Háború isten ellen - beleolvasó

Ez a rövid részlet a világtörténet harmadik epizódja, mely a teremtés utáni kezdeti időkbe kalauzol.

A világ mint akarat

A világban nem voltak királyok, nem voltak városok, de még falvak sem, és az idő is másképp működött. Onnan tudták az emberek, hogy telik, hogy elmúltak benne ők maguk: egyre lassult a mozgásuk, míg végül megálltak a mezőn vagy egy fa mellett, és beledermedtek az elmúlásba. Aztán az egek és földek állatai, de főképp az erdők vadjai szép lassan elfogyasztották őket, darabról darabra haladva.

A Fiú akkor látott egy ilyen csonka szobrot, amikor a kovácshoz mentek, vagyis ahhoz az emberhez, aki képes volt szerszámokat adni nekik burgonyáért. A „kovács” szó nem létezett, ahogy sok egyéb kifejezés is hiányzott még. A halott egy mezőn állt, akár egy madárijesztő, hiányzott a bal karja, és valami az oldalából öklömnyi darabokat harapott ki. De még nem ment el belőle a belseje, vagyis az, amit az emberek majd léleknek neveznek, és ami olyan könnyedén kiszökik a testből később, akkor, amikor az idő is könnyedebben méri ki a halandók sorsát. A Fiú onnan tudta, hogy még odabenn van valaki, hogy a szobor néha pislogott megmaradt szemével.

A másikat egy madár kikaparta.

A kovács, egy nagydarab, szakállas férfi, a síkság szélén, a hegyek lábánál élt rozoga kis kunyhójában, melyek előtt összefutottak az utak. Folyton mosolygott, mikor a Fiúra pillantott, mint aki valami nagyon vicces dolgot tud róla, de a Fiú nem kérdezte meg, mit, sarkán ülve türelmesen várta, míg a Férfi alkudozik vele.

A műhely belsejében fém ragyogott, tűz szikrázott és korom sötétlett. Egy csomó olyan eszköz hevert a porban, melynek még a tulajdonosa sem tudta a nevét, talán az elődje nem tanította meg neki, talán nem volt rá szükség. Amikor végeztek, a Férfi odahajolt a kovács nagy lapátfüléhez, és belesúgott valamit. A kovács a Fiúra pillantott, még szélesebbre húzta vigyorát, bólintott. Aztán bement a műhelybe, és kisvártatva egy különösen vékony, rövid, görbe pengéjű késsel tért vissza. A kés egy kis sarlóra hasonlított. Nyelébe egy kört égetett készítője. A penge belső íve fehéren csillogott, látszott rajta, nagyon élesre fenték. A Férfi ki is próbálta ujja begyével – vércsöpp hullt a porba –, majd elégedetten biccentett, durva vászonnadrágjába törölte ujját, és övébe tűzte a szerzeményt. A kovács ezalatt is a Fiút bámulta, aki inkább elfordította fejét. A síkság felől nagy, sötét gomolyagok gyülekeztek az égen, remélte, visszaérnek a hegyek közé még a vihar előtt.

Egy szűk völgyben éltek, két emelkedő ív hasadékában, amelyek felfelé háromszöggé, termékeny domboldallá szélesedtek. Itt, ezen a dús részen termelték meg azt, ami az életükhöz és a cseréhez kellett. Most főképp kukoricát vetettek, és ahogy ballagtak a völgyszoros felé, a délutáni nap pont rátűzött, és innen, lentről a Fiút az egész hely a saját ágyékára emlékeztette, melyen egy ideje ugyanúgy magasodott a szőr, akár a kukorica zöldje odafenn.

A kunyhóra gondolt, mely a völgyet kettészelő patak szélén hordalékkövekből épült. Inkább masszív kőrakásnak tűnt, mint lakhelynek, ő mégis örült, hogy hazatérnek belé. A völgyön kívüli világ bizonytalansággal töltötte el. A Férfi mindent elmagyarázott a földről, a növényekről, a vadakról, de alig beszélt neki a messzebb lévő dolgokról. Talán maga sem tudott róluk túl sokat. A Fiú kiskora óta elkísérte a cserékre, amikor is vásznat, gyógynövényeket vagy szerszámot szereztek a környékbeliektől. Mindenki nagyjából egy nap járótávolságra lakott a kunyhótól. A Fiú néhol látott hozzá hasonló, fiatalabb embereket is a mesterek mellett, de a legtöbb férfi magányosan élt.

Ahogy beértek a völgy gránátalmafái közé, avar zizzent, és oldalt, a törzsek közt két furcsa tollazatú madarat pillantottak meg. Egymással szemben álltak, az egyik kihívóan düllesztette mellét, borzolta farktollait. A Férfi rászólt a Fiúra, hogy ne bámészkodjon. Hangja ingerülten csengett. A Fiú szótlanul, lehorgasztott fejjel követte, vállára vetve az új szerzeményt, az eszközt, ami egyértelműen a földből kihajtó zöld, értéktelen növényszálak kiirtására szolgált.

A Férfi újabban gyakran volt dühös és ingerült. Gyanakodva, sötét tekintettel méregette őt. A Fiú néha úgy érezte, vizslatja, vagy vetélytársként tekint rá. Máskor végtelen szomorúságot látott a szemében. Magas, sovány alak volt a Férfi, csupa csont és ín, mintha a völgyben örökké fújó szél formálta volna a testét. Ha a Fiú egy vödör vizébe tekintett, látott némi hasonlóságot a Férfi és saját tükörképe közt, de nem értette, ez miért van. A kovács és a Férfi vagy más felnőtt közt nem volt ilyen.

