Virrasztás

leanyBizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.  

 

 

Még csak késő február volt, de a földből már erős, zöld hajtások törekedtek a késő délutáni nap felé. Olyan éles, kontúros fény hull a lányra, Rozálra, amitől az arca némafilmek sztárjára hasonlított, vészjósló és rideg volt –  de ezt a drámaiságot aztán részben kioltotta a nagy, fekete, öregasszonyos kendő, mely eltakarta egész felsőtestét. A templom falának dőlt, míg Füredy Zoltán rajzolta, az anyja odabenn takarította a templomot, melynek illendően szélesre tárt ajtaján át hideg, téli tömjénszag jött rájuk.

– Mit csinál az úr a faluban – kérdezte a lány, mikor már túl voltak a kezdeti viccelődésen és csipkelődésen. A férfi a templomot jött fel megnézni a hegyre, amikor a másikat odakint találta a küszöbön, épp egy rongyot rázott ki. Zoltánt azonnal megfogta a kontúros szépsége. Jó negyedórába telt, míg a  piruló lányt és a sötéten hallgató anyját meggyőzte, hogy Rozál álljon modellt neki, mutatnia kellett a jegyzetfüzetében a többi rajzot, amit az elmúlt két napban csinált a siromiakról.

– Tudja maga, mi az, hogy szociográfia – kérdezte a fiatalember, mire lány megcsóválta fejét. – No, az olyan regény, ami bemutatja a falusi ember életkörülményeit, hogy mitől szenved, minek örül, miben hisz, mindent, ami fontos az életében, de legfőképp a szegénységet – mutatott körbe a férfi, és rögtön elszégyellte magát, hisz jó, meleg háromnegyedes kabátja, nyakkendő nélküli fehér ingje és öltönye, meg a vastag talpú bőrcipője épp eléggé megkülönböztette a falubeliektől, nem kellett volna még a vagyoni helyzetet is felhoznia, de a lány láthatólag nem akadt fenn rajta. – Hát ilyen könyvet biztosan nem olvasnék, nagyon unalmas lehet.

A férfi megvonta vállát: – Vannak benne babonák is, hiedelmek, azok se érdeklik? – kérdezte hunyorogva, mire a lány bólintott: – Az má’ talán érdekesebb, mink itt Siromban eléggé félünk a holtaktól.

Zoltán bólintott: – Igen, ezt tapasztaltam, a tegnapi gyűjtésen szép számmal lejegyeztem pár ilyen hiedelmet, nagyon színes az itteni emberek fantáziája.

A lány durcásan elhúzta száját: – Maga most gúnyolódik rajtunk, pedig a holtakat komolyan kell venni.

A férfi egy kissé oldalt lépett, hogy más szögből is lássa őt: – Nem gúnyolódom, és komolyan veszem a holtakat, higgye el, tavaly halt meg feleségem.

A lányban benne akadt a szó, noha mondani akart valamit, aztán elnyelte, helyette nagy sokára kibökte: – Bocsássék meg.

Zoltán kiigazította az alak haját egy kis satírozással, majd összezárta a füzetet: – Semmi baj – válaszolta, miközben közelebb ment a lányhoz –, tudja, ő volt az egyetlen, aki igazán szeretett e világon – komor arcán mosoly sugárzott fel az emlék hatására: – Képzelje, úgy becézett, hogy Zolticska, most mondja meg, csak egy jó feleség tud ilyen vicces becenevet adni, nem?

A lány bólintott, aztán megnézte a képet, és kihívta az anyját is, hogy nézze meg, milyen élethű lett, aki csak hümmögött, mire Zoltán adott neki ötven fillért, ettől aztán megenyhült. Már búcsúzkodtak, amikor énekszó csendült a templomdomb aljából, és fekete ruhás emberek kis csoportja indult meg feléjük.

– A holnapi temetés miatt jönnek – mondta a lány szomorúan –, mink is amiatt takarítjuk a templomot.

– Menj, és fűts be a kályhába – szólt rá az anyja –, cudar hideg lesz éjszaka a virrasztókra.

A pár fős menet egy nyitott koporsót cipelt, amiben halovány, Rozállal egykorú leány feküdt. Mézszőke haját hátrafonták, arca természetellenesen pirospozsgásnak tűnt.

– Miben halt meg szegény teremtés? – kérdezte Zoltán elfogódottan, és levette szőrmebélésű kucsmáját, amit a pásztói állmáson vásárolt egy zsidó vándorárustól.

