Novellák

Bár a Kísértetjárás blog immár öt éve megszűnt, a rövid idő alatt, míg létezett, nagyban hozzájárult a hazai horror- és paranormális irodalom és dokumentáció színvonalához. A blog két szerzője 2017-től 2020-ig járta az országot és rögzítette a különös jelenségeket, a helyi legendákat, a fura hiedelmeket. A kész anyagokat szöveges és audiovizuális formában publikálták a blogon és a Youtube-on. Több tucatnyi bejegyzésről van szó, melyek mindegyike szép magyarsággal, igényes szerkesztéssel és vágással készült. A szerzők halálával mindez eltűnt. Állítólag a szülők döntése nyomán került sor a törlésre. Ami a hagyatékból megmaradt, az az internet bugyraiban fellelhető szövegek, olvasóik által lementett majd újrapublikált cikkek formájában kering a köztudatban. Jelen írás a leghosszabb és legérdekesebb anyaguk, ami Noémi és Bálint nevét örökre a magyar horror élvonalába emeli. Halottak napja előtti publikálásával az ő emléküknek adózom.          

Fura szöveget fújt be a szél a minap a kísértejárás szerkesztőségének e-mail fiókjába egy másfél megabyte-os csatolmány formájában. A küldő címe csupa számokból állt, valószínűleg csak erre az egyszeri alkalomra szolgált. A melléklet fő része egy szkennelt, archív dokumentum, szép, íves betűkkel formált napló, sárga, töredezett, néhol égett szélű lapokon összesen nyolc oldal. Ehhez a végén hozzáfűztek egy fehérebb lapra írt pár bekezdésnyi szöveget, a betűtípus ugyanaz. Szerzője nem tünteti fel nevét sehol. A régi napló dátuma 1915 január, a helyszín az első világháború legnagyobb erődcsatájának városa: Przemyśl. A pdf mellé a levél feladója nem írt semmit, mintha azt gondolná, a bennük lévők úgyis önmagukért beszélnek. Ami így is van, hisz egészen döbbenetes az, ami kirajzolódik e történetből, olyan, mintha egy másik világba, az irodalom, a horror és a történelem szörnyűségeinek különbejáratú poklába érkeznénk meg segítségével. Talán emiatt a fura metszéspontbeli pozíció okán kételkedünk mégis az anyag hiteleségében, vagy legalábbis úgy véljük, hogy a fantázia, az éhség okozta lázálmos képzelődések eredménye az ismeretlen narrátor története.

Mert nézzük csak, mit diktálnak a tények: Przemyśl az első világháborúban két ostromot is elszenvedett, az osztrák-magyar védők főképp a második, 1914 őszén induló, és 1915 márciusában feladással végződő harc során hősies kitartással, a hideggel és az éhséggel dacolva tartották magukat az orosz tüzérségi és gyalogos támadások viharában. A várost egy erődrendszer védte, melyek elemei egyfajta övet képeztek a fénykorába polgári jólétet sugárzó település köré. Azon a különösen hideg télen, mikor a hőmérséklet gyakorta mínusz húsz fok alá esett, a folyamatos ágyúzás monoton aláfestőzenévé vált, az égen néha vászonszárnyú hadi repülők köröztek, a sebesültek jajongása betöltötte a kórházakat, és a sötét utcák mélyén a főtt lóhús istállószaga kígyózott. Elképzelhető persze, hogy ebben az életen túli, de még halálon inneni lázálmos világban megestek furcsa dolgok, olyan események, melyek nyomát nem találjuk a korabeli feljegyzésekben, melyeket csak a háború vérgőzös őrülete hívhat elő, mikor az innenső és a túlsó valóság közti csekély perem egészen elkopik az embertpróbáló szenvedésben.

A szöveget változtatás nélkül közöljük.

1915. január 10. Przemyśl, belső város

Este betértem a Café Stieberben, a főpincér, bizonyos Petru úr, készségesen hozta a kannát a malátakávéval, de mutattam neki, hogy nem, vegye csak elő a titkos készletet a pult elől. Kelletlenül visszafordult, megérdemelne egy pofont ez a dög. Míg fagyott ujjaimat próbáltam felmelegíteni a kis vaskályha melletti asztalnál, magam elé terítettem a Táború Újságot, hátha van benne új Gyóni-vers, de nem volt, helyette egy érdekes cikket találtam arról, hogy miképp készítenek a lenyúzott lóbőrből kemény talpat a bakancsokra az ellátmányozó alakulat ügyes kezű mesteremberei. Az eltűnésekről természetesen nem volt semmit, hisz a városparancsnok teljes hírzárlatot rendelt el, ám tudtuk, hogy a polgári lakosok, de még a járőröző katonák közt is szárnyra kelt a pletyka a Rémről, aki az éjjelt járja a kijárási tilalom, vagyis este tíz után, és civileket, sebesült katonákat visz magával az utcáról.

Míg az újságot olvastam, és az időközben nagy szertartással felszolgált híg kávémat ittam, ismét megéreztem azt az idegborzoló, figyelő tekintet súlyát magamon, ami az utóbbi napokban gyakorta kísértett. Ahogy körbenéztem a kevésbé zsúfolt helyiségen, egy elegáns, sápadt urat pillantottam meg a sarokban, elgondolkozva szítta elefántcsont szipkájából vékony cigarettáját. Sötét pillantása rajtam pihent. Menekültnek tűnt, a Kárpátok hegyei közül előmerészkedő régi, nemesi család sarjának, aki okkal fél az orosztól, tán pont azért, mert magyar a nyelve és a vére.

Már azon voltam, felállok, és odalépek hozzá, hogy kérdőre vonjam, ám ekkor futár tört be a terembe, hideget hozva a kitárt ajtón, és egyenest asztalomhoz jött, majd lehajolva mondta, hogy bejelentették a negyedik eltűnést. „A Rém ezúttal egy házból vitte el egy bakát” – tette hozzá suttogó borzadállyal. Azonnal felkerekedtem, és követtem őt ki, a fagyba.

