Az állatok egyáltalán nem érzik az időt, a kisgyermekek homályosan. De kezdjük korábbról. A Sirom - Palóc mitológia novelláskötetem második novellája érinti az idő problémáját. Amivel az utóbbi másfél évben különösen sokat foglalkoztam. Persze inkább saját mitológiámban, mert Bergsont vagy Heideggert tényleg baromi nehéz olvasni. A következő az én megfejtésem: az embert az idő érzékelése tette emberré. A tiltott fa gyümölcse nem a tudás, hanem az idő észlelése volt. Az állat nem tudja elképzelni, mi a jövő vagy mi az, hogy múlt. Rendelkezik tapasztalatokkal, de azok nem állnak össze tudatában elbeszélt idővé, továbbá nem vágyik a mind hosszabban megélhető időre. Ezáltal az állat kívül van az időn. Ezért is halnak meg az állatok könnyebben és közömbösebben, mint egy ember. Az ember, miután megtanulja az időt, nagyjából a kisgyerekkor végén, mikor már az órát is tudja értelmezni, ráébred arra, hogy az időbe vetve él, hogy a múlt pillanatai összetorlódnak mögötte, és a jövő mind rövidebb. Ebből a lineáris érzékelésből fakad a haláltól való félem, és általában az emberi lét tragédiája. Mindenki még több időt akar, ami irracionális törekvés. Érzelmileg persze érthető, de más szempontból meg értelmetlen arra vágyni, ami nem létezik rajtunk kívül.