A gyerekkorom leginkább rettegett horrorfilmes jelenete a Gonosz halottból az, amikor a pincében tartott démon a csapóajtó résén át gúnyosan beszél a társaság embernek maradt tagjaihoz, és az ajtót lezáró láncot rázza. Mai szemmel persze már némiképp vicces a maszk és a színészi játék, de a szituáció, a horror, a reménytelenség és a döbbenet olyan intenzívnek tűnik még mindig, hogy megértem azt a rettegést, amit tizenöt éves énemben kiváltott. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, a Piedone filmeken, Vukkon és a Csillagok háborúján felnőtt esztétikai vagy inkább általános befogadói mivoltunkat sokként érte, amikor pár jelenettel korábban Cheryl megfordult, és feltárta eltorzult arcát, és ezzel elindította a gore tombolását. Mindez onnan jön, hogy a film kamaszfiúk közt sokat emlegetett része, a Cherylt az átváltozása előtt megerőszakoló faág képe némiképp feldereng  a lenti írásban, de persze ez a novella egészen máshonnan indul és máshova érkezik. A fő félelemforrás klasszikusan az lenne, hogy mit talál a főhős a pincében - de a fókusz áttevődik arra, ami nincs ott. A búcsúdramaturgia, amikor valaki hátrahagy valamit, ami beindítja a cselekményt, eléggé kedvelt fogás a horrorban is, és én is élek vele sokszor. Ez az ismétlődés számomra nem problematikus, hisz úgy vélem, az írás maga nem más, mint jól ismert elemek és panelek végtelen variációja.

Amikor az anyja elmondta, hogy Ilonának van egy testvére, akit a pincében tart, Ilona még nem tudta, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük.

Most már nincs sok hátra, lányom, ideje hogy elmondjak valamit neked, kezdte az anyja azon a szürke délutánon, mikor odakinn, a kórház falain túl a szél cibálta a fákat, és az eső hullámokban verte az ablak üvegét. Ne beszélj ilyeneket anya, mondta Ilona, és egy nedves kendővel megtörölte az anyja homlokát, majd a szívószállal megitatta, ellenőrizte az infúziót, melyben láthatatlanul ott gomolygott a fájdalomcsillapító, ami nélkül az anyja üvöltött és sírt volna és az öklét harapdálta volna, és megigazította a párnát a haldokló feje alatt, mert akkor már napok óta, mióta szinte beköltözött az ágy mellé, már csak így gondolt az anyjára.

Vannak dolgok, mondta most az anyja csöndesen, amit az ember nem is annyira szégyell, inkább önmaga se hiszi, hogy egyáltalán megtörtént, na ilyen ez is, de most már minden mindegy, és ezért jobb ha tudod, felnézett a lányára, a jobb szeme sarkából lassan kiszivárgott egy könnycsepp, hogy van egy testvéred, mondta még halkabban. Ott tartom, a pincében, a házam alatt.

Ilona kissé hátrébb húzódott, mintha az anyja szájából előgomolygó áporodott gyógyszerszag zavarná, noha azt már megszokta az elmúlt napokban, majd átnézett a fal mellett fekvő másik betegre, egy nyugdíj előtt álló tanárnőre, de az aludt az erős fájdalomcsillapítótól. Nem tudhatta, hogy másnap, mikor utoljára lép be a kórterembe, hogy összepakolja a kis éjjeliszekrényből az anyja holmiját, az asszony sírva fakad, hisz a gyászoló lányban, a friss és egyelőre kissé merev fájdalomban Ilona arcán a saját sorsát látja majd.