Aznap este, amikor visszatértek a kunyhóhoz, a szél elcsitult a völgyben, helyette fentről, a dombtetőről az érő kukorica lágy illata gomolygott le rájuk. A levegő meleg volt és sűrű, mintha lisztet fújt volna belé valaki. A Fiú sokáig állt a patak partján, keze közt az agyagtálakkal, melyeket már rég tisztára sikált. Tekintete a fák közt a hegyeket, dombokat kutatta, melyek a síkság aljáig simultak. Arra gondolt, milyen hatalmas ez a tér, amelyben élnek, és milyen keveset ismernek belőle. Aztán eszébe jutott a Férfi furcsa viselkedése, a görbe pengéjű kés, amit ma cserélt, és nehéz, sötét előérzet lepte meg. Kizökkentette magát a tűnődésből, és megrázta fejét, majd felnyalábolta a tálakat. Nem volt mit tenni, bármi is jöjjön, a Férfi volt az, aki irányította az életüket. Ő tudta, mikor kell vetni, mikor jön a hideg szél, hogy lehet csapdával madarat fogni, melyik növény nyugtatja meg az égő hasat. Ha ő tenni akar valamit vele, akkor annak meg kell lennie.

Amikor visszaindult a tisztás felé, ahol a kunyhó kőkupaca sötétlett az alkonyatban, észrevette a nyulakat. Egy fa tövében voltak, az egyik a másikon, az alsó bambán, révülten tűrte, hogy a felette lévő ütemesen mozogjon rajta. Olyan volt, mintha a felső az alfelével egyszerre simogatná és döfködné az alsót. A Fiú elbűvölve nézte a jelenetet, közben érezte, odalenn az ágyékában az a szerve, mely a vizelésen kívül egyébként oly haszontalannak tűnt, hirtelen kemény lesz, görcsös fájdalommal megmerevül. Mivel soha nem történt még vele ilyen, megijedt, de aztán erőt vett magán, és elvonva tekintetét a nyulakról, megfordult. És szembetalálkozott a Férfival.

Még meg sem szólalt, már meg is kapta az első ütést, melytől a földre került. A tálak kihullottak kezéből, de mivel itt már nem vágták a füvet, a magas gyom felfogta, nem törtek össze. A Fiú kábán arra gondolt, miközben a Férfi az oldalát rugdosta, hogy kár, a tányéros embernél, akivel cserélni szoktak, él egy majdnem vele egykorú fiú. Ha ismét elmennének hozzájuk, talán megszólíthatná.

A Férfi verése gyors volt és könyörtelen. Összetörte a fél arcát és a jobb oldalát. Mindketten tudták jól, két-három nap, és a sebek eltűnnek. Akkoriban még másképp gyógyult a test, talán azért, mert a lélek olyan makacsul ragaszkodott hozzá. Ettől függetlenül a Fiú csak mászva tudott visszatérni a kunyhóhoz. Annak az egynek örült közben, míg felfelé kapaszkodott a tisztáson, hogy a fájdalomtól legalább ágyékának feszültsége alábbhagyott. Nekidőlt a bejárat nagy, széles deszkájának, és onnan nézte, ahogy a Férfi szitkozódva hoz hátulról pár vaskos faágat. Hidegebb időkre, hasábfának tartogatták a kunyhó mögött e rudakat, de a Férfi most a baltával nekik esett, és sorban kihegyezte mindet.

A Fiú egy ideig nézte, majd bemászott a kunyhóba, ágyára roskadt, és elaludt.

Éjszaka arra ébredt, hogy szomjas, és ég az oldala. Kióvakodott, figyelve a másik egyenletes szuszogására, aztán csodálkozva megállt a küszöbön. Akkoriban még zöld fénye volt a holdnak, és halovány, lágy ragyogással világította meg az éjszakákat. A bejárat körül, a földbe ásva, élükkel előre és felfelé mutatva hegyes karók sorakoztak. Úgy nézett ki tőlük az udvar, mint egy sün háta. A Fiú alig fért át köztük. Oldalt tért, a gödör felé, ahol rendszerint a szükségüket végezték, és könnyített magán.

Mikor végzett, és visszafelé indult, egy lágy hang állította meg. Idegenül csengett az éjszakában. Madár trillájának tűnt. A tiszta víz csobogásának. A dermedt jég roppanásának. A Fiú szíve beledobbant, ahogy meghallotta, és vaksin, de mohón kutatta szemével, honnan jön. Körbefordult kétszer, mire észrevette – egy nyúlánk, karcsú alak állt az erdő szélén, két fa közt, félig egy csipkebokor takarásában. Meztelennek tűnt, vagy valami áttetsző leplet viselt, hosszú, hullámos haja vállát verte, elöl a mellkasa érthetetlenül kidomborodott. Az arca fehér foltnak látszott ilyen távolságból, de a Fiú beleképzelte vonásait: végtelenül lágynak látta, és hihetetlenül idegennek, mert ez az arc nem hasonlított sem a Férfiéra, sem a kovácséra. Talán még leginkább a tányéros embernél élő másik fiúéra.

...