Az összes bántalmazott nőnek vagy férfinak ajánlom ezt a novellát. Sietek hozzátenni: a csodavárás, az igazságos sorsban való hit nem lesz elég. Mindig nehéz lesz, de tenni kell a mérgező környezet ellen, ami a sorsunkat elferdíti, sőt, ki is siklatja. Ugyanakkor hiszem, hogy e környezet kialakulása ellen az egyetlen ellenszer a kultúra – ezért vannak a szövegben irodalmi és egyéb hivatkozások. A kakas például, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni, itt magát a jó sorsot idézi meg, az istenek és szolgáik, a jó szellemek által védelmezett életutat egyengeti. A mitologikus világban mindig van segítség a legnagyobb sötétség, a legnagyobb baj idején. A mi világunk nem ilyen. Itt csak magunkra számíthatunk.

Az, hogy nagynéném életét az erdő mentette meg, szinte majdnem bizonyos. Ám ezt az állítást csak úgy tudom némiképp alátámasztani, ha előadom az egész történetet. Mind minden elbeszélés, ez is számos logikátlanságat és esetlenséget tartalmaz, és némiképp töredékes is lesz. Tekintettel arra, hogy a mai kor embere két-három oldalnál hosszabb szövegre nem képes figyelni, ezért kevesebb mint húszezer karakterbe kell beszorítanom mindazt, amit erről az eseménysorozatról el akarok mesélni, ami, lássuk be, formailag némiképp olyan, mint azok a fazekak, amelyekbe a törökök a csecsemőket rakták, hogy eltorzítsák majdani gyermektestüket, és később e kis korcsokat mutatványként hordják végig Európa piacain.

A lényeg, hogy kilencvenkettőben nagynéném megörökölte azt a siromi kis parasztházat, ahova végre el tudott menekülni férje, Géza elől Pestről legalább hétvégenként. Vett magának egy Suzukit, bár máig nem tudom, egyetemi segédtanári fizetéséből hogy gazdálkodta ki, és hétvégenként lement vele a templomdomb alatti vályogházhoz, nyírta a füvet, megtanult metszeni, kifestette előbb a füstszagú konyhát, majd az utcai szobát, hátulra, az udvarra nagy, fehér vásznat feszített a nap ellen, a diófa ágára pedig hintaágyat szerelt. Magas, sovány, csontos arcú nő volt a nagynéném, világos bőrén sokáig vöröslöttek Géza pofonjai, öklének sötét emlékfoltjai. Miért nem váltok el, kérdezte anyám tőle a hintaágyból, emlékszem, nagynéném, aki a varrógép talpazatára szerelt gyúródeszkán épp a doktoriját javítgatta, felnézett, szemüvegét a homlokára tolta, és megrázta nagy és keskeny fejét, akkor megölne, mondta halkan. Nem vették észre, hogy én, a kamaszlány, a diófa egyik ágán ülök, halkan, mint egy indián másztam fel, még jóval azelőtt, hogy kitelepedtek volna az udvarra, reggeli után. Ez volt az a nap, amikor feljöttünk északra a nagynénémhez, és anyám otthagyott nála pár hétre, július elején, amikor az igazán nagy melegek jöttek. A forró délelőttök elől a vastag vályogfalak mögé bújtam, és Füles képregényeket olvastam, vagy rejtvényt fejtettem, miközben nagynéném, kipirulva a hőségtől, izzadt homlokára tolt szemüvegével a doktorijára készült, ha jól emlékszem a klasszikus görögség előtti vad rítusok volt a témája. Néha készített nekem jeges teát vagy teakólát, mely a Szlovákiából hozatott feketetea-sűrítmény felengedése volt szódával, máig az ínyem alsó részén van az ital erős, édes íze. Olykor mesélt nekem, mindenféle történetet az antik népek, főképp a görögök hagymázas képzelgéseiből, máskor felolvastam neki A kőszívű ember fiainak aznapi penzumát, ez volt a kötelező hetedikben, és megvitattuk a Baradlay-fiúk jellem általi determináltságát, vagy azt, hogy miért tragikus hős Jenő. Nagynéném szelíd, álmodozó nő volt, aki lélekben kétezer-ötszáz évvel korábban élt, valamelyik peleponészoszi hegyi faluban, egész nap kecskét legeltetett a ligetes lankákon, éjszaka pedig titkos dalokat énekelt társnőivel egy szirten a holdfényben. Már végzős egyetemista  voltam, mikor kimutatták nála a betegséget, és ocsúdni se volt időm, olyan gyorsan elment. Kétszer voltam nála a kórházban, az első alkalommal, amit már akkor búcsúnak hittem, megfogtam a csonttá aszott kezét, és a még mindig csillogó, eleven és erőltetetten bizakodó szemébe néztem, azok a napok, ott Siromban, azok nagyon fontosak számomra máig, mondtam, köszönöm, tettem hozzá, és láttam, kicsordult könnye, ezért elégedett lehettem, még ha csak részben volt is mindez igaz, és büszke voltam magamra, hogy ott, a végén, nem kérdeztem meg, mi lett igazából Ariellel, mert tudtam, úgyse mondaná el.

