2020 októberétől írom a Sirom nevű faluhoz kötődő történeteket. Még három-négy van a fejemben, de már ebben a novellában lezárom a ciklust és az egész világot. Az idei nyár az első, amikor a világunk átalakulása aggasztó mértéket ölt - ez az írás reflektál az olaszországi Pó, a Velencei-tó és szüleim kertjének állapotára 2022 júliusában. És a legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. Ebben a jövőbeni világban nincs menekülés a hőség elől - csak a gyerekkori emlékekben, a mítoszokban, a mesében találnak hőseim valamiféle vigasztalást, mert a végén nem marad majd számunkra más, csak a legyőzhetetlen erdő északon.

Akkor indultak el északra, amikor azok a férfiak ellopták az utcáról a vizet. Ezidőtájt a nő és a kislány a kisszobában, a légkondicionáló alatt feküdtek, ami néha beindult, ha volt áram, de többnyire csöndben hallgatott. Éjszakánként a hőségtől félőrült emberek ordítoztak a lakótelep utcáin vagy az ablakokból, és az asszony két kezével fogta be a gyerek fülét, hogy ne hallja a néha sikolyokba torkolló hangokat. A csapokból már hetek óta nem folyt víz, a vécé helyett lejártak alkonyatkor a park bokrai közé. A nő ezekben a napokban kezdett el a nagyanyjáról és Siromról beszélni a gyereknek, eleinte vigasztalásul, de már akkor befészkelte fejébe magát a gondolat, ami miatt végül útra keltek.

– Kisgyerekként gyakran voltam a dédnagyanyádnál, főképp nyaranta, de miután meghalt, csak párszor mentem vissza Siromba – magyarázta csöndesen. Halkan kellett beszélni, mert néha bekopogtok az ajtón. – Eladni  a házát. Összeszedni a dolgait. Elrakni a fényképeit. És…–mélyet sóhajtott, mert nem tudta, hogy mondja el a hatéves gyerekének azt, ami eszébe jutott: –…újraélni az emlékeket.

Korábban elképzelhetetlen dolgok történtek odakinn, ezért nem volt furcsa számára, hogy az átforrósodott falak közt azon a délutánon, amikor elindultak, mert a férfiak ellopták a vizet, elkezdett mesélni arról a dologról a lányának. A katonaság vagy a főváros egy nagy, zöld lajtoskocsit húzott a panelház elé, és a nő már készítette a kannákat, hogy lemegy, de lövések dörrentek, és a vizet őrző néhány férfi szétfutott, majd egy dzsip kanyarodott a tartályhoz, és pár marcona férfi rákötötte a járműre a tartályt. – Mit bámultok? – kiabált az ablakokból, erkélyekről őket szótlanul figyelő lakóknak az egyik férfi, majd visszaszállt társai mellé, és elhajtottak. A nő becsukta az ablakot, főképp azért, mert a szomszéd lakásban az öregasszony nyitva hagyta, és most a szaga, ami a bomló testéből előjött, bekúszott hozzájuk. Inkább a folyosói ajtót és a konyhaablakot nyitotta ki a másik oldalon, így próbált kereszthuzatot csinálni, mindhiába.

– A dédnagymamád egy kis faluban élt, az erdő szélen, mint egy mesebeli öreg néne – mesélte gyengéden mosolyogva, aztán elkomorult: – De lehet, inkább boszorkány volt. Tudod, néha az ember nem tudja, mi a jó és mi a  rossz, néha a felnőttek olyat tesznek, amit nem értünk. Hát ilyen volt az is, amit a nagyanyám tett.

Ezt már akkor mondta, mikor összepakoltak, a kislány a nyulas táskájába, amit az iskolába vettek, de már nem voltak iskolák, a nő a férje nagy túrahátizsákjába. Volt még pár konzerv, ezeket a kis, lakótelepi bolt fosztogatásának éjjelén szerezte, két palack víz, egy üveg lekvár. Elég lesz az útra és pár napra Siromban, gondolta. A gyerek már némán, kissé fáradtan a folyosón állt, amikor még bement  a férje dolgozószobájába. Beszívta azt a parfümös, dohányos illatot, ami olyannyira jellemző volt rá. Két hete ment el, mikor a boltokban már semmi nem volt a környéken, és azóta nem jött haza. A nő érezte, hogy meghalt. Kihúzta az íróasztal fiókját, és kivette belőle a nagy, övre csatolható vadászkést, amit a férfi mindig magával vitt, ha erdőbe ment túrázni. Ahova a nő soha nem kísérte el, pont amiatt, amit most el akart mesélni a  kislánynak.

