Novellák

A történet kezdőmondatát a valóság adta. Pár éve olvastam Zoja Koszmogyemjanszkaja brutális történetét, illetve - sajnos - megnéztem a kivégzéséről és holttestéről a képeket. Az eseményeket magyar környezetbe helyeztem, hisz a Karancs völgyének is megvoltak a maguk mártírjai, akiket - mint Zoját - mára majd mindenki elfeledett. A Háború Isten ellen kötetben ennek az örök brutalitásnak a körforgását próbáltam megragadni, amit minden teremtett és teremtő lény érez egymás iránt, és amiből csupán látszólagos menedék a szeretet. A novella emellett kapcsolódik a Sirom - Palóc mitológia világához is, nemcsak a kisertetjaras.blog.hu említése és a főszereplő miatt, nem, hanem azért is, mert aki olvasta a könyvet, az az utolsó bekezdésben ismerős tájon találja majd magát.

„Levágták a mellbimbóját, és a hasán cigarettát nyomtak el. Ez volt a kezdet. Mert ezt követően tizenkét órán át kínozták, felváltva, két magyar csendőr. Azt mondják, a SS-tiszt, aki jelen volt, másfél óra múlva kijött a házból. Nem bírta tovább a sikoltozását.”

Miközben Bálint a sáros téli utakon Karancsvég felé autózott a kölcsönsuzukival, az öreg partizán, az utolsó élő tanú, Dalján Sándor szavain tűnődött. Meg azon, hogy a világban, kettőezertizenegyben ugyan elképzelhetetlen ez a fajta kegyetlenség, de nyilván nem tűnt el. Ott lapppang a sötét ablakok mögött, a kocsmák mélyén, a faluvégi putrik árnyékaiban, a kihűlt lakások zugaiban.

Dalján Sándor visszaemlékezései a Nógrád Megyei Hírlap nevű észak-magyarországi újság ezerkilencszáznyolcvanötös számában jelentek meg, az „Ilja, a mártír partizánlány” című cikkben. A cikket Bálintnak a blog egy hűséges olvasója küldte el, szkennelve. Azt írta az e-mailben, hogy gyerekként sokkolta ez a történet, de nem brutális kínzás miatt ajánlja Bálint és az általa szerkesztett Kísértetjárás blog figyelmébe, nem a szörnyű fájdalom miatt, amit a huszonegy éves Ilja Glazunovnak el kellett viselnie ezerkilencszáznegyvennégy decemberében, nem, mindez csak a bevezetése egy komor történetnek, egy sötét eseménysornak, mely talán méltó lehet Bálint figyelmére.

Karancsberény után megállt, és az út menti csipkebokrok takarásában vizelt. Az előtte emelkedő hegyoldalon vastag csomókban ült a köd, az akácfák sziluettjei őskori szörnyekként meredtek ki belőle. Mikor visszaült az autó meleg belsejébe, elindította a motort, hogy menjen a fűtés, majd bekapcsolt a cédélejátszó, és megszólalt a Cranberries keserédes száma, őt pedig hirtelen megrohanta a vágy egy cigaretta után. Hogy elterelje a figyelmét, hátulról előre vette táskáját, és kiszedte belőle a cikk nyomtatott példányát.

„Ilját december elején dobták le Zólyom környékén, ahol felvette a kapcsolatot Nógrádi Sándor partizáncsoportjával. A szovjet azért küldte, hogy szabotázsakciókra, robbantásokra, bombák készítésére tanítsa a magyar partizánokat, vagyis hogy kiképezze Nógrádi embereit. Sándor azonban valamiért nem bízott a fiatal lányban, és a bátyám, Dalján György egységéhez küldte. Ők akkor már az etesi szénbányákat őrző SS alakulat megtámadását tervezték. Jómagam nagyjából akkor csatlakoztam hozzájuk, mikor Ilja is megérkezett. Friss házas voltam, sokáig hezitáltam a dolgon, az asszony se akart engedni, de végül győzött a kötelesség. Amikor először találkoztam Iljával, amikor bemutattak minket egymásnak, földbe gyökeredzett a lábam. Alacsony, fiús testalkatú lány volt, olyan gyönyörű arccal, amit addig csak moziban láttam. Hosszú, lenszőke haj keretezte ezt a szépséget. Az ember nem mert a szemébe nézni, noha nagyon is vidám, búzakék tekintete volt. Mindig viccelődött, tört magyarsággal, a bevetése előtt három hónapig tanulta a nyelvünket. A férfiak egyszerűen lebénultak a közelében, mivel egyszerre tűnt fenyegetően harciasnak és óvnivalóan törékenynek. Csak egyvalaki mert közeledni hozzá. A bátyám, György. Azonnal egymásba szerettek, nagy, izzó, szenvedélyes szerelemmel. Nem is titkolták előttünk, a Kányási völgyben lévő tanya istállójában, ahol Ilját elszállásoltuk, egy külön sarok volt nekik fenntartva, ponyvával leválasztva. Az volt az ő nászi lakosztályuk. Szegények, nem tudhatták, milyen kevés idő adatik nekik.”