Ne mondj ilyeneket, anyám, kérte most Júlia a beteget, de az hárítólag felemelte kezét, csak hallgass meg, kérte, csak hallgass, parancsolta, majd belekezdett, azokra az időkre emlékezve, mikor kiköltözött Siromba, az erdő melletti házba, a válása után, ahova a volt férje nem követte, mert még a címet se árultam el neki, mondta dacosan, de nem is hiányzott, kinek hiányzik a verés. Ilona végisimított a vékony kis test mellett fekvő karon, hagyjuk ezt anya, rég volt már, kérte szelíden, mire az anyja felriadt emlékeiből, és megragadta a kezét, menj vissza a házamba, és menj le a pincébe, engedd ki a testvéredet, engedd ki őt az erdőbe, kérte a lányát, mert ő oda tartozik, onnan jött. Tíz másodpercig egymás arcába bámultak, a lány az őrület jegyeit kereste, az anyja az ígéretet várta, de végül Ilona kivonta magát a szorításból, kitől van a testvérem, kérdezte sóhajtva, és olyan grimaszt vágva, mint aki enged egy akaratos gyermeknek valami különösen buta játékban. Hát éppen ezt akartam elmesélni, bólintott az anyja, majd ismét a múltba révedt, ami olyan volt, mintha a takaró alól kimagasló két lábfejét nézné.

Amikor kiköltöztem, tavasz volt, és az erdő a ház mögött épp burjánzott, nem tudok jobb szót, minden zöld volt, bokrok, füvek, fák, főképp a bodza, annak olyan erős, növényi szaga volt, hogy ha beszívtam, megrészegültem tőle, éreztem, minden tagomat eltelíti, gyakran csak kimentem a kertkapuba, és ott álltam órákon át, megrészegülve bámultam bele az erdő zöld szövetébe, és mélyeket lélegeztem, mondta az anyja olyan szépen artikulálva, amilyen szépen fordított, hisz neki köszönhette a magyar nyelv jó pár kortárs és régebbi svéd, norvég és dán szerző átültetését, emellett lektorált is, nem csoda, hogy Ilonát mindig is elbűvölte az, ahogy az élőbeszédben kanyarította, gubancolta és végül kisimította mondanivalóját.

Abban az első, magányos időszakban az erdő volt a mindenem, a vígasztalóm, kimentem az erdő szélére, és csak álltam ott, mint akit megbabonáztak, folytatta az anyja, majd összeráncolta homlokát, mert valami kellemetlen jutott eszébe, és nem is gondoltam volna, hogy ezzel az áhítattal megidézem őt.

Elakadt a szava, és Ilona megijedt, mert az arca hirtelen olyan merev lett, akár egy halotti maszk. Kit, kérdezte sietve, mire a másik összerezdült, mint mondasz kérdezte az anyja zavartan, kit idéztél meg anya, kérdezett vissza a lány, vagy inkább nő, hisz immár harminc éves volt, titkárnő egy szállítmányozó cégnél, a fővárosban, kissé szürke, kissé átlagos, de egyébként majdnem csinos jelenség, akinek azonban valamiért soha nem akadt szerencséje a férfiakkal.

Őt, mutatta most a szemközti falon az anyja, és Ilona akaratlanul is követte a kar ívét, de nem látta, csak a rossz glettelés árnyékait, és ekkor feltámadt a vihar, megrezdült az ablaküveg, odafordult, így már nem láthatta a falon életre kelő jelenetet, csak anyja szavaiból következtethetett rá, egy délután, mikor már alkonyodott, május vége felé kimentem ebbe az erős zöldszagba ismét, és ott, a kerítés mögött leheveredtem a sarjadó fűbe, és néztem az eget háton fekve, hallgatva a méhek dongását, egy távoli madár rikoltozását, aztán el is szenderültem, öt vagy tíz percet, jó volt ott, jobb, mint abban a sötét és hideg házban, ezeket a falusi házakat direkt élhetetlenre csinálták, de hát ez te is tudod, ott laktál.

Az anyja elhallgatott, és ismét a lányára pillantott, végigsimította tekintetével, Ilona szinte érezte szeretetét a bőrén, sajnálom kislányom, hogy nem adhattam jobb életet neked, mondta, mire Ilona a fejét rázta, és letörölt egy könnycseppet szeme sarkában, anya, jó életem volt, jó életem van, válaszolt, de látta, hogy a másik nem hisz neki, ezért, hogy elterelje  a figyelmét, hogy témát váltsanak, visszakérdezett, ezt később persze megbánta, mi történt, mikor elaludtál azon a délutánon a fűben.