Odakint félhold világított. Az orosz ágyúk pihentek. Az utóbbi hetekben már csak a napközbeni attackot művelték, éjszakára úgy néz ki, aludni tér inkább a muszka, tartalékolja erejét a másnapi rohamra.

Átvágtunk a hóval borított Viktória királynő parkon, majd balra tértünk. Kísérőm keskeny sikátorok, boltíves kapubejárók, koszos, sötét udvarok hálózatán vezetett végig a belváros központjáig, ahol végül kiértünk a széles Adam Mickiewicz utcára, majd aztán az egyik polgári ház második emeletéig meneteltünk a málló vakolatú lépcsőházban. Az ajtóban egy katona állt, fegyverben, a városi parancsnokságtól. Magyar legény volt, nagy bajuszú, alföldi gyerek, szegedi tájszólással köszönt, tisztelgett és félreállt. A jól kifűtött lakásba tértem, amit azonban hideg fuvallat hasított át. Rájöttem hamar az okára. Oldalt, a cselédek helyiségében nyitva volt az ablak. Alatta vérpettyes heverő. „Bent vannak” – intett a háta mögé a futár fiú, aki eddig a vállam mellett kukucskált. A nappaliban idős, feketébe öltözött asszony vigasztalt egy cselédlányt. Érkeztemre felállt, bemutatkoztam neki. „A lány volt vele, látott valamit, mikor elvitte őt a Rém” – mondta németül, mire a cselédhez fordultam, aki azonban csak ukránul beszélt. A fiú mellettem készségesen fordítani kezdte. Hogy a sebesült katonát, akit ide kvártélyoztak be, már napok óta ápolta, és egyre jobban volt, csak a kötés szivárgott egy kissé a hasán. Ma este pálinkát kért, és úrnője engedélyezte, hogy adjon neki. Csak annyi időre hagyta magára, míg kiment érte a kamrába, zajt hallott, sikoltást, majd a mire visszaszaladt, a szoba üres volt, az ablak tárva-nyitva, valaki beszakajtotta kallantyúját, és ő még épp megpillantotta a szegény István fehér, csupasz lábát, ahogy valami átrántja a nyíláson. „István a sebesült neve” – nézett rám készségesen a fiú, mire mosolyogva megjegyeztem, hogy erre magam is rájöttem.

Vizitem végén elbeszélgettem még az idős hölggyel. Kereskedőférje rég elhalt, vagyonuk maradékából éldegél, és esze ágában se volt itthagyni a várost és lakását, mikor megjött a második orosz ostrom híre. A kényelmetlenségeket megszokta, még néha ízlik is neki a lókolbász, egyedül a bombákat dobáló aeroplánok aggasztják. Próbáltam vigasztalni, hogy így vagy úgy, de nemsokára vége lesz, mire fejét ingatta. Ennyiben maradtunk.

A fiú közben a cselédlánnyal sugdolózott, egészen összemelegedtek, ezért magukra hagytam őket, hívén abban, hogy e cudar világban mindenkinek meg kell adni a boldogság lehetőségét. Kinéztem inkább az ablakon, melyen Istvánt áthúzták. Alant hat méteres falszakasz, oldalt esővízcsatornával. Nincs ember, mely egy ekkora teherrel le tud itt ereszkedni. Elbúcsúztam a társaságtól, majd visszamentem az udvarra. A csatorna fémje több helyütt jól láthatón behorpadt, mintha vasmarok szorította volna össze mászás közben.

Már épp indultam volna, mikor a házmesterlakás melletti árnyékből egy mély és rekedt hang szólított meg. „Újabb áldozat, immár a negyedik, és semmi nyom”. Volt valami a mondat végzetességében vagy inkább a tónusában, melytől meghűlt bennem a vér. Óhatatlanul is lenyúltam pisztolytáskámhoz, úgy válaszoltam: „Ki maga? lépjen elő!” Megtette. A kávéházi ismeretlen, a holdvilág fehérségű menekült volt az. Fölényesen, kisé kajánul fürkészett, nem álltam tekintetét, de folytattam: „Ez katonai titok. Kegyelmed honnan tud róla? És ismételten kérdem, ki maga?”

Megkerült féloldalasan, a csatornához ment, közel hajolt hozzá, és olybá tűnt, mint aki megszaglássza. „Igen, ő az, a visszajáró” suttogta, majd rám tekintett. „Egyébiránt Tepes gróf vagyok”. Kezét nyújtotta. Érintése hideg volt, szinte jeges, szorítása erős. Elképzeltem róla, hogy összeroppantja a csatornát. „Rossz úton jár, nem én vagyok a Rém” csóválta fejét, mire elhűlve meredtem rá, és hátrébb léptem. Fentről, egy első emeleti lakásból hullott ki csak valamennyi fény ránk, de szeme szinte izzott ebben a félhomályban. „Kiről beszélt az imént? Miféle visszajáróról?” faggattam jobb híján, mire vállat vont „Inkább miről. Nem élő ez, csak egy tákolmány, egy gyalázat, a halálla dacoló ostoba valami” magyarázta kissé fásultan. Kifelé bámult, a nyitott kapura, és hozzátette: „Sajnos a nyomok mostanra elpárologtak, de ha időben szól a következőnél, esküszöm, kézre kerítem magának”.

Válaszolni akartam e különös felajánlásra, ellenkezni, de meggondoltam magam, mivel nagyon is szükségem lett volna a segítségre.