Félretette a lapokat, majd kikanyarodott az útra. Húsz perccel később elérte a Karancsvég táblát, alatta az „Isten hozta” kiegészítés fele letört, csak az Isten maradt meg. Ismerte mind a három áldozat házszámát, de a fotózás előtt a polgármesteri hivatalhoz ment, mely a falu közepén emelkedő kis domb tövében volt. A jegyző előző nap egészen készségesnek bizonyult a telefonban, és most is, ahogy a nagydarab, hamuszagú titkárnő a hideg irodájába vezette, széles mosollyal jött elé. Idős, vékony ember volt, keskeny bajusza miatt régi magyar filmek mellékszereplőjére emlékeztette Bálintot.

– Szóval maga író – jegyezte meg, mire a fiatalember szabadkozott, hogy igazból csak egy blogot vezet, ahol mindenféle kísérteties történetet, eseményt, jelenséget dolgoz fel. Egy olvasója írta meg neki, hogy mi volt az ötvenes években itt, a faluban, meg korábban Iljával. Ezt szeretné körbejárni, ezért van itt. És nem, nem kér kávét.

– A kettő közt nincs semmi kapcsolat, higgye el – bólogatott a férfi elégedetten, miközben elhelyezkedett széles foteljében. – Amikor ezek a dolgok történtek, én még kisgyerek voltam, de persze aztán sokat beszéltek róla nálunk is, otthon. A három halálesetről. Ezerkilenszázötvennégyben történtek, való igaz, pont Ilja meggyilkolásának a tizedik évfordulóján. De ezt bizonyára tudja. Mind a hárman, mind a három férfi a Dalján-féle partizánosztag egykori tagja volt, ennyi az összes kapcsolat a megkínzott és kivégzett partizánlánnyal.

– Igen, ezt is megírták nekem – bólintott Bálint, majd elővette a diktafont: – Megengedi?

A férfi nagyvonalúan intett: – Nyugodtan, bár túl sokat nem tudok mondani. Ahogy említettem, még kisgyerek voltam, de az apám mesélt dolgokat. Az irattárban kikerestetem magának az akkori lapokat, tudja, nekünk megvan az összes Ipolyság és Nógrád, Zsuzska majd lemásolja őket magának, és megküldi postán, ha megadja neki a címét.

– Köszönöm. De gondolom, nem visznek közelebb a rejtély megoldáshoz.

Az idős férfi elégedetlenül megcsóválta fejt: – Nem. Sokan gyilkosságról suttogtak, de a gyilkos vagy gyilkosok soha nem lettek meg, igaz, nem is nagyon nyomoztak utánuk. Volt, aki azt mondta, hogy valami leszámolás volt, a régi idők miatt, hogy a partizánharcokban a Daljánék megöltek ártatlanokat is. De ha így lett volna, miért nem találtak rajtuk sebet? – halkan és kissé mereven beszélt, alig lehetett hallani a palóc „a” jellegzetes nyújtását.

– Aki engem informált, az egy átokról írt – jegyezte meg csendben Bálint. Szemközt vele, fent a falon, a nagy, vaskos szekrény fölött egy őz trófeája derengett. A jegyző nem gyújtott villanyt a szobában, a keskeny ablakon alig jött be valami fény a borús délelőttből. Az őz szeme sírósan csillogott.

– Igen, annak idején beszélték ezt is – bólintott a jegyző, majd legyintett, mint aki elhesseget valamit: – De babonaságnak tartom. A holtak nem gyilkolnak. A holtak tehetetlenek. Elszenvedték azt, amit a világ velük művelt, és talán dühösek emiatt odaát, de nem képesek három ereje teljében lévő férfit megölni.

– Állítólag halálra rémültek valamitől. Mind a három a félelembe halt bele.

– Szívinfarktus. A stressz miatt, amit kiálltak a háborúban. Meg ittak is rendesen, gondolom.

– Két héten belül egyszerre meghalt volna három ember ugyanabban a bajban? Az arcukon rettegés látszódott, mikor rájuk találtak.