– Anna? – morogta az asszony, majd keresztet vetett –, ő semmiben.

Ekkor a menet már félúton járt, átjöttek a templomot övező, félember magas kőfalon, így jól láthatták, ahogy a koporsóban fekvő felnyitja szemét, és megtörli vagy inkább megvakarja állát. Zoltán felszisszent döbbenetében: – Mi ez? – nyögte, mire az asszony elégedetlenül nézett fel rá: – Az ikertestvére halt meg, Veronika.

A menet élén bandukoló idősebb házaspához sietett, magyarázott nekik valamit, akik erre Zoltán felé pislogtak, majd a férfi előre jött, és illendően köszöntötte. Sovány arcú, deresedő hajú parasztember volt, szeme vizenyősnek tűnt a sok sírástól: – Bocsásson meg az úr, hogy megzavarjuk, és engedje már meg, hogy elmagyarázzam, mi folyik itt, Bozsik Péter vagyok.

Zoltán megfogta a felé nyújtott kezet, bemutatkozott, majd míg a többiek bevitték a nyitott koporsóban fekvő leányt a templomba, döbbenten hallgatta azt, amit Anna apja előadott: – Mi már csak ilyen babonás népek vagyunk, én se hiszek ebbe, de jobb, ha az asszonyok megnyugszanak, ők meg nagyon komolyan veszik az ilyesmit. Tegnap halt meg Annácska testvére a Veron, és csak holnap lesz a temetés, mert addig nincs pap. Azt tartják mifelénk, hogy a lélek ilyenkor szabadon van, kiszakad a testből, és itt kószál a faluban, nem okoz galibát, csak akkor, ha az elholtnak ikertestvére van, mert akkor mindenáron be akar férkőzni annak az élőnek a testébe, és erre módja is van, ha testvére elalszik. Ezért mi, siromiak ilyenkor két dolgot teszünk: eljátsszuk, mintha a másik is megholt volna, ezt látta most az úr, szépen felravatalozzuk az élő leányomat a templomban, hogy ezzel megtévesszük a halottat, másrészt – ha e tévesztés nem sikerülne – Annácskát nem hagyjuk elaludni, tegnap óta virrasztunk felette, ahogy a család többi tagja meg Veronika felett virraszt.

– És meddig csinálják ezt? – kérdezte Zoltán elővéve jegyzetfüzetét.

Az apa intett a másik domb felé, ahol a fenyvesek közt keresztfák meredeztek: – Holnap eltemetjük a lányomat, ekkor a lélek megtér a föld alá a testtel. És akkor már Anna is alhat.

A férfi otthagyta őt a templomkapuban, Zoltán pedig lejegyzett mindent, aztán bement a hűvös, belső térbe, és leült a hátsó sorban. Az oltár mellett, balra barátságosan pattogott egy kis kályhában a tűz, a lemenő nap fénye az épület tájolása okán az ajtón át sütött be, egyenest az oltár elé, ahol most a rokonok deszkabakokat állítottak, azt fekete posztóval vonták be, és végül erre engedték a koporsót. Anna e műveletek alatt végig nyitott szemmel feküdt a helyén, és hol a mennyezetet, hol – fejét kissé megemelve – Zoltánt bámulta, néha szégyenlősen el is mosolyodott. Mikor az elrendezéssel végeztek, az apja székeket állított a koporsó köré, amire leült három öregasszony, és imádkozni kezdtek. Kimenőfélben az apa megállt Zoltán mellett: – Visszamegyünk az igazi halottunkhoz – magyarázta csöndesen –, itt a rokonok virrasztanak majd, és vigyáznak lányomra.

– Ha megengedi, én is részt vennék a virrasztásban –  ajánlkozott a fiatalember, mire a férfi rövid gondolkodás után biccentett: – Elkél minden segítség – kezet fogtak, aztán a gyászolók kimentek a templomból, amelyet most betöltött a fa pattogása és a vénasszonyok motyogása. Rozál anyja egy vizes ronggyal áttörölte az oltárt, addig a lány beült Zoltán mellé a padba, és fázósan megborzongott: – Nem tudnék ott feküdni egész álló éjszaka – mondta szomorúan. – De megértem Annát, hogy bármit megtesz, csak szabaduljék.

– Hát maga is hisz ebbe – kérdezte tőle Zoltán csöndesen.

