A szocializmus győzelme

Kísértethistória, kicsit másképp. Képzeljük el, hogy a szovjetek megnyerik a hidegháborút, hála egy titokzatos, kifogyhatatlan és bőséges energiaforrásnak. Ezzel a különös erővel a Holdon bázist építenek, az égre felrajzanak a műholdjaik, a szocialista táborban az életszínvonal szárnyal, és a Nyugat mindeközben szép lassan összeomlik. Mindennek azonban megvan az ára. A három epizódból álló novella jobb megértéséhez javasolt ismerni a Gyatlov-incidens néven elhíresült eseményt. Alapszinten elegendő a Wiki, haladóknak ezt ajánlom. Amióta először hallottam erről a történetről, azóta foglalkoztat. Ehhez jött, hogy annak idején motorozás során rátaláltam Bárna határában egy elhagyatott erdei vendégházra. Fogalmam sincs, kinek, miért épült, de a kis tisztás, az erdő körötte, felettébb nyugtalanítólag hatott rám. A kettőből jött össze ez az allegorikus történet a szocializmus győzelméről.

1. rész: Nagyon fáj

 − Tudta, hogy Reagen a második elnökségét amiatt bukta el, mert összeomlott a csillagháborús programja? – kérdezte a mérnök az asszonytól, hátra se fordulva. Olga bólintott: − A politikai szemináriumon beszéltünk róla…

A mérnök elnézett észak, a Mátra felé, majd mélyet szívott a cigarettájából. Előtte, az ívesen emelkedő domboldalon egy kombájn haladt, széles rendben vágta a búzát.

− És arról is beszéltek, hogy mindez a Gyatlov-féle erőművek miatt történt? – nézett vissza a nő felé a másik. Olga az autó nyitott ajtajában ült, térdét masszírozta. A mérnök megállapította, hogy a nőnek formás lábai vannak. Tekintetük most összekapcsolódott, Olga zavartan elfordult: − Ezt így nem tudtam, de sejthető. Miután az első szovjet bázis megépült a Holdon…

− Igen – bólogatott a mérnök. – És az amerikaiak tehetetlenül nézték, ahogy dupla annyi műholdat állítunk pályára, hála az orosz hordozófejlesztéseknek, amiket ugyancsak Gyatlov-féle erő hajtott. Tavaly Szerjankov felállította a „technológiai robbanás” tézisét: egyetlen kimagasló technikai találmány vagy vívmány képes megváltoztatni a történelem menetét, eldönteni gazdaságok és népek sorsát azáltal, hogy gerjesztőként, gyúanyagként hat a saját környezetére és korára. És valóban ez történt: az erőmű felfedezése után az szovjet ipar iszonyatos sebességre kapcsolt, elég megvizsgálni a hatvanas, hetvenes évek gazdaságtörténetét.

A kombájnok megálltak. Vezetőfülkéjükben nem volt senki, a kontrollerjük, egy idős férfi a közeli, árnyékos ligetből irányította őket. Csak a felszálló cigarettafüst árulta el jelenlétét. Ha a mérnök hunyorított, láthatta tömzsi alakját, a sisakját a rádióantennával, és a kezében tartott, aktatáskányi irányítótáblát.

− Igen – bólogatott elégedetten a mérnök, bár hangjában némi bizonytalanság is rezgett: − Automatizáltuk az ipart és a mezőgazdaságot. A járműveink benzin nélkül közlekednek. Gyarmatosítottuk a holdat és az űrt. A szocialista blokk államaiban a jólét kétszerese a nyugati táboréhoz képest. És mindezt Gyatlov tiszta, költségmentes és környezetbarát erőműveinek köszönhetjük – ledobta a földre a csikket, és sarkával eltaposta. – Merre is kell menni?

Egy keresztútban szélén álltak meg a hivatali Ladával, mert a férfinak már nagyon kellett vizelnie. A nő a dombra felkapaszkodó betonszalagra mutatott: − Arra van Bárna. A falu határában van a vendégház…

A mérnök beszállt az autóba, becsatolta magát, és türelmesen várt, míg a nő is elhelyezkedik mellette. Olga babrált a kulccsal, azok zavarával szerencsétlenkedett, akik tudják, hogy nézik őket, és emiatt még inkább esetlenek, de végül beindította az elektromos motort, ami készségesen felberregett. A motor az autó orrába pakolt energiacellákból nyerte az erejét, ahogy meglódultak, a férfi úgy érezte, a kocsi elejét mágnes húzza céljuk, a falusi vendégház felé.

− Bárna egy zsákfalu – kezdte magyarázni vezetés közben Olga, és lehúzta az ablakot, mire bejött az erdő nehéz, zöld aromája a kocsiba. A fák közeibe nem sütött be a nap, komor, sötét területek suhantak el mellettük. – A családom innen származik. Bányászfalu volt, most, hogy a szénbányászatot leállították, inkább a mezőgazdaságból élnek. A környékbeli erdők kitűnő lehetőséget biztosítanak a kikapcsolódásra, ezért épült tizenkét éve a vendégház. Még fővárosi pártvezetők is igénybe szokták venni. A vendégházat és a falu köz- és magánvilágítást látja el az az erőmű, mely a telken van – balra mutatott, egy szűk földútra: − Itt kell lehajtanunk.

Az autó nagyokat nyekkent a gödrökben, aztán kiérte egy tisztásfélére, melyen ott volt az erdő közepén, elhagyatva, magányosan az épület. Rozsdás drótkerítés vette körül, közepén a kapu nyitva várta őket. Az udvaron, a ház falának dőlve magas, hórihorgas alak álldogált, a gondok, a helyi pártszervezett mindenese Károly vagy Béla, a nő már nem emlékezett nevére, bár ismerős volt az arca, talán a temetésen látta.

Megálltak, majd tétován kiszálltak az autóból.

− Maga volt már itt? – kérdezte a mérnök a kocsiszekrény felett a másiktól.  A nő fejét rázta, körbefordult, és ki is mondta: − Nem. Soha.

Fák vették körül őket, ívesen emelkedtek, ahogy a hegy emelkedett, és mint víz alatti növények, lassan hajladoztak a gyenge szélben. A házhoz tartozó, viszonylag nagy területen magasra nőtt fű és néhány csenevész szilvafa uralkodott, de egyébként bántóan sivár és üres volt a telek az erdő tömörségéhez képest. A nő védtelennek érezte magát, mintha a fák közül valaki, bárki megfigyelhetné őket, ahogy ott állnak ezen a nagy, nyílt területen.

− Jó napot – jött közelebb a magas férfi, és nyújtotta a kezét a mérnöknek, biccentett Olga felé: − Péter vagyok. A gondok.

− Jó napot – mondta a férfi, és az országút felé intett, vagyis nagyjából arra, amerre sejtette: − A falu milyen messze van?

− Még egy másfél kilométer – dörmögte Péter. Zártan beszélt, közben nem nézett a szemükbe. – Nem tudom, meddig maradnak, de van bent tiszta törülköző, ágynemű…

Olga érezte, hogy elpirul: − Én visszamegyek a városba. Tudja, itt lakom. Csak kalauzoltam az elvtársat.

− Maga jött a megyétől, ugye? – kérdezte tőle Péter, de meg se várta a választ: − Jobb lenne, ha maradna. Estére.

− Hogy érti ezt az elvtárs? – kérdezte a nő döbbenten.

A férfi felnézett rá, fürkészően, kíváncsian: − Nem mondták magának?

Olga értetlenül állt előtte, fél szemmel figyelte, ahogy a mérnök kiveszi a bőröndjét a kocsiból: − Mit?

De Péter nem válaszolt, elvette a bőröndöt a mérnöktől, és elindult a ház felé: − Jöjjenek, megmutatom a házat.