– A halál pillanatában mindenki retteg.

– A faluban hogy vélekednek minderről?

– A falu már elfeledte a dolgot. Lassan meghalnak a régi, nagy öregek, a szemtanúk, akik még meséltek az akkori időkről a kocsmában. Kikopnak az időből, és ez így van rendjén, ez fog majd történni velem is, és magával is, fiatalember. Néha felkapják az ügyet persze, jó öt éve forgatott itt valamelyik tévé, de azok is inkább Iljára voltak kíváncsiak. Kikísértem őket a temetőbe, a sírjához, amit minden évben megkoszorúztunk annak idején, mi úttörők. Mostanra már senki nem törődik vele, csupa gaz, a kőről lekopott a felirat. Minden így múlik el – maga elé révedt. Bálint nem akarta felriasztani belőle, jólesett ülni ebben a hűvös helyiségben, ahol mintha megállt volna az idő.

Megrezdült a telefonja, üzenet érkezett. „A kocsmában várom”. Az angoltanár írt, az olvasója, aki hírt adott neki erről az egészről pár hete. Visszapötyögte, hogy öt perc múlva ott van.

– Merre találom a kocsmát? – kérdezte szelíden a jegyzőtől.

Természetesen a templom mellett volt, a falu középpontjában. A szakállas, kopasz férfi elé jött a bejáratig, lelkesen és hosszan szorongatta kezét: – Nagyon örülök a találkozásnak. Imádom, amit csinál, a feleségemmel alig várjuk a következő anyagot.

– Köszönöm – Bálint nem szokta még meg az ilyen reakciókat, általában nem is gondolt bele, hogy mások miként viszonyulnak a Kísértetjáráshoz, csak csinálta, konok, vak, akarattal, saját örömére. Ugyanakkor hízelgett neki ez a fajta figyelem, bár kissé zavaró volt, hogy amíg leültek a sörükkel, a férfi folyamatosan az arcát fürkészte.

– Beszéltem a jegyzővel – intett Bálint az ajtó felé –, az ügyről. Szerinte valami leszámolás van a háttérben.

– Az egy bolond vénember – csóválta fejét a másik, és ivott. Megtörölte szakállát, de még így is maradt rajta egy kis hab. A fiatalember ösztönös késztetést érzett, hogy odanyúljon, és elmorzsolja. – Nem tud semmit.

– Adná magát a feltételezés, hogy a szerelme, György követte el a gyilkosságokat.

– Adná, de nem jön ki. Egyrészt ugye nem találtak külsérelmi nyomokat a testeken, másrészt György akkor még börtönben ült az NSZK-ban. Negyvenkilencben átszökött több országon, és megkéselte az SS-tisztet, aki kiadta a parancsot Ilja megkínzására. A tiszt a háború után megúszta két év börtönnel. Az államvasutaknál helyezkedett el, váltóőr volt. A sínek mellet találták meg, tizenhat készszúrással. György már visszafelé tartott, mikor az osztrákok elfogták egy tehervonaton. Csak tíz ével később szabadult, és akkor Amerika felé vette az irányt.

– Soha nem tért haza? – kérdezte Bálint.

A férfi a fejét csóválta, majd megvonta vállát: – Talán szégyellte magát.

– Miért?

A másik mélyet sóhajtott, majd ismét ivott, és csak utána kezdett bele: – Őt és Ilját együtt kapták el december huszadikán. Robbantani akartak a bányatelepen. Györgyöt aztán elengedték, összeverve, félholtan, de megúszta. A testvéréhez ment, ő ápolta. Ennek a szabadulásnak azonban ára volt – koppintott ujjával az asztal lapjára. – Pár nap múlva a németek lecsaptak Nógrádiékra. Heves tűzharc volt, a partizánoknak végül sikerült visszavonulnia, de a felszerelésük nagy része odalett. Mindenki sejtette, hogy György árulta el őket, az életéért cserébe. Ő megmenekült…

– és hátrahagyta Ilját…–fejezte be a gondolatot Bálint. – Többszörös árulás. Nagy teher lehetett rajta.

– Az volt – helyeselt a tanár. – A hetvennégyben Colorádóban öngyilkos lett. Szétlőtte a fejét a vadászpuskájával. Sikerült megtalálnom az egykori szomszédját, azt írta e-mailben, nehéz természetű, búskomor ember volt, nem is csodálkoztak azon, amit tett.

– Maga alaposan utánajárt mindennek – jegyezte meg elismerően Bálint, mire a másik szeme felcsillant.