Rozál végigmérte őt, láthatólag vívódott, majd halkan, szinte súgva válaszolt: – Elhiheti, jobb az elővigyázatosság, főképp, ha Veronikáról van szó, mert képzelje, Anna és Veronika olyanok voltak, mint a tűz és víz, tudom, hisz pajtások voltunk Annával, de Veronika ki nem állhatott, rossz, gonosz lány volt, már korán a férfiak után koslatott, az apja szégyellte is nagyon, úgy is halt meg, hogy Pestre akart szökni valami legény után, mi nem ismertük, a szomszéd faluból való volt, és az állomáson a vonat elé esett – még közelebb hajolt Zoltánhoz, aki a vastag kendő alól megérezte a mosdatlan fiatal test páráit, és akaratlanul is visszatartotta lélegzetét: – De azt is mondják, nem esett, hanem inkább megesett, és azért ugrott a sínek közé, érti az úr, ugye…

A fiatalember nem válaszolt, csak hümmögött, de Rozál úgy vélhette, mindez nem elég magyarázat: – Na, ha egy ilyen lány akarna beköltözni a testembe, hát én is inkább virrasztanék egy koporsóban egész éjjel.

– De hogyan tudna egy halott…– kezdte volna Zoltán, ám ahogy a másik finom metszésű, ám mégis valahogy erőszakos és konok arcába pillantott, benne akadt a szó.

Később Rozál és az anyja elmentek, előtte még nagy, vastag gyertyákat hoztak, magas fémtartókban, azokat állították fel a koporsó és a virrasztók körül, és meggyújtották őket. A sárga fényben, a kályha vörös izzásával, a csöndet megtörő asszonyi motyogásban a fiatalemberen középkori hangulat lett úrrá, és azon kapta magát, hogy a templom sötét sarkait fürkészi, árnyak libbenek szeme elé, testetlen, áttetsző leányalakokat vélt felfedezni a sárga fénykörön kívül. E képzelődések közepette meg is éhezett, meg eszébe jutott, hogy vendéglátójának, a bírónak milyen jó szilvapálinkája van, ezért felkelt a padból, az öregasszonyokhoz ment, illendően köszönt, és előadta, félig nekik, félig a koporsóban fekvő és piruló leánynak, hogy ha megengedik, éjféltájt visszatér, lerajzolni őket.

Az egyik asszony bólintott: – Jőjjék csak az úr, én itt leszek – mondta, majd lehajtotta ismét a fejét, és folytatta az imáját, mire Zoltán kiment  a templomból, lebotorkált a sötét utcákon a bíró házáig, ahol az asszony meleg levessel és az ember pálinkával várta őt.

Vacsora után kimentek a tornácra, mert a bíróné nem tűrte odabenn a pipafüstöt. Egy sárga petróleumlámpa világította meg előttük a kopár udvart, azon túl a falu feketeségbe, és kutyagutásba burkolódzott. Zoltán elmesélte a templombéli jelenetet, és hogy vissza akar térni a virrasztókhoz. A bíró feszengve hallgatta, majd mélyet szívott a pipájából, és a csillagos ég felé fújta a füstöt: – Nézze, mi valóban babonás emberek vagyunk, ezt elismerem. Én nem bolygatom ezeket a dolgokat, mert azért a régi öregektől sok okosság is származik, nem tagadom, de hozzáteszem mindig: sok butaság is. És amúgy meg úgy vagyok vele, hogy az ilyen hiedelmek majdhogynem egy tálon vannak nálam az atomról vallott nézetekkel, vagy azzal, hogy a csillagok izzó gömbök irdatlan meszeségben – bökött pipája szárával a sötét égboltra.

Zoltán elsétált mellőle, hogy a lámpa fénye ne zavarja meg a csillagvilág elképesztő gyönyörűségét: – De az ember előbb-utóbb eljut oda, fel, a csillagokba, és megtapasztalja majd őket, vagy épít olyan erős mikroszkópot, amivel az atom szerkezete is láthatóvá válik akár az általános iskolában – vetette ellen szelíden, majd elvékonyodó hangon hozzátette: – Ám mikor lesz az, hogy a halott lelket megpillanthatjuk?

– Én azt kívánom, sose legyen ilyen – válaszolt a bíró.

– Én mindent megadnék, hogy a feleségemmel újból találkozhassam – bukott ki a fiatalemberből a bánat, és erre sokáig nem szóltak, mert a előző este Zoltán már elmesélte a bíróéknak a veszteségét, aminek épp ezekben a napokban volt évfordulója, és ez nagyon megviselte őt, nem csoda, hisz a temetés után még ideggyengeséggel is kezelték. Érezve, hogy milyen melodramatikusnak tűnt panasza, a fiatalember végül megtörte a csendet: – Ez a halott leány, ez a Veronika, tényleg olyan cudar teremtés volt?

