé célozva vele: – Ki képes ilyesmire?

– Fattyúk – sziszegte Guderian, és kisétált a mellvédhez.

– Megbeszélés, öt perc múlva – mondta hirtelen Paulus Rommelnek. – Gyere majd. – Azzal bement a múzeumba.

Az előtérben épített torlasz mögül egy fegyver torkolatcsöve szegeződött rá. Felemelte szabad kezét, s megállt: – Én vagyok, nyugalom.

Fent, a széles lépcsősor fordulójában újabb egyenruhás alak jelent meg. Paulus Kesserling körvonalait vette ki az ellenfényben. Ha arcáról nem is, tábornoki egyenruhája miatt kitűnt a többiek közül. Csak ő és Paulus hordott ilyet a csoportban.

Kesserling feszülten nézte, ahogy az érkező eléri a torlaszt. A fegyver csöve eltűnt a lőrésből, majd oldalt egy kis szekrényt félrehúztak. Paulus bemászott az így keletkezett szűk résen.

– Mi a helyzet odakinn? – kérdezte tőle Manstein. Szemüveges, langaléta fiú volt, arcán vörösen izzottak szeplői. A Luftwaffe sötétszürke zubbonyát viselte. A nadrág már nem illett rá. Egyik kiállítási babán sem volt olyan méret, ami termetére jó lett volna.

– Minden csöndes. Még – jelentette ki Paulus nyugodtan.

– Készülődnek a szemetek – jött lejjebb a lépcsőn Kesserling, majd megállt felettük.

Paulus megvonta vállát: – Jöhetnek. Várjuk őket. Viszont...

Óvatosan letette von Kluge fejét Kesserling csizmás lábához. A férfi akaratlanul is feljebb lépett egyet.

– Jaj – suttogta Manstein, és hirtelen elfordult. A sarokba tántorgott egy szemeteshez, hányni kezdett.

– Éjszaka aktívabbak – jegyezte meg Paulus. – És úgy néz ki, nagyon erősek. Puszta kézzel csinálták.

– A test? – Kesserling kérdése úgy pattogott, mint egy parancs. Idős, őszülő, mokány férfi volt. Korábban könyvelőként dolgozott egy nagyvállalatnál.

– Nem találtuk meg – bólintott Paulus. – Tanácskoznunk kell.

Manstein visszajött, kockás zsebkendőjével törölgette száját, és nem nézett a fejre.

– Az igazgatói szobában. Három perc múlva – nézett órájára Paulus. Aztán feltekintett Mansteinre: – Gyere te is.

– Őrizetlenül hagyjuk a torlaszt? Nem tartom jó ötletnek – jegyezte meg szárazon Kesserling. Választ nem várva elindult felfelé. Léptei kopogtak a fokokon.ű

***

A Vezér az igazgatói szoba díványán aludt. A fején körbetekert gézt már átütötte a vér. Az ajtónyitásra szemhéja megrebbent, majd kinyílt. Tekintetével követte Paulust, aki a nagy, faragott asztalhoz sétált, és vizet töltött egy üvegkancsóból.

– Ellenőrzöm a másik torlaszt – jegyezte meg Kesserling az ajtóból. Paulus nem nézett felé, csak bólintott: – Rendben. Gyere majd.

Kesserling nem mozdult, köhintett, és várt, míg Paulus újra rápillantott.

– Ha történik valami, beszülnünk kell majd – bökött állával a Vezér fekvő alakjára.

– Ha történik, mi?

– Tudod te azt jól – fojtott, suttogó hangja remegett az izgalomtól.

– Nem történik semmi – Paulus szigorúan nézett rá, majd levette a tányérsapkáját, és az asztalra dobta.

Kesserling nem szólt, megfordult, de még nem indult: – Az emeltről néha zajokat hallok. Mi lehet az?

Paulus megfeszült, gyorsan elkapta tekintetét. A fekvőt vizslatta, úgy válaszolt alig hallhatóan: – Nem tudom. Talán madarak.

– Talán. – Hagyta rá az öreg, azzal elkopogott fényesre suvickolt csizmájában.

Paulus a pohárral a Vezérhez térdelt, és ajkához emelte peremét. A víz lefolyt a kis bajuszka alatt kétoldalt, a száj két szélén.

– Igyon – győzködte a sérültet az egészséges. Ám a Vezér csak bágyadtan legyintett, majd oldalt fordította fejét.

– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte elhaló hangon.

– Már mondtuk – válaszolt türelmesen Paulus. A géppisztoly nyomta hátát, levette, lefektette maga mellé a padlóra.

– Á, egy MP40-es – pillantott a mozgás tárgya felé a fekvő.

– Harmincnyolcas – javította ki Paulus. – A háború legjobb fegyvere.

– Mi történt? – kérdezte ismét a Vezér. Nagy, horgas teste megfeszült a díványon, fel akart ülni. Paulus segített neki, aztán hátralépett. Az ülő bágyadtan pislogott körbe, majd végignézett magán. Fekete lovaglónadrág, nyitott, fehér ing és lovaglócsizma volt rajta. Az öltözéket Paulus a múzeum egyik huszárbábujáról szedte le.

– A járvány. Emlékszik? – kérdezte hirtelen. Az asztalhoz ment, kihúzott egy fiókot. A kulcs ott volt a helyén.

– Nem. Semmire. Csak valami…a robbanásra.

– Járvány tört a városra. Mindenki megőrült. Az emberek többsége őrjöngő fenevaddá vált. Összehívtuk a csoportot, és idejöttünk – sorolta Paulus, közben a kulcsot zsebre vágva leült az igazgató székébe. Eszébe jutott, amikor legutoljára itt, ebben a szobában járt, és hirtelen elszorult a torka. Felpattant, fel-alá kezdett járkálni.

– A munkahelyedre – bólintott a Vezér.

– Igen. A munkahelyemre, a Hadtörténeti Múzeumba. Aztán megtaláltuk az öreget.

– Kovácsot – eszmélt a Vezér emlékeiben kotorászva.