Három hete voltam a Rém nyomában. A város éjszakai utcáin előbb egy vízért menő cselédlányt, majd egy féllábú katonát, harmadsorban egy boltosinast, akit tüzelőért szalasztottak, és most ezt a szerencsétlen Istvánt vitt magával az éjbe a titokzatos támadó. A második eset után a városparancsnok, von Stern báró személyesen rendelt magához a Tarnawce-erődből, mely a San-folyó kanyarulatában, vagyis viszonylag védett területen volt, noha a tüzérségből ugyanúgy megkaptuk a magunkét. Nem volt olyan hét, hogy ne kelljen valakit hátraküldenünk a megbomlott elméje okán.

„Maga civilben rendőrnyomozó volt Kassán, ha jól tudom” szegezte nekem a városparancsnok fáradt tekintetét, és mikor bólintottam, elégedetten horkantott: „Akkor van itt magának valami, amit ki kell nyomoznia. Kerítse kézre nekem ezt a Rémet”.

Akkor hallottam először róla. Hozzánk, az erődökbe nem jutott el a három rejtélyes eltűnés híre. Meg talán a szélesebb publikum is úgy kezelte eleinte, hogy dezertálások, öngyilkosság áll a háttérben. Von Stein azonban elárulta, hogy az áldozatokat valaki, vagy valami, egy pokoli erő ragadta el. A helyszíneken általában vért, néha egy-egy leszakadt ujjat vagy fület találtak, melyek valószínűleg abból származtak, hogy az illető ellenált.

Nagy elánnal vágtam neki a nyomozati munkának, de hamar be kellett látnom, hogy itt nekem nem terem babér. Nem voltak szemtanúk. Nem volt összefüggés az esetek közt. Az elragadottakat láthatóan véletlenszerűen választották ki. És ami a legfontosabb: nem lehetett érteni az elkövető motivációját. Mit akart ezekkel a szerencsétlenekkel? A városparancsnokságon arról suttogtak, hogy egy, az ágyúzástól megbomlott elméjű katona kannibál ösztöneit elégíti ki a testekkel, de ezt elvetettem. Mások orosz diverzáns műveletnek vélték, megfélemlítési akciónak – ám ez túl bonyolult és valószínűtlen volt, az ellenség, ha módjában áll, inkább robbantott volna, avagy megmérgezi a közkutakat. Valami más volt itt a háttérben, valami nagyobb és sötétebb, amit nem értettem.

Mindezek okán elkelt volna a jó tanács, de ösztönösen viszolyogtam Tepestől (egyáltalán, miféle név ez?), talán vértlen ajkai, sápadt bőre, és az irányából gomolygó kámfor és kénszag miatt.

„Az úr inkább törődjön a maga dolgával” válaszoltam neki, majd elővettem Doxa zsebórámat, ránéztem „Egyébiránt mindjárt tíz óra, a kijárási tilalom hamarosan kezdetét veszi, térjen szépen otthonába”.

Közönyösen megvonta vállát, és megemelte ódivatú cilinderét „Ahogy óhajtja, de tán még találkozunk. Ha szüksége lesz rám, megtalál a kávéházban”.

Fura, régies tájszólással beszélte a magyart, vagy inkább úgy, mint aki külföldön élt, egy messzi országban, és hosszú idő elteltével csak most tér vissza anyanyelvéhez.

Megvártam, míg eltűnik az árnyékban, ahonnan előjött, majd magam is útra keltem. Agnieszkához siettem, az én gyönyörű, törékeny színésznőmhöz, aki a bencés apátság terén lakott egy tetőtéri szobában. A truppja itthagyta, pontosabban ő fáradt bele a menekülésbe, és így az apátságban kialakított kötözőhelyen meg a konyhán vállalt munkát. Ma szabadnapja volt, pongyolában, alatta selyem fehérnemű fekete villanásaival fogadott, alacsony, kerek kis testéből az ágy párai bodorodtak elő.

„Döglöttem egész nap, mint egy beteg macska” csicseregte németül. Vörös, göndör hajú, dús ajkú kis nő volt, a magyart törte, de valamennyire megértette. A szerelem nyelve persze köztünk inkább a test beszéde volt, de ha igazán megkívántam, óhatatlanul is magyarul kezdtem az édes, apró kagylókra emlékeztető fülébe sugdosni, ami láthatóan jólesett neki. „Mi van a Rémeddel? A lányok egész nap róla pletykálnak a konyhán, ijesztgetik egymást a buta libák” mesélte, miközben elterpeszkedett a kopott kanapén, és egy félig szítt cigaretta végére lángot illesztett a gyufájával. Leültem vele szemben a nagy fülesfotelbe, és elnéztem domborodó alakját, majd levettem a csákót, ölembe rakta, és ujjaimmal rajta dobolva elmeséltem neki szegény István esetét. „Túlélete eddig az ostromot, a sebét, és most ilyen rútul kell meghalnia” sóhajtott Agnieszka, szájából füstfelhőket eregetve. „Nem biztos, hogy meghalt” vetettem ellen, mire nagy szemeket meresztett rám: „Mit gondol, mit csinál velük ez a Rém?”. „Azt nem tudom…” válaszoltam, türelmetlenül félredobva a fejfedőm, majd gombolni kezdtem a szürke kabátot magamon „…csak azt, hogy mit csinálok én magával mindjárt”. Felsikkantott, majd elnyomta a cigarettát, amiből még fájóan sok maradt, főképp, hogy a dohány igencsak megfogyatkozott a városban. Kúszva indultunk egymás felé a perzsautánzatú szőnyegen, hogy a kis asztalka előtt találkozzunk, és mint a macskák, egymásba kanyarodva élvezzük az életet, ami olyan törékeny volt ebben a pokolban.

1915. január 11. Przemyśl, belső város

Másnap reggel vastag, paplanszerű ködben siettem a városi parancsnokságra. Von Stein fél órát várakoztatott, az inasa addig kamillateával kínált, ami nem sokat segített éhségtől korgó gyomrom állapotán. Mikor végül bekerültem a harcsabajuszú, dülledt szemű, hatalmas termetű parancsnok elé, sietve összefoglaltam István esetét. „Jutott valamire?” kérdezte von Stein bosszúsan, „Ennek az ügynek mielőbb véget kell vetni, skandalum, hogy már a negyedik ember tűnik el”.