– A szenvedélyemmé vált az ügy az elmúlt évek alatt. Már gyerekoromban hallottam a három férfi haláláról, már akkor is nagyon izgatott, de csak mostanában kezdtem el vele komolyan foglalkozni, nagyjából akkoriban, mikor a Kísértetjárásra rábukkantam. Van egy nyelviskolám Szécsényben, egy Gyarmaton. Jól élek, nem tagadom, de már elég monotonná vált, kell mellé valami…más.

Elhallgattak.

– Szóval maga szerint gyilkosság történt? – vetette fel Bálint.

– Valaki vagy valami halálra rémítette azokat a veteránokat.

– Van ötlete, hogy ki?

– Persze. Ilja szelleme – a tanár elbámult a pult felé, míg ezt mondta, mintha ott látná a lány alakját: – Bosszú volt. György félholtan hevert az öccse házában, aki ápolta. A többiek, az egység tagja megmenthették volna Ilját. Vagy megpróbálhatták volna. De nem csináltak semmit. Félelemből vagy taktikából, nem tudom. És így a lányt a csendőrök megkínozták, majd felakasztották. Egy napig ott hagyták lógni a félmeztelen testét a fagyban, végül bányászok vágták le egy éjjel, és vitték a temetőbe. Mert a partizánok, ezek a nagy hősök még erre se voltak képesek – legyintett, majd ivott. – Kettő közülük meghalt, az egyik a háború utolsó napjaiban, felrobbant a kezében egy gránát, a másik valami balesetben, negyvenhétben. A maradék háromért pedig eljött Ilja, és megölte őket. Egyedül Dalján bácsi maradt életben, igaz, ő csak a vége felé csatlakozott hozzájuk, talán nem is vonták be annyira ügyeikbe...

Hallgattak, Bálint a pult fölötti poros martinis üvegeket nézte, opálosan csillogott bennük az ősöreg, sárgás folyadék. A sör keserű, hideg ízt hagyott torkában, régebben ezt cigarettával nyomta volna el, most rágót vett elő. – Megmutatná, hol történtek a gyilkosságok? – szólalt meg végül. – Csinálnék pár képet.

Gyalog mentek, mert kalauza szerint a faluban nincsnek távolságok. Átvágtak a főutcán, és belemerültek az egyforma házak közti kis utcák közeibe, néhol a patakparton, gyalogutakon rövidítettek, máskor kerítések mentén haladtak előre a lábszárközépig érő, még nedves fűben. Az első helyszín egy fáskamra volt, az egyik kert végében. Nagy diófa terpeszkedett felette, lehullott, barna levelei belepték a talajt.

– Gecse Miklós a fészerajtónál feküdt – mutatta az alacsony kerítés felett a tanár, a másik pedig buzgón fotózott. – Csak délután találtak rá, addigra belepte a hó. Ő volt a második áldozat.

Visszamentek a fő utcára, és a férfi egy új építésű házhoz vezette Bálintot: – Sajnos itt már teljesen megváltozott a telek, a dolog hátul történt, a baromfiudvarban. Szabó Gáspár egy reggel ki akarta engedni a tyúkokat, amikor meglátott valamit, amitől halálra vált. A kis műhely talán már akkor is állt – mutatta az udvar végében sötétlő deszkaépületet. – Azt hiszem, valahol ott feküdt, a sárban. Apám azt mesélte, látta, ahogy elvitték, hogy a szája tel volt sárral. Rút halál lehetett ez is.

A harmadik épület a falu szélén volt, elhagyatott, leromlott kis viskó. A kerítésnek nyoma se maradt, eltüzelték a szegények, jegyezte meg a tanár, az ablakok betörve, a tető egyik szélén hatalmas lyuk tátongott. Bementek az udvarra, majd hátra kerültek. A kertet nagy, rakott, terméskőfal választotta le, még ez maradt meg legjobb állapotban a régi időkből. A tanár a rajta lévő kapuhoz sétált, roskatagon lógott zsanérjain. Elkezdett szemerkélni valami hideg pára, Bálint összehúzta magán a kabátját.

– Métusz Imrére pedig itt leltek rá – mutatta a kaput. – Talán menekülni akart, a kert felé. A családunk egy régi ismerőse volt a szomszédja, annak idején többször elmondta, hogy a férfi félelmében leharapta a nyelvét. Ott feküdt mellette a földön.