– Igen, Kovácsot, a gondnokot. Bezúzták a fejét. És ekkor eszembe jutott, hogy állítólag micsoda gyönyörű lőszergyűjteménye van otthon a vén zsidónak – Paulus elmosolyodott az utolsó szóra. Végigsimított egyenruhás alkarján. – Úgyhogy elmentünk a lakására, Budafokra. Kesserling régi Mercédeszével.

– Á, a jó öreg német technika.

– Az utak szinte járhatatlanok voltak. De mi valahogy teljesítettük a küldetést. Elértük a házat. Felmentünk a nyolcadikra, és megtaláltuk a kamrában a lőszeresládákat. Csakhogy hazafelé aknára futottunk. Akkor sérült meg Ön.

– Ellenséges akna?

– Csak az lehetett. Rajtunk kívül nincs híve a Birodalomnak a városban. A Vár aljában NATO-katonák holttesteit láttuk. Guderian szerzett egy RPG-t, és…– Paulus hirtelen elfáradt, leroskadt egy székre.

A Vezér elkomorult: – Csak mi maradtunk?

Paulus bólintott: – Az éjjel elkapták Von Klugét is. Őrt állt odakinn.

– És mi lesz most?

– Ellenállunk a végsőkig.

A lövések pezsgősdugók távoli pukkanásainak tűntek. Paulus felállt, és az ajtóhoz sietett. A Vezér bágyadtan figyelte, majd mielőtt a másik kiért volna a szobából, megköszörülte a torkát: – Nem adna egy kézifegyvert nekem?

Paulus visszafordult, aztán rövid tűnődés után kicsatolta Lugere tokját.

– Csak a végső esetre – mosolyodott el halványan a beteg, elvéve a felé nyújtott nehéz fémet.

– Értem, uram – biccentett Paulus, majd kirohant.

***

A folyosóra már visszhangosan dobbantak be a dörejek. Az előtér torlasza felől hallatszottak. Paulus elszaladt az éremgyűjtemény tárlói előtt, csak a fordulóhoz érve jutott eszébe, hogy nincs fegyvere.

A MP38-at ott felejtette a padlón.

Kikukucskált a sarok mögül.

Az irodai bútorokból, tárlókból, szőnyegekből, kiállítási bábukból és páncélokból épített barikád belső oldalán Manstein és Rommel keresett kilövési pontokat. Velük szemben, a boltíves bejáratba vágott keskeny ajtóban időről időre sötét árnyak tűntek fel és el. Célozni sem volt idő rájuk, azonnal elsuhantak, vissza a fedezékbe. Paulus így nem láthatta az arcukat.

– Állj! – kiáltotta a két katonának. Azok meglepetten fordultak felé.

– Csak a lőszert pazaroljuk – lépdelt le közéjük Paulus. – És valószínűleg ez a céljuk.

– Nem hiszem, hogy ilyen értelmesek ezek a zombik, uram – válaszolt izgatottan Manstein.

– Guderian? – fordult Rommel felé Paulus. A jellegtelen arcú férfi egy páncélszekrény mögé bújva lesett kifelé.

– Elkapták – fordult vissza aztán, és cigarettát vett elő.

– Elkapták?

Rommel körbekínálta a paklit, de egyiken sem kértek belőle.

– A fal szélén állt. Lentről fogták meg. Kirántották a mélybe – magyarázta, majd rágyújtott: – Nem tudtam mit csinálni. Oldalról megrohantak engem is. Még a rádiót is kint hagytam…– Mélyet slukkolt, levette sisakját, hátrafésülte kese haját, és visszatette a vashéjat. – Én mondom, ez összehangolt támadás volt!

– Ezek nem gondolkodnak! – ellenkezett hisztérikusan Manstein, kifelé figyelve: – Még az első napokban hallottam valahol. Nem tudnak ok-okozati láncot felállítani a tetteik és a következmények közt. Csak a pusztítás, a gyilkolás érdekli őket.

– Hol van Kesserling? – nézett Paulusra Rommel, mire az fejéhez kapott: – A másik torlasz! Elment ellenőrizni. – Egy réshez nyomult, kilesett. Már semmi mozgás nem volt a kapuban.

– Ezért nem támadtak komolyabban itt. Csak a figyelmünket kötötték le….– nyögte, és megindult. Rommel a pisztolyát nyújtotta felé, ő elvette.

– Ezek nem képesek... – hallotta még Mansteint, de szavait elnyelték léptei.

***

Rohanva vágott át a néptelen folyosókon és tereken. A kapott TT-pisztolyt olyan erősen markolta, hogy belesajdultak ízületei.

Régi, hasznavehetetlen fegyverek, makettek és díszes egyenruhák suhantak el mellette. A nap rézsút tűzött be az ablakokon, ő minduntalan megtörte ívét, ahogy a hang is, mely az északi szárny felől jött.

Itt lehetett még bejutnia az épület földszintjére. Első nap ezt a hátsó, szűk ajtót is elbarikádozták, ahogy a felfelé vivő lépcsőket is. Odafentről nem vártak támadást, de itt…

Kesserling PPS géppisztolyt használt. Kattogó, öblös hangon szólt, alatta, másik szólamban csilingeltek a kiszóródó hüvelyek. Hirtelen csönd állt be, és Paulus tudta, hogy társa kilőtte a dobtár mind a harmincöt darab 7 milliméteres lövedékét. Egy olyan gyakorlott fegyverszakértőnek, mint a könyvelő Kesserling, pár másodpercbe telt a tárcsere. Addigra Paulus befordult egy sarkon, és kiérve a következő folyosószakaszra, megpillantotta a csatateret.

A hátsó szárny ajtaját letépték zsanérjairól. A nyíláson át a kék égre és a sáros utcára lehetett látni a torlasz felett. Kesserling a torlasznak feszülve állt, próbálta megtartani. Valami iszonyatos erő a túloldalról befelé nyomta a tákolmányt, be, rájuk, a védőkre.

– Jövök – lihegte Paulus, és két szék közt kinyomta a TT-t, majd lőtt.

Nagyon régen, egy illegális lőtéren próbálta ki először az orosz kézifegyvert. Nem emlékezett rá, hogy így visszarúg. Felütötte kezét, egy szék peremébe. A torlasz túloldalán valaki vagy valami felvinnyogott.