Bement, eltűnt az ajtó mögött, a páros odakint egymásra nézett: − A pártbizottságon nekem azt mondták, hogy jön egy elvtárs a fővárosból, kivizsgálni egy Gyatlov-erőművet, és hogy kísérjem, kalauzoljam el – magyarázkodott Olga a mérnöknek, aki közben elővett egy szál cigarettát és elgondolkodva forgatta ujjai közt: − Egy szóval se említették, hogy itt kell éjszakáznom…magával. Ennek nincs semmi értelme.

− Megtisztelő lenne – mosolyodott el a férfi, aki valójában izgalmasnak találta a gondolatot, noha semmit nem tudott a nőről, aki a szemében inkább kissé esetlen és vaskos volt, mintsem csinos. – De szerintem megoldom magam is. A műszeres vizsgálat pár órát vesz igénybe. Úgy terveztem, a fél nyolcas vonatot még elcsípem. Talán megvárhatná. Akkor nem kell taxit hívnom. Egyáltalán, van itt telefon? – elnézett nyugat elé, a nap irányába. Délután négy körül lehetett, sötétedésig még sok idő volt hátra. Valamiért nem tudta elképzelni, hogy ezen a helyen várja meg az éjszakát – bár a szíve mélyén tudta, ez fog történni.

– A faluban van – vont vállat a nő. − De szívesen visszaviszem a városba.

A férfi biccentett, öltönykabátja felső zsebébe csúsztatta a cigarettát, és elindult: − Na, menjünk.

A ház hűvös és mészillatú volt. Egy nagy konyhába jutottak, melyből két vendégszoba nyílt. Péter az egyikbe lerakta a bőröndöt, most előballagott, és a harmadik ajtóra mutatott, ami a tűzhely mellett zöldellt: − Mosdó, vécé. Van bent törülköző, de ezt már talán mondtam.

− Köszönjük – biccentett a mérnök. – De nem valószínű, hogy maradunk éjszakára.

Péter kihúzott egy széket, és fáradtan leült rá. Megdörzsölte állát, melyen kétnapos borosta sercegett, tekintetével a sarkokat fürkészte, úgy kérdezte: − Tehát nem mondták maguknak.  Azt hittem, mindent elmondtak…

− Mit, elvtárs? – értetlenkedett most a mérnök.

− Hogy mi történik itt éjszakánként. A kísérteteket.

Olga és a mérnök egymásra néztek, majd automatikusan ők is kihúztak egy széket, és leültek az asztalhoz. A mérnök kezdte, higgadtan, tárgyilagosan beszélt: − Én a Fizikai Kutatóintézet megbízásából érkeztem, mivel azt a bejelentést kaptuk, hogy egy Gyatlov-erőmű problémás jelenségeket produkált az elmúlt fél évben. Az orosz elvtársak is kíváncsiak a részletekre, holnap egy küldöttség érkezik Moszkvából, nem ez ügyben, de jelentést kell tennem nekik. A táskámban számos mérőeszköz van, mellyel kivizsgálhatom az erőművet. Ennyit tudok.

− Én pedig – vette át a szót Olga. – A megyei párbizottságtól jöttem, amiatt, hogy kísérjem el az elvtársat a vasútállomásról – biccentett a mérnök felé. Mindketten az falusi férfire néztek, aki megköszörülte torkát, majd mélyet sóhajtott: − Akkor nem mondták meg maguknak, azt, amit írtunk a jelentésben – bólogatott.

− Mit írtak? – kérdezte némiképp türelmetlenül a mérnök. A férfi ráemelte szürke, vizes tekintetét. A mérnök nem állta, elfordult, kissé el is szégyellte magát, hogy ezzel a tanulatlan, vidéki emberrel ilyen fölényeskedő hangon beszélt, noha a szocializmus eltörölt minden kiváltságot, és ez így is van jól, mind egyenlőek vagyunk, gondolta.

− Azt írtuk, hogy az utolsó pár vendég kísértetjárásra panaszkodott – hadarta el egy szuszra a gondok. – Azt mondták, éjszakánként kék fényben fürdött a táj. Éjfélkor dörömbölni kezdtek az ajtón. Az ablakokat kapirgálták. Sötét alakok álltak az udvar közepén – intett a háta mögé, az ajtó felé. – És amikor kimentek hozzájuk, hirtelen semmivé váltak. Volt, akiről lehúzták a lepedőt. De a legrémisztőbb az a legutolsóval, egy pécsi bizalmival esett meg, aki két nap után elmenekült.

− Mi történt vele? – kérdezte csöndesen Olga.

− Nagy murit csapott, egész éjjel ivott a feleségével, és amikor hajnalban kiment vizelni a kerítéshez…valaki mögé lépett, és a fülébe suttogott. Nem a felesége volt, az már akkor aludt.

− És mit mondott neki? – kérdezett ismét Olga, s érezte, kiszárad közben a torka, és tudta, olyasmit fog hallani, amit nem kellene.

− Hogy „nagyon fáj” – bólintott a férfi, majd felállt. – De nem csak ez van. Látniuk is kell valamit.

Követték őt, ki a házból, és közben a mérnök megköszörülte a torkát, majd meg is szólalt: − Tudja, a szocialista tudomány elvi alapon elutasítja a kísértetek, vámpírok, boszorkányok létezését – mondta, miközben hátra kerültek, a ház mögé, ahol kis fabódé barnállat a kerítéshez tapadva, mellette pedig ott szürkéllett a Gyatlov-erőmű. Halk búgás áradt belőle, a levegő fodrozódott körötte. Olga már elég sok ilyen erőművet látott életében, a házukhoz közel is volt egy, de mindig lenyűgözte a masszív erőnek az a megtestesülése, ami szinte sugárzott ezekből a vöröscsillagos beton-fém kockákból. Ez volt az az erő, ami a szocialista gazdaságot a mennyekbe röpítette, miután Gyatlov üzembe állította az első prototípust, valamikor a hatvanas évek elején.

− Tudom én, hogy ez butaság – bólogatott a gondok. – De talán köze lehet az erőműhöz. Talán a sérülés miatt kibocsát valamiféle sugárzást, ami megbolondítja a vendégeket.

− Sérülés? – kérdezte döbbenten a mérnök, és meg is állt. – Miféle sérülés?

A gondok is megtorpant, arcára bűnbánó kifejezés ült ki: − Nekitolatott egy pártitkár, jó fél éve, pont mielőtt ezek a dolgok elkezdődtek – a gondok a kocka sarkához lépett, és mutatta is a repedést. – Itt. Még a beton is lemállott – valóban, tenyérnyi darabon, ott fehérlett a fűben.

A mérnök odasietett, leguggolt, és megvizsgálta a területet. Kilátszott az erőmű belső fémváza, sőt, egy kis, ujjhegynyi részen be is szakadt. – Ezt azonnal jelenteniük kellett volna. Az erőmű üzemeltetési szabályzat szerint az ilyen esetek…− kezdte dühösen, majd elharapta a mondat végét, mert érezte, felesleges kérdőre vonnia ezt a parasztembert itt maga előtt. Ennyit az egyenlőségről, gondolta keserűen.

− Az illető nem szólt nekünk. Mi meg csak utána vettük észre, hetek múltán – szabadkozott a gondnok. − Aztán valahogy kiment a fejünkből…

− Most már mindegy – csóválta a fejét a másik. Kezét csípőre tette, szigorúan bámulta a sérült sarkot. – Azt hiszem, ez a vizsgálat kicsit hosszabb lesz. Talán tényleg itt kell aludnom – lenézett a mellette álló nőre: − Maga menjen csak vissza nyugodtan a városba.

Olga már szólt volna, de a gondnok megelőzte: − Olga, ugye? – kérdezte szinte félénken. A nő meglepetten pillantott rá: − Igen.

− Ismertem a nagyanyját. Ott voltam a temetésén. Részvétem – mondta szelíden a gondnok, mire a nő felsóhajtott: − Köszönöm – majd a mérnök felé fordulva megmagyarázta: − A nagymamám itt, a faluban lakott, és tavasszal halt meg.

− Részvétem – mormogta a mérnök, érződött hangján, nem nagyon figyel.