Megvontam vállam, és kihúztam magam. Nem kínált hellyel, ő maga azonban a nagy, faragott íróasztala mögött tornyosult. Úgy hallottam, lovassági tiszt volt, de még az első ostromban kilőtték alóla a paripát, és mellé az egész századát lekaszálták az orosz géppuskások. Pár hónapig ideggyengeséggel kezelték, majd Kusmanek maga nevezte ki a városi parancsnokság és így a rendőrség élére.

„Nem látom a mintázatot az esetekben” válaszoltam végül fáradtan. Az eseménydús éj, főképp lezárása Agniszekával, kivette minden erőmet.

„Miféle mintázatot?” értetlenkedett von Stein, „nem abrosz ez, uram, hanem bűnügyek sora, nem a mintát kell keresni, hanem a tettest”.

Bólintottam, megértő és jóváhagyón, és nagy nyugalommal így válaszoltam: „A modern bűnüldözésben nem a bűnügyet vizsgáljuk, hanem az elkövető személyét, a motivációit, az érdeklődését. Mindazt, ami oda vezet, hogy elkövesse tettét. Ha ezeket megértjük, meglesz a tettes maga is, Itt azonban” széttártam karom „nincs semmi személyes, semmi megfogható. A színtiszta gonoszsággal állunk szemben”.

Elgondolkodott szavaimon, ezt kihasználva előhoztam azt, ami hajnalban fogalmazódott meg bennem, mikor Agnieszka megtért a folyosón lévő mosdóból. Fázósan befurakodott oldalamhoz a takaró alá, és szégyenlősen bevallotta, hogy most pár napig nem folytathatjuk az intimitás ezen fokán, mivel a havibaja ideje van. A vérzés említésére felötlött bennem, hogy mégiscsak van valamiféle minta, mivel két esetben találtak bőséges vért a helyszínen, két esetben, a féllábű katonánál és Istvánnál viszont a testek sértetlenül lettek elragadva.

„És mi következik ebből?” mordult rám a városparancsnok.

„Az, hogy talán két külön elkövető van” jegyeztem meg bizonytalanul, mire ő idegesen intett a levegőbe, majd utamra bocsátott azzal, hogy mielőbb szállítsam le ezt az elvetemült szörnyeteget, ami egy vagy kettő, neki egyre megy, csak lakat alatt lássa.

Kedvetlenül tértem szállásomra, mely a parancsnokság melletti utcában volt. Egy lembergi zsidó kereskedőnél rekviráltak nekem szobát, az elegáns szalonból nyílt, nem panaszkodtam, az öregúr minden reggel befűtötte, a kosztot pedig a ruszin házvezetőnője szolgáltatta, aki még a szegényes készletekből is elfogadható ételt kreált.

Amikor megérkeztem, az öreg épp reggelizett, széles örömmel felrakatott még egy terítéket, így megkóstolhattam a hamis rántottát, ami sáfránnyal színezett lisztes túró volt, habarva, némi petrezselyemmel és szikkadt kenyérhéjjal.

Reggeli után a szalonba vonultunk, ahol házigazdám konyakkal kínált készletéből. Örömmel elfogadtam, mert az utca hidege nem ment ki csontjaimból.

Szállásadóm kikérdezett a nyomozásomról, mire elmeséltem neki a baka esetét, és valami ösztönös megérzés folytán még a titokzatos, fehér bőrű nemesemberről is szót ejtettem. Szúrós tekintettel, fejét csóválva nézett rám, mikor kiejtettem nevét.

„Tepes” ismételte, majd meggyújtotta nagy öblű, szépen faragott pipáját, pöfékelt párat a levegőbe, és így folytatta: „Hallottam már ezt a nevet. Régi család, a Kárpátokból. Egészen Mátyás koráig vissza lehet vezetni őket. Bajkeverő népek. Szállítóim, akik arrafelé jöttek be, Oroszország felől, messze elkerülték a kastélyuk környékét, mert ott a sötétség lakik”.

Kifejtettem neki, hogy nem hiszek a babonákban, és ha a gróf bármit segíteni tud az ügyben, azt örömmel veszem.

„Aki az ördöggel táncol, az a zene végére a pokolban találja magát” csóválta fejét beszélgetőpartnerem, miközben a dohány tetején csírázó parazsat legyezte kezével. Ennyiben maradtunk, szobámba tértem, és leheveredtem, hogy az éjjeli attackokat, a csapások és ellencsapások bonyolult és ősi szertartását kipihenjem.

Késő délután riadtam fel, arra, hogy halkan kopognak az ajtómon. A fiú volt, a futár, sapkáját kezében gyűrögette, látszott rajta, nem tudja, hogy kezdjen neki.

„Megvan az ötödik eset, uram” mondta, míg arcom vizeztem a mosdótálban, de a következő szavaknál megdermedtem: „Egy színésznőt ragadtak el ezúttal”.

„Mi a neve?” kérdeztem rosszat sejtve, mire kimondta azt, amitől rettegtem: „Agnieszka Galkina”.

„Menjünk” válaszoltam sötéten, és mint aki álomban cselekszik, átvágtunk a városon, míg ott nem találtam magam a jól ismert ajtóban. A szoba szét volt dúlva. Gyönyörű barátném védekezhetett, a bútorok fel voltak borogatva, az egyik függöny félig leszakadt, mögötte az ablak nyitott résén át tódult be a hideg. A szállásadó vénasszony ott remegett mögöttem, és szipogva figyelte, ahogy bezárom az ablakot. Előtte kinéztem rajta – jó nyolc méteres mélység volt alattunk, csatorna, egyéb mászásra alkalmas eszköz sehol a falban. „Mikor fedeztek fel az eltűnést?” – fordultam az öregasszonyhoz, aki ukránul válaszolt, de még én is megértettem.