Ezen eltűnődtek, majd Bálint itt is készített pár fotót, aztán visszamentek a kocsma elé, ahol a Suzuki mellett megállva beszélgettek még egy negyedórát a horrorról, Lovecraftról akinek a tanár nagy rajongója volt, a varázslatos nógrádi tájról, melyet sajnos a turizmus a mai napig elkerül, végül Bálint megköszönte  a másik idejét, és már indult volna, amikor eszébe jutott a mai nap utolsó programja: – A Szent Margit Öregek Otthona felé merre induljak? – kérdezte a másikat, majd magyarázólag hozzátette: – Megbeszéltem egy interjút Dalján Sándorral, úgy tudom, ott él.

– Még nem halt meg az öreg? – csodálkozott a tanár, majd mutatta a faluból Hollókő felé kivezető utat, és elmagyarázta, hogy nyolc-tíz kilométer után kell letérni róla, de ki is lesz táblázva. – Pár éve én is próbáltam a közelébe férkőzni, de nagyon távolságtartó volt. Akkor már bent volt az otthonba, a gyerekei berakták – tette még hozzá.

Bálint elbúcsúzott tőle, majd beült az autóba, pár percig járatta a motort, míg felmelegszik, közben nézte, ahogy a férfi magas alakja eltűnik a kocsmában, végül elindult.

Múlt héten, mikor az otthonban felhívta, nagyon is nyitottnak és készségesnek tűnt az öregember, főképp miután megtudta, hogy mivel foglalkozik Bálint: – Szóval maga az internetre írogatja meg ezeket a dolgokat? – kérdezte a reszelős hang tőle a vonal túlvégén: – És sok olvasója van?

– Akad, de azért nem kell tömegekre gondolni – szabadkozott ő, ám Dalján még ennek is örült. Elmondta, hogy szívesen ad interjút neki, ha eljön e kies vidékre – ez a szófordulat különösnek tűnt a szájából –, ahol csodák és babonák uralkodnak.

– Igen, beszélek magának a történtekről – magyarázta lelkesen –, de jól teszi, ha siet, sajnos gyengélkedem, a tüdőm vizes, az orvosom szerint már nem húzom sokáig, nem mondja ki, de látom a szemén, meg valamennyit én is értek hozzá, hisz gyógyszerész volt a szakmám.

A lehajtót jól kitáblázták, nem lehetett eltéveszteni. Az otthon, egy egykori nemesi kúria épülete murvával felszórt erdei út végén rejtőzött. A lassan elterpeszkedő szürkületben megnyugtató volt a sötét dombok közt látni az emberi aktivitás jeleit: néhány ablakban fény világított, az épület sarkán két nővér dohányzott, a túloldalt egy nagy autóból lepedőket pakolt ki egy férfi.

Bálint leparkolt mellette, majd előkereste diktafonját táskájából, zsebre vágta, és bement az nagy, kétszárnyú ajtón. A meglepően szűkös előtérben egy pult mögött szigorú tekintetű apáca ült.

– Miben segíthetek? – kérdezte a fiatalembertől.

– Dalján Sándorhoz jöttem, meg volt beszélve – válaszolt Norbert, és miután kimondta a nevet, azonnal látta a másik arcában, hogy baj van.

– Dalján bácsihoz? – kérdezett vissza a nő óvatosan, mire ő bólintott. – Sajnos azt kell mondjam, elkésett. Az öregúr két napja elhunyt. Szív- és tüdőelégtelenség. Ön családtag?

– Nem – ismerte be csalódottan Bálint. – Interjút akartam vele készíteni a régi dolgokról…

Az apáca arca ekkor felderült, és a neonfényben ez olyan volt, mintha áldás ömlött volna el vonásain, egyszerre megszépült. Benyúlt a pult alá, elővett egy borítékot, és távol tartva szemétől kibetűzte az írást: – Akkor maga lenne – és mondta Bálint nevét.

– Igen, én vagyok.

– Ezt magának szánta Dalján bácsi – nyújtotta át a borítékot elégedetten. – A holmijai közt találtuk.

Bálint megköszönte, megállta, hogy ott, azonnal feltépje, és elolvassa a halálon túli üzenetet, kiment, beszállt az autóba, végighajtott a bekötőúton, találomra balra fordult, és ment, ment percekig, majd egy kereszteződés után leállt az út szélén.

Innen, erről a platóról jól látszottak a Cserhát ormai, távolabb a mezők, dombok már feketés gomolygásba burkolóztak, de a magasabban fekvő erdőrészekre a nap még vörös pírt varázsolt. A levegő gyorsan hűlt, és tele volt az elmúlóban lévő levelek aromájával. Felkapcsolta a belső világítást majd elővette a borítékot, végre felszakította, és kivette belőle az öreg levelét.