− Azt hiszem, magának is maradnia kellene éjszakára – fordult Olga felé a gondnok. – Tudja, direkt kértük, hogy magát küldjék.

A nő meglepetten pillantott rá, de a mérnök volt, aki meg is kérdezte: − Ugyan miért?

− Megvolt rá a jó okunk – fűzte tovább a szót a gondok, majd intett nekik: − Jöjjenek csak!

Az erőmű melletti fészerhez ment, zsebéből kulcscsomót vett elő, babrált a kulcsokkal: − Tudja Olga, a szomszédasszonyom ápolta a nagymamáját a végén. Gyakran beszélgettünk az állapotáról. Beszámolt nekem mindenről – végre megtalálta a kulcsot, a lakatba csúsztatta, kinyitott azt, levette a lakatot, és kitárta az ajtót. Szerszámok, fűmagos zsák, locsolócső, kannák voltak odabenn. – Azt mondta, a nagyanyja a végén, az utolsó napokban már csak azt ismételgette, hogy "nagyon fáj" – folytatta szenvtelen hangon a férfi, és a másik kettő csak ekkor jött rá, hogy nem a fészer belsejét, hanem az ajtó belső oldalát kell nézni. Fekete, égetett, szenes szavak, szinte olvashatatlan írás volt rajta: − Olyan, mintha tüzes vassal csinálták volna – bólogatott a gondnok.

A betűk megfelelően hunyorogva és némi fantáziával egy szöveget adtak ki. – "Olga, nagyon fáj" – olvasta fel hangosan a nő, majd szája elé kapta kezét, és elhátrált az ajtótól, és a mérnök ekkor érezte, hogy legszívesebben átölelné, és nyugtató szavakat suttogna a fülébe, de helyette kimondta azt, amit később persze megbántak: − Maradunk. 

2. rész 

Ki van ott?

Amíg a mérnök felállította a mérőműszereket az erőmű kockája körül, Olga beparkolt a telek oldalában lévő almafa árnyékba. Ügyelt rá, hogy az autó orra a kapu felé álljon.

Péter az ajtóban várta: – Feltettem forrni vizet – mondta, és egy kulcscsomót nyújtott a nőnek. – A szekrényben talál kávét és teát. Ezek a ház, a kapu és a fészer kulcsai. Szerintem zárkózzanak be éjszakára.

Olga biccentett, és elvette a kulcsokat, majd a kapuig kísérte a férfit. – Maga elhiszi? – kérdezte a hátától, mire a másik megtorpant. – Elhiszi a kísérteteket?

A férfi kinyitotta a kapu pántját, kitárta, majd kicsusszant a résen. A drót túloldaláról aztán Olgára nézett, végigmérte, mint aki először látja, majd a földre szegezte le tekintetét: – Hasonlít a nagymamájára – mondta a nőnek. Aztán a háta mögé mutatott, egy keskeny hasadékra az erdő bokrai közt: – Az egy gyalogút, egyenesen a faluba visz, rövidebb, mintha a műúton menne – hunyorgott, ahogy felpillantott, mert a délutáni nap pont a nő háta mögött volt: – Ha bármi olyan történik, fusson, ahogy a lába bírja – azzal megfordult, és elindult, belesétált az erdőbe, amely elnyelte őt, mintha soha nem is létezett volna.

Olga visszament a ház mögé, ahol a mérnök épp egy rádióvevőre hasonlító műszer gombjait tekergette. A fülén vaskos fülhallgató volt. Mikor megpillantotta a nőt, levette.

– Teát vagy kávét kér? – kérdezte Olga.

– Egy nagy pohár vizet – mosolygott rá a férfi. Hóna alatt a fehér inget izzadsága árnyékolta. Olga visszaindult, de egy pillanatra megállt a nyitva hagyott fészerajtó előtt, és ujjaival végigsimította a fekete betűket. Aztán bement a házba, bekapcsolta a gázt, majd a szekrényen megkereste a kávé dobozát, egy pohárba szórt a porból, vizet töltött rá, és beletett két cukrot. A szerkény belsejében az állott élelmiszerek szaga uralkodott, tubusos bolgár mustár, kubai nádcukor, vietnami teásdoboz csillogott a polcokon. A mosogatóba jó sokáig engedte a vizet, majd töltött egy pohárba, és a kávéscsészével együtt kivitte hátra. A mérnök épp felállt egy kis henger alakú szerkezet mellől. Átvette a poharat, megköszönte, majd sietve megitta a vizet.

Olga a ház árnyékos falának dőlt, és kortyolgatni kezdete a keserű kávét. Az erőmű betonkockája mellett most három kisebb-nagyobb szerkezet hevert, kettőt vezeték kötött össze, a harmadikon pedig antennacsápok csillogtak. A mérnök nyitott táskájában, egy fém kezelőasztalon kis képernyők mutatták az erőmű belsejének életét.

– Egyetemista korom óta a Gyatlov-erőműveket vizsgálom, de fogalmam sincs, hogy működnek – vallotta be csöndesen a férfi.

– Hogyhogy? – kérdezte Olga. A másik odasétált mellé, és ő is a falnak dőlt, majd lecsúszott, és guggolva, a poharat térdén egyensúlyozva nézte a zümmögő betontömböt. – Úgy értem, biztos tanulnak róla. Meg biztos tudja, nagy vonalakban hogy működik, másképp hogy szúrná ki, ha valamelyik hibás? – sorolta a nő.

A férfi felnézett rá, tekintete mindent elárult. Tehetetlenség, csodálat, hódolat keveredett benne: – Nagy vonalakban tudjuk, igen – ismerte el kényszeredetten: – Valamiféle fúziós energia keletkezik benne, egy bomlási folyamat révén. De mindez a belső magba van rejtve, amit nem szabad megbontani.  A kivezető csatornák, az átalakítók azok, amihez mi nyúlhatunk. Ezekhez értek. Ha a maggal van valami baj, akkor az egész szerkezetet Moszkvába kell vinni, a Gyatlov-intézetbe. Ahol állítólag maga Gyatlov végzi el a javítását.

– Hány éves most? – kérdezte Olga. – Gyatlov.

– Ötven – sóhajtott a mérnök.  – És tudom mit fog kérdezni. Mindenki ezt kérdezi tőlem. Mi lesz, ha meghal? Mit fogunk akkor csinálni? – a poharat a földre tette, majd felállt, és széttárta karját: – Fogalmam sincs. Ez a válaszom.

– Talán szét lehetne szedni a magot. És megvizsgálni – jegyezte meg bizonytalanul Olga. – Hogy hogyan működik.

A mérnök a fejét csóválta: – Emlékszik Detroitra, ugye?

Olga emlékezett. Az amerikaiak hatvankilencben elloptak egy kubai Gyatlov-erőművet. Akkor már kezdett nyilvánvalóvá lenni, hogy ez az új energia a Szovjetunió igazi csodafegyvere, és nem az atombomba. Először a kapitalista kutatók is csak addig merészkedtek, mint a mérnök: szétszedték a külső réteget, és ezzel még nem is volt baj. Csakhogy aztán belefúrtak a magba. Detroit nagy része megsemmisült a robbanásban. A nem hivatalos adatok szerint tizenkétezer ember halt meg. Nem tűz és nem láng, hanem egy mindent átégető fehér fényorkán csapott le a városra. A Detroiti-incidens néven emlegetett nap után senki nem próbálkozott a mag megbontásával, bár tény, hogy a nyugatiak jó pár erőművet elloptak, főképp Csehszlovákia és Jugoszlávia terültéről.

– Na, én itt végeztem, hagyjuk dolgozni a műszereket, másfél óra kell nekik, és kiderül, hogy a sérülés milyen károkat okozott – mondta a mérnök. – Menjünk be, talán ott hűvösebb van.