A kérdésre az anyja elmosolyodott, és a mosolyában volt valami kéjes, amitől Ilona azonnal kizökkent az iménti, meghatott hangulatból, és önkéntelenül is elfordította fejét, mint amikor két napja bekísérte anyját a zuhanyzóba, és az levette a hálóingjét, felfedve a csupa bőr és csupa csont testet. Csak a szavak elől most nem tudott elbújni, jöttek könyörtelenül, az történt, mondta az anyja, hogy maga az erdő jött el hozzám, ő lett az én udvarlóm, uram, szeretőm, először csak kis cirógatások voltak, arra ébredtem, hogy indák és kacsok tekergőznek a lábfejemnél, majd virágok sarjadtak a fű közül, rám hullott szirmuk, mintha boldog és új asszonyként templomból léptem volna ki épp, aztán közelebb jöttek a bokrok, és a fák, és ágaik és lombjuk összefonódott egy nagy, erős testté, mely a földön kúszva ért el hozzám, rám feküdt, egyenesen az ölembe, nekem feszült, és éreztem, hogy odalenn belém erőszakolja egy kis hajtását, egy vékony indáját, mely felfelé törekszik, egyenesen a petefészkemig, hogy ott a végéből kicsöppentse azt a zöld növényi nedvet, azt az apró kivonatot, amiből aztán kilenc hónappal később megszületett a testvéred.

Csönd lett, Ilona zavartan kereste a szavakat e monológ után, az anyja mosolya, az álmodozó tekintete szinte elviselhetetlen volt most számára, azt akarod mondani, kérdezte végül, hogy az erdő jött el hozzád, és megerőszakolt, és ismét hátrafordult, de szerencsére a másik beteg továbbra is aludt. Az anyja a fejét rázta, nem volt az erőszak, inkább birtokba vette a testem, hisz mind az erdőből származunk, mind a részei vagyunk, ő csak visszavette azt, ami az övé, és megáldott az utódjával, a követével, akit elküldött az emberi világba, képviselje őt, mutassa meg, hogy mire képes.

És te megszülted ezt a testvért, szögezte le Ilona kétkedve, de miért nem láttam őt soha a házban, miért nem hallottam őt soha.

Lent tartottam a pincében, szabadkozott az anyja, más gyerek volt, mint a többiek, el kellett rejtenem, mert ez a világ még nem kész rá, hogy megismerje Linát.

Lina, kérdezett vissza Ilona, és e név valami rég elfeledett emléket indított meg benne, így nevezted el a testvéremet, mondta, és az anyja nem válaszolt, csak nagy sokára, igen, és ezért volt, hogy az általános iskola után téged kollégiumba adtalak, aztán meg ugye jött a főiskola, szóval elkerültél otthonról korán, és ez így volt jó, nem akartam, hogy megzavarjon ez az egész, nem tudtam, hogy fogadnád, főképp azért, mert ő annyira más mint mi, emberek.

Kis ideig hallgattak, hallgatták, ahogy az eső veri az ablakot, mert be akart jönni a szobába, és az anyja vágyakozva nézte a kinti, sötétzöld lombokat, azt akarta talán, hogy az eső hidege az arcát érje, és beszívhassa mellé a kórház frissen nyírt gyepének zöld kipárolgásait, de akkor ez már nem volt lehetséges, mert aznap este rosszabbodott az állapota, és hajnalra meghalt, nem volt vele senki, csak jó másfél órával később fedezte fel a görcsbe meredt testet a nővér, de most még lélegzett, és itt volt, és azt mondta, menj el, és engedd ki őt a pincéből, engedd vissza az erdőbe, az apjához, kérte a lányát, és hogy nyomatékosabbá tegye, megragadta Ilona kezét, ez az utolsó kívánságom, és a titkárnő, aki soha nem találkozott még előtte ilyesmivel, mert az ilyen dolgok ritkán adódnak az életben, bólintott, és úgy tett, mint aki belemegy a játékba, a képzelet és a betegség diktálta őrült szavak furcsa szövevényébe, rendben van, anya, megígérem, így teszek.

Akkor és ott még nem tudhatta, hogy másnap, miután végez a hivatalos papírokkal, és rendelkezik a hamvasztásról, és az anyja cuccait berakja a Suzuki csomagtartójába, és beül a volán mögé, majd kihajt a kórház előtti kereszteződésbe, ahonnan indulhatna a főváros felé, a nyolcadik emeleti panellakásába is, vagy indulhatna jobbra, Sirom irányába, az anyja kihűlt, üres és sötét házába, nem tudhatta, hogy sokáig gondolkodik majd, melyik irányt válassza, végül mélyet sóhajtva jobbra tér, maga se értve miért, talán babonából, mert a halottnak tett ígéretet teljesíteni kell, legyen bármennyire is őrült a kimondott szó, ezért aztán a pásztói kórháztól elautózik az alig félórányira lévő faluba, be, a hegyek közé, az erdő birodalmába, mely olyannyira rabul ejtette anyja képzeletét.

Mikor már közeledett Siromhoz, a kanyargó út közeiben beláthatott a zöld, júniusi vadonba, és leengedte az ablakot, hogy bejöjjön az az illat, amiről anyja mesélt. Remélte, valami hasonló, fennkölt hangulat átfut rajta is, de nem érzett semmit, és azt sem sejtette, amikor áthaladt a következő íven, hogy ez a kanyar végzetes lesz számára.

A falu olyan volt, mint legutóbb, sáros, szürke, üres, az utcákon nem volt senki, itt-ott kutya ugatott a kerítés mögül, de mindez elcsöndesedett, mikor leparkolt anyja háza előtt, kinyitotta a nyikorgó kaput, majd felsétált a tornácon, és a zárba illesztette a kulcsot.

Sokáig tett-vett a lakásban, rendezgette a dolgokat, és amikor a ruhásszekrényhez ért, ahonnan előjött a jól ismert anyaszag, nem bírta tovább, elkezdett bőgni, elterült a kopott szőnyegen, és az egyik szék lábába kapaszkodott, mert úgy rázta a zokogás.

Idegen volt a ház, mivel gyereként elhagyta, és azóta csak hétvégékre tért haza, de a szagok, a sarkok és az ablakokon betűző fény esése megnyugtatóan ismerősnek tűnt, csak persze az anyja teste, a mozgása, a halk duruzsolása hiányzott belőle. Délután lett, mikor ráébredt, nem halogathatja tovább a dolgot.

A pince lejárója a kamrából nyílt, nyolc vagy tíz betonlépcső, odalenn régi autógumik, pár polc, egy nagy munkaasztal, villogó neon fogadta. Alaposan körbenézett, és csak sokadszorra fedezte fel a sarokban álló szekrényt, ami valamelyik selejtezésnél kerülhetett le ide. Kinyitotta, és a por az arcába csapott a bundákból, kosztümökből. Már fordult volna el, de még előbb beletúrt a szövetek közé, szétválasztotta őket, és ekkor meglátta a szekrény hátsó falába vágott, félember méretű nyílást, és megdermedt.

Jó pár percbe telt, míg kiszedte a ruhákat, majd csak állt a nyílás előtt, ami befelé vezetett a falba, a konyha alatti részbe, ami alá már nem terjedt ki hivatalosan a pince. Végül fogta a munkaasztalon lévő elemlámpát, mellé bekapcsolta a mobilján a fényt, és térdre ereszkedve bemászott a nyílásba, ami hamarosan kiöblösödött, mert egy apó kis helyiégbe jutott, és itt Ilona döbbenten felállt, és körbefordult. Ágy, kisasztal, tükör, polc, tele játékkal. A szobácska az ő hajdani lányszobájának tükörképe volt, leképezte azt, amire emlékezett, ami odafent volt tizennégy éves koráig, és amit az anyja megszüntetett annak idején, miután ő elment tanulni idegen városokba, most csak egy ágy volt bene és egy könyvespolc, Ilona ott aludt hétvégenként, és a sarokban kezdte felhalmozni dobozokban a cuccait, amik nem fértek a fővárosi létben.

Anya, mit  tettél, kérdezte a szobától a nő, és leroskadt az íróasztal melletti székre, és míg próbálta megérteni e föld alatti rejtekhely igazi jelentését, keze automatikusan kinyúlt az asztalon lévő dolog felé. Egy baba volt, az anyja készítette, rongyokból, kerti slagból, összetákolt alak, egy torz forma, egy gyermek, melynek karjai zöld csőben végződtek, és a szeme helyére két elszáradt szirom volt ragasztva.  