„Délután” majd folytatta, és ezt már a fiú fordította, hogy a konyhán várták Agnieszkát, és mikor nem jött, átszalasztottak érte egy leányt, aki sokáig dörömbölt az ajtón, mire a vénasszony is feljött a keskeny lépcsőn, és saját kulcsával kinyitotta a zárat.

„A vér miatt azonnal tudtuk, hogy a Rém járt itt” fordította a fiú.

Az ágyhoz mentem. A párnán sötét foltok terpeszkedtek. „Egyáltalán nem biztos” jegyeztem meg inkább magamnak, majd kitántorogtam az utcára, ahol már a szürkület festett egyneműre mindent. Három sarkot mentem, mikor is erőt vett rajtam a fájdalom és a kétségbeesés. Egy kapunak dőlve reszkettem és ziháltam, éreztem, minden elsötétedik köröttem, ám végül egy belső hang kirángatott a rohamból.

„Ideje véget vetni ennek”.

Eszembe ötlött az egyetlen személy, aki eddig pártolt e pokoli nyomozásban, és minden viszolygásom ellenére döntésre jutottam. Remegő lábakkal megindultam visszafelé, és útközben összeakadtam a fiúval. Elmagyaráztam neki, kit és hol kell keresnie, majd visszamentem a meredek lépcsőn a lakásba, leültem az ágyra, melyben oly boldog órákat töltöttem, hallgattam a távoli ágyúszót, mely ártalmatlan, nyári égzengésnek tűnt, néztem, ahogy a világ odakint ismét, ezúttal természetes rendje szerint éjfeketébe komorul, és vártam, hogy a léptek felhangozzanak a lépcsőn.

Ám a gróf nesztelenül, észrevétlen jelent meg a félig tárt ajtónyílásban.

„Hívott, itt vagyok” mondta csöndesen, talán megérzve mélabúmat.  

„Szükségem van magára. Segítsen!” kértem őt esetlenül, majd körbemutattam a szobán „Az utolsó áldozatot innen vitték el”.

Leült velem szembe a kanapéra, melyen nem oly rég még Agnieszka dorombolt, majd végignézett rajtam. „Gondolkodott már azon, hogy miképp lehet eltüntetni egy testet az utcáról?” kérdezte aztán.

Válaszoltam, hogy igen, sokat töprengtem rajta. Lovaskocsival talán. Vagy egy-egy lakásba is be lehet cipelni.

A fejét csóválta.

„Van egy egyszerűbb megoldás” mondta aztán megkönyörülve rajtam. „Bizonyára nem tudja, de a város csatornarendszere a San-folyó által évezredek alatt kimart mészkőbarlangrendszerbe van vezetve. Minden csatornanyílás ebbe a föld alatti világba visz. Ha valahova, akkor oda könnyedén el lehet rekkenteni egy-egy áldozatot.”

Döbbenten meredtem rá. Ez a feltevés valóban magyarázatot adott a nyom nélküliségre. Az ódon, cirádás csatornafedők mindenhol ott voltak, szerte a macskaköves utcákon.

Ellenőriztem pisztolyomat, majd felálltam „Lámpásra lesz szükségünk. És kötélre.” mondtam, mire a gróf elégedetten bólogatott: „A vénasszony odalent bizonyára készséggel rendelkezésünkre áll.”

Így is volt, petróleumlámpát és kenderkötelet rekviráltunk, majd kimentünk a ház elé. A gróf körbefordult, fejét feltartotta, akár egy kutya, ami szagot keres a szélben. „Arra!” mutatott végül a Holland utca torkolata felé. Megindultunk.

Kevesen jártak a városban, talán az ismért kiújult ágyúzaj riasztotta el az embereket. Egyébként is, úgy vettem észre, az elhúzódó ostrom, a kegyetlen hideg, a nélkülözés mind arra játszott, hogy otthon tartsa a fásult civileket. Emlékeztem az őszi, kezdeti időszakra, mely tele volt arany fénnyel, színjátszó előadásokkal, vigadozással és bizakodással abban, hogy a Monarchia egykettőre felmentő sereget küld – mostanra ez a világ és kedély eltűnt, a napok szürke, bizonytalan ködbe vesztek, rosszkedvű, csöpögős, fagyos világ vette át az uralmat, ahol az öröm és a mosoly bizony ritka vendégek voltak.

Hogy kizökkentsem magam deprimált gondolkodásomból, megkérdeztem vezetőmet, hogy milyen sors vetette ebbe az elátkozott városba.

Rám nézett azzal az égő, fürkésző tekintetével, majd – miközben egy boltíves átjárón valami keskeny mellékutcába fordultunk – haloványan elmosolyodott. Arcát épp hogy megvilágította a kezemben tartott lámpa, a sárga fényben viaszosnak tűnt bőre. „A háború vonzott. Bevallom, egy rosszul sikerült londoni látogatás óta ki sem tettem a lábam a kastélyomból. De most itt van ez a sok izgalom, szenvedés és félelem…” mutatott körbe széles mozdulattal „…és nem tudtam neki ellenállni, mint mágnes, mint éji lepkét a hold fénye, úgy húzott magához a maguk háborúja”.

„A mi háborúnk?” ütköztem meg szóhasználatán, „tán nem érzi magyarnak magát az úr?”

Legyintett, aztán mutatta, hogy térjünk oldalt „Magyar, rác, székely, oláh, rutén, csángó, orosz…ezek csak üres kifejezések. Egyre megy mindegyik nemzet, egy tőről fakad, mert összeköti őket az, ami bennük áramlik és élteti őket…” ismét rám pillantott, megnyalta keskeny ajkait „…a vér”.