– A tár – nyögte Kesserling. Rendezett, komor arcvonásain riadalom tükröződött. Mindkét keze egy kopott dívány hátoldalát tartotta. A dívány centiről centire tolta őt hátra.

Paulus elértette: a PPS a padló kövén hevert, mellette egy teli tár. Lehajolt, gyorsan kiakasztotta a régit, és becsatolta az újat. Olyan olajozottan, mintha egész életébe ezt csinálta volna.

– Tartsd – lépett hátra hirtelen Kesserling, és elvette tőle a fegyvert. Paulus megdermedt, majd gyorsan a díványhoz ugrott. Az utolsó pillanatban. Az félig becsúszott, le a padlóra. A keletkezett résen át egy vad, eszelős tekintet bámult be rá. Paulus kidugta a Tokarevet, majd lőtt. A dörrenés és a füst elhomályosította az eredményt, de kézfejére valami meleg hullott.

Kesserling közben felmászott egy fiókos szekrénykére, onnan nézett le és kintre. Egy pillanatra elsápadt, aztán mély levegőt vett, majd felemelte a dobtárast.

– Pusztuljatok! – ordította, aztán lőni kezdett. Paulus önkéntelenül is füléhez kapott, hogy védje az iszonyatos zajtól. A boltívek alatt, a kövek szorításában úgy dübörgött a fegyver, mint egy légkalapács. A díványra feszülő nyomás azonnal enyhült.

Kesserling már idős férfi volt – egész teste belerázkódott a géppisztoly diktálta ritmusba. Ám arcán olyan örömteli mosoly terült el – amilyet egy korábbi táncpartnere sem láthatott soha - a férfi ugyanis szenvedélyes tangótáncos volt. Alakját lassan belepte a lőporfüst, a dübörgés szinte már örökérvényűnek tetszett – mikor egy kattanással a lövések abbamaradtak.

Paulus kiegyenesedett, érezte, megroppan a dereka.

– Ez kész – krákogta fentről a férfi, majd egy lendülettel kiugrott, át barikádon, le a holtak közé. Paulus kihúzta a TT tárját, ellenőrizte, visszacsattintotta, majd utána mászott. Véres kézfejét önkéntelenül nadrágja szárába törölt.

– Nem kellene…– kezdte mondani, de a látvány a torkára forrasztotta a szót. Hat vagy hét valami feküdt a szűk kis területen. Összeroncsolt, szétszabdalt testükből íves sugarakba fröccsent a vér a fehér falra. A legtöbbjüket elkaszálta, darabokra tépte a dobtáras, az eltorzított tagokból, deformált fejekből alig lehetett megállapítani az eredeti formát. De még így, holtukban is idegeneknek, nem emberinek tűntek.

– Menjünk vissza – suttogta Paulus. – Még elkapjuk a kórt.

Kesserling az ajtónyílásból kémlelt kifelé, majd hátrálni kezdett: – Menjünk – bólintott. – Odakinn még több százan vannak.

***

– A Nyugat bűne – harsogta Rommel. – A lelketlen Nyugat és az USA bűne. Nem is tudom…valamiféle vegyi fegyver, amit itt tesztelnek.

Az igazgatói szobában gyűltek össze, Manstein őrködött, a résnyire nyitott ajtón át lesett kifelé, a többiek ültek vagy álltak. Csak a Vezér feküdt, álmodozó tekintettel a plafont bámulta. Paulus az igazgató fájdalomcsillapítói közül előzőleg beadott neki hármat. Ő maga most a nagy forgószékben ült, és az asztalon fekvő géppisztolyát babrálta: – Szerintem valami más van a dologban. Valamiféle fertőzés. Káros anyag, ami ilyen hatással van a pszichére…– jegyezte meg csöndesen.

– Zsidó ármány – bólogatott Kesserling. – Higgyétek el, idáig vártak. Most bosszút állnak a táborokért. Nem csodálkoznék, ha Izrael felől fújna a fertőzött szél.

Ezen mind elgondolkoztak.

– És mi mit csinálunk? – tette fel aztán a legfontosabb kérdést Manstein. – Mert jó, hogy tudjuk, hogy ez egy támadás a tiszta magyar nép ellen…de mitévők legyünk?

– Kitartunk – súgta a Vezér, ám csak a mellette ülő Kesserling hallotta.

– Azt mondta, kitartunk – erősítette meg a kijelentést. Majd felállt, és ujjait övébe akasztva körbefordult. – Én amondó vagyok, válasszunk egy vezetőt. Mélyen tisztelt szellemi irányítónk – sajnálkozóan a fekvőre pillantott –, a Harmadik Birodalom történetének ismerője és örököse, már nem képes ellátni ezt a feladatot.

– Egyetértek – fordult hátra Rommel, aki a fal mellet guggolt. A lőszerkészletet vette számba, kis jegyzetfüzetébe apró betűkkel jegyezgette a kalibert és a mennyiséget. – Vezető nélkül semmik vagyunk. Olyanok leszünk, mint ők. Szervezetlenek.

– Úgyis olyanok leszünk előbb-utóbb – tette hozzá fanyarul Manstein. Kesserling megrovóan pillantott felé, majd a fejét csóválta: – Nem, nem így lesz. Hát nem látjátok? Nem érzitek? – szavaiba mély zengés költözött, öreg, megfáradt arcát pír öntötte el. – Nem véletlen, hogy mi nem kaptuk el a kórt! Ennek logikus okai és következményei vannak. Érinthetetlenek, kiválasztottak vagyunk. A Birodalom és az eszme örökösei. Így, ezzel a felelősséggel kell harcolnunk, ahogy harcoltak őseink azon a végzetes tavaszon e szent helyen…

– Csakhogy a budai vár 45-ben elesett – vetette közbe józanul Paulus. Kesserling megakadt, hirtelen elfelejtette, hogy akarja folytatni.

– Ezt mind tudjuk – mondta aztán indulatosan. – De nekünk nem kell kudarcot vallanunk. Egy megfelelő vezér irányításával, és a dicső hadsereg e feltámasztott fegyvereivel...

– Ne feledd, hogy a múzeum jó pár kiállítási tárgya nem üzemképes. Azonkívül a néhai Kovács lőszerkészlete – itt Paulus Rommel felé fordult.