A bíró megvonta vállát: – Hát, mesélik, hogy gonosz volt, már kisgyereként rosszalkodott, mellette Anna egy kisangyalnak tűnt, bár szerintem ilyen nagy eltérés nem volt. A lényeg, hogy aztán, amikor nagylányok lettek, akkor aztán Veron végképp elromlott – oldalt nézett, hogy az ajtó be van-e zárva, nem hallja-e felesége: – Azt is hallottam, hogy falubeli, nős férfiakkal is kikezdett, például a jegyző fiával.

– Nem nevezném emiatt gonosznak, inkább eltévelyedettnek – jegyezte meg Zoltán tűnődve, de a bíró kapott a szón: – Na, várjon csak, nekem is volt vele egy esetem a patakarton. Mentem lefelé, még tavaly nyáron, déltájt, hát látom, ott alszik az árokparton a félbolond pásztorgyerek, a patakban a birkái, ez a leány, ez a Veronika meg a fiú lábához dugdosta a szalmát, amit talált a környéken, és már veszi elő a gyufáját, hogy meggyújtsa, ha nem szólok rá, megpörzsöli a szegény elmeháborodott talpát álmában. Most mondja meg, milyen jellem ez, ha nem gonosz.

Ebben maradtak, aztán eldiskuráltak egyebekről, végül bementek a házba, ittak egy kis pálinkát, Zoltán még maradék kávét is az ebédről, majd a bíróék lefeküdtek, a fiatal író meg nekilátott az aznapi jegyzeteit kitisztázni. Mikor a nagy falióra éjfélt vert, felöltözött, és kiment a csípős hidegbe, magával víve egy botot a kutyák és egy peróleumlámpát a sötét ellen.

Amikor a templomba ért, az ügyeletes, virrasztó öregasszonyt a koporsóra dőlve találta. Anna szintúgy aludt. Gyengéden megrázta a vénasszony csontos vállát: – Néne, menjék haza – súgta neki, de erre leány is felébredt, édesen nyújtózott.

– Elaludtunk? – eszmélt az öregasszony, majd gyorsan keresztet vetett, végül felállt, megfogta a lány kezét. – Anna, jól vagy-e, aranyom? – kérdezte tőle.

– Nincs semmi bajom, Maris néni –válaszolt az kissé álmosa hangon: – Csak kényelmetlen ez az ágy.

– Még egy kicsit bírjad – bólogatott a másik, majd félrevonta Zoltánt. – Haza nem megyek, de hátul, a sekrestyében hunyok egy kicsit, ha marad addig az úr.

Zoltán bólintott: – Menjen csak néne, ittam kávét, én bírom.

A másik a koporsóban fészkelődő leányra nézett: – Ne hagyja elaludni, most szerencsénk volt, ki tudja, legközelebb hogy lenne – azzal otthagyta őket, Zoltán meg visszament a koporsó mellé, leült, letette maga mellé a petróleumlámpát, hogy még nagyobb fény legyen, majd a lányra nézett, aki a plafont bámulta.

– Furcsa dolog ebben a koporsóban feküdni, amiben holnap eltemetik a testvérkémet – monda nagy sokára Anna. – Maga biztosan kinevet minket, buta falusiakat  – tette hozzá gunyorosan.

– Dehogy – csóválta fejét a fiatalember –, mindenki abban hisz, amiben akar, tiszteletben kell tartani a másik ember elképzeléseit a világról.

– De szépen mondta, látszik, hogy könyveket ír – sóhajtott álmosan a lány.

– Még nem írtam egyet se, ez lesz az első, Siromról szól majd – jegyezte meg Zoltán, majd óvatosan irányt váltott: – Tényleg olyan cudar volt, a testvére? – kérdezte a fekvőtől, aki egy kis ideig nem válaszolt, majd felkönyökölt, amitől szőke haja kibomlott, arcába hullt, és Zoltán végre észrevette, milyen szép.

– Nem szeretnék rosszat mondani róla – kezdte Anna lassan, valahova a fiatalember mögé figyelve a sötétbe –, de az biztos, hogy nem olyan volt, mint én. Mondtam neki sokszor, ne csináld Veronika, ez nem lesz jó, de nem hallgatott rám, sőt, még csúfolt is, hogy minek szenteskedem, úgyse tudja meg senki, ha rosszat teszünk. Erre mondtam neki, dehogynem Veronika, a magasságos Úr mindent tud, és megítél majd minket holtunkban. Tudja mit válaszolt erre?