„Kedves Bálint, nagyon meggyőző és lelkes volt a telefonban, ezért döntöttem maga mellett. Soha senkinek nem mondtam el titkomat, a titkot, amit nem akarok a túlvilágra vinni, mert vannak terhek, melyektől még itt, ebben a létben kell megszabadulnunk. Maga lesz az én szabadítóm, írja meg regényes történetünket, az elátkozott hármas sorsát.

Talán kitalálta: Iljáról, a bátyámról és rólam lesz szó.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a mosolyánál. A szeménél. Az ajka két oldalán hasadó gödröcskéknél. Friss házas voltam, de azonnal elbuktam vele szemben. Mély, érthetetlen és mindent elsöprő szerelemre lobbantam iránta. Persze csak távolról sóvárogtam utána, hisz akkor már a bátyámmal volt. Ám még ez sem tudta letörni vágyakozásomat, mely örök, Ádámtól kezdve oly erős késztetése a fajunknak, mint a lélegzetvétel. Nagyjából egy időben csatlakoztunk György csoportjához. Eleinte bizakodó voltam, hisz azt terveztük, hogy rajtaütünk a németen. De aztán lassan kezdtem kiismerni a viszonyokat. Ezek az emberek egyszerű bányászok voltak, nem katonák, ódzkodtak a nagyobb, veszélyesebb vállalkozásoktól. Engem és Ilját fűtött a fiatalságunk. Ők, a bátyámat kivéve, idősebb, házas férfiakként érkeztek, gondolniuk kellett a családjukra is. György pedig szerelmes volt, és ezt a frissen szerzett kincset próbálta védeni, óvni. Az első hetekben nem csináltunk szinte semmit, összejártunk, a fegyvereket tisztogattuk, néha találkoztunk Nógrádi egy emberével, megfigyeltük az etesi Nagy-akna lejáratánál lévő raktárakat, ahol SS-alakulatot szállásoltak el. Úgy volt, hogy felrobbantjuk a barakkjaikat, csak még a robbanószer nem érkezett meg. Bennem meg együtt vetélkedett a türelmetlenség, a szerelem, a féltékenység és a vágy, hogy valami hősi tettel bizonyítsam kiválóságom a lánynak. Amikor az ember fiatal, úgy érzi, nem nagy ár az életével fizetni egy eszméért. Én akkor biztos voltam benne, hogy ottmaradok majd valamelyik összecsapában, vagy a csendőrök fognak el és akasztanak fel. Nem is bántam volna ezt, hisz Ilja, a szerelmem másé volt. Bevallom, abban a pár hétben eszembe se jutott, hogy otthon asszony vár rám. Ilyen csalfa a férfiszív, ilyen kegyetlen az igazi vágy. De talán mégis a fejemben volt a dolog, és pont emiatt a kettéosztottág miatt, a kötelezettség és az eskü, Ilja csillogó szeme és a feleségem ijedt gyengédsége miatt vágytam a hősi halálara, arra, hogy kiszabaduljak ebből a helyzetből. Nem így történt, nagyon nem, sokkal rosszabbul alakultak a dolgok.

Emlékszem arra ködös decemberi napra, mikor végre megjött a robbanóanyag. Mind örültünk, hogy vége a várakozásnak, és valamit mi is tehetünk a hazánk érdekében. Egymás vállát lapogattuk Métusz Imre faluvégi házában, mert ott gyűltünk össze konspirálni, majd lestük, ahogy a petróláma fényénél Ilja ügyesen összeilleszti az időzítőt és a tekercseket a dinamitköteggel. Ez aztán nagy bumm lesz, emlékszem, ezt mondta a bátyám, és a többiek mind helyeseltek. Már csak azt kellett eldönteni, ki segítse a telepítésnél másnap este, takarodó után Ilját. Veszélyes vállalkozás volt, mert a barakkoknál a németek és a csendőrök is járőröztek. A lánynak mindenképp mennie kellett, hisz ő tudta csak élesíteni a szerkezetet. Sorsot húztunk, és a végzet itt törte ketté az életemet. Én akartam Iljával menni. De a bátyám húzta a legrövidebb gyufaszálat. Megöleltem, erősen, majd elvtársi csókot adtam a lánynak. Máig érzem a gyenge vibrálást, ami akkor jött, mikor hamvas bőre az enyémhez ért. Mosolygott, és látva aggódó tekintetemet megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, Szandor. Így ejtette a nevemet, amin máig jót derülök. Aztán szétszéledtünk. Elővigyázatosságból az akcióig nem érintkezett senki a másikkal. Hazamentem az asszonyhoz, és szokás szerint nem szóltam hozzá egész este, úgy feküdtem le.