– Fogyóban – bólogatott az, elértve a kérdést. Felállt: – Ha így megy tovább, még két olyan támadást tudunk kivédeni mint az előbbi.

– Ki kell törni – hörögte a Vezér a díványról.

– Igaza lehet – kontrázott Manstein. – Vissza kell vonulnunk. Talán nem mindenhol ilyen a helyzet. Talán nyugatabbra a fejlett technikával…

– Pont ott kezdődhetett az egész! – vágott közbe Rommel. – A nyugati tudománnyal, ami nincs tekintettel az emberre, csak a profithajhász nagytőkére. Ki tudja, mit terveznek még? Ki tudja, hogy hat ez a kór hosszú távon? Talán arra várnak, hogy kiirtsuk magunkat, vagy hogy mi, immunisak kiirtsuk a saját, fertőzött fajunkat…nem, nem mehetünk nyugatra, azzal csak hurokba dugnánk a nyakunkat!

Csönd állt be, a padlót vagy a falat figyelték. Kerülték egymás tekintetét.

– Te mit mondasz? – fordult Paulus felé Manstein.

– Igen, elvégre itt van köztünk egy hadtudományi szakértő – nézett rá Kesserling is. Mintha gúny csillogott volna öreg, ravasz tekintetébe. – Gondolom, ismersz hasonló, kilátástalan helyzetet, melyből az ellenállók kivágták magukat. – Azzal leengedte a dobtárast lába mellé, ő maga pihenj tartást vett fel.

Paulus felállt az asztaltól, és a Vezérhez sétált. Gyengéden végigsimított izzadt homlokán. Az már nem is reagált az érintésre. A plafon repedéseinek rajza lekötötte minden figyelmét.

– Valóban, a hadtörténet számos olya szituációt ismer, melyben maroknyi ellenálló képes volt hosszú ideig fenntartani az ellenség túlerejét – kezdte aztán. – De ne feledjük el a mi speciális helyzetünket. Ha hinni lehet a legutolsó híradásoknak, ez a fertőzés, mely megőrjítette az emberi elmét, az egész országra kiterjedt, mindenhonnan jelentettek eseteket. Vagyis – eltekintve az immunisak fogyatkozó csoportjától – több millió és millió ellenféllel nézhetünk szembe.

– Tehát? – erősködött Kesserling. – Mit tanácsolsz?

Paulus elhallgatott, a Vezér apró kis bajuszkáját nézte, feljebb a véreres tekintetet.

– Szerintem…– kezdte, de ekkor távoli kongás-bongás kélt.

– Bejutottak! – kiáltott fel Manstein, és hátralépett az ajtótól.

– Pszt! – csitította őt Kesserling.

Rövid hallgatózás után Rommel mondta ki: – A fejünk fölül jön. Az emeletről.

– Hogy másztak fel oda? – nyögte Manstein.

Kesserling körbefordult: – Az őrség menjen vissza a barikádokra. Én felmegyek, megnézem, mi a helyet – intézkedett pattogó hangon.

– Veled tartok – ajánlkozott Paulus. Az öreg végigmérte, majd megvonta vállát.

– Gyere.

***

A földszint irodahelyiségeit a Változás előtt épp festették – ennek állványzataival torlaszolták el a felfelé vivő lépcsőket. Kesserling nyögve megbontotta az egymásba akasztott rudakat, majd félreállt, úgy fürkészte a nyílást. Fejük fölül ütemesen folytatódott a kongatás.

– Menjünk – bújt át a résen az öreg, Paulus pedig követte.

Fürgén felsiettek a lépcsősoron, és kiértek az emeleti folyosóra. Rend és nyugalom uralkodott, mintha a múzeum egy hétköznapján látogatnák a „Hódító századok” című tárlatot. Oldalt, a falakon tépett, golyólyuggatta zászlók sárgállottak és vöröslöttek. A babákon középkori páncélok és ruhák porosodtak, a vitrinekben rég elfeledett fémpénzek várták a látogatói tekinteteket.

– Szép kis tárlat – jegyezte meg Kesserling súgva. Elindult a hang forrása felé. – Te is részt vettél a berendezésében?

Valami sértő felhang költözött hangjába. Beszéd közben hegyes kis bajusza meg-megrezdül barna arcában, akár egy préda után szimatoló rókáé.

– Nem…– habozott Paulus. – Az én szakterületem a huszadik század.

– Igen, tényleg – bólintott az öreg.

Elágazáshoz értek. Balra egy kis terem a vár makettjét tárta eléjük. Jobbra új folyosó nyílt – fekete drapériára aggatott kardokkal.

– Erre – mutatta Kesserling, és amint elindultak, az ütemes hang valóban erősödött. – Tudod, az az érdekes …– Megtorpant, fülelt, majd legyintett, és újból nekivágott. –…hogy fél éve ismerlek a csoportból, de alig tudok rólad valamit.

Paulus megvonta vállát, maga elé rántotta a M38–ast. A fegyver nehéz volt, súlya belevágott vállába, de erőt és akaratot sugárzott.

– Például, hogy van-e feleséged, gyereked milyen iskolát végeztél. Például ezt sem – Kesserling megállt, bevárta a pár lépésre lemaradt társát.

– Hát, főiskolát – válaszolt az habozva.

– Nem egyetemet?

– De, később azt is.

– Aha – az öreg ismét nekivágott. Egy újabb elágazáshoz ért. Keskeny ajtó nyílt balra. A másik irányban a folyosó pár méter után zsákutcába futott.

– Ez itt a személyzeti rész – mutatta az ajtócskát Paulus. – Irodák. Titkárság, könyvelés, ilyesmi.

Kesserling ránézett, majd állával az ajtó elé intett: – A hang innen jön.

– Akkor menjünk – hagyta jóvá Paulus. Halántékán legördült egy verejtékcsepp.

Az idős férfi belépett a folyosóra, de most már nagyon lassan indult meg. A zaj itt egész tiszta lett, kivehetővé vált körvonala, alapja.

– Mintha valaki egy vascsővel verné a radiátort – suttogta Kesserling. Majd hirtelen megfordult, vissza a fiatalabb felé – Mondtam már, hogy jártam az alagsorban?