Megtorpant, majd mély levegőt vett, és az előttünk lévő utcasarokra mutatott „Itt például folyt belőle rendesen”.

Borzadva ismertem a helyszínre, ahol azokat a szerencsétlen rutén hadifoglyokat a mieink első indulatukban darabokra szaggatták múlt év szeptemberében. Hallomásból ismertem a gyalázatos esetet, állítólag a húsz emberből csak gőzölgő, reszkető húskupacok maradtak. „Bizony, ez az ember és a háború igazi arca” jegyezte meg társam, megértve, min tűnődöm „a vér és a hús ösztöne uralkodik ilyenkor az idegek felett, mert az akaratos hús vért kíván”.

„Ez nem volt más, csak barbárság” jegyeztem meg keserűen „nem volt méltó a hadseregünkhöz”.

Megvonta vállát, majd karomat megragadva mutatta a kis utca egyetlen csatornafedelét „Úgy vélem, ott kell leereszkedünk a földalatti birodalomba”.

Üggyel-bajjal, zsebemben hordott bicskám pengéjének segítségével kiemeltük a nehéz vaslapot, és leengedtük a kötelet a sötét nyílásba. „Csak ön előtt” mosolygott rám a gróf, miután a végét egy ereszcsatornát tartó vashoz csomózta. Övemre akasztottam a lámpa kampóját, óvatosan a lyuk szélére telepedtem, megragadtam a kötelet, és ereszkedni kezdtem a mélybe. Mintha évszázadoki tartott volna, úgy éreztem, egyenest a Pokol gyomrába kerülök. Végül köves felszínen koppant bakancsom. Kiakasztottam a lámpát, és magam elé tartva körbefordultam. Alacsony, mészköves, sima falú járatba jutottam, görnyedni kellett benne, lábam alatt vékony erekben víz csorgott. „Csak előre, mindig előre” érkezett meg mögöttem hangtalanul a gróf. Olyan volt, mintha nem is a kötélbe kapaszkodva jött volna. „Mit keresünk?” fordultam hátra. Megvonta vállát „Fényt, életet és holtat” válaszolt rejtélyesen. „Úgy véli tehát, ide rejti el áldozatait a Rém?” kérdeztem ismét, miközben megindultam a járatban. Pár lépés után kiszélesedett, fel lehetett egyenesedni benne, és oldalt, balra és jobbra újabb és újabb elágazások nyíltak belőle.

„Nincs semmiféle Rém” jött a válasz a hátam mögül „Úgy vélem, csupán egy bomlott elme és az elárvult hús vár ránk utunk végén, és ezek sötét és káros aktivitása”.

Valahonnan, elölről víz mély, egyenletes csobogása hallatszott. A gróf megragadta vállam, még a kabát vastag posztóján át is éreztem, milyen erős markának szorítása „Most vigyázzék, ha kedves élete, közeledünk, és a veszély nől” suttogta elégedetten fülembe.

A lámpát magam elé nyújtva ismét megindultunk, és egy nagy, tágas térbe, egy természetes barlangba jutottam.  

A túlsó felében fény villogott, vaslábasokban lobogó tűz szolgáltatta, némiképp bevilágítva a teret. Keskeny plató volt ott, melyen a mészkő kiemelkedő padozatokat képzett. Sötét, viszolyogtató alakú tömegek hevertek rajtuk, előttük alacsony, torzonborz, katonaegyenruhás alak sürgölődött. Mögöttük, mint mozgalmas zenei aláfestés, a víz lezúdult a falakon az ismeretlen mélységbe.

„Ő az” suttogta a gróf immár mellettem „a maga Réme.” Körmével megkapirgálta a barlang falán lévő zöldes lerakódást: „Én nem férhetek hozzá, ettől a nyálkás televénytől tartózkodnom kell” magyarázta izgatottan, majd gyengéden meglökött „…de maga véget vethet ennek a pokoli mesterkedésnek”.

Végigmértem az idegen csenevész termetét, és fejem csóváltam „Én ugyan nem hiszem, hogy ő a mi emberünk, ez a valaki képtelen lett volna idehurcolni a testeket” akartam mondani neki válaszul, de bennem akadt a szó, mert ahogy közelebb óvakodtam, az alak előtt heverő sötét tömegek jobb megvilágítást kaptak, és megértettem, hogy miért tűnt azonnal pokolinak körvonaluk. Végtagok voltak, lábak, kezek, ott, a sarkon pedig egy nyaktól elválasztott bajuszos fej hevert, szeme meglepetten nézett a semmibe, vonásai alapján talán az egykori bakához, Istvánhoz tartozott. Borzadva torpantam meg, kezem ösztönösen a pisztolyom felé tapogatózott, és mikor kivettem tokjából, megjött a hangom is:

„Forduljék meg azonnal, és hagyjon fel mindennel!” dörrentem rá az idegenre, mire ő megdermedt mozdulatában, majd lassan, óvatosan engedelmeskedett parancsomnak. Szakállas, sovány arc, szemüvege mögött megbomlott intellektus csillogott kutató tekintetében. „Ki maga, és hogy került ide?” kérdezte németül vékony, hisztérikus hangon. „Ez itt az én birodalmam, nem emlékszem, hogy passzportot kapott volna tőlem az átjáráshoz”.

„Ugyanezt kérdem én is kendtől” válaszoltam a fegyvert mellkasára szegezve ”Miben mesterkedik itt?”

„Mesterkedem?” nevetett fel, majd István fejéhez lépett, összeborzolta rajta a hajat „Csak e szerencsétlenek javát keresem”.

„Megölte őket, mi ebben a jó?” vetettem ellen, mire bólintott: „Való igaz, hogy a korábbi életüknek búcsút mondhatnak, de higgye el, hogy az már semmire se volt jó, mert a bombák úgyis szétszaggatnak odafent mindent, én már csak tudom, ott voltam pár nagyobb attackban”. Kivártam, mert éreztem, folytatni fogja, közben visszapillantottam a barlang bejáratára. A gróf a falhoz lapulva lesett minket.