Zoltán kihúzta magát ültben: – Nem. Mit?

– Hogy őt nem érdekli az Isten, csak az, ami most van, az számít. Az, hogy mi lesz velünk a halálunk után, az nem fontos.

–  Hm, érdekes karakter lehetett a maga testvére – jegyezte meg a fiatalember, közben pedig leírta a lány szavait, mert úgy vélte, ezt a párbeszédet beépítheti a szövegbe.

– De beszéljünk másról, maga Pesten él, ugye? Milyen ott az élet, mit csinálnak az ilyen lányok, mint én – kérdezte Anna, és visszahanyatlott párnájára, a fiatalember pedig mesélni kezdett neki a fővárosról, a kávéházakról, a korzóról a Duna-parton, a körúti boltokról, a villamosokról, meg mindenféle egyéb dologról, amikkel el tudta kápráztatni ezt a szegény, egyszerű lányt, akinek az öregek babonája miatt egy koporsóban kell tölteni az éjszakát.

Mikor kifogytak a szóból, Zoltán felcsiholta a kis kályhában a tüzet, aztán a fal mellől, hogy meglegyen a kellő perspektíva, lerajzolta a gyertyák fénygömbjében lévő koporsót, benne Annát, végül, mikor ezzel is végzett, visszaült helyére, és csak nézte a leány finom ujjait, mígnem tekintetének fókusza és ezáltal a világ elhomályosult.

Zajra ébredt szendergéséből, azonnal felpattant székéről: – Ki van ott? – kérdezte a sötétségtől, ami mögötte volt, de aztán visszafordult, és látta, hogy a koporsó üres.

– Itt vagyok – mondta Anna mögüle.

A kályha mellett állt, melyben már összeomlott a tűz lobogása, helyette nagy parászkockák izzottak vörösen, a lány a vastest fölött melengette kezeit.

– Miért szállták ki a koporsóból? – kérdezte Zoltán, de nem mozdult, valamiért nem mert moccanni se, jeges tehetetlenség és bizonyosság szállta meg, hogy a lány ott, a sarokban nem az, akivel egy órája olyan ártatlanul csacsogott a pesti nők legújabb kalapdivatjáról.

– Minek feküdjek benne – fordult most teljesen felé Anna, és arcán olyan mosoly ömlött el, hogy Zoltán elfordította fejét: – Más, puhább dolgokon szoktam feküdni.

Közelebb jött, fekete szoknyája susogott, mellénykéjén csillogtak az ezüst gombok, majd megállt a férfi előtt, felnyúlt, végigsimította az állát: – Nincs kedve kipróbálni, milyen könnyű vagyok?

Zoltán elkapta  kezét, és eltolta magától: – Hagyd ezt abba, Anna. Mi van veled? – kérdezte bizonytalanul, mire a lány gonoszul felkacagott: – Anna? Ő nincs itt.

Ez az utolsó kijelentés sokáig ottmaradt köztük. A férfi a lány arcába meredt, úgy vizsgálta, mintha az élete múlna azon, hogy valami ismerős dolgot találjon benne, végül döbbenten megrázta fejét: – Ez nem lehetséges.

– Dehogynem, bár nem tart sokáig, napkeltekor vissza kell térnem oda, ahonnan jöttem, így nincs sok időnk, gyere, használjuk ki – hadarta a lány, azzal megfogta a férfi kezét, és magával húzta, be, a sötétségbe, ám az lerázta magáról a fogást: – Miről beszélsz, honnan jöttél?

Anna megtorpant, teste félig az árnyékba veszett, oda is bámult, hangja színtelenné vált amikor válaszolt: – Tudod te jó, hova jutnak az ilyen lányok, mint én – aztán megrázkódott, erőt vett magán, felnézett az ablakokra: – Hamarosan pirkad, gyere, töltsük ki jól az időt, könyörgöm, engedd, hogy újra éljek – térdre rogyott Zoltán előtt, aki zavartan hátrált egy lépést, úgy hallgatta: – El sem tudod képzelni, milyen ott, milyen megfosztva lenni az érzékektől, most értem meg csak, milyen jó volt érezni egy másik testet, egy csókot, az alma ízét, ahogy a szél az arcomat simogatta, a hideg vizet nyáron, anyám kezét, ahogy a hajam fonja, hallani apám szidalmait, még az is jó volt, hidd el, minden jobb annál, ami ott vár reám, miért nem szánsz meg, e röpke pár órára szerezhetnél nekem örömet, újra érezhetném az életet.