Paulus megtorpant, kissé visszahőkölt: – És? – kérdezte aztán, nagyot nyelve.

– Amikor megjöttünk a lőszerrel. Találtam pár töltényt, ezt a nagy űrméretet, amit a hegyivadászok használtak – bólogatott Kesserling. Arca sötét, kifürkészhetetlen grimaszba torkolt.

– És?

– Lementem az alagsorba, mert Rommel szerint ott tartjátok a kiállítatlan dolgokat. Azt reméltem, találok a töltényeimhez egy Schieffer-puskát. A szakirodalom szerint ezek a töltények – iszonyatos rombolást végeznek.

– És? – kérdezte nagyon halkan Paulus.

– Láttam a karbantartók öltözőszekrényeit.

Kessering elmosolyodott, majd lépett párat, míg a Tisztítószerek feliratú ajtó elé nem ért.

– Szerintem innen jön a hang – fordult meg, és ekkor Paulus fejbelőtte.

***

Nézte, ahogy a test eldől, észre se vette, hogy a kongatás elmarad. Aztán, mint aki álomból ébred, kivette a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót.

A lány a falnak lapult, a kezében tartott seprűnyelet védekezően emelte maga elé.

– Ezt mért csináltad? – kérdezte Paulus dühösen. A géppisztoly csövével az öreg csizmás lábára bökött: – Nézd, mit kellett tennem.

Éva hajába apró festékszilánkok fehérlettek. Feje fölött a fűtéscsövön, mint karmolások sötétlettek ütései. Sápadtan, remegő szájszéllel nézett hol Paulusra, hol a halott ajtó mögül kilátszó részére.

– Te ölted meg – mondta aztán. – Engedj ki. Nem tarthatsz itt fogva.

– A saját biztonságod érdekében…

A lány felsikoltott, majd nekiugrott. Ütött is, a seprűvel, sújtása a férfi alkarját érte. Az felszisszent, de másik kezével lesöpörte a törékeny nőt. Éva a sarokba esett a hipósflakonok vödrök, felmosófejek közé. Nem állt fel, kezét arcába temetve halkan szipogni kezdett.

– Miért csinálod ezt velem? – suttogta Paulus lábának.

– Mert szeretlek – jött fentről a válasz. Éva megrázta fejét, majd gyűlölködve felnézett, hogy a másik szemébe, arcába mondja: – Én soha nem foglak szeretni.

 ***

Barna Évának hívták, és épp túl volt egy hosszú kapcsolaton. Nem vette észre, de a fiú kihasználta őt, majd minden értelemben. Végül lelépett a közös albérletből, egy bőröndnyi könyvvel, melyek többsége a lányé volt.

Éva azokban a hetekben kezdett a múzeumban. Gyakorlaton volt ott az egyetemről. Eleinte nagyon unalmasnak tűnt, mivel az alagsori irattárba osztották be. Átnézte a leselejtezendő anyagokat, és amit végképp használhatatlannak ítélt, az mehetett a zúzdába.

Odalenn, a neonfényben és a porban, körbevéve használt papírzsebkendőkkel, ott találkozott a férfival. Ő vitte fel az irathalmokat egy nyikorgó kiskocsin a hátsó kocsibeállóhoz. Afféle mindenes volt, ezermester, észrevétlen, ügyes kezű árny. Két-három óránként együtt cigarettáztak, délben a másik gyakran vett neki egy kapucsínót az automatából. Szeles, rossz idő járta azokban a napokban. Hogy halljanak valamit, össze kellett hajolniuk. A lány megérezte a sötétkék kezeslábasból előbodorodó férfiszagot és még valamit. A többéves múzeumi lét illatát. Benne volt a naftalin, a felmosószerek és a poros posztó aromája. Összevegyülve azonban mindennél varázslatosabbnak tűnt számára. Valójában talán a múzeum hangulata vonzotta, nem ez a harmincöt éves valaki. Mindig is úgy gondolt ugyanis az épületre, mint egy férfire. Egy cserzett arcú, durva kezű katonára. Olyan lényre, amely nagyon sokat látott és tapasztalt, és most kőkezeivel átkarolja, megvédi őt. Az igazi, az élő csak halvány visszfénye volt ennek az alaknak.

Egyébként sem tudott semmit a férfiról. Ha kérdezősködött róla odafenn, a kollégáktól, azok csak vállukat vonogatták. Mintha senki nem akart volna rosszat mondani alkalmi cigarettapartnerére. Egy ízben azonban, mikor különösen hosszan elálldogáltak a szélben, a lány megérezte, hogy valaki figyeli őket. Az öreg, félbolond Kovács bácsi volt az, épp az avart söprögette. Nem túl feltűnően, de néha rájuk-rájuksandított.

Nem mintha intim dolgokról diskuráltak volna. A férfi meglepően jártas volt a huszadik század történetében. Mint mondta, otthon egész jelentős kis könyvtárt szedett össze történelemtudományi munkákból. A lány kíváncsian sorolta kedvenc szerzőit – és ő a nevekhez rövid tűnődés után címeket rakott. Éva megörült a társításoknak: keresett pár antikvár könyvet már régóta a városban, de sehol nem lelte őket. Igazából nem felétlenül volt rájuk szüksége. A férfi először el akarta hozni neki. A lány ekkor ajánlkozott fel.

Aznap délután Kovács bácsi megállította őt hazafelé menet. A kukákat ürítette az előtérben, közben morgott magában. Éva elértette, megtorpant, visszafordult. Az öreg zavartan és dühösen nézett rá. Aztán mondott valamit héberül, majd egy olyan szót, amit a lány nem csak tanulmányaiból ismert. A shoa pusztította el pár távoli rokonát. Meglepődött a nyelven, és az öreg tiszta kiejtésén. De válaszolni nem tudott, és zavarában inkább otthagyta őt.