– Dédnagymamád háza mögött már az erdő kezdődött, a Boszorád  nevű rész, és ő megtiltotta nekem, hogy bemenjek oda, de nem is akartam, mert városi gyerek voltam – magyarázta halkan a lépcsőházban lefelé menet. A lift már egy hónapja nem működött. A harmadikon valaki feküdt a fordulóban, óvatosan kikerülték. – Nagy, sötét erdő volt a kidőlt-bedőlt kerítésen túl, sűrű bozótossal, néha csak álltam a kerítés mellett, és bámultam a sötétségbe, vagy belekiábáltam, hogy hahó, de persze nem jött válasz. Egyszerre volt félelmetes és izgalmas ott állni, mintha egy titok kapujában lennék, valami másik világ előtt, ahova nekem tilos belépni, de nagyon is jó lenne ott lenni – emlékezett az anya, miközben kióvakodtak az autóhoz. A csomagtartóba már előző éjjel, a sötétség leple alatt berakta a két kanna benzint. Még a férje vette észre, hogy tanksapkát lefeszegették, és az üzemanyagot leszívták. Ezen feldühödött, mivel akkoriban, hetekkel ezelőtt, még ez a fajta bűn is furcsasságszámba ment, de aztán megszokták a sokkal vadabb dolgokat is. Felhozta a pincében lévő tárolójukból a két kannát, és egy éjjel elment velük, majd teli hozta haza őket. Visszaszereztem valakitől, mondta szomorúan a nőnek, majd megölelték egymást, mert érezték, ilyen apróságokkal lesznek embertelenné ők is, akik valaha kedves, művelt, nyitott és barátságos polgároknak tartották magukat, de most, amikor a parkokban és tereken és az utcán már temetetlenül hevernek a holtak, és éjszaka a hőmérséklet nem ment harmincöt fok alá, most már nincs értelme a kedvességnek.

– Emlékszem milyen hűvös volt az erdőszélen – sóhajtott a nő, míg a kannát a tank fölé emelte, és önteni kezdte a folyadékot. A kislány bent ült, hátul, a gyerekülésben, onnan figyelte őt, ő pedig az alkonyi utcát és a szemközti parkot leste, a parkoló túloldalán. – Ma már el sem tudom képzelni a hideget, ami csontomig hatolt alkonyatkor, jött vele az a zöld, vad és mámorító szag, az akác, a tölgy, a csalán, a virágzó csipke és a bodza egyvelege – merengett, majd észbe kapva finoman a földre engedte az üres tartályt, és beült a kocsiba. Kissé remegett a keze, ahogy a kulcsot bedugta a nyílásba, de a motor azonnal indult. Kihajtott a parkolóból, és gázt adott. Végre úton voltak, fel, észak felé.

– Persze nem csak az erdő szélén ácsingóztam egész nap – mesélte tovább nehéz szívvel a nő, miközben kis mellékutcákon haladt a város széle felé. – Lakott az utca elején egy kislány, Vera, vele játszottam. Egész jól elvoltunk, aranyos, fekete hajú gyerek volt, olyan vékony lábussal, mint a tiéd – hátranyúlt, megcsiklandozta a gyerek izzadt combját, mire az felnevetett. – A patakparton játszottunk, kimeregettük a vizet, képzeld, akkor még a patakokban és a folyókban is rengeteg víz volt – bólogatott a visszapillantó tükörbe. – Nagyjából egyidősek voltunk, és az, amit most el akarok mesélni, az pont akkor történt, amikor iskolába akartunk menni, ahogy te is iskolába mész majd – elcsuklott a hangja, és meg kellett törölnie a szemét, aztán már nem nézett a visszapillantó tükörbe, de hallotta, hogy a gyerek álmában szuszogni kezd, de ő halkan  folytatta. Veráról beszélt, hogy milyen volt, hogy a nagyanyja nevelte, és a széltől is óvta, mert a szülei meghaltak egy balesetben, és hogy emiatt a kislány nagyon csöndes volt, és mindig sápadt, meg gyenge, és gyorsan kifulladt, és néha rájött a sírás, a legapróbb dologtól, például, ha egy darázs nagyon sokáig dongott körötte, avagy ha az udvaruk végében növő szeder indája megszúrta az ujját.

– Gyakran volt beteg, ilyenkor, nem mehettem hozzájuk, azt mondták, Vera most fekszik, nem tud kijönni – amikor ide ért a mesében, épp kifordult egy nagyobb, szélesebb útra, ami a városszéli bevásárlóközpont felé vitte volna őket, de egy úttorlasz megállította. Már teljesen sötét volt, így nem is látta, honnan terem a lehúzott ablak mellett a férfi: – Közúti ellenőrzés, szálljon ki – szólt rá az idegen. A nő gyorsan hátrapillantott, és látta, hogy a kislány még szendereg, ez jó volt, nagyon jó. – Ne kiabáljon – kérte az idegent –, alszik a gyerekem.

– Jó, jó, csak állítsa le a motort, és szálljon ki – morogta a másik, és be akart hajolni a nőhöz, de az gázt adott, mire a férfi benyúlt, és káromkodott, elkapta az asszony nyakát, ő pedig nekihajtott az üres hordókból álló torlasznak, majd, amikor áttört  rajtuk, felgyorsított, mire a támadó, megkarmolva a bőrét, végre elengedte, és elmaradt.

– Semmi baj – nyugtatta a hangzavarra sírva ébredő lányt a nő, és hátranyúlt, de nem állt meg, csak jó öt perc múlva, akkor ment hátra, és átfogta, magához húzta az izzadt kis testet. Mikor megnyugodtak, ittak az egyik palackból, mohón és türelmetlenül. A forró világ ott sötétlett köröttük, és az éjszakában nem hallatszott más, csak a motor hűlő pattogása. Nem volt tücsökszó, madárhang, távoli autómoraj, teljesen csendes volt a kétsávos út és körötte a sárgára égett mező.

A nő emlékezett a hírműsorokra, amikor még volt adás, hogy ezzel kezdődött az egész, hogy minden kiégett, elsárgult és elszáradt a földeken. A folyók lassú apadása, a hőség és az aszály mellett ez volt a legnagyobb gond. Hogy a növények mintha egyöntetűen a száraz halált választották volna. Nyár közepén járt az idő akkoriban, de már nem volt egy zöld folt se a világon, minden sivatagi sárga szín öltött, töredezetté és kiszikkadttá vált, a fák elhullatták sárga lombjaikat, és megszáradt ágaik némán, sötéten meredtek az éj felé. Termésről szó sem lehetett ilyen körülmények közt, és emiatt még a megnyugtatóan hazug híradások is arra a  következtetésekre jutottak, hogy hamarosan nagy baj lesz.

– Verával, ha nem betegeskedett, jól telt az idő – magyarázta a nő, miközben visszaült előre, és újból elindultak. – Majdnem olyan jó barátok voltunk, mint te meg Anna, az oviban. – Eszébe jutott, hogy Annáék lementek az első pánik idején a Balatonhoz, akkor még volt benne víz, de aztán hiába hívta őket mobilon, amikor még volt térerő, nem vették fel. – Azon az utolsó nyáron egész végig együtt játszottunk, más gyerek nem is volt nagyon a faluban, amit akkor nem furcsállottam – mondta most kissé halkabban, és eltűnődött, hogy ennek vajon az volt-e az oka, hogy a nyolcvanas évek végén már megkezdődött Sirom lassú hanyatlás, és a fiatalok elvándoroltak, avagy más oka volt, olyan ok, amit józan ésszel nem lehet megérteni.

– Egy nap aztán Vera azt mondja nekem, mikor náluk babáztunk délután az udvaron, hogy este elmegy a nagyijával az erdőbe – folytatta a nő kissé sietve, mert túl akart lenni ezen a részen. – Már kisgyerekként sem értettem, miért mennek oda este, kérdeztem, gombászni, de ő csak a vállát vonogatta, végül kibökte, hogy beteg, és hogy az erdőben meg fog gyógyulni. Ebben maradtunk, megöleltük egymást, amúgy felnőttesen, és én hazamentem. – A nő megtapogatta nyakán a karmolást, kissé vérzett, a nadrágjába törölte kezét, majd folytatta: – Aznap este felriadtam, bár…– mély levegőt vett, és most halkabban folytatta, mintha ezt már csak magának mondaná: – …lehet, hogy álmodtam az egészet. A konyhában égett a villany, és én az ajtót résnyire nyitva hallgatóztam, mert a nagyanyám és Vera nagymamája odakint beszélgettek.

Hátrafordult, és a sötétben is látta, hogy a gyerek szeme nem csillog, mert lehunyta, feje oldalt billent álmában, így hát szabadabban folytathatta, miközben felgyorsította az autót: – Van ez így, hogy kisgyerekként látunk valamit, amire egész életünkben emlékszünk aztán valamiért. Ott volt ez a két öregasszony, az asztal két oldalán ültek, otthonkában, kendőben, papucsban, a lámpa sárga fénye felülről hullott rájuk, csöndben, nagyokat hallgatva beszéltek, és pálinkát ittak, ami furcsa volt, mert az én nagyanyám sosem ivott, de most igen, és arról beszéltek, pontosabban a nagyanyám arról győzködte a másikat, hogy jobb ez így, neki is jobb lesz, Verának. Én persze nem értettem semmit, de aztán másnap Vera nem jött ki az utcára, és mikor bekopogtam hozzájuk a nagymamája azt mondta, hogy elutazott valami iskolai táborba. Emlékszem a szeme vörös volt a sírástól, és ezt már gyerekként is észrevettem, meg azt is megéreztem, hogy hazudik, amiről magam is meggyőződhettem, két héttel később, amikor anya eljött értem.

A nő mély levegőt vett, majd csak a vezetésre összpontosított. Nem az autópályán ment, mert a legutolsó hírek szerint rengeteg autó torlaszolta el a főbb kivezető utakat, autók, melyekből kifogyott a benzin, melyek karamboloztak, elromlottak, vagy melyeket mások megállítottak, kifosztottak és sorsukra hagytak. A régi úton haladt, mely követte az autópálya nyomvonalát, és a sík terepen, ha mégis akadt rajta valami torlassz, még a sötétben is időben ki lehetett azt kerülni balról avagy jobbról. Nagyon lassan, figyelmesen és óvatosan vezetett. Főképp a felforrt agyú, megvadult emberektől félt, akik éjszaka kirajzottak, de nem tűnt elé senki a fényszórók sugarában, akadálytalanul eljutott a hatvani lehajtóig, ahol a huszonegyes kétsávos útjának szélén, egy jól belátható mezőn megállt, mert a fáradtság legyőzte. Megitták a maradék vizet a palackból, majd az összes ablakot leengedte, ám a néma sötétségben szellő se rezdült, így megint úgy szenderült álomba, hogy halántékán néha megindult egy izzadtságcsepp. – Csak egy pár percet pihenek – suttogta maga elé, és aztán abban a zavaros állapotban, amikor az ember félig már álmodik, félig még éber tudattal, kíváncsian figyeli a lassan előkúszó képeket, megint ott volt Siromban, az utolsó napon, azon a nyáron, amikor anyja eljött érte, és a nagymamájával kiabált az udvaron, és ő nem értette, miért veszekednek, és félt is anyja kiomló dühétől, amit nagyanyja szótlanul, kissé bűnbánóan hallgatott. – Te mondtad nekik, te tanácsoltad! – kiabálta az anyja – Hogy hihetsz ilyenekben? Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire bolond, babonás és veszélyes anyám van! – mondta magából kikelve, majd hozzátette: – Most az egész megye őt keresi – mire a nő, akkor még kislány, lassan elhátrált tőlük, felment a kertbe, majd elsétált a hátsó kertkapuig, mert valamiért úgy érezte, el kell búcsúznia az erdőtől, nem is sejtette, de ezután évekig nem jött Siromba, mert az anyja nem engedte, egész pontosan nagyanyja temetéséig, mikor már érettségi előtt volt, és utána segített anyjával nagyjából összecsomagolni a házban, de akkor nem volt idő arra, hogy megnézze az erdőt, úgy, ahogy most, az alkonyatban, amikor a szemközti hegy karéja mögött lebukó nap sárga sugarai rézsűt vágnak be a lombok, bokrok, ágak közé, és ő meglát köztük, egy résen át egy sápadt, apró arcot. Álmában hallja saját izgatott és örömteli hangját: – Vera?

Talán hangosan mondta a nevet, mert felriadt. Gomolygó szürkeség volt a világ köröttük, amiből most lassan kibontakozott egy pár. Szakállas férfi, mellette a lánytól kissé idősebb fia bandukoltak az út közepén, mindkettejükön nehéznek tűnő hátizsákok, ahogy elhaladtak, figyelmesen megnézték a nőt, a férfi biccentett, majd belevesztek abba szürkeségbe, ami a hajnal előtti állapota a világnak.