A ház csöndes és árnyékos volt, kinyitották a szobák ablakait, így a konyhában, ahol letelepedtek, némi kereszthuzat keletkezett. Előbb a férfi mesélt magáról, miközben a kettejük közt azt asztalon barnálló kezeit, e finom műszereket bámulta. Beszélt a gyerekkoráról – egy alföldi kisvárosban nőtt fel – a szegénységről – hárman voltak testvérek – arról, ahogy a Párt kiemelte őt az esze miatt ebből az állapotból – így jutott be az egyetemre, majd a Szovjetunióban tanult két évig – és arról is, hogy ott ismerkedett meg az akkor még új, Gyatlov-féle energiatermelés sajátosságaival. Hazatérve családot alapított, de pont egy éve elvált.

− Mi történt? – kérdezte Olga kíváncsian, két kezébe fogva a még mindig meleg csészét. – Már ha nem vagyok tolakodó.

− Nem, dehogy, semmi baj – csóválta fejét a férfi. – Nem illettünk össze. Illetve az ő családja kissé…reakciós volt.

− Szörnyű, hogy a politika beleeszi magát a magánéletbe is – csóválta fejét a nő. A férfi élesen ránézett: − Így gondolja?

Olga állta a tekintetét, és bólintott: − Hiszek a Pártban, és hogy ez egy jobb világ, mint ami negyvenöt előtt volt. De azt gondolom, nem jó, ha a vasárnapi ebéd mellett világnézeti elvekről vitatkozunk.

− A vasárnapi ebéd megfőzéséhez Gyatlov-erőművek adják az energiát – szögezte le a mérnök. – Ez a világ, amiben élünk, rákényszerít minket, hogy tábort válasszunk, az élet minden egyes percében. És logikus, hogy a győztes tábort választjuk, minden egyes cselekedetünkkel.

Olga eltűnődött ezen, majd halkan megjegyezte: − Engem ebben csak egy dolog zavar.

− Micsoda? – kérdezte a mérnök, noha sejtette a választ.

− Hogy nem tudjuk, honnan is ered a győzelmünket jelentő energia. Mi a forrása. Hogyan keletkezik. Hogyan működik. Több millió, sőt milliárd ember él vele, használja − de egy ember kezében van a titok – mondta Olga, majd felállt, és a nyitott ajtóhoz sétált. Az erdőből hűvös, alkonyi fuvallattok terjeszkedtek a ház felé, a szellőtől megborzongott, és akaratlanul is begombolta blúza felső gombját.

A mérnök sokáig hallgatott a háta mögött, majd megköszörülte torkát, végül így szólt: − És mi van a maga családjával?

Olga pedig megkönnyebbülten sóhajtott, és mesélt a férjéről, aki az acélgyárban művezető, a lányáról, aki már tizennégy éves, és nagyon okos, figyelmes gyerek, orvos akar lenni, és imádja kutyákat, úgyhogy az idei nyáron hoznak neki egyet, csak még nem tudják, hogy...

Amíg beszélgettek, odakint lassan bealkonyult. A mérnök felfedezte, hogy az alsó szekrény sarkában van egy fél üveg pálinka, töltött mind a kettejüknek, Olga csak lassan, óvatosan kortyolgatta, de a férfi lehajtott belőle két pohárral. Amikor sötét lett, a tornácon lévő lámpát gyújtották meg, a benti, a konyhaasztal felettit nem. Egyiken sem mondták ki hangosan, miért tettek így, de ezáltal az udvar hozzájuk közel eső szeglete láthatóvá vált, míg ők maguk sötétben maradtak odabenn.

Kilenckor a mérnök kiment, és begyűjtötte a műszereit, behozta őket az asztalra, hosszasan bámult a kijelzőket, végül elővett egy táblázatot a táska aljából, jegyzetfüzetet és tollat, majd számításokba kezdett. Olga a résnyire nyílt ajtóban állva nézte a sötétbe burkolódzó udvart, hallgatta a tücskök ciripelését, a fák lombjainak monoton susogását. A mélykék égbolton apró pontok, csillagok, és szovjet műholdak ragyogtak. A mérnök érvelése nyomán most úgy érezte, az őt körülvevő világ kerek, egységes, és erős, és a viszonylagos jólét, amit biztosít a benne élőknek, kitart még nagyon hosszú ideig.

− Azt látom, hogy ritmusosan, időről időre csökken az energiatermelés ebben az erőműben. Pontosabban mintha valahova elszökne az energia, nagyjából – az órájára nézett – tizenkét óránként.

Olga nem fordult háta, nem moccant. Mozdulatlanul meredt egy irányba. – Minden rendben? – kérdezte őt a férfi. A nő nem válaszolt.

A mérnök odament mellé, kijjebb tárta az ajtót, hogy elférjen, és Olga halottsápadt arcába nézett oldalról: − Valaki van az udvaron− suttogta a nő, majd végtelen lassúsággal felemelte karját, és mutatta is: − Látja? Ott.

A férfi a mutatott pontra bámult, túl a külső lámpa fénykörén, de csak a sötétség vibrálását látta: − Én nem igazán…– kezdte, aztán a szeme előtti feketeségből kivált valami, összesűrűsödött, és emberi alakot öltött, és mintha előre is jött volna, a fény felé, így tömörré, anyagiassá vált, igen, ember volt, két lábon járó alak.

− Ki maga, és mit keres itt? – kiáltotta a mérnök inkább riadtan, mint határozottan.

− Csukjuk be az ajtót – kérte őt Olga, és visszahátrált a konyha belsejébe. – Kérem.

A mérnök ránézett, majd megvonta vállát, és hátralépett, bezárta az ajtót. Aztán a mellette lévő ablakon át kémlelt ki. Ekkor pukkanás hallatszott, és a tornácon lévő lámpa kialudt, Olga pedig felsikkantott.

− Energia túlfeszültség – jelentette ki a mérnök, és karórájára pillantott, ahol a számlapon foszforeszkáltak a betűk és a mutatók: − Most épp benne vagyunk a tizenkét órás ciklusban. Most tűnik el az erőműből az energia…úgy vélem, ide, a környezetünkbe áramlik – mutatott körbe, majd a fiókokhoz ment, kihúzta őket és belekotort: − Láttam itt – kezdte, de ujjai már rá is akadtak arra, amit keresett: − Pár gyertyát.

Hallotta Olga zihálását, míg zsebéből előhúzta az öngyújtót, óvatosan a kanóc végéhez illesztve a lángot, majd felpillantott – és egy sápadt vénember ráncos arcába bámult.  A mérnök felkiáltott, és mozdult is, előre söpört a kezével, mire a láng elaludt.

− Ki van ott? – kérdezte aztán a sötétségtől, de senki nem válaszolt egy ideig, aztán távolról, talán az egyik szobából, meghallotta Olga hangját: − Jöjjön ide.

A mérnök a hívás forrása felé indult, közben újból meggyújtotta a gyertyát, és a lángot tenyerével védve átment a hátsó szobába, melyet halványlila derengés töltött meg. Olga a fényben állt, amely az ablakon át nyomakodott be, és átvilágította az alakját, és a mérnök egy pillanatra látni vélte a bordái ívét, a tüdeje lüktetését, a gerince finom pontjait, aztán hunyorgott, és mindez eltűnt.

− Az erőmű – mondta Olga, és az üvegre tapadt, mire a férfi odament hozzá, és láthatta, hogy a fény valóban a betonkockából árad, földöntúli lila, kék és zöld vibrálás, hullámokban lüktető energia, mely betölti a teret maga körül, és eléri a házat, őket, a szobát. Érezte, hogy minden sejtje, a haja, a bőre felpezsdül ettől a láthatatlan sugárzástól, és arra gondolt, ki tudja milyen roncsolást okoz bennük, de egyelőre nem érzett fájdalmat. Mindenesetre elvonta a nőt az ablakból: − Jöjjön, nem biztos, hogy egészséges itt…− fogta meg a kezét, és érezte, Olga tenyere egyszerre izzad és hideg.