A férfihoz ment, ki a város szélén lakott, egy panelházban. Nagy, mogorva lakás volt, Éva nehezen oldódott fel benne. Miután a nappali impozáns polcrendszeréről megkapta a könyveit, vendéglátója borral kínálta. Aztán eltűnt valahol. A lány kisétált a folyosóra. A másik szoba lakattal volt lezárva. Amikor visszajött Kékszakáll, a lány nem kérdezett semmit. Helyette megitta a bort, és végigsimította a férfi arcát. Akkor már hónapok óta nem volt senkivel. Összességében az aktus csalódást okozott. Nehézkesen lendültek bele, valamiért mindvégig úgy érezte, hogy fuldoklik az idegen test alatt. Pedig kollégája nem volt sem kövér, sem nagydarab. Alapvetően semmilyen nem volt. Éva tudta, hogy három hét múlva az arcára sem emlékezne. Mikor hajnalban végignézett a meztelen férfitesten, semmi jellegzetest nem látott rajta. Egyedül talán fanszőrzete volt vörösebb és göndörebb az átlagosnál.

Ezen a reggelen Kovács bácsi már várt rá. A portással kávézgatott, majd a lépcsőn felfelé induló lány után inalt. Megragadta a karját. A férfi nevét ismételgette, és kezét tiltó mozdulatra emelte. Éva rosszkedvűen értetlenkedett. Az öreg még jobb napjaiban is nagyon zavaros volt. Állítólag annak idején, a város ostroma alatt a nyilasok úgy megkínozták, hogy elvesztette ép eszét. Talán ő volt az utolsó áldozatok egyike. A múzeum kényszerűségből alkalmazta. Ahogy az igazgató elmesélte, valamennyi támogatást kapnak utána, és benne van a programjukban is a kriplisegítés. Évát taszította a szóhasználat, de Kovács bácsi is, mert undorodott a szélsőségektől. Soha nem értette meg a fanatikusokat és a megszállottakat. A koldusokat, a bolondokat és a metróban prófétálókat. Kovács bácsi szenvedései ugyancsak hidegen hagyták. Ahogy a férfi kínlódása is.

A lány számára ugyanis tökéletesen elég volt az az egy éjszaka. Nagyjából feltöltekezett a kényszerű szűziesség előtte álló hónapjaira. Végzősként nem akart hosszabb kapcsolatba bonyolódni. A férfi pedig alkalmi szeretőként csapnivalónak bizonyult. Éva végiggondolta, mennyi energia, félreértés, kínos perc kellene ahhoz, hogy szexuális elvárásaihoz idomítsa az esetlen idegent. Inkább lemondott erről a feladatról.

Könnyebb volt elhatározni, mint végigvinni. A másik mind többet járt utána, észre sem véve a ridegség és közömbösség jeleit. Pár nap múltán olyannyira terhes és feltűnő lett folytonos vizitálása és kísérgetése, hogy Éva kiadta az útját. A kávéautomatánál történt. Ezúttal mindenki magának fizetett. A férfi elgondolkozva kortyolgatta saját italát, majd megrázta fejét. Nem akarta elhinni. Szemében pont az a megszállottság csillogott, amitől Éva leginkább irtózott. Elsétált, minden további magyarázat nélkül.

Ennyivel azonban nem úszta meg. Mivel kényszerű kapcsolatban maradtak, a férfi tolakodóan közel tudott jutni hozzá. Amikor csak lehetett, megérintette őt. Képes volt perceken át észrevétlenül bámulni. Halkan lopódzott utána az alagsori poros folyosókon. Éva tiltakozott e sajátos figyelem ellen, de mintha a másik nem értette volna meg, mit akar. Csak nézte őt elbűvölve, akár egy különös, furcsa bogarat. Ilyenkor Évát elfutotta a méreg, és inkább otthagyta.

A szakítás után feljárt az emeleti kis dohányzóba, ahol a gazdaságisokkal kellett összezsúfolódnia. Nem nagyon figyelt rájuk, azok se őrá. Csak egyszer ütötte meg a fülét egy különös kijelentés. A férfiról és a rendőrségről szólt. Az igazgató titkárnője szerint a férfit többször előállították önkényuralmi jelképek miatt. Éva kérdezni akart, de helyette elnyomta a cigarettát, és hallgatott.

Kezdett mind taszítóbb lenni számára a múzeum légköre. Már a szag sem volt olyan, mint az első napokban. Úgy érezte, ő maga is átitatódik ezzel a nehéz, haldokló öregeket idéző aromával. Otthon hosszan dörzsölte fehér tagjait a zuhany alatt – többnyire eredménytelenül.

Ám nem emiatt jutott döntésre, hanem a vécébeli eset okán. A lány később sem volt biztos benne, hogy pontosan mi történt azon a pénteki délelőttön Akkor már hosszabb ideje nem követte őt az elárult szerető. Úgy érezte, ismét szabadabban lélegezhet. Kereste, és úgy tűnt, megtalálta a magányt. Újabban a női vécé ablakából fújta ki a füstöt. Azon a napon, mikor végzett, bement az egyik fülkébe. Mikor megtörölte magát, megütötte fülét egy csosszanó lépés. Hallgatózott, aztán vállat vonva lehúzta a vécét. Ám amikor ki akart lépni, az ajtó nem engedett. Mintha beragadt volna a zár. Vagy mintha.

Lehajolt. Egy férficipő feketéllett a túloldalon. A lány felsikkantott, majd remegő hangon mondott valamit. A férfinak címezte szavait, noha akkor nem volt benne biztos, ki az idegen. Aztán nekifeszült az ajtónak, és nyomni, később ütni kezdte. Mikor sírva abbahagyta, és hátával nekidőlt, az nyikorogva kinyílt súlya alatt. A hipószagú padlóra esett. A helyiség üres volt.

Késő délután, mikorra összeszedte magát, beszélt az igazgatóval. A kövér kis emberke nagyon kedvelte őt, talán túlságosan is. Csillogó, kutató szemei túl sokat és túl alaposan pásztázták végig Évát. Most, míg hallgatta, egyre lejjebb lohadt lelkesedése. Az eset kellemetlen és kényes volt számára. Megkérdezte, kire gyanakszik a lány, majd a név elhangzásakor bólintott.

A következő hétfőn Éva igyekezett nem sokat mutatkozni. Egész nap odalenn kuksolt az alagsorban. Délben, mikor megnyomta a jelzőcsengőt, izgatottan várta, ki jön le a hulladékért. Nem tudta, mit mondjon vagy tegyen a lehetséges vádakra. Aztán a rémület perceire gondolt, és dühe elnyomta lelkiismeretfurdalását.