„Aztán a maguk katonái elfogtak. Huszadmagammal. És behoztak minket a városba, ahol…”

„Maga egy a meglincselt rutánok közül” döbbentem rá az igazságra, mire ő bólintott. „Hogy élhette túl?”

„Kaptam pár döfést” vont vállat, majd mutatta is „A karomba, a hasamba, a vállamba. De volt erőm menekülni. Nem úgy, mint a többieknek. A csatornához tántorogtam, belekapaszkodtam, és kiemeltem. Hóhérjaink nem vették észre mesterkedésem, túlságosan elfoglalta őket az öldöklés…becsúsztam a mélybe…a falhoz kapkodva próbáltam esésem tompítani, de éreztem, a koponyám hátulja betörik, ahogy a padozatra csapódok…aztán utolsó erőmmel kúszni kezdtem, ösztönösen el, a nyílás aljától, mert tudtam, keresni fognak…és ide jutottam. Ahol meghaltam.”

Drámai tömörséggel fejezte be monológját.

„Hogyan, kérem?” tromfoltam reá „Ki meghal, az nem beszél, nem mozog, nem lélegzik, és nem rabol el ártatlan embereket.”

„Márpedig így volt, éreztem, hogy leáll a légzésem pár percre” szólt ő, aztán a barlang falához sétált, és elmorzsolt a rajta tenyésző zöld moszatból valamennyit. „Ez mentett meg. Orvostant tanítottam a háború előtt, elhiheti, tudom, miről beszélek, az egyetemről vonultam be. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ezen növény kipárolgása, spórái hoztak vissza az életbe, oly erőt adva, amit korábban nem tapasztaltam.” Felhúzta katonaingjét, megvillantva fehér, horpadt hasát „A sebek begyógyultak rajtam. A holt anyagot elővé tette e csoda, ami gyógyír a halálra.”

Elhűlve meredtem rá, még a pisztolyt is leengedtem döbbenetemben „Ha így van, az emberiség elé kell tárni e felfedezést” mondtam halkan, de elértette, mert visszafordult felém, majd felfelé bökött fejével „Igen, ebbe egyetértünk, ám mihelyt kidugom a fejem innen, ismét a felkoncoltatást veszélyeztetném” visszasétált a padozathoz „Ezért aztán segítőket kellett kreálnom. Másnap hajnalban, a köd leple alatt visszamásztam a felszínre, és összegyűjtöttem társaim hulladékát. Lehoztam ide, és mindig nálam lévő sebészcérnával, és -tűvel megférceltem e dirib-darabokat. Egyé forrasztottam, ami hajdan sok volt. Ő, az első teremtményem lett a segítőm.”

„Miben?” kérdeztem.

„Hogy hadsereget építsek magukból” nézett rám keserűen, majd a végtagokra bökött „Saját honpolgáraik fognak engem a kitörésben segíteni”.

„Tehát maga a Rém” nyögtem fel, mire fejét rázta, majd oldalra mutatott „Nem, nem én, hanem ő, az első teremtmény, bajtársaim összessége. Gyere elő komerád, és végezd a dolgod”.

A barlang árnyékos homályában szavaira egy nagy, sötét tömeg mozdult. Ahogy megindult irányomba, felé emeltem a lámpát, és körvonalaiban őrült mód összeragasztott, otromba, hatalmas test sejlett elő. A fej félig be volt lapítva, oldalából kezek lógtak és markolták dühösen a levegőt, három lábát tébolyult ritmusban rakta előre. Sebesen haladt, mint egy pók, és mikor a hús, a hegek és a csonkok e rémisztő összképe teljes mértékben kibontakozott előttem, felsikoltottam, és rásütöttem a fegyvert, egyszer, kétszer, háromszor, de nem történt semmi, a hústömeg törtetett irányomba.

„A fejére célozzon!” hallottam a gróf kiáltását, mire utolsó három lövedékemet a torz főbe röpítettem. Ez valamennyire lelassította, sőt, az egyik lövés kitépte egyetlen szemét, mely fröccsenve a padlóra hullott, mire felbődült, majd ismét felém tapogatózott. Kitértem útjából, de ekkor a doktor akaszkodott belém. Összeölelkezve birkóztuk, a mészkőemelvény mögé tántorogva. Mögöttünk a víz egy kürtőben bukott alá dübörögve, ennek párájában lihegte fülembe átkait a szerencsétlen orvos: „El fogom vinni a növényt az oroszoknak, és az összes halott katonájukat életre keltem majd, ezzel véget vetve az ostoba háborúnak…”.

Elgondoltam, mi történne, ha a felfedezése ily módon jutna ki e teremből, és egyszerre éreztem remegő csodálatot és sötét iszonyatot. Talán utóbbi adott erőt. Elszakítottam magam ölelésétől, és nagyot löktem horpadt mellkasán. Hátratántorodott, majd belebucskázott a vízesés sötét nyílásba. Sikoltását elnyomta a robaj.

Nem volt időm kiélvezni a sikerem. Egy súlyos kéz nehezedett vállamra, megpördített, majd két másik ököl a mellkasomba ütött. A padlón tértem magamhoz, a lámpa és a fegyver is kiesett kezemből. Éreztem, hogy a bordáim megrepedtek, bal oldalon szúró, durva fájdalom hasított szívembe.

„Vigyázzék!” hallottam a gróf figyelmeztetését, de nem kellett szólnia, káprázó szemem előtt feltornyosult a roncs test, három karját széttárta, és végső csapásra emelte. Ösztönösen felkaptam a lámpát, féltérdere emeltem magam, és fejéhez vágtam.