Ekkor történt, hogy a bejárati ajtó felől csattanás hallatszott, mire a nő felsikoltott, a férfi pedig megtorpant. Olyan volt, mintha tenyérrel valaki rávágott volna az ajtó deszkájára, dühösen bebocsátást kérve.

− Ki van ott? – kérdezte a férfi, de válaszul csak csilingelés kélt, előbb finoman majd fortissimóban, és amikor a férfi a fénnyel az irányába lépett, látták, hogy a szekrény üvege mögött a poharak remegnek és rázkódnak.

− Mi történik itt? – kérdezte a mérnök inkább magától, mintsem Olgától, akinek még mindig fogta a kezét, és aki most megrázta a karját: − El kell mennünk – motyogta, de a mérnök nem válaszolt, a műszereihez ment, és föléjük tartotta a gyertyát, ám ez kevés volt, ezért a villanykapcsolóhoz lépett, és próbaképp felkattintotta.

Egy pillanatra, a keletkező, vakító fényben, mind a ketten látni vélték a sarokban álló, sápadt mogorva öregembert, aztán pislogtak, és a látomás szertefoszlott.

A férfi a műszerei felé hajolt, látta, az összes mutató kilengett, a határérték felett rezegtek, a számlálók bolond mód pörögtek, a vészjelző lámpák villogtak a konzolon: − Az erőmű a legnagyobb értéken dolgozik, a kiáramlás miatt, gondolom, kompenzálni akarja. Valóban el kell mennünk innen – nézett a nőre, aki még mindig a sarokba meredt: − Lehet, felrobban.

Olga bólintott, majd felkapta kocsikulcsot az asztal sarkáról, és az ajtóhoz lépett. A mérnök elkezdte összecsomagolni az eszközeit, közben a szekrényben rázkódó poharakra lesett, majd legyintett. – Visszajövünk értük reggel – jelentette ki fojtott hangon, és Olgához ment, aki az ajtóban várt. Most mind a ketten a kinti sötétséget fürkészték.

− Ki kell nyitni a kaput – mondta rekedten Olga. – Én majd az autóhoz futok. Addig maga nyissa ki a kaput.

A férfi bólintott: − Induljunk.

Ahogy kinyitották a bejárati ajtót, a poharak remegése abbamaradt. Mind a ketten visszafordultak, a ház belseje felé. Az egyik szoba küszöbén állt valaki. Homályos, fekte gomolygás volt, félig ember, félig árnyék. – Futás – kiáltott a mérnök, mire megiramodtak.

Olga úgy érezte, a sötétség elnyeli, magába fogadja. A csillagok, és a fák törzsein át betűző hold fényében épp hogy csak sejtette az autó kontúrjait. Amikor odaért hozzá, attól félt, leejti a kulcsot, de ez nem történt meg, betalált egyből a zárba. Hallotta, hogy a távolban nyikordul a kapu. Beült az autóba, melynek műanyag és bőr szaga ismerősen és megnyugtatóan ölelte körül, és a gyújtáskapcsolóba nyomta a kulcsot, és ekkor hátulról a hátsó ülésről rekedten, csöndesen megszólalt a nagyanyja: − Olga, nagyon fáj.

A nő megdermedt, moccanni se mert.

− Ments meg – kérte a hátsó ülésről az valaki a nagyanyja hangján, majd Olga megérezte, hogy egy forró fuvallat éri a tarkóját, mire kipattant az autóból, és megiramodott a sötétségben a kapu és a mérnök felé. – Jöjjön – lihegte a férfinak, miközben elrohant mellette, majd besiklott az erdőbe, az ösvényen, amit Péter mutatott, és nem törődve a gallyakkal, tüskékkel, csak futott előre, ösztönösen kerülgetve a fákat, nem figyelve a mögötte kiáltozó férfira, majd hirtelen egy ág került elé, és aztán minden elsötétült.

A meleg napfényre ébredt. Ágyban volt, egyedül egy parasztház szobájában. Ruhástul feküdt az ágyon, a homlokát valaki vastag gézzel kötötte be. Ahogy felnyúlt, a kötés alatt is érezte a lüktető dudort. Halk társalogás szűrődött át a szomszéd szobából.

Felült, és megköszörülte a torkát.

Péter jött be, majd mögötte megjelent a mérnök is.

− Mi történt? – kérdezte a nő tőlük. A két férfi egymásra nézett, végül a mérnök kezdett beszélni: − Nekiszaladt egy faágnak. Ölben hoztam be a faluba, megtaláltam Péterék házát, és elláttuk a sérülését. Nincs seb, csak egy nagy dudor.

− Mennyi az idő? – Olga felállt, de azonnal megszédült, megingott, mire Péter odaugrott hozzá, és visszanyomta az ágyra: − Lassan – kérte őt.

− Kilenc óra – pillantott csuklójára a mérnök. – Hívtuk a férjét, de nem értük el, hagytunk neki üzenetet.

− Éjszakai műszakban volt – bólogatott Olga.

A mérnök folytatta: − Már beszéltem telefonon a főnökömmel, beszámoltam neki a…jelenségről.

− És? – sandított rá Olga.

A férfi széttárta karját: − Nem nagyon akarta elhinni.

A nő ismét felállt, a mérnök melléje lépett, támogatta, így mentek ki a házból. A konyhában egy szigorú arcú, idős nő állt a sparhelt mellett.

Az utcán szikrázó napsütésben Olga fejébe hasított a fájdalom. Az autó ott állt a ház előtt: − Visszamentünk Péterrel, és elhozta – magyarázta a mérnök.

− Az erőmű? – kérdezte tőle Olga.

− Visszaállt normál működésre. Látszólag ismét semmi baja – válaszolt a férfi. – Úgy tűnik, ezek a jelenségek a tizenkét órás ciklushoz igazodva jelentkeznek, csak éjszaka.  

Egy köpcös, kalapos férfi közeledett feléjük az utcán, Olgának ismerős volt. Ahogy odaért, lelkesen kezet fogott a mérnökkel: − István vagyok, a helyi párttitkár – majd megölelte Olgát: − Jaj, kislány, maga aztán szépen néz ki – pirospozsgás, kerek arca elkomorult, ahogy ismét a mérnökre nézett: − Visszahívta a főnöke. Azt üzeni, Budapestre kell menniük, most, azonnal – Olga felé fordult: − Minden a kettejüknek.

− De miért? – bukott ki a nőből.

− Az orosz küldöttség találkozni akar magukkal.

A férfi és a nő összenézett, de a párttitkár még nem fejezte be: − Maga Gyatlov is a küldöttséggel jön – az autó felé intett gondterhelten: − Jobb, ha mielőbb indulnak, a gépük egy óra múlva leszáll.

Péter a nőhöz lépett, nyújtotta felé a kulcsot: − Tud vezetni?

Olga összeszorította a száját, és elvette a kulcsokat: − Lesz pár kérdésem ehhez a Gyatlovhoz a nagymamámról. Szóval igen, tudok.

3. rész

 A Holtak hegye

Az út elején mind a ketten hallgattak, Olga a fejét tapogatta, a mérnök pedig a lehúzott ablak mellett idegesen szívta a cigarettáját. Csak amikor rákanyarodtak Hatvannál a megyeközire, akkor eredt meg a férfi nyelve: − Hihetetlen, hogy magával Gyatlovval fogunk találkozni, tudomásom szerint, eddig csak egyszer, hetvennégyben járt Magyarországon. Nem biztos, hogy az oroszom elég lesz ahhoz, hogy…

− Én jó vagyok oroszból – nyugtatta őt a nő. – Meg valószínűleg tolmács is lesz vele.

− És testőrök garmadája – bólogatott a mérnök. – Eddig három merényletet élt túl. Nem tudták bizonyítani, de az amerikaiak álltak mind mögött.

− Ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Olga, majd a férfira sandított. A megyeközin gyér volt a forgalom a főváros felé. – Mit gondol a múlt estéről? – kérdezte kissé hadarva.