Kovács bácsi érkezett. Arcában vidáman táncoltak a ráncok. Felpakolta a papírhalmot. Aztán, mielőtt elindult, a lány megkérdezte, mit tud a férfiról. Az öreg felfogta, helyeslően bólogatni kezdett a szavakra, majd mutatóujját elhúzta nyaka előtt. A lány nem értett semmit. Tekintete az öreg cipőjére tévedt. Nagyot nyelt, majd lélegzetvisszafojtva hallgatta az ismerős, lassan távolodó, csosszanó lépteket. Ezután Éva is felment, és összepakolt.

Még aznap délután elintézett három telefont. Felhívta az igazgatót, és felmondta gyakornoki helyét. Nem indokolta a döntését. Ez az eljárás egyáltalán nem volt szokványos, de a jelen helyzetben a kövér emberke elfogadta.

Aztán az oktatási osztályon kérte, hogy keressenek neki új helyet. Furcsán fogadták az esetet, és írásbeli indoklást kértek.

Végül telefonált a férfinak. Ő már otthon volt. Hova mehetett volna, miután elküldték kényszerszabadságra?

A lány dadogva kezdte, és nem tudott kimondani fontos dolgokat. Végül arra lyukadt ki, hogy visszavinné a könyveket. Úgy vélte, ezzel mindenképp tartozik. Persze jóval többel, de nem volt mit tenni. A férfi hallgatott, majd beleegyezőleg motyogott valamit.

Éva egészen sokáig, majd nyolc óráig halogatta a kényszerű látogatást. Végül csak összeszedte magát, és nekivágott a hosszú útnak. Smink nélkül, zavartan utazott át a városon. A buszon rosszkedvű emberek bámultak az arcába.

A férfi hasonló, bizonytalankodó arckifejezéssel nyitott ajtót. A folyosóig engedte be Évát, gyorsan elvette a könyveket. Nagy házikabát, valami bolyhos köpenyszerűség volt rajta. Folyton a korábban lakattal lezárt ajtó felé lesett. A konyhában szellőző borosüvegek, szépen elmosott poharak csillogtak. Éva még mindig bűntudatot érzett, ezért érdeklődést mímelt. Amíg a másik valami vendégekről magyarázott, nyílt a titkos szoba ajtaja.

Egy német tábornoki egyenruhába ötözött idős alak lépett ki rajta. Évában benne akadt a levegő. Elhűlve nézte, ahogy a férfi int neki, cigarettára gyújt, majd a férfihoz lép, és dicséri az aznap esti játékot. Éva nem várta, hogy bemutassák – akaratlanul is ő maga nyújtott kezet. Az idegen a csapat tagjaként jelölte meg magát. Egyébként Kesserlingnek hívták. Éva tudta, ki volt Kesserling. Ekkor már egykori szeretője sem bírta tovább, gyengéden a szoba felé kormányozta őt.

Odabenn még öten ültek körbe egy zöld posztós asztalt. Mind férfiak voltak, de nem volt szivarfüst, sem kártya. Apró cetlik tömege, két dobókocka és a budai Vár felülnézeti rajza hevert az asztalon. Mindegyikőjük náci egyenruhában volt. Biccentettek, integettek a lánynak, a legfiatalabb szélesen elmosolyodott. Láthatóan ők is zavarban voltak. Éva a vendéglátóra nézett, és észrevette a házikabát alatt feszülő sötét szövetet. A jobb mellkason kitárt szárnyú sas csillogott. Aztán visszapillantott a szobába. A falakon az SS és a Harmadik Birodalom megannyi jelképére, a zászlókra, a tőrökre, a sisakokra és jelvényekre. Annak a játékosnak az arcába, kinek konok kis bajusza úgy elékeztetett a Festőére.

Dermedtségét volt szeretője félreértette. Elkezdte magyarázni, hogy e kör nem oly rég működik. Egyfajta szerepjáték, de lazán kezelt történelmi alapokkal. Újraértelmezik a dicső évek eseményeit. Éva is bekapcsolódhatna. A mai estén például.

A lány tiltón emelte fel kezét. Nem akart többet hallani. Sápadtan hátrált, egyenesen bele Kesserlingbe. Az könnyedén átfogta vállát, és a fülébe súgta, hogy nagyszerű szereplő lenne belőle. Éva a férfira pillantott, aki kényszeredetten megvonta vállát. A mai estén pont ő a mesélő – motyogta végtelen lassúsággal. Egy alternatív jövőbe helyezte Évát és a csapatot. Oda, hol a város lakosainak többsége.

A lány nem várta be a magyarázat végét. Kivonta magát az idős kezek finom tartásból, és hidegen elköszönt. Már a lépcsőházban járt, mikor a férfi beérte. Izgatottsága felülkerekedett zavarán és bántottságán. Kérte Évát, jöjjön vissza vele. Most jön a játék legérdekesebb része, a lezárás. Még nyerhetnek. Még lehet mindenki győztes. Reménykedve hagyta lebegni a mondat végét, mire a lány megrázkódott. Aztán megmondta a férfinak, hogy zsidó származású.

***

– Megölted Kovácsot, most a barátodat – hát miféle ember vagy te? – A lány felállt, vállát tapogatta.

– Megérdemelték, mivel elárultak. Árulókkal nekem nincs dolgom – válaszolt Paulus, majd körbenézett.

– Akkor most – gondolom – én következek.

A férfi erre nem felelt, lehajolt, és elhúzta a holttestet az útból: – Kiengedlek, ha rendbe jönnek a dolgok idekinn. Addig csak itt vagy biztonságban.

Ahogy felegyenesedett, a másik ismét nekitámadt. Könnyű kis teste a lendülettől fellökte a férfit. Átestek a halotton, a lány oldalt nyúlt, valamivel matatott. Paulus csak lassan tápászkodott fel, és akkor már Kesserling pisztolyával kellett szembenéznie.

– Add azt ide – szólt csöndesen.

A lány a folyosó felé intett: – Most kimegyünk innen.

– Azt sem tudod, hogy kell használni.