De menjünk vissza az ezredforduló előtti időkbe amikor még kajla kamaszlány voltam, akit elkerültek sokáig a fiúk, és talán pont emiatt az átlagosnál érzékenyebb gyerekként lézengett a csöndes faluban. Érzékenységemre vezetem vissza, hogy egyedül én értettem meg nagynéném és Ariel igazi kapcsolatát. Ott voltam a kezdetekkor és a végén, és láttam folyamatában is, hisz Pesten gyakorta találkoztunk, meglátogattuk őket az újpesti kertvárosi házukban, mely látogatások után anyám néha napokig szidta Gézát.

Fogy a karakterszám, illendő volna rátérnem fő témámra, Arielre, a talált gyermekre.

Kilencvenkilenc környékén eldurvultak a  dolgok, emlékszem, nem mentünk a szokásos időben Siromba, csak július vége felé, amikorra nagynéném eltört orra némiképp meggyógyult, bár élete végéig, addig az elátkozott kórházi ágyig maradt valami arrogáns ferdeség a csont vonalában. Sápadt volt, és látszott rajta, hogy képtelen bármi jót gondolni a férfiakról, és az emberi társadalomról, ami hagyja mindezt megtörténni vele, de némi mosolyt erőltetett magára, amikor kiszálltunk a kocsiból. Két hétig maradtam, és akkor érkezett Ariel.

Később, a nagynéném százszor elmesélte nekünk, a rendőröknek, a gyámügyeseknek a dolgot, hogy az erdőben, a Boszorád felett gombászott kora hajnalban, mikor még kis párafelhők lebegnek a talaj közelében, és egy tisztás túloldalán megpillantotta  a szinte csupasz fiút, de én biztos vagyok benne, hogy a lényeget nem mondta el, azt, amit jómagam is csak félálomban láttam, némiképp bizonytalanul a tekintetben, hogy mit látok, hisz még csak pirkadt, és a baromfiudvarban, ahova a szobám ablaka nyílt, félhomály ült, így talán az történt, hogy elkapott egy nagy, fekete kakast, annak méltatlankodására riadtam fel pár másodpercre, sietve összekötözte  a lábát, és azzal vágott neki a hegynek, magamra hagyva a házban. Bizonyára volt nála egy kés is.

