Alkotótábor kezdő horroríróknak

kisauto3Egy több részből álló, hosszabb történet következik. Aki ír, azt óhatatlanul foglalkoztatja a kérdés, hogy mitől amatőr és mitől profi egy író. A profi író még nem művész, csak ért a történetmeséléshez. Ha jobban vágyunk az alkotó új történetére, mint a kenyérre vagy a borra - akkor már művész. Mindez Nick Cutter "A szekta" című regénye miatt jutott eszembe. "A falka" után óvatosan érdeklődni kezdtem iránta, "A mélység" meggyőzött, hogy profi író. Ez a legutolsó viszont kijózanítólag hatott. Talán a fordítással volt gond, ami túl modoros és egyszerre primitív, de folyamatosan kizökkentettek egyáltalán nem működő, nyolcadikos kamaszok fogalmazásait idéző szövegrészek. Cutter soha nem lesz művész, legfeljebb egy profi író, míg King már nem művész, de "A ragyogás" és "A holtsáv" a magasirodalam része. Nagyon fájdalmas az amatőr útja a profizmusig. A művészig pedig szinte járhatatlan. Elképzeltem egy nem annyira önzetlen alakot, aki - a tapasztalatok közvetlen megélésének módszerével - azt hirdeti és ígéri, hogy ezek az utak lerövidíthetőek, aki azt vallja, hogy az, amit közvetlenül átélünk, érzünk, látunk, ízlelünk - mindaz segíthet abban, hogy még pontosabban lefessük a szörnyűségeket. Kérdés, hogy hol a határ a tapasztalásban?

 

 

  1. rész

Somos akkoriban úgy élt, mint valami irodalmi szerzetes: hajnalban kelt, hideg vízzel zuhanyzott, evett egy szelt pirítóst, ivott egy nagy bögre híg kávét, két órán át pötyögött a laptopba, hogy aztán elinduljon dolgozni a gyárba. A műszak végén, és miközben hazabuszozott, majd végigballagott a gyerekzsivajtól hangos lakótelepi játszótereken és a csöndesebb keresztutcákon, már a következő novellája ötletét forgatta magában.

Az elkészült műveket nem küldte el sehova, és nem töltötte fel őket semmiféle internetes platformra. Úgy érezte, ez még korai lenne. Nem bízott magában. Rengeteg horrort olvasott, szinte mindent, amit magyarul, itthon fel lehetett lelni, a klasszikusoktól az új slágerszerzőkig. Kijegyzetelte a módszereiket. Elemezte a stílusukat. Gondosan megfigyelte a cselekményszövést és a karakterrajzot. De mindez kevés volt, mert érezte, ő maga még nem elég kiforrott.

Ezért volt hát isteni gondviselésszerű az, hogy egy keresés során megjelent neki az oldalsávban a netes reklám: „Alkotótábor kezdő horroríróknak!” Rákattintott a bannerre, és azt érezte, hogy furcsa melegség ömlik el mellkasában, amíg az ismertető szöveget olvassa. A szervezőt, egy negyven körüli írót, akinek már két kötete is megjelent magánkiadásban, ismerte. Mármint a művein keresztül. A regényei nem voltak rosszak, próbálkozott mívesebb nyelvi megoldásokkal, és a történetvezetés is magával ragadó volt. Ám valami – leginkább a higgadtság – hiányzott a szövegekből. Csupa lendület és lelkesedés és láng volt a két regény, melyek néhol aztán túlzóvá váltak, és még az olyan kevésbé képzett olvasóban is csömört okoztak, mint Somos. Ezek a regények pont olyanok voltak, amikre Somos azt mondta volna a barátjának – ha van neki –, hogy mesteri munka, de nem zseniális. Egy, a műfajért elvakultan rajongó próbálkozásai. Olyanok voltak, amiket Somos ajánlott volna a barátnőjének – ha lett volna –, mint tökéletes olvasmányt egy hosszú, unalmas, lehangoló, esős hétvégére.

Izgatottan kitöltötte a jelentkezési sablont, majd a „küldés” gombra nyomott, aztán csak bámulta a felugró, visszaigazoló ablakot, melyen egy számlaszám volt az előlegnek.

Somos még aznap este elutalta a pénzt, mire másnap reggel megkapta az Író lelkes üdvözlő levelét a részletekkel. A tábor tíz fővel indul, írta az Író, és északon, az Ipoly mentén, egy volt úttörőtáborban, „az erdő mélyén” lesz megtartva. Egy hetesre tervezte, reméli, mind élményekkel és új ötletekkel gyarapodnak majd. Somosnak tetszett ez a fajta lelkesedés. Úgy érezte, a felnőtt világból kiveszett az őszinte lelkesedésre való képesség. A munkatársai a gyárban fásultan és unottan beszéltek mindenről. A családról. A politikáról. A munkáról.  A tévéről. A munkatársai elég keveset olvastak, mondhatni semmit. Somos nem nagyon vett részt ezekben a beszélgetésekben, némán ült köztük az ebédlőben, figyelte a megviselt arcú nőket és férfiakat, és közben legutóbbi olvasmányélményén töprengett. Néha kívülről látta magát: hórihorgas, inas fiatalember, nagy lóarccal, hosszú, zsíros hajjal, csillogó szemüvege mögött talán tudálékos, talán lenéző tekintet. A kék overall lóg sovány testén, pólója szabadjára engedte kifejlett alkarizmait. Somos a futószalagon csavarokat feszített meg nagy tárcsákon, óránként száztízet. Ez volt a munkája, nyolc órán át. Nem csoda, hogy alkarja feszes és duzzadt és erekkel átszőtt szörnytaggá vált.

Az indulás napján már jó korán a buszmegállóba ért, igazából ő volt az első, megelőzte az írót is.  Regényeinek hátsó borítói alapján tudta, kire számíthat, de a fekete, karimás kalap, a fekete ballonkabát és a hosszú, végén befont szakáll is útbaigazíthatta volna, hogy itt bizony egy művész személyiségről van szó. Az Író szívélyesen és kimódoltan üdvözölte, látszott rajta, figyel a szavaira, a mondataira, próbált választékosan és bonyolultan fogalmazni. Feltehetően jó időnk lesz, legalábbis ezt jósolták a tudorok, mondta, mikor elkezdtek szállingózni a többiek. Végül tizenketten lettek, plusz az Író. A férfi ellenőrizte a névsort, közben beszedte a még hiányzó pénzeket, mialatt szabadkozva közölte, hogy sajnos csak öt napra elegendő a büdzsé, a tábor tulajdonosa váratlanul megemelte az árakat.

Volt ott mindenféle karakter, Somos próbálta memorizálni a nevet, de aztán feladta, és inkább kódneveket adott nekik, melyeket a külső megjelenés alapján választott. Röfi egy nagydarab, vörös hajú családanya volt, aki ezoterikus tanