Ha a címet olvasva Stephen King fűnyíróemberére gondolunk, akkor jó úton járunk, van némi motívumáthallás a két történetben, de azért be kell hogy valljam, hogy sosem tartottam sokra ezt az írását, tulajdonképp harminc éve nem is olvastam, csak rémlik, ahogy az is, hogy a belőle készült kilencvenkettes film borzalmas volt. Erről pedig az jut eszembe, hogy az értékek átértékelése zajlik bennem, pontosabban újranézem és -olvasom a kamaszkori Nagy Műveket, és egy részük sajnos nemcsak hogy nem állta ki az idők próbáját, de még zavart értetlenkedést is keltenek bennem, hogy miért nem láttam ezeket a hibákat, ezeket az aránytalanságokat, nevetséges vagy elnagyolt részleteket akkor. Most csak egy példát hoznék, a Drakulát Bram Stokertől, amiről hamarosan írok pár gondolatot itt, és a belőle készült Coppola-filmet. Imádtam azt a mozit, a plakátja évekig kint volt a szobám falán, a zenéjét rongyosra hallgattam a walkmenemben - de be kell látnom, sajnos nagyon rosszul öregedett. Nem értem mi történt, mivel ebből a korszakból pár hasonló, körülrajongott alkotást a mai napig élvezhetőnek és elfogadhatónak tartok. Talán az van, amit nem akarok elfogadni, hogy igazból ez a mű sosem volt jó, semmilyen befogadói korszakomban sem kellett volna szeretnem, egész egyszerűen elvakított az, amit beleképzeltem, illetve bizonyos magánéleti okokból vakon szeretni akartam. Hát itt tartunk. 

Doboz ötvenévesen kapott rá a fűnyírásra, és ekkoriban fogalmazta meg szabályrendszerét is. Általában azt gondolta a fűnyírásról, hogy nincs annál jobb, mint ott  állni a sík, lenyírt terület közepén. Kezedben még a benzines nyíró markolatának sajgása. Az orrodban a  vágott fű nyers, zöld illata az elégett üzemanyag olajos aromáival keveredik. A nap ellen szalmakalapot viselsz, egy kiselejtezett hosszú ujjú fehér inget, melynek a nyaka már túl kopott az irodába, lent pedig valami rossz farmert és edzőcipőt.

Az első szabály, hogy legyen hol füvet nyírni. Doboz a válása után vette meg ezt a házacskát Siromban. Az előző tulaj egy alkoholista nő volt, aki felgyújtotta magát az erdőben. A távoli rokonok bagóért szabadultak meg a nem annyira jó állapotú vályogépülettől. Azt hitték, átverik a fővárosi ügyfelet, de Doboz is úgy vélte, övé a nyerő lap. A házra és a hozzá tartozó ezeregyszáz négyzetméteres telekre mint befektetésre gondolt. Elemzőként dolgozott egy banknál, és szilárd meggyőződése volt, hogy a vidék fejlődés előtt áll. És pont ebben a megyében, ahol a korábban általa soha nem hallott Sirom nevű falu feküdt, pont itt voltak a legalacsonyabbak az ingatlanárak.

Doboz abban az életszakaszban volt, amikor már el tudott merülni ebben az új projektben. Az asszony kilépett az életéből. Új, tartós kapcsolata nem volt. Lányuk megkezdte tanulmányait Tallinban, viszonyuk egyébként is értetlenséggel vegyes tartózkodássá merevült az elmúlt években. A férfinak pont egy ilyen, világvégi, csöndes helyre volt szüksége. Minden hétvégén leautózott Siromba, és rendezgette a házat. Lefestette az ajtót. Javítgatta a csatornát. Befoltozta a kert sövényfonatán a lyukakat, amiket a vaddisznók törtek. Próbált barátkozni két szomszédjával. A falu felé eső házban egy idősebb férfi lakott, köszönt ugyan, de gyanakodva figyelte Doboz ténykedését. A másik oldalt, az erdővel határos, szélső házában egy öregasszony élt. Doboz csak nyanyának hívta magában. Nagyon ritkán láttát egymást, ilyenkor az öregasszony hunyorogva intett neki. Néha egy férfi ténfergett a kertjében, talán a fia. Szakállas, nagydarab, harsány ember, sokszor perelt vele a nyanya, de nem nagyon lehetett érteni, min veszekednek.

Ilyenkor külön jó volt berántani a benzines fűnyírót.

A második szabály, hogy legyen egy jó géped. Doboz sokáig válogatott az online választékban, végül egy viszonylag drága, önjáró Hikoki mellett kötött ki. A gépet gondosan elzárva tartotta a ház melletti fásszínben. Úgy vélte, ez a legértékesebb dolog az ingatlanban. Megörökölte az elhalt lakó bútorait is, csupa kopott, régi kredenc, ágy és szék. A következő féléves bónuszából szerette volna felújtani a belső teret. Rusztikus, Provance stílusú, kissé koptatott, fehér bútorokat képzelt el. Virágos függönyöket. A fatüzeléses tűzhely helyére egy kemencét akart építtetni. Azután pedig a kert kerül majd sorra. A régi, öreg, csavarodott, csupa moha törzsű szilvákat kivágatná. Az elvadult kökényt és szedret is a telek végében. A házhoz közeli ágyásokat, melyekben most semmi nem termett, csak a fű, megemelné. Igen, voltak ötletek. Mindezt szépen végiggondolta, míg levágta a füvet a kertjében.

Mert a harmadik szabály az, hogy a fűnyírás alatt elmélkedj az ügyeidről. Kapcsolj ki. Relaxálj. Kalandozz el. Tűnődj. Szemlélődj. A fűnyírás Doboznak egyfajta mediáció lett, transz, amikor kizárja a szomszédokat, a soha vissza nem köszönő falusiakat, a legyeket, melyek az utca elején kecskét tartó asszonytól tévednek ide, a meleget, a szelet, a napot. Csak belülre figyel. A tudatára. Nem törődik a lassan lepusztuló testével, amit a legjobb ételekkel etetett, és a legjobb ruhákba burkolt. Nem törődik a múltjával. A haszontalan házasságával. A munkahelyi problémákkal. A soha el nem múló fáradtsággal és rosszkedvvel. Mert csak a fűnyírás van, előtte a magasra törő zöld, utána  a szép, sima föld.

Negyedik szabályként egy praktikus tanácsot fogalmazott meg magának. Minél hosszabb sávokban kell a füvet nyírni. Eleinte rövid, pár lépéses balettmozdulatokkal operált. Tologatta ide-oda a gépet, mintha babakocsi lenne. Fordult-perdült, kis ívben kanyarodott, kacskaringókat tett. Ez azonban nagyon fárasztónak bizonyult. Ráadásul a telek enyhén emelkedett az öregasszony telke felé, és ezt az emelkedőt is le kellett győznie. Hosszas tűnődés után jutott arra, hogy jobb lesz, ha a háztól egy menetben eltolja a gépet a kert végéig, majd vissza. A kertet lezáró kerítés felett már az akácok lengették be ágaikat. A szomszéd férfi a saját kerítésére üres petpalackokat akasztott. Doboz csak nagy sokára jött rá, hogy a szarvasok, őzek miatt. Azok megijedtek még éjjel is a palackok derengésétől vagy a zajtól, ahogy a szélben nekiütődtek az oszlop fájának. A szomszédnak volt jó pár paradicsomágyása, paprikája, uborkája, talán borsója is. Doboz nem értett hozzá. Az öregasszonynál a túloldalon nem volt semmi. Csak pár furcsa alakú fa, eltorzult, ide-oda csavarodott bokor. Dobozt Van-Gogh festményeire emlékeztették.

Az ötödik volt a legegyszerűbb szabály. Ha végzel az egész kerttel, igyál meg egy hideg sört. Csak úgy, az üvegből, minél kevesebb korttyal. Leülve a frissen vágott fűre, nyakald be az egészet. Aztán feküdj a hátadra, nézz fel az égre, nézd a felhőket vagy a kékséget. Reménykedj, hogy nem megy beléd kullancs. Talán el is szenderülsz majd. A sör miatt ne aggódj, szombat van, már nem vezetsz, itt alszol. Az előző tulaj, az öngyilkos savanyú szagú ágyában. A kutyaugatásos, de mégis csöndes térben, ami annyira más az éjben, mint a körúti lakásod.

Igen ám, de volt egy hatodik szabály is, ami Doboz nem tudott, egészen addig a napig, amíg fel nem ajánlotta az öregasszonynak, hogy szívesen levágja az ő kertjében is a füvet.

Napfényes májusi délután volt, és mikor végzett a fűnyírással, még nem kívánta a sört. Még volt benne lendület, feszültség, amit le kellett dolgozni. Átnézett a nyanya kertjére, látta a térdig érő füvet, amiben egy vékony ösvény kanyargott a leszakadt hátsó kertkapuig, majd gondolt egyet, és maga előtt tolva a fűnyírót, előre ment, az utcára, ahonnan bement az öregasszony udvarára, felhágott a tornácra, és bekopogott. A vénasszony, ez az összegörnyedt, csupa ránc, nagyorrú alak gyanakodva pislogott fel rá az ajtó réséből, mi akar, kérdezte zsémbesen, mire Doboz elővette legmegnyerőbb mosolyát, levágnám a kertjében a füvet, ha gondolja, látom, kissé elburjánzott.

A nyanya pár másodpercig figyelte őt, gyanakvó tekintettel vizslatta, majd valami megvillant szemében, amitől Doboz hirtelen kényelmetlenül érezte magát, el is fordult, hátrált, és már azon volt, legyint, és visszamondja a dolgot, de ekkor az öregasszony szorosabbra vonta nyakán a nagy, fekete kendőt, és előrejött, ki, a tornácra, majd bólogatni kezdett, persze, nagyon köszönöm, fiatalember, legyen így, elfogadom a kedvességét, azzal kinyújtotta csonttá aszott kezét, az ujjai mint pálcikák meredeztek, végükön nagy, sárga körmökkel. Doboz kényszeredetten megfogta ezt a kezet, és megrázta. Megállapodtunk, mosolygott rá fogatlanul az öregasszony. Ha megszomjazik, a kútban van víz, intett, aztán visszament a házba. Doboz még állt egy pillanatig az udvaron, a kattogva hűlő gépe mellett. Végül is én akartam, motyogta, majd megvonta vállát, és betolta a kertbe a fűnyírót.

És megtorpant.

Innen, ebből a perspektívából az öregasszony kertje teljesen másképp nézett ki. A színek vibráltak. A fű olyan zöld volt, hogy szinte fájt szemének. A bokrok csavarodó geometriája hirtelen értelmet nyert. Az öreg fák mint jóságos nagyapók néztek le rá. Minden mocorgott és susogott és lélegzett, olyan hangosan, ahogy Doboz akaratlanul is a behúzózsinórhoz nyúlt. A felberregő motor épp hogy el tudta nyomni ezt az alapzajt. Amikor nekivágott az első csíknak, úgy érezte, eleven szőttesbe mar a gép pengéjével. A kert hirtelen megdermedt ettől az intim és mégis durva beavatkozástól, majd szörnyülködve figyelte, ahogy a férfi végigtolja testén a gépet. A harmadik sáv után Doboz hozzászokott e furcsasághoz, de míg dolgozott, végig azon tűnődött, mi lehet ez az egész. Talán valami földsugárzás, ami megvadította az érzékeit. Talán a nap fénye esik másképp ide, az ruházza fel élettel a dolgokat. Ezen töprengett, mikor ismét, immár a negyedik tolással elért a kertkapuig. Hátranézett, a kert jobb oldala széles sávban meg volt tisztítva. Elégedett volt e látványtól, de mellette valami üresség is kezdett terpeszkedni benne.

Az zökkentette ki tűnődéséből, hogy egy nagy, sötét árnyék vetült rá. Előre fordult.

Az öregasszony szakállas fia léptetett be a hátsó kapun az erdőből. Egy hatalmas szarvasbikán ült. Testét zöld levelek és liánok takarták. Mosolyogva intett a dermedten álló Doboznak. Anyámnak dolgozol, emberke, kérdezte kedélyesen, majd leszállt hátasáról, hol van ő.

Doboz a háta mögé intett, a házban. A férfi rácsapott a bika tomporára, ami erre szökkenve visszaugrott az erdő fái közé. Jó munkát, jegyezte meg a férfi, majd elballagott a házba, miközben testéről levelek és szirmok hullottak a földre.

Doboz percekig állt még mozdulatlanul, végül megrázta fejét, és újrakezdte a fűnyírást. Most aztán volt min töprengeni. A férfi látványa emlékeztette őt valamire, tudata mélyéből előhívott egy csupa dudor és göröngy arcú portrét, amin, ha jobban megnézzük, az arcot gyümölcsök alkotják. Két sávval később eszébe jutott a festő neve is, Archimboldo, mondta ki maga elé, és ekkor történt, hogy a gép alól éles pendülés hallatszott, majd koppanás, majd a pengék surrogásának hangja megváltozott.

Doboz azonnal leállította a motort, és felfordította a fűnyírót. Egy nagy kő állt ki a földből, sötét, szinte obszidián csillogású szikla. A vágópenge ott hevert mellette, letört a csavar mentén. A franca, szitkozódott Doboz, majd fejét csóválva visszatolta a fűnyírót az udvarba. Kicsit várt, míg lecsillapodik, nem tehet róla, suttogta maga elé, aztán felment az ajtóhoz, ismét bekopogott.

Ezúttal a nyanya fia nyitott ajtó, de most már fekete melegítő, bakancs, és egy rossz pulóver volt rajta. Igaz, hajában zöld hajtások tekergőztek.

Mi a baj, emberke, kérdezte mosolyogva. Doboz felmutatta a törött pengét, tönkrevágta a kertjük a  gépem, a bónusz fűnyírásnak ezzel vége, mondta keserűen.

Erre már a nyanya is előre furakodott a fia mellett, majd kilépett a tornácra, és megnézte a kertet. De még nincs kész, jegyezte meg élesen, fejét csóválva. Doboz megvonta vállát, nincs kész, de én kész vagyok, végeztem, mondta, ám ekkor az öregasszony kinyúlt, és megfogta kezét, nem, nem, mondta akaratosan, megállapodtunk, hogy lenyírja a füvemet.

A férfi próbált kivonni magát a szorításból, de valamiért moccanni se bírt. Olyan volt, mintha gyenge bizsergés kélne előbb a karjában, majd a mellkasában, végül a fejében. Az öregasszony és a fia türelmesen vártak, míg Doboz befelé figyel, erre a finom rezgésre. Igen, bólintott aztán, a férfi, igaza van, megegyeztünk.

Ez a beszéd, csapott a vállára a szakállas, most pedig munkára.

Doboz ledobta a törött fémet a hasznavehetetlen fűnyíró mellé, majd visszakullogott a kertbe. Sokáig állt a félbehagyott sávnál, végül ösztönösen letérdelt, és kezével tépkedni kezdte a füvet. Lassan haladt, a nap mind erőszakosabban tűzött le tarkójára, érezte, a verejtékcsöppek meggyűlnek állán, de nem tartott szünetet, ütemesen tépte a füvet, míg el nem ért a hátsó kerítésig. Felállt és megfordult, és végignézett a kerten. Még legalább a fele hátra volt. A kezeit felsebezte a fű, itt-ott vér is serkent bőréből. Papírzsebkendőt vett elő, felitatta, majd lassan visszament  a házhoz, és ismét bekopogott.