Később, mikor történelemből a görögség hóbortjairól tanultunk, a nők szent ligetekben bemutatott áldozatairól, a hegyről való lefutásukról, amely során eksztázisba esve kisállatokat téptek darabokra, és a vérükkel bekenték magukat, és közben Pán istenhez fohászkodtak, hogy segítsen nekik életük dolgaiban, csak akkor jutott eszembe ismét ez a félálombeli látomás, és hogy Ariel, a talált gyermek, az erdei gyermek, a kitett gyermek, az árva gyermek pont aznap jelent meg nagynéném életében, amikor ő a fekete kakassal elment gombászni. Nem beszéltem vele erről, és nem kérdeztem meg soha, mi lett a kakassal, mivel nem akartam elárulni, hogy ismerem a titkát, no meg a szenzáció, hogy nagynéném egy gyereket talált az erdőben, elnyomott minden mást. A fiú nyolc-tíz év körüli lehetett, teljesen meztelen volt, és eleinte nem beszélt. Bekerült a hírekbe is, az újságok „siromi Maugli”-nak nevezték el, és azokon az estéken nagynéném bekapcsolta a tévét, ami egyébként tilos volt, mert nála mindig olvasni kellett lefekvés előtt, de akkor megnézte önmagát, ahogy a riporternek nyilatkozik, elmeséli, hogy milyen megindító volt a gyermek a bokrok közt, akkor hívta először Arielnek, teljes egyértelműséggel, és már ott bevallotta, hogy adoptálni szeretné, amennyiben igazi szülei nem bukkannak fel.

Akik persze nem jöttek, nem jelentkeztek a hatóságoknál, és ma már tudom, hogy ennek jó oka volt, de akkor csak elbűvölve figyeltem nagynéném vasakaratát, ahogy elkezdett a hivatalok nyakára járni, szívós, kemény munkával megdolgozni őket, hogy megkaphassa a talált gyermeket. Csak később értettem meg, hogy nem a legkedvesebb Shakespeare szereplőjéről elnevezett kis árváért teszi mindezt, hanem saját életéért küzd. Ahogy arra is csak másodikos gimnazistaként jöttem rá, amikor a Katonában megnéztük azt a baromi jó Vihar előadást, hogy miért épp Arielnek hívta a fiút.

Őszre, mikor vissza kellett térnie Újpestre, sikerült neki elintézni a papírmunka javát, és innen – az iskola miatt – kissé elvesztem a fonalat, bár később anyám sok mindent elmondott, hisz ő szinte napi kapcsolatban volt a testvérével, mivel nagyon féltette, de most ez a kötelék, amikor az egy idegen gyermeket vett magához, csak még inkább szorosra fonódott. Nagynénémnek és Gézának nem lehetett gyermekük, a szüleim gyakorta sajnálkoztak is, apám szerint a kapcsolatuk is másképp alakult volna, de anyám ilyenkor csak gúnyosan csóválta  fejét, nem, mondta, Géza egy vadállat, az ő eltorzult világát egy gyerek se alakítaná át.

Alapvetően máig nem értem, mi volt Géza bácsi igazi baja, de tény, hogy folyton morgott, durva volt, kívül és belül, egy bokszoló kinézetű, kopaszodó férfi, aki valami magas beosztásban ragadt az egyik minisztériumban, függetlenül az aktuális kormányzattól. Engem láthatólag kedvelt, ami abban merült ki, hogy Kisreteknek hívott, de a szüleimet már gyanakodva figyelte, ha betolakodtak a területére, el lehet képzelni, mit okozott lelkében a talált gyermek. Próbálom elképzelni, milyen intenzitású háború zajlott kettejük közt az adoptálás folyamatában, hogy honnan volt nagynénémnek ereje és bátorsága végigvinni vele szemben a dolgot, de tény, Géza bácsi legfeljebb megtűrte Arielt, úgy kezelte, mint egy kóbor kutyát, soha nem jutott el az elfogadásig, a hitetlenkedés, a kételkedés majd a düh stációin ment keresztül, azután pedig történt, ami történt.