Lina, suttogta a nő, hát itt vagy, és arra gondolt, hogy az anyja talán öregkorában már olyan vágyakkal és képzetekkel viaskodott, melyek orvosi kezelést igényeltek volna, ha egy kicsit jobban figyel rá, segíthetett volna neki, de ő elment, itt hagyta egyedül, a testvéréről szőtt ábrándjaival, Linával, aki mindig itt volt neki, csak le kellett jönni ebbe a titkos helyiségbe, ami nyilván a pince része volt, csak elfalaztatta, csak be kellett mászni ide, hogy azzal a kislánnyal legyen, akit mindig is akart. Az erdő gyermekével.

Kivitte a babát a házból, és már majdnem indulatosan a kukába dobta, de aztán egy madár éleset rikoltott a fák közül, panaszosan, szinte fájdalmasan, és talán emiatt volt, hogy hátrament, az elvadult kert romjain át a kertkapuhoz, és kinyitotta a rozsdás lakatot, majd sétált pár lépést, az erdő széléig, de itt önkéntelenül megtorpant.

Inda kezű Lina, visszaadlak az apádnak, motyogta, majd felnevetett, hosszú hónapok óta először, és a babát bedobta az erdőbe.

Ott és akkor is tudta már, hogy a Lina az Ilona név egyik verziója, és persze az is furcsa volt, hogy a gyerekkora, amikor az anyjával a házban élt, ennyire a homályba veszett, meg nyilván feltűnhetett volna neki az, hogy a szoba a pincében mennyire ismerős, de ezekkel nem törődött, meghirdette a házat egy pásztói ingatlancégnél, és a sebhelyes arcú, furcsán vonzó ingatlanos pár hét múlva talált is vevőt neki.

Nem tudhatta előre, hogy majd az adásvételi szerződés aláírásának napján, mikor hazafelé autózik az erdei úton, a hatodik kanyarban egy részeg sofőr át fog térni az ő sávjába, amitől megijed, és félrerántja a kormányt, és két fa közt az út menti meredélybe zuhan, szép, íves száguldással, és az erdő és a sötétség elnyeli majd őt autóstul, mindenestül, a másik sofőr pedig, aki ügyesen visszakormányozza járművét a sávjába, mindebből semmit nem lát, mert a kanyar íve eltakarja előle a balesetet, amit okozott.

És Ilona ott fekszik majd az út melletti horhos alján, tökéletes takarásban, az autó összeroncsolva pattog és sistereg körötte, elől, a motorban előbb csak apró lángok, majd mind fényesebb ragyogás kél, ami elől nem lehet elmenekülni, a kocsi a jobb oldalán állapodott meg, a vezető oldali ablakokon az erdő földje nyomult be, a szélvédőt egy nagy bokor torlaszolja el, az anyósülésnél lévő ajtót pedig hiába rángatja, behajlott a zuhanástól. Próbálja kitörni az üvegét,  cipőjével rugdossa, de nem megy, és ekkor már elég nagy a füst  az utastérben, a lángok felbukkannak alul, a pedáloknál, és elől is, a szélvédőnél, a bokor közeiben, pár pillanat, és már nem lesz semmi, csak fény és füst, és ez a szörnyű vas-csapda kezd felforrósodni, így Ilona rájön majd, hogy meg fog halni, ilyen ostoba és lehetetlen módon, amitől nagyon dühös lesz, olyan dühös, mint régen, gyerekkorában, ami miatt az anyja a pincébe zárta büntetésből, jut eszébe, miközben a kezei megnyúlnak, zöld indákká válnak, körülfonják az meghajlott ajtó keretét, és egytelen rántással szétszakítják a fémet, mint egy konzervdobozt, felnyitva a kocsi testét, amiből köhögve, fulladozva kibukhat végre az erdő talajára, hogy aztán itt, az avar, a föld és a zöld, hersegő növények ismerős keretében végre visszakapja az igazi apját. 

2022