Mi a baj, nyitott ajtót ismét a nyanya fia. Nincs valami szerszám, így nagyon nehéz, mutatta fel Doboz a két tenyerét. Hangja nyafogósan csengett, amitől elszégyellte magát. A férfi hátrafordult, szerszám kell neki, kiabálta. Odabentről edénycsörömpölés, majd az öregasszony türelmetlen válasza hallatszott, ott a foga. A szakállas férfi erre elmosolyodott, jó, mondta, azzal kinyúlt, és megérintette Doboz homlokát, aki moccanni se bírt, olyan gyorsan történt mindez. A korábbinál erősebb bizsergés, szinte áramütés érte, amitől be kellett hunynia szemét, kicsurrant a könnye is. Amikor ismét felnézett, az ajtó már zárva volt. És ekkor megérezte a zöld illatot.

A kert felől jött. Olyan volt, mint egy nő parfümös nyakának illata. Akaratlanul is megindult felé, és ott találta magát ismét a kertben, a fű előtt. Ösztönösen térdre hullott, majd rövid tétovázás után beleharapott ez előtte meredő szálakba. Morzsolta őket fogai közt, a zöld nyál kifolyt szája jobb felé, érezte, ahogy a nedvek lecsorognak torkán. Ettől lelkesebben harapott és rágott, és ezt segítette az előre meredő állkapcsa, a nagy, durva őrlőfogak a szájában, a vaskos kis paták a kezei helyén, és a nap tüze elől védő vastag szőr. Ahogy haladt előre, úgy mállott le róla a ruha, és úgy lett mint durvább és erősebb a szőr alatt bőre, mind keskenyebb a koponyája, és érezte azt is, hogy mindent elnyelő beleiben gázok képződnek, amik aztán vidám hangokkal távoztak hátsó felén, és ettől a kis farkinca, ami farokcsontjából bújt elő, felkunkorodott.

Nem volt más, csak a fű és ő. A fogak őrlése, a rostok, a zöld, erős, növényi szag, ami körbefonta, meg a szálakon tanyázó riadt bogarak, a föld barnája a töveknél, és néha egy-egy csiga. Ezeket bekapta, és elropogtatta. És ez a céltudatos haladás, a rágás, nyelés, emésztés, szellentés, ez volt mindennek az értelme, és ez így tökéletes volt. Végre nem kellett az életén rágódnia, a számlákon, a lakáshitelén, a tartásdíjon, a munkahelyi problémákon, a kisszerű vitákon és személyeskedő támadásokon, azon, hogy mit vegyen ebédre, vagy hogy elhívja-e randira az új titkárnőt, hogy melyik szervízbe vigye az autót, vagy hogy elég lesz-e egy karton az osztrák zöldvelteliniből, amit leáraztak a webshopban. Ezeket már mind hátrahagyta, mert  rájött, nem erre hivatott. Hanem a fűnyírásra.  Erre teremtődött, emiatt vedlette le ruháit, ezért hajlottak meg csontjai, nőtt szaru tagjain, durva szőr a bőréből, dülledt ki nagy, barna szeme koponyájából. Azért, hogy vágja a füvet, mert a létnek ez az egyetlen értelme van csak. Ez volt hát az utolsó, és legfontosabb  szabály, amit Doboz megfogalmazott.

Később, már alkonyatkor, mikor Pán, a boszorkány fia előjött a házból, és éleset füttyentett, mire az erő minden vadja a környéken megdermedt, egy szarvast kivéve, szelíd hátasát, mely átkocogott a sűrűn, hogy elérje a kert végét, és a férfi felment hozzá, a kerítéshez, és lepillantott a szépen elrágott kertre, végignézett a megtisztított területen, és észrevette a sarokba behúzódó, és boldogan emésztő Dobozt, intett neki, és mondta is, gyere pajtás, visszaváltoztalak, de a férfi, vagyis az, ami egykor férfi és ember volt, nem moccant, sőt, mintha megrázta volna félig kecskére, félig tehénre emlékeztető fejét, mire Pán felnevetett, majd felült szavasára, és visszatért az erdőbe.

vége