A férfi nem fordult felé, előre nézett a betonút csíkjára: − Még nem tudom, mit gondoljak. Bizonyára van valami racionális magyarázata a dolgoknak. Talán a sugárzás olyan elváltozást okoz az agyban…

− És a deszkára égetett betűk? És nagyanyám suttogása és lehelete a nyakamban, amikor beültem az autóba? – vetette ellen a nő. – Én nagyon is valóságosnak érzetem ezeket a dolgokat.

− Ez az – kapott a szón sietve a mérnök. – Hogy érezte, és ezek az érzések lehet, hogy csak az agyból eredő képzetek voltak…a betűket pedig talán maga Péter égette bele a fába, hogy…− elhallgatott, mind a ketten tudták, indíték híján hibás a magyarázat.

− Nem tudom – vallotta be aztán Aszód után a férfi, megtörve a köztük veszteglő csöndet. – Jelenleg nem tudom, mi történik. De azt remélem, az oroszok majd elmondják.

− Úgy legyen – bólintott Olga.

Pest határában egy töltőállomáson megálltak, Olga felhívta a férjét, és nagy vonalakban elmondta, mi történt. Az éjszakai jelenségekről, nagymamájáról csak nagy vonalakban beszélt. Továbbindultak, és hamarosan beértek a fővárosba, ahol a mérnök mutatta, merre kell menni, egészen addig, míg a Fizikai Kutatóintézet Fehérvári úton lévő nagy, csupa üveg és acél épülete elé nem értek.

− Figyeljen ide – fordult a nő felé a mérnök, mielőtt kiszálltak: − Bármit kérdeznek is, jól gondolja meg, mit válaszol. Nem tudom, mennyire egyedi ez az egész, és mennyire veszélyes az információ, amit tudunk…

− Hiszen nem tudunk semmit − mondta ijedten Olga, mire a férfi megvonta vállát: − Láttunk dolgokat, ez épp elég.

Bementek a hűvösre légkondicionált épületbe, és a portán a mérnök jelezte érkezésüket. Olga fázósan átkarolt magát, és a bejárat fölött nagy domborművet bámulta, amelyen maga Gyatlov látszódott, mérnöktársaival, ahogy az első erőmű belsejében matatnak. Mindegyikőjüknek szinte eksztatikus öröm ült ki az arcára. Az erőmű kockájából vonalak, fénycsápok íveltek feléjük, glóriába vonták alakjukat. Az egész műalkotás keresztény freskóábrázolásokra emlékeztetett, eltekintve attól, hogy az imádat tárgya itt egy több mázsás betonkocka volt.

− Harmadik emelet, már várnak minket – lépett mellé a mérnök, mire Olga összerezdült, majd követte a férfit a lifthez.

A harmadikon süppedős, porszagú folyosók labirintusán át jutottak el a tárgyalóteremig, melyben egy hosszú, keskeny asztal mellett hat öltönyös, idős férfi ült, oldalt, székeken egy-egy fiatal nő, valószínűleg a tolmács és a jegyzőkönyvvezető.

− Norbert, köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre állnak – sietett eléjük egy kedvesen mosolygó, kecskeszakállas férfi. A mérnök Olga felé fordult: − Hagy mutassam be intézetünk igazgatóját, dr. Pál Ferencet. – A férfi szertartásosan megcsókolta Olga kezét, aki zavartan állt a procedúra alatt. A mérnök az asztalhoz sietett, és kihúzta az egyik széket: − Azt hiszem, el is kezdhetjük… − mondta, de az igazgató zavartan intett neki, majd megindult előre, aztán megtorpant, mert nem jöttek, visszafordult: − Jöjjenek. Nem itt lesz a megbeszélés.

Bementek egy ajtón, aztán egy másikon, ami után egy kis, kerek szobába jutottak, az ablakon át halk morajként szűrődött fel a lenti forgalom.

− Itt várjatok, kérlek – mosolygott az igazgató, majd behúzta maga mögött az ajtót.

A szoba közepén négyszögletes asztal volt három székkel, az asztalon poharak, kancsó víz. Olga leült, majd töltött magának, és sietve megitta. A mérnök az ablakhoz ment, és lenézett: − Ez furcsa. Azt hittem, közös megbeszélés lesz. Vajon miért…

Nem fejezhette be, mert nyílt az ajtó, és Gyatlov lépett be rajta.

Olgának eszébe jutott egy újságcikk, ami az orosz James Deannek írta le a férfit. Hosszú haját hátrazselézte, fekete, nem konfekció, hanem rá szabott öltönyt viselt, hozzá vörös nyakkendőt. Arcát enyhe borosta borította, és ahogy leült, és szusszant, némi alkoholszag érkezett felőle.

− Dobrij gyen – kezdte a mérnök, de Gyatlov hárítólag intett: − Beszélek a nyelvükön – mosolygott szélesen – és beszélek még egy csomó nyelven – tette hozzá elégedetten csillogó szemmel. A nőt, ahogy ott ült a nyelvként lógó vörös nyakkendővel, egy éhes farkasra emlékeztette. – Kérem, legyenek velem bizalmasak, és részletesen meséljék el a különleges élményeket, melyben részük volt.

Olga megköszörülte a torkát, és kihúzta magát ültében: − Cserébe kérhetek én is valamit? – kérdezte színtelen hangon, és közben szeme sarkából látta, hogy a mérnök döbbenten fordul felé. Gyatlov nagylelkűen intett: − Szeretném megérteni, hogy a halott nagymamám miért jelent meg éjszaka nekem, akkor, mikor az erőmű rendellenességeket produkált.

Az orosz bólintott: − Mindent megért majd, ígérem – felemelte mutatót ujját: − De azt nem ígérem, hogy tetszeni fog magánk. Így is kíváncsi rá?

Olga farkasszemet nézett vele, majd kissé gúnyosan ki is mondta − Da, tavaris.

A mérnök, hogy oldja a feszültséget, átvette a szót, és tömören, de pontosan előadta, hogy érkeztek meg a vendégházhoz, az erőmű állapotát, és a sérülés jellegét, melyre Gyatlov többször is visszakérdezett, majd homlokát ráncolva figyelt a magyarázatra. A bódé ajtaján lévő feliratra felvonta a szemöldökét, de itt nem kérdezett. Aztán a férfi rátért az éjszakai eseményekre, és racionálisan leírta a kísértet észleléseiket, a jelenségeket, még azt is, ahogy a nagyanyja Olga fülébe suttogott.

Amikor a végére ért, Gyatlov Olga felé fordult: − Szeretne valamit hozzátenni, elvársnő?

Olga először mondani akart valamit, de aztán magába fojtotta, és megcsóválta a fejét: − Nincs mit hozzátennem. Minden így történt. Ha van minderre bármiféle magyarázat, kérem…

Gyatlov felállt, és az ablakhoz ment, pont oda, ahol az imént a mérnök állt. Kinézett a szemközti házakra, majd behunyta szemét: − Akár el is mondhatom – sóhajtott, és szigorú, katonásan fegyelmezett arca megenyhült, a vonások elomlottak rajta, hirtelen fiatalodott tíz évet: − A megoldás 1959. február 1-jének éjjelén rejlik. Hármas nehézségű túrán voltunk kilencen, főképp egyetemisták, az Urálban. Aznap éjjel egy olyan hegy lábánál táboroztunk le, mely a helyi törzsek babonás mondáiban szerepelt. Nem tudhattuk, hogy ezeket a félelmeket az állambiztonsági szervek gerjesztik, csak azért, hogy senki ne menjen a hegyek közé. Nem tudhattuk, hogy pont az egyik, hegybe vájt titkos laboratórium felett verünk sátrat.