Addigra lecsengett az országos közfigyelem is, az a teória állapodott meg a fejekben, hogy a gyermeket menekülő szülők hagyták készakarva vagy véletlenül hátra. Abban az időben még nem volt ekkora válság a világban vándorló népek kapcsán, de kilencvenöt környékén a boszniai háború miatt sokan keltek át illegálisan az országon. Azok a muszlim családok, akik Svédországban élő rokonaikhoz igyekeztek, mehettek éppenséggel Szlovákia felé, és így megeshetett, hogy egy gyermek leszakadt tőlük, de persze én tudtam a kakasról, és sejteni véltem egy másik magyarázatot. És emiatt kezdett érdekleni ez az egész ügy, mert éreztem a rejtélyt a valóság mögött, ezt a hihetetlen eshetőséget, és volt lehetőségem megfigyelni a dolgokat, mivel hasonkorúként én voltam eleinte legtöbbet Ariellel, főképp, miután végleg nagynénémhez került, Géza minden dacoskodása, vészterhes hallgatása és morgása ellenére, mert ez ügyben a csontos, nagydarab nő megmakacsolta magát, és állta a valós és érzelmi pofonokat.

Amikor meglátogattuk őket, sokszor játszottam a fiúval, aki gyorsan cseperedett, és szépen kezdte beszélni a magyart. Sötét szemével, kissé barna bőrével és éjfekete, göndör hajával olyan volt a finom ízléssel berendezett házukban, mint egy erdei állat. Tisztelettudóan, némiképp tartózkodóan de nagyon is magabiztosan mozgott ebben a környezetben. Néha úgy éreztem, méreget, felmér, megbecsül, vizsgál, amikor rajtam hagyta tekintetét, de még feltűnőbb volt, ahogy Gézát vizslatja, főképp, amikor nagynénémmel került a férfi interakcióba. És ez gyakori volt, mert a viszonyuk, talán az idegen jelenlét hatására, rohamosan romlott.

Azon a télen egy vasárnap reggel csöngött nálunk a telefon, a nagynéném volt, anyámat hívta, megkérte, vigye be az ügyeletre, a csuklója miatt nem tud vezetni, nem tud fogni. Addig könyörögtem, míg velük mehettem, és a hátsó ülésre beült mellém Ariel, aki figyelmesen hallgatta a nevelőanyja magyarázatát. Géza egész este ivott, és lefekvés előtt egy kissé erőszakosabb volt, kicsavarta a nagynéném kezéből Platónt új fordítását, ekkor roppant valami a csuklójában. Anyám megkérdezte, és most hol van ő, a csodás férj, mire nagynéném megvonta vállát, valami van a gyomrával, nem tudja elhagyni a vécét. Már akkor felfigyeltem arra, hogy Ariel mellettem e szavakra elégedetten elmosolyodik, majd biccent. Csak akkor komorodott el, amikor anyám kijelentette, hogy Géza meg fogja ölni nagynénémet, aki erre erőtlenül tiltakozott.

A jelenet szöget ütött fejemben, és most már, okoskodó kamaszként, szinte tudományosan kezdtem megfigyelni őket, sokszor elmetróztam és -villamosoztam hozzájuk csak úgy, mondván, egy-egy magyar dolgozathoz nagynéném segítségét kell kérnem. A valódi ok az volt, hogy titkos tragédia formálódását véltem felfedezni, ösztönösen ráéreztem valamire, ami megmagyarázhatatlan, ami elképzelhetetlen, mégis itt van, közöttünk. Talán volt bennem féltékenység is, hisz addig én voltam a nagynéném szeme fénye, és Ariel, az idegen betolakodott ebbe a pozícióba. Talán ösztönösen ki akartam ebrudalni, kerestem az indokot, amit felhozhatok ellene, bár éreztem, ez, ami a fejemben van, ez kimondhatatlan.

Jó egy hónap múlva újabb incidens történt, de immár egyértelműen Géza volt a kárvallottja.