Másnap, míg ledolgoztam az időmet a rakodónál, mindvégig a támadás járt a fejemben. Rossz előérzet kerített hatalmába. Este tizenegy tájt derült ki, hogy nem véletlenül. Megzörgették az ablakomat. Szabó Gáspár hozta a hírt, hogy Györgyéket elfogták. Nem tudtunk semmit. Csak következő nap, mikor a testvéremet kiengedték, és elhoztam hozzánk ápolni, akkor mondta el, hogy vártak rájuk. A csendőrök figyelték a barakkok környékét két farakás mögül, és hátulról meglepték őket.

Emlékszem, rám nézett az ágyból, olyan volt, mint aki száz évet öregedett, és azt mondta, elárultak minket, valaki a csoportból, és aztán én is elárultam Nógrádit. Nem tehettem mást. Azt ígérték, ha vallok, mind a ketten megússzuk. De hazudtak.

Megragadta a karom, és sírva könyörgött, menjünk, és mentsük meg Iját. A feleségem is sírt, és mikor vettem a kabátom, elém vetette magát, nem akart engedni. Emlékszem, ellöktem az ajtóból a drága jó asszonyt, tizenkét éve halt meg, isten nyugosztalja, minden nap gondolok rá, és tudom, hogy sejtette akkor, abban a pillantban, ahogy ránéztem, azzal a dúvad tekintettel, tudta, hogy Ilját nem csak György imádja.

Felkerestem egyenként mind az ötüket. Tudtam, hogy köztük van az áruló is, de nem érdekelt. Agitáltam, kérleltem őket, végül könyörögtem nekik, de egyiken se merték vállalni a szabadítást. Mintha összeesküdtek volna, mind azt mondta, hogy várjuk ki a másnapot, vagy azt mondták, Ilját is elengedik majd, vagy azt, hogy átviszik Gyarmatra, a börtönbe, és akkor útközben rajtuk ütünk. Mind az öten tudtak valamiféle indokot arra, hogy miért ne csapjunk le a gazemberekre aznap este, és közben múltak az órák, és mikor hajnalban hazatértem, már tudtam, éreztem, minden elveszett. György aludt, az asszony a sarokban sírt. A nap gyászosan sárga volt, mikor felkelt, és egy másik emberre sütött le, mert azon az éjszakán én örökre megváltoztam. Valamiképp megéreztem, hogy Ilja halott.

Elmentem dolgozni, és szinte meg se lepett a hír, amikor Métusz Imre a melegedőben súgva mondta, hogy a lányt felakasztották a bányaudvaron. Bólintottam, aztán mentem a dolgomra. Mikor hazatértem, György már mindent tudott, járt nála az egyik bányásztársa. Nem szólt hozzám, csak bámult maga elé. Ahogy este lett, próbált felállni, de a bal lábfejét annyira összetörték, hogy visszahanyatlott az ágyba. Sírt, az asszony vigasztalta, én nem tudtam mit mondani. Lefeküdtünk, majd éjféltájt hallottam, szólongat. Felkeltem, az ágyához mentem, mire megragadta karom, és nem is kérte, parancsolta: temesd el.

Bennem ez meg sem fordult egészen addig, kivitt belőlem minden gondolatot és érzést a gyász, amit Ilja halála hozott magával. Ahogy azonban György kimondta, tudtam, hogy ez az egyetlen dolog, amit most tehetek. Felöltöztem, vigyázva, hogy a feleségem ne ébredjen meg, majd átgyalogoltam az etesi bányához, belopóztam az udvarra, és vártam, míg az őr elhalad, aztán felmásztam az oszlopra, amit direkt az akasztás miatt ástak be előző nap, elvágtam a kötelet, majd a meztelen testtel a vállamon elindultam. Az udvar sarkában le volt dobva a lány bakancsa, a véres pufajka, a vastag katonai nadrágja. Úgy gondoltam, fázik, ezért ezeket is felnyaláboltam. Egy órán át hurcoltam őt, a végén már görnyedezve, meg-megbotolva, míg el nem értem a karancsvégi temetőig. Akkoriban még nem volt halottasház, csak egy viskó a szélében, benne egy kis ravatal. Arra fektettem, és leroskadtam a sarokba.