− Mit kutattak? Atomenergiát? Vagy egyéb, speciális fúziós energiát? – kérdezte izgatottan a mérnök. Gyatlov meg se fordult, csak a fejét csóválta. – Nem. Nem egészen – kis szünetet tartott, mint aki nem biztos a dolgában, de aztán belevágott: − Tudják, hogy az orosz nép történetét végigkíséri a miszticizmus? – szónoki kérdés volt, ezért nem várt választ, folytatta: − Mindig is hevesen érdeklődtünk a természetfeletti után. Ennek az érdeklődésnek a foka Raszpuytinnal vált hisztérikussá, de az ő bukása után sem csillapodott, Lenin szellemét a pártvezetők szeánszokon idézték meg, hogy tanácsot kérjenek tőle, a Nagy Honvédő Háború alatt pedig mi is, ahogy a nácik, különleges, földöntúli erőket mobilizáló fegyverek után kutattunk. Speciális egységeink a Berlin alatti katakombákban látták, hogy ők meddig jutottak, foglyok százait áldozták fel szertartásos módon, és azt is tudtuk, hogy az egyik kutatóközpontjuk Drezdában volt, és miután ezt az információt megosztottuk a szövetségesekkel, azok porig rombolták azt a gyönyörű várost – végre megfordult, és elmosolyodott: − Az amerikaiak jobban féltek attól, hogy Hitler holtakat vezérel ellenük, mint a náci atombombától…a hidegháborúban persze mindez folyatódott: a felszínen egy fegyverkezési versenyt láttak a népek, de a felszín alatt mind a két fél kutatta a túlvilági dimenziókat. Az egyik legsikeresebb kutatóbázis pedig pont az Uralban, a mi sátorhelyünk alatt helyezkedett el, húsz méter mélyen. Nagyon jól haladtak odalenn, túl jól.

Elhallgatott, az ajtóhoz sétált, hallgatózott, majd ki is nyitotta, és kikukucskált rajta, végül visszaült az asztalhoz, ujjait összefűzte az asztallapon, lehunyta szemét, és halkabban folytatta: − Emlékszem a robbanásra. Fény volt, vakító fehér fény, mely átszűrődött a sátor szövetén, majd a szikla felszakadt, tőlünk ötven méterre, kövek záporoztak mindenfelé. Felriadtunk, és mindenki futott, ki merre látott, csak úgy, hiányos öltözékben, zokniban, a mínusz húsz fokos hidegen. Én voltam az egyetlen, aki a hegyoldal felé indult, mert megpillantottam a lángoló alakokat. Egy vészkijáraton menekültek ki, de a fehér tűz utolérte és beborította őket. Odarohantam, egy pokróccal, amit magamra terítettem a hideg ellen, és próbáltam eloltani őket, de már késő volt. És akkor megpillantottam a lépcsőket, lefelé, melyeket a sziklába vájtak. A tűz már lelohadt, és az átforrósodott falak hívogató meleget sugároztak. A hideg miatt nem volt választásom, lementem, egy nagyobb térbe jutottam, azt hiszem, ez egyfajta raktár volt, az egyik kijárata beomlott, a másik egy folyosóban folytatódott, aminek a végében egy hatalmas csarnok tárult elém. A csarnok közepén, egy emelvényen kék fény pulzált.

− Olyan, mint ami az erőműből áradt? – kérdezte a mérnök, mire Gyatlov elégedetten bólintott. – Olyan. És a fényben egy alak állt, nagy volt, nagyobb mint egy ember, és gyönyörűen festett, akár egy angyal, erős, csupa arány teste a tökéletes teremtés nyomait viselte magán. Aztán minden elsötétült, eltűnt a fény, az alak, és a maradék vészvilágítás is semmivé lett. Maradtam odalenn, mert itt még mindig melegebb volt, mint a felszínen, bár a mennyezeten, a robbanás okozta repedéseken besüvített a szél, de amikor végre megvirradt, a napfény is beáramlott, és ekkor megérkeztek a mentőcsapatok.

Elhallgatott, kinyitotta szemét, zsebéből egy monogramos zsebkendőt vett elő, és megtörölte a száját.

− De hát mi volt ez az egész? – bukott ki Olgából a türelmetlen kérdés. Gyatlov felemelte két kezét, tenyerével kifelé, jelezve, türelmet kér, majd összegyűjtötte gondolatait, és így folytatta: − Akkor még én sem tudtam. Moszkvába vittek, ahol egy cellába kerültem, és csak két nap múlva hallgattak ki. Hiába kérdeztem a társaimról, ők csak faggattak, mit láttam, mi történt, milyen volt a fény, milyen volt az az alak. Elmondtam egyszer, kétszer, százszor a dolgot, de nem voltak elégedettek. Egy hét után egy emberségesebb tiszt végre tudtomra adta, hogy társaim meghaltak, megfagytak, erős sugárzás érte őket vagy szakadékba estek az éjszakai bolyongásuk során. Ez a tiszt mesélt az okkult kísérleti telepekről is, melyek szerte a Szovjetunióban a túlvilági erőket kutatták. Az, amelyikben a robbanás történt, valószínűleg sikerrel járt. Azon az éjszakán egy portált nyitottak a szovjet tudósok a túlsó oldalra, és a lény, melyet láttam a kék fényben, talán annak a túlsó világnak a szülötte volt. A tiszt is csak találgatott, viszont határozott és jóindulatú elképzelése volt a sorsomról. Előadta a fedősztorimat: idő előtt otthagytam a túracsapot, és visszaindultam, ezért úsztam meg a dolgot. A többiek kapcsán a hatóságok szűkszavú jelentéseket tettek közzé, természetesen a haláluk végső okát, a robbanást nem fedték föl, helyette érzékcsalódásról, a hideg okozta sokkról, infrahangokról szóltak a beszámolók, így nagyjából sikerült elaltatni a közvélemény kérdéseit, de persze a mai napig hallani szóbeszédeket, pletykákat a sorsukról.

− És maga? Folytatta az életét? – kérdezte Olga csöndesen.

− Igen – bólintott Gyatlov. – Elengedtek. Visszamentem a Politechnikai Egyetemre, lediplomáztam, és rá két évre megalkottam az erőművemet, mely a világ urává emelte a Szovjetuniót.

Szürke szemével a másik kettőt figyelte, akik hallgattak. Olga a kötést tapogatta a fején, a mérnök az asztal lapján kocogtatta körmét, végül felnézett, bele Gyatlov tekintetébe: − Van még valami, igaz?

Az orosz elégedetten elmosolyodott: − Hát persze hogy van. Hogyan tudtam volna magamtól feltalálni egy ilyen készüléket? Ugyan hogyan lettem volna képes megalkotni azt, amihez az atombomba ér fel talán, amin tucatnyi kiváló koponya dolgozott éveken át?

− Sehogy – jelentette ki Olga.

− Egyedül sehogy – javított aki Gyatlov. Aztán tekintete eltompult, ahogy ismét a múltba révedt. – Azon az éjjelen a portálon átjött valami, ami a sötétségben, mikor eltűnt minden fény, a részemmé vált – jelentette ki, mire a mérnök mélyet sóhajtott, és hátrébb tolt a székét, mint aki fel akar pattanni, de az orosz kíméletlenül folytatta: − Üzletet kötött velem. Szavak nélküli üzletet. Nem létezhetett ideát emberi test nélkül, a portál pedig megsemmisült a robbanásban, ezért megosztoztam vele az enyémben, átadtam neki a saját testemet, cserébe viszont segített, hogy örök hírnévre tegyek szert.

− Az erőmű…az ő alkotása? – kérdezte Olga.

Gyatlov bólintott.

− És most is itt van? Magában? – folytatta a nő kérlelhetetlenül.

− Most is ő beszél magukkal magyarul. De beszélhetne kínaiul, hindiül, malájul, hollandul – ismerte el a másik az asztal túlsó felén, mire a mérnök felállt, és a falig hátrált. – Ez nem lehet igaz – motyogta.