– De ez nem a te tested – vetette ellen józanul a férfi, mire a lány térdelve, mint egy búcsújáró, közelebb jött, átkarolta a lábát, és forró arcát Zoltán lábaihoz nyomta: – Igaz, csak kölcsönvettem, és Anna, amilyen jó, bizonyára beleegyezne, ő odaadná nekem erre a kis időre, hidd el, csak pár óra, ha a nap felkel, vissza kell térnem, örökre, vissza kel szállnom abba a kihűlt testbe, eltemetnek, és végleg oda kerülök, amiről nem beszélhetek, mert majd meglátod te is egyszer, saját szemeddel, hogy milyen rossz ott, de most gyere, légy az enyém.

– Nem – Zoltán ismét kivonta magát a szorításából, olyan erősen, hogy a lány a földre zuhant. – Nem fogom meggyalázni Annát a kedvedért. És nem fogok oda kerülni, ahova te kerültél, mivel én nem olyan vagyok, mint te.

A lány lassan felállt, kiegyenesedett, kihúzta magát, majd gúnyosan elmosolyodott: – Ó, hát így gondolod. Többre tartod magad az egyszerű, szegény, parasztlánynál.

– Nem erről van szó – szabadkozott Zoltán. – Hagyjuk ezt. Feküdj vissza a helyedre, és…

– Nem is tudod, mennyien vannak ott – csóválta a fejét a lány. – El se tudod képzelni, mennyien, néha úgy vélem, mindenki ott van, aki valaha is élt.

– Az lehetetlen – suttogta a férfi. – Vannak jó emberek. Nem olyanok, mint te.

A másik sokáig nem válaszolt, végül tenyerével eltakarta a szemét, és motyogni kezdett: – Várjunk csak, várjunk, á, igen, meg is van, nos, igen, itt van, itt vagyunk, mit üzensz hát….

– Hagy ezt abba – kérte őt Zoltán, majd megfordult: –, hívom az öregasszonyt, hátha ő tud valamit…– de ekkor a lány mellé lépett, és megfogta a kezét: – Azt üzenik neked onnan, hogy hamarosan viszontlátjátok egymást, nagy háború jön, egy újabb, még borzalmasabb, és akkor majd találkoztok, Zolticska.

A férfi megdermedt, majd visszafordult, gyűlölettől eltorzult arccal meredt a másikra: – Mit mondtál? – hörögte, és elkapta a lány vállait, megrázta testét. – Minek hívtál?

– Csak átadtam az üzentét – suttogta a lány, és aztán már nem tudott beszélni, mert a férfi kezei feljebb kúsztak, a nyakáig, és rászorultak egészen, elnyomva a levegő és a hangja útját, és közben, míg ezt csinálta, Zoltán nem nézett abba a gonosz arcba, hanem a padlót bámulta, és a fejét rázta: – Nem, nem, nem – mondta maga elé, majd végül elengedte a testet, hagyta leomlani a lábához. Sokáig állt ott mozdulatlan, végül a csúnya kis Jézus szoborhoz sietett, ami az oltár bal szélén magasodott, térdre rogyott előtte, és imádkozni kezdett a felesége lelki üdvéért.

Így talált rá az öregasszony, de akkor már nem volt eszénél. A tárgyalás után Lipótmezőre szállították, de pár évvel később megszökött, árkon-bokron, gyalog visszament Siromba, és ott élt aztán, az egyik megüresedett parasztházban, ahonnan kihaltak az öregek, mint a község bolondja tengette a napjait, de tény, hogy nagyon ájtatos volt, minden nap a templomba imádkozott, mígnem a háború alatt, egy decemberi estén, amikor a templom felé igyekezett, összeakadt Anna apjával, aki már korábban többször megverte, de ezúttal olyan erősen rúgta a már földön fekvő Zoltán fejét, hogy az elájult, hosszú órákra, pont annyi időre, hogy a fagy megállítsa benne az életet.

Mosolygott holtában, és ez némiképp vigasztalta Rozált, aki haláláig tartotta a titkot magában, azt, hogy ő súgta meg a koporsóban fekvő Annának, hogy miképp tudná megviccelni a nagyképű fővárosi ficsúrt, ha úgy adódik. – A halott felesége Zolticskának becézte őt – suttogta Rozál, és a két lány ezen – meg az egyszerre gonosz és kacér tréfa lehetőségén – jót nevetett.

2022

Comments powered by CComment