Válaszul valami – talán a kibiztosító kallantyú – kattant egyet. Paulus összerándult, majd vállat vont. Megfordult, és elindult az ajtó felé.

– Az a te bajod, hogy nem hiszel semmiben – mondta menet közben. Amint kiléptek a kis ajtón, megtorpant. A lány nekiment, aztán egymáshoz tapadva hallgatóztak. Lentről fegyverropogás szűrődött fel. – Én nem mennék le oda – kommentálta a férfi.

– De én igen – jött a válasz Paulus háta mögül. – Te pedig butaságokban hiszel. Talán újra kellene gondolnod a történelmi ismereteidet. – Azzal a gerincébe nyomta a pisztoly csövét.

– Már megtettem párszor. Az eszme néha áldozatokat követel. De én nem erre gondoltam. – A férfi elindult, és megszaporázta lépteit. Mintha a lövések egy eredőből származtak volna. Így persze valamelyik torlasz védtelen maradt.

– A háborúkat nem eszmék, hanem az anyag nyeri – folytatta. – Ám az mindig vesztes lesz, aki nem képes hinni semmiben. Ahogy te se. Nem tudtál hinni bennünk. A mi….

– Szerelmünkben? – Hátranézett a lányra, hogy lássa a gúnyos grimaszt. – Nem volt szerelem, nem volt semmi, csak egy…

– Ne most. Ne itt – Paulus megállt a folyosó közepén, és felhúzta géppisztolyát. – Valami történik.

– Igen. Épp megmenekülök – a lány mellélépett, és felemelte a pisztolyt. A férfi megfeszült. A cső hidege füle alatt érte bőrét. Valaki közeledett a lépcsők felől. Talán többen is jöttek.

– Én nem tenném ezt – Paulus nem könyörgött, de hangja elvékonyodott.

A másik megcsóválta fejét: – Irtózom a fajtádtól. De örülök, hogy megmutattad az igazi arcod. Így könnyebb lesz…

Egy test vágódott ki a lépcsőházból. Megcsúszott a köveken, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Ahogy kiegyenesedett, azonnal látszott, van benne valami torz. Észrevette a két embert, felnyerített, és rohanni kezdett feléjük.

Paulus reagált előbb – elsöpörte őt egy sorozattal. Amint a lövedékek hátravágták a támadót, mögötte újabb sötét alakok tűntek fel.

– Menjünk felfelé! – adta ki az az utasítást a férfi. A lány dermedten állt, így a könyökénél fogva kellett elrángatni.

Volt egy használaton kívüli tetőfeljáró az irodák mögött. A igazgató lezáratta, miután két kamasz fellopódzott rajta, és csak késő este kerültek elő.

Paulus a nyomukban haladók zajára ügyelve arrafelé vonszolta a lányt. Amikor már nagyon felerősödött a hang, megfordult, és mellkasának feszítve a fegyver tusát, a folyosó közepére lőtt. Kevés előnyük lett mindebből. A lány zihálva, kábultan botladozott mellette. Csak akkor sóhajtott fel, mikor elérték az irodák felé vezető keskeny ajtót. A férfi belülről beletörte a kulcsot, majd a folyosó végébe sietett. A lépcsőt védő vasrácson ott volt a lakat.

– Állj hátra! – utasította a lányt, majd a fémbe lőtt. Szikra és repesz pattogott. Paulus belerúgott a rácsba, mire az recsegve kinyílt. A folyosó végén hatalmas dördüléssel szakadt be a deszkaajtó.

– Gyorsan! – kiáltotta Paulus, és előrenyomta a lányt. – Odafenn várj meg.

Aztán megfordult, és kilőtte az egész tárat. Mikor végzett, szürke füst borította előtte a levegőt. Sikoltások és nyögések szűrődtek át rajta. Paulus a lány után indult. Menet közben övéből előhúzta a póttárat, és a helyére illesztette. A huszadik fok után lihegve megállt, fülelt. Lentről nedvesen cuppanó léptek zaja ért el hozzá. Közeledtek, sokan, olyanok, akik átsétáltak társaik vérén. A férfi felnyögött, és nekiiramodott.

Csapóajtón át jutott fel a tetőre. Amint kidugta a fejét, elkápráztatta a fény. A nap egyenesen a szemébe tűzött. Felhúzta magát, majd körbelesett. Már ekkor látta, hogy a lány a tető szélén áll. Egy hosszú vasrúd hevert a mellvéd mellett. Paulus felkapta, és valamennyire kiékelte vele a csapóajtót. Lábával ránehezedett, majd a lányt kereste tekintetével. Még mindig ott állt, a szélen.

– Gyere el onnan! – kiáltott neki. Az azonban nem mozdult. – Mit akarsz? Mit csinálsz?

Otthagyta az ajtót, és a lányhoz rohant: – Itt kitarthatunk. Megfogta a vállát, és próbálta maga felé fordítani. Az azonban nem mozdult. Paulus ekkor vette észre, hogy a tájat néz. A Várost, melyet felforgatott és tönkretett a kór.

– Istenem – ismételgette a lány, és behunyta szemét.

– Maradj velem – kérlelte őt a férfi, vissza-visszalesve a csapóajtó felé. A vas kezdett ívben meghajolni. – Segítened kell, hogy kitartsak. Csak miattad csinálom…

Ellépet tőle, elengedte, és a másik talán ekkor eszmélt. Megrázkódott, elfordult a város képétől. Végigmérte a férfit, majd ledobta a pisztolyt: – Tessék – mondta színtelen hangon.

– Mi? –kérdezte Paulus, akinek eszébe jutott a Vezér kérése. Mögöttük a csapóajtó nyikorogva-csikorogva kipattant. A nyílásból elégedett üvöltés harsant.

– Ennyit tudok segíteni – bólintott a lány, aki már látta is őket. – És most engedj haza.

Azzal hátradől, lába a perembe akadt, és átbucskázott rajta.

Paulus utánanyúlt, de persze későn. Odalenn fák és bokrok is voltak, de főképp nagyon sokan a fertőzöttek közül. Elkapta tekintetét, megfordult, hogy szembenézzen a közeledő ellenséggel. 

Most már ő is ki akart szállni.

2011