Ezúttal nagynéném állítólag leesett a lépcsőn, és a bokája és medencéje megsérült. Apámmal hordtuk őt röntgenre, mivel Géza olyan súlyos migrénes görcsökkel szenvedett, hogy nem tudta elhagyni az elsötétített hálószobát, a legkisebb fénytől sziszegve húzódott vissza az árnyéka, akár egy vámpír. Elképzelem, ahogy Ariel elégedetten hallgatja nyögdécselését a bezárt ajtóra tapasztott füllel, ajkán azzal a mindentudó, csibészes mosollyal.

Nagynénémet bent tartották a kórházban, ez idő alatt anyámmal mi hordtunk Gézának ételt, és így akaratlan szemtanúivá váltunk annak, ahogy az állapota rohamosan romlik. Lefogyott, haja mintha megritkult volna, a bőre fakóvá vált. Gyakorta megesett, hogy amikor a konyhában mohón nekiült a paprikás krumplinak, már az első falatnál öklendezni kezdett, majd a mosogató fölé hajolva hányt, de csak epe jött belőle. Ariel az ajtóból figyelte, én pedig őt. Tényleg mosolygott.

Húsvétig ritkábban láttam őket, de anyám kihallgatott telefonbeszélgetéseiből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Géza komoly problémával küzd. Egy sereg vizsgálatot végeztek rajta, ám semmiféle nyoma nem volt betegségnek, látszólag egészséges volt, ennek ellenére hol a gyomra, hol a feje fájt, máskor végtagjai zsibbadtak, megint más napokon szédült, aztán volt, hogy kielégíthetetlen viszketést érzett a bőre alatt, vagy épp ellenkezőleg, nem érzékelte tagjait, és képtelen volt megfogni egy poharat.

Húsvétkor járt nálunk, a történtek alapján már sejtettem, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Ariellel jöttek locsolkodni. A fiú szép, zengő, enyhén mutáló hangján elmondott valami pajzán verset, mire Géza nevetni kezdett, ami hamarosan köhögésbe fulladt, és az olyan hevessé vált, hogy egy ér megpattant a torkában, és a zsebkendő, amit a szája elé tartott, véres lett.

Mikor a köhögés egy szünetében apám és anyám kikísérte a mosdóba, hogy megmossa az arcát, mi ketten maradtunk Ariellel. Csúnya, sárga ülőgarnitúránk végébe kucorodott, és onnan figyelte szigorú. de mégis elégedett tekintettel mostohaapja szenvedését. Érthetetlen gyorsasággal nyúlánk, finom arcú kamasszá vált, de a tekintete nagyon is öregnek tűnt. Mit csinálsz, szegeztem neki a kérdést, és magam is meglepődtem, hogy végre kimondtam. Rám nézett, és nem válaszolt, csak legyintett. Soha nem fogom elfeledni annak a mozdulatnak az ívét, hogy mennyi minden benne volt e finom gesztusban, egyszerre jelentette azt, hogy semmiség, ne is törődjek vele, hogy ez az élet rendje, hogy fogadjam el, hogy megérdemli, és hogy nemsokára vége.

Így is történt. Május elején volt az utolsó alkalom, hogy Géza kezet emelt nagynénémre, ezúttal simán csak behúzott neki, kitörve a szemfogát. A sors iróniája, hogy csúnya hiányt nagynéném Géza temetése után megcsináltatta az életbiztosítási pénzből. Aznap este, amikor a végzetes ütés történt, átmenekült hozzánk Ariellel, és ott aludtak nálunk. A nagynéném egy papírzsebkendőbe csavarva hozta a kitört, véres csonkú fogát is, mint valami áldozati tárgyat mutatta anyáménak, én is megnéztem, és amikor megfordultam, észrevettem, a szoba sarkából Ariel figyeli hármasunkat. Láttam rajta, hogy tudja, hogy tudom, mi következik most. Bólintott. Arca nagyon-nagyon komor volt.