Az asszony, amíg lehetett, nézte őket a visszapillantóban, nem azért, mert tartott tőlük, hanem mert valamiért olyan megnyugtatóan normálisnak tűntek, céltudatosnak és komolynak ebben az őrületben. – Mi van, ha tévedek? – kérdezte magától, megtörve a csendet, majd fejét rázta: – Ők sem fogják túlélni.

Ivott egy kis vizet, beindította a motort, és kikanyarodott az útra. A maradék távot már gyorsan megtették, mikorra világosodott az ég, elértek a falu határáig, ahol kidőlt fa torlaszolta el az utat. Az asszony kiszáll, megvizsgálta oldalt az erdőt, kezét a derekán csüngő késen tartva, és megértette, nem tudja megkerülni az akadályt. Felkeltette a kislányt, de az még félálomban nyűgösködött, ezért egy ideig a karján vitte, aztán, amikor a szűk, középkori hídon átkeltek a kiszáradt patak felett, felriadt, és halkan sírdogálni kezdett. A nő kapkodva vigasztalta: – Nincs semmi baj, itt van anya, itt van veled, itt leszek mindig – motyogta, mire a kislány nagy sötét szemeivel az arcát vizsgálta, érezte, van itt valami furcsaság, de nem szólt.

Egy lélek sem volt sehol. Történelmében nem először, de valószínűleg utoljára a falu teljesen kihalt. A nő hallotta hírekből, hogy a vezetékes víz a kistelepüléseken szűnt meg legelőször, ahonnan a lakók a városokba húzódtak, felgyorsítva ezzel az ottani készletek kimerülését, és a káoszt.

Siromot rendben hagyták itt a lakosai. A házak ajtaja be volt zárva, a kutyák frissen ásott halmok mélyén feküdtek, a függönyöket behúzták, a tyúkokat leölték, tolluk ott fehérlett vagy sárgállott  a hátsó udvarokban. Itt-ott nyitva maradt a kertkapu, de nem nyikorgott, mert nem volt szél, hónapok óta nem fújt enyhet adó szellő az országban.

A nő, mintha álomban lépkedne, átment az ismerős utcákon, elsétált  a templomdomb mellett, majd felfelé kanyarodott arra a keskeny kis útra, mely a kertek alatt vitt nagyanyja utcájának elejéhez. Ott aztán leengedte a lányát, és mutatta neki a házat: – Ott lakott a dédnagymamád – mondta csöndesen.

Az épületet új tulajdonosai gondosan lezárták, de a nő most nem is foglalkozott vele, letette a hátizsákokat a tornácra, ügyet sem vetett a felújított a tetőre, meg se vizsgálta a hátsó kert elején lévő kutat, tudta, úgyis hiába, egyenesen felment a gyerekkel a meredeken emelkedő kert végébe. Ekkor bukkant elő a nap keleten, a hegyek mögül, és arany fénybe vonta őket. Az asszony lenézett a néma falura, és tudta, itt az idő, ha most nem teszi meg, akkor később elgyengül, és nem lesz képes rá. Tudta, hogy Sirom lesz a nyughelye, itt fogja bevégezni, talán pár nap, talán pár hét múlva, de nem érdekelte, mert most csak a kislány volt a fontos. Leguggolt hozzá, és az erdő sötét belsejébe mutatott: – Erről beszéltem neked – mondta halkan, és a gyerek figyelmesen megbámulta a fákat, és ekkor észrevette azt, amit a nő már a falu határából látott. – Látod, ezt meséltem neked. Ez lesz a legjobb, mást nem tehetünk, bemegyünk, és te ott maradsz. És nem lesz semmi bajod, ígérem, hogy örökre boldog leszel, mert…– nem tudta befejezni, de valami olyasmit akart mondani, hogy nagyinak igaza volt, végig igaza volt, vagyis hogy ott lesz veled Vera, ám beszéd helyett csak kinyitotta a kertkaput, és megfogta a gyerek kezét.

Aztán megindultak az erdő felé, ami annyira elütött mindentől, hogy még a gyerek is észrevette az imént, mert ellentétben az egész világgal, a lombok, a bokrok és még a lent, a fű is vad, erős és legyőzhetetlen módon zöldellt.

2022