A hajnal első fényére riadtam. Végigsimított az arcomon és a lányon. Most mertem csak először rápillantani meztelenségére. Borzalmasan összetörték. Olyan volt, mint egy földre zuhant angyal, nem volt rajta egy ép bőrfelület, csupa zúzódás és nyílt seb az egész test, az egyik fülét levágták, a mellbimbóit is, a hasán mint golyónyomok sötétlettek a cigarattaparázs körei.

Ekkor történt.

Ahogy néztem őt fektében, a feje egyszerre csak oldalra csuklott, és megdermedt, most már üres tekintete az enyémbe fonódott. Igen, ekkor történt. Nem tudom, pontosan mi. Talán a hajnal fénye és melege visszahozta őt, és én magamba szívhattam az énjét, olyan egyesüléssel, melyben a bátyámnak soha nem lehetett része.

Talán emiatt hagytam, hogy György elmenjen Németországba, megölni azt a tisztet, emiatt hanyagoltam el az asszonyt, lettem közömbös iránta az elkövetkező közös életben, ami okán máig lelkiismeretfurdalást érzek, és emiatt próbálgattam a hálószoba rejtekében a ruháit, a kombinéja selymeségének emléke máig felzaklat, emiatt vettem azt a hosszú, szőke parókát, ami olyannyira hasonlított Ilja hajára. Abban nagyjából biztos vagyok, hogy a háború után a gyógyszerészetet magamtól kezdtem el tanulni, nem a lány sugalmazására, de az, hogy hamar a tiltott szerek, a hallucinációkat és képzelgéseket okozó kivonatok felé fordult a figyelmem, az talán már Ilja hatása volt. Meg is szereztem végül azt a növényt a baráti Kubából, mely kellett a tervemhez. Mert a terv megszületett bennem már ott, azon a hajnalon, mikor Ilja lényege belém áramlott. A terv, hogy megbüntessem az árulóimat.

Kettő meghalt, mielőtt elértem volna hozzájuk. A másik hárommal pedig én végzetem. A növény, a horror vacui nevű pálma magjának kivonata szörnyű képzeteket okoz az agyban. A hatása azonnali. Injekciós tővel adtam be nekik, mögéjük lopództam az udvaraikban, akkor, mikor már mindenről elfeledkeztek. Ilja pufajkája, bakancsa, nadrágja volt rajtam, és a paróka, és úgy mozogtam, mint ő, és úgy nevettem, mint ő, miután beléjük döftem a tűt, aztán az arcukba bámultam, és láttam, ahogy a rémület és az iszonyat elhatalmasodik rajtuk, egészen a felfoghatatlanig, láttam, ahogy megáll a szívük a félelemtől, mert én voltam Ilja, akkor, és ott, azokban pillanatokban eggyé váltam a drága kísértetemmel.

Ezzel az érzéssel zárnám ezt a regényes elbeszélést, ennyit kell tudnia a rejtélyes gyilkosságok hátteréről. Mindezt nyilvánosságra hozhatja, engedélyezem, mert a szégyen és a bűntudat semmi ahhoz az érzéshez képest, hogy igazságot szolgáltattunk az én reménytelen szerelmemnek, Iljának, a mártír partizánlánynak.”

Bálint leengedte a papírt maga mellé, majd megdörzsölte a homlokát, aztán mélyet sóhajtott, és kiszállt az autóból. Vele szemben egy kopott kőkereszten feszülő, elmosódott vonású Krisztuson csillogott a nap utolsó fénye. Pár pillanatig nézte a szobrot, majd elővette a telefonját, és tárcsázott. Mikor a vonal végén felvették a hívását, megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett: – Szia, én vagyok. Végzetem a karancsvégi dologgal. Kiderült, nincs benne semmi természetfeletti. Egy gyógyszerész követte el a hármas gyilkosságot – ellépett az autótól, majd körbefordult, mint aki most látja, hol van: – Nem is tudom, miért csinálom még ezt. Valahogy mindig kiderül, hogy nincs semmi a dolgok mögött, semmi, csak képzelődés, látomások, bizonyíthatatlan dolgok, vagy emberi akarat és rosszindulat. Úgy érzem néha, hogy az, amit annyira keresünk, nem is létezik.

Valami kérdeztek tőle, mire felnézett a szobor melletti útjelző táblára: – Hogy most? Ne tudom, Nógrádban. Valami útkereszteződésben. A semmi közepén.

Elbúcsúzott a hívótól, és bontotta a vonalat. Akaratlanul is a jobbkéz felé lejtő, keskeny, töredezett aszfaltcsíkra tévedt a tekintete, és érezte, hogy valamiféle előérzet szállja meg, de nem törődött vele, visszaült az autóba, és elindult a másik irányba, haza.

2025