Amikor másnap délben apám visszavitte őket Újpestre, Gézát a nappali padlóján találták. Ismét gyomorgörcsei voltak, de olyan erősek, hogy összepisálta magát. Már nem tudott beszélni se, ajkat véresre harapta. Mindezt onnan tudom, hogy apám suttogva, megrendülve és rémülten mesélte el anyámnak, miután hazajött, és én kihallgattam őket. Nagynéném férjét kórházba vitték, ahol két nap múlva, iszonyú fájdalmak közt meghalt. A temetésen mesélte nagynéném, hogy pont a  látogatásuk után történt, azután, hogy Ariellel bementek hozzá. Igazából a fiú  volt az, aki utoljára életben látta, mert visszaküldte őt egy levéllel a betegágyhoz, amiben megírta Gézának, hogy mindent megbocsát, de válni akar. Sajnos erre már nem kerülhetett sor, sóhajtott nagynéném. Sajnos, bólintott anyám kissé kárörvendve, aztán ittak a halott emlékére.

A boncolás semmiféle szervi bajt nem mutatott ki. Egy orvos, apám ismerőse, aki ott dolgozott azon az osztályon, ahol Géza meghalt, később azt mondta, soha nem látott még ilyet. Olyan belső fájdalmai voltak Gézának eszerint az orvos szerint, ami egyszerűen lehetetlen, nem volt eredőjük, nem volt alapja az ilyen mértékű fájdalomérzetnek. Úgy tűnt számukra, a beteg csupán képzeli ezeket a tüneteket, de sajnos nem ez történt, hisz végül magába a fájdalomba halt bele, abba, hogy nem bírta tovább elviselni.

Arielt a nyári szünet első napján láttam utoljára.

Mind felmentünk nagynénémhez, egyfajta megkönnyebbült ünnep volt ez, még apám is elkísért, aki pedig nem igazán kedvelte a falut. Este szalonnát sütöttünk, majd nagynéném javaslatára kisétáltunk a Sirom feletti dombokra. Elképesztő volt a naplemente, a színek tomboltak a zöld erdő lombjain. Az ott már a Boszorád, mutatta nagynéném a közeli erdőséget, és még mondani akart valamit, de ezt nem vette rajtam kívül senki észre. Mi nem arra mentünk, mert a földút, ami felvitt a fás, bokros dombra, elkanyargott mellette. Mintha valami reneszánsz darabban lennénk, a társaságunk végre felszabadultan csacsogott mindenféléről, főleg nagynéném, aki egészen kivirult a temetés óta. Én lemaradtam Ariellel, és amikor a többiek eltávolodtak, csöndben megkérdeztem, hogy miért csinálta. Sokáig nem válaszolt, csak bandukolt mellettem, szandálos, barna lábfeje egykedvűen rúgta a port.

Végül csak annyit mondott, ami minden jó szellem becsültére válna. Segíteni kellett.

Aznap a családunk visszautazott Pestre, és úgy volt, később én majd eltöltök valamennyi időt Siromban. Anyám egy este bejött hozzám, és elmondta, hogy most nem tudok mégse menni, mert nagynéném teljesen összetört, ugyanis Arielért eljöttek szülei. Most hívta őt a nagynéném, érdekes, mert igazából nem tűnt szomorúnak avagy feldúltnak, tűnődött, de a lényeg, hogy visszajöttek Dániából, ugyanis oda mentek, és addig kérdezősködtek a környéken, míg megtalálták nagynéném siromi házában, és elvitték magukkal a fiút.

Nem szóltam semmit, csak megvontam a vállam, minden jó, ha a vége jó, zárta le anyám a témát, amikor látta rajtam, egyelőre emészteni akarom az információt.

Miután diszkréten behúzta maga mögött az ajtót, lehunytam a szemem, és újra ott voltam Ariel mellett azon a meleg, vörös alkonyi színen, tücsök ciripel,  száraz fű illata leng, bandukolunk a földúton, és bár nem nézek fel, tudom, hogy Ariel a Boszorád, az erdő felé néz, oda, ahonnan érkezett, és ahova dolga végeztével hamarosan meg fog térni.

2022