− Tudom, hogy racionális alapon állva nehéz ezt elfogadni…− kezdte az orosz, de a mérnök közbevágott: − Nem! Azt nehéz elfogadnom, hogy minden sikerünk alapja egy…

− Démon – fejezte be helyette Gyatlov elégedetten. – Igen. Az erőmű is az ő ötlete volt. Bizonyos okoknál fogva nagyon jól ismeri a lelkek kémiáját. Az emberi lélek fűtőértékét. Így adta magát az ötlet, hogy ez a matéria legyen az erőmű üzemanyaga. Persze mindez azzal is járt, hogy csak egyetlen valaki tudja ezeket a készülékeket összeszerelni és javítani. Gondolják csak el, hány és hány varázsigét, pecsétet, véderőt kell alkalmazni ahhoz, hogy megfelelően működjenek, és ne jelentsenek veszélyt az élő lelkekre.

− Várjunk csak, mit mondott? Mi a fűtőanyag? – kérdezte Olga kábultan, noha már nagyon is értette. Gyatlov jóindulatúan, talán némi részvéttel mosolygott rá: − A nagymamája nem véletlenül jelent meg a múlt éjszaka magának. Pontosabban a nagymamája lényegi alkotója, amit mi egyszerűen csak léleknek nevezünk, ez az energia szökött ki a sérült erőműből. Ez az energia, a lélek élteti a fúziót, ez alakul át villamos energiává, hogy működtesse a tagköztársaságokat és a baráti országokat.

− És közben mi történik a lelkekkel? – kérdezte a mérnök hitetlenkedve.

Gyatlov vállat vont: − Felbomlanak – majd észlelve otrombaságát, sietve hozzátette: − Azt gondolom, ez nem nagy ár a sikereinkért, a győzelmünkért. Mindenkinek hozzá kell tennie valamit a szocializmus építéséhez, és egyébként a holtak sorsa úgyis a felejtés, de így, hogy az erőmű magába szippantja a környezetében elhalt testből eltávozó lelkeket, majd elégeti őket, ezzel a holtak, a halálukban, a közös ügyet szolgálják.

− Egyébként mi történne velük? A lelkekkel? – kérdezte Olga csöndesen.

Gyatlov elfintorodott, majd egy kör alakját rajzolta kezével a feje fölé: − Felmennének. De ez nem fontos.

Kis csönd állt be közéjük, az orosz látta, ahogy a másik kettő magába roskadva őrlődik a hallottakon, ezért az asztalra csapott, hogy kibillentse őket: − Mára ennyi elég is. Azt a sérült erőművet idehozatom, és éjjel megjavítom. Maguk természetesen senkinek nem beszélhetnek az itt elhangzottakról, odakint majd alá kell írniuk erről egy papírt – felállt, és lesimította öltönykabátját, megigazította nyakkendőjét, majd lenézett a másik kettőre, akik görnyedten ültek az asztal mellett: − Maguk, emberek olyan szentimentálisak. Halomra ölik egymást a háborúban, de ha kézzel nem fogható, elvont ideákról van szó, akkor képesek elszomorodni butaságokon…

− Talán ez tesz minket emberré – jegyezte meg halkan Olga, de erre már Gyatlov nem válaszolt, otthagyta őket.

A nagy terem, a hosszú asztallal üres volt, amikor kimentek. Egy titkárnő várta őket, két, sűrűn gépelt lappal: − Ezt olvassák át figyelmesen, és írják alá.

Olga szeme előtt összefolytak a sorok, „kijelentem, hogy halálomig hallgatok”, olvasta, „a Szovjetunió és szövetségeseinek érdeke, hogy”, bámulta, „katonai titoknak minősül, aminek a megszegése halált” kopogtak a szavak.

Csak odakinn, az utcán tudott mély levegőt venni, az autóhoz támolygott, majd figyelte, ahogy a mérnök cigarettára gyújt: − Elvigyem haza? – kérdezte a férfitől, aki szótlanul beült mellé a kocsiba.

− Az ellenkező irányba lakom, Pest külső részén – jegyezte meg a mérnök.

− Nem baj – mondta csöndesen a nő, majd indított, és besorolt a forgalomba. Nem szóltak egymáshoz, csak a mérnök mondta néha, hol kell fordulni, vagy melyik sávba kell menni. Mikor elhagyták a fővárost jelző táblát, a nő nem bírta tovább, megtörte a csendet: − Maga elhiszi ezt? – kérdezte némi hisztériával a hangjában. – Úgy érzem, a fejemet ért agyrázkódás következménye az egész.

A mérnök hallgatott és a fejét csóválta. Aztán mégis kimondta: − Nem.

Olga ránézett, és látta, a férfi sápadt, szája széle remeg. Majd kibuktak belőle a szavak: − Hogy hihetném, felelős szakemberként, hogy mindaz, amivel egész életemben foglalkoztam, tulajdonképp lelkek elégetésén alapszik, hogy az erőmű létrehozása túlvilági erőhöz kapcsolódik, és hogy az imént egy démonnal beszéltem? Hogy hihetnék mindebben úgy, hogy ne őrüljek meg? – kivárt, de mivel Olga nem válaszolt hozzátette: − És hogy hihetném, hogy ezek után, hogy mindezt elmondta nekünk, csak úgy elengedett minket?

− Aláírtuk a papírt – vetette ellen a nő.

− Az semmit nem jelent.

− Ki hinne nekünk?

A férfi keserűen felnevetett: − Igen, ki hinné el, hogy a szocializmus alapja a halhatatlan lélek elpusztítása?

Most már néptelen országúton haladtak, jobboldalt kukoricás zöldellt: − Már nincs messze – jegyezte meg a mérnök.

− Talán nem létezik jobb világ – mondta nő, és a férfi először nem értette, mire gondol: − Talán nincs más alternatíva – folytatta Olga. – Talán valóban kell mindig valami áldozat ahhoz, hogy a többség jól és békében éljen.

− A nagymamája szenved abban a gépben – figyelmeztette őt a mérnök.

− Tudom – Olga megszorította a kormányt. – De ha ez az ára…

− Vigyázzon..! – kiáltott a mérnök, aki valamivel előbb vette észre, hogy a velük szemben haladó teherautó áttér az ő sávjukba. Az ütközés hangos volt és brutális. Fém csikorgott, üveg záporozott, vér fröccsent. A teherautó könnyedén begyűrte maga alá a hivatali Ladát, és jó tíz méteren át tolta, mire le tudott fékezni. A vezetőfülkéje üres volt.

Pár másodpercig semmi sem moccant, majd a közeli dombról, ahol a kukorica ritkásabb volt, egy fejhallgatós férfi ballagott a roncsokhoz. A kezében egy nagy, táskaszerű kontrollelt tartott, melyet most leengedett, lazán lóbálta maga mellett, miközben szabad kezével cigarettát vett elő, szájába dugta, majd gyújtót kereset zsebébe, és meggyújtotta a szálat. A Lada utas oldali részéhez ment, és belesett a kitört ablakon. A mérnök a kesztyűtartó fedelére borulva vérzett, már nem mozgott. Ekkor a férfi a másik oldalhoz került, és itt is benézett. Olgát az előre nyomódó kormány az ülésébe szorította. Nagyon nehezen lélegzett, arca lila volt, szája sarkából vércsík szivárgott, valószínűleg a széttört bordái miatt.

A férfi pár pillanatig érdeklődve bámulta a nő arcát, aki hatalmas erőfeszítéssel maga elé fókuszált, de ekkor csörrent valami a kontrollelen, és ez elvont az idegen figyelmét.

Egy kis kagylót emelt ki a készülékbeli tokjából, megnyomott rajta egy gombot, és beleszólt: − Igen, itt vagyok, megtörtént. A férfi halott – visszasandított Olgára: − A nő is nemsokára. Küldhetitek a rendőröket.

Bontotta a vonalat, majd a kontrollelt és a fülhallgatót elrejtette az út mellett, aztán felszállt a teherautó vezetőfülkéjébe, mely egész tűrhető állapotban maradt. Körbenézett a tájon. Nem messze, jobbra már látni lehetett a mérnök településnek házait. Fölöttük, a hegyoldalban, viszonylag közel, egy Gyatlov-erőmű kockája szürkéllett. 

2019