A petróleumolaj azonnal lángolva borította el a szörnyű testet. A Rém felbődült, majd vakon, tántorogva megindult a víz felé, de elvétette az irányt, a barlang falának csapódott. Sercegve nyalta át magát a tűz a zöld növényzetre, és hamar, széles foltban terjedni kezdett. Úgy tűnt, a csodatévő matéria nagyon is gyúlékony, a hőség, a fény és a lángok hamar körbeértek a falon. Jómagam utolsó erőmmel visszafelé tántorogtam, a gróf irányába, szemmel tartva az égő szörnyeteget, ami a barlang közepén forgott, majd összeroskadt, és eleven máglyaként tűrte sorsát.

A kijárathoz érve én is összerogytam, a gróf kapta el vállam. A barlang falának döntve leültetett. „Szép munka volt” dörmögte elégedetten „Most már semmi nem zavarja köreimet a városban” Kitapogatta sérülésem, közben közel hajolt hozzám, olyannyira, hogy megérezhettem a levendula illatát kabátján. „Csúnya a sérülése” bólogatott elégedetten „egy törött bordája megsértette a szívét. Ön haldoklik.”

Nem törődtem a szavaival. Erőt gyújtva megragadtam a nyakát, mire rám villantotta szemét, és kisiklott szorításomból. „Ketten voltak” suttogtam „A Rém és egy másik szörny. És maga a másik”

„Honnan tudja?” kérdezte csöndesen. A tűz tombolása közben teljesen beérte a falakat, elemésztve a csodálatos termést. Elkeseredetten néztem, majd egyre tompuló tudatomba ötlött, illene válaszolnom neki „A parfüm. Agnieszka levendulaillatát érzem magán. Maga vitte el.”

Felállt, majd hátralépett és kimérten figyelte, ahogy légzésem hörgésbe vált. „Néha a szörnyetegek keresztezik egymás útját. Nem tűrhetem a konkurenciát” mondta végül „A maga barátnőjét nem éhségből használtam, hanem hogy aktivitásra bírjam önt. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam, de úgy látom, már mindegy…adieu, kedves uram.” Ennyit mondott és otthagyott.

A lángok közben csillapodni kezdtek, és körbenézve rájöttem, nem végezték be teljesen munkájukat, nem minden rész égett át. Utolsó erőmmel beljebb kúsztam, a fal aljához.

A halványuló fényben még láttam a Rém összesült alakját. Már nem mozdult. Kinyúltam, és végigkaristoltam a barlang felszínét, majd a kezembe akadt növényt a számba gyűrtem.

Aztán vártam.

2014. április 19., Sirom, Ófalu

Vártam, hogy véget érjen a fájdalom vagy az élet, az állandó ágyúszó, a talaj és a beton remegése, a fülrepesztő becsapódások hangja, a csontrezegtető rázkódás a betonbunkerek mélyén, a hideg, a fagy, a köd, az éhség, a szervezet mind jobb leromlása, a kilazuló fogak sajgása, a szürke ég a látóhatár felett, a varjak keserű és egyszerre vészjósló károgása, a rettegés az orosztól, a szibériai téltől, ahova elhurcolnak majd, és ahonnan csak jó négy év múlva térhetek haza szeretett családomhoz, a városba, melyet felbolygat előbb az őrült október majd a vörös farsang híre, hogy aztán unalmas évek jöjjenek, mikor nem történik semmi, csak a mindennapok az elcsatolt végeken, melyek során Kassából elhelyeznek egy tót faluba, onnan végül Budapestre költöztetem a családom, itt éljük meg a második nagy őrületet, a nyilasok tombolását, az oroszok brutalitását, melynek eredménye a lányom terhessége, egy szőke kisfiú, akit feltétel nélkül szeretek majd, később a levéltári munka unalma megvéd attól, hogy az ötvenes években egzecíroztassanak a bolond kommunisták, de e poros és korlátolt világ lassan fel is őrül lélekben, talán ezért nem veszem észre, hogy semmi nem változik rajtam, csak köröttem, a szőke kisfiú megtermett férfivá nő, KISZ-táborok vezetője majd gyermeküdültetésért felelős minisztériumi titkár lesz, a felségem megőszül, aztán megbetegszik és elsorvad, a lányom ötvenhat után Amerikába szökik, róla aztán alig hallok, az asszony temetésére se tud visszajönni, a sír mellől látom a rokonok csodálkozó tekintetét, pedig direkt megnövesztem a szakállam, hogy takarja ránctalan arcom, de hiába, előbb-utóbb jönnek a kérdések, azok a firtató, irigy és némiképp viszolygó kutakodások, amikkel meg akarják érteni, hogy mi történik avagy inkább nem történik velem, ezért aztán vidékre költözöm, a nógrádi dombok közé, egy faluba, Siromba, ahol végre nem zaklat senki, nem ismer senki, nem tudja senki hogy a rendszerváltás messzi történéseiben már elméletileg százéves vagyok, nem, itt aztán semmi nem érdekli az embereket, a fura dolgok a legkevésbé, amire megvan persze a magyarázat, és én elsüppedhetek ebben a közömbös televényben, az erdőtől ölelt kis településen, élvezem, hogy végre ismét szabadon létezhetem, aztán telnek az évtizedek, de mikor kimegyek az utcára, még mindig nem észlelem a furcsálló vagy kérdő tekinteteket, és ez megnyugtat, végre békét érzek a szívemben, és próbálok napirendre térni afelett, hogy betöltöm százharmincadik évemet, és még mindig harmincnak nézek ki, a hajam fekete, dús, a bőröm feszes, izmaim ruganyosak, szerveim tökéletesen működnek, és a világ nem tud minderről, rejtve létezem, elfeledve és teljes titokban élek, mint a gróf, akivel majd száz éve találkoztam, és a doktor, akit megöltem, noha nem akart mást, mint túlélni az örök háborút és a halált.

Nekem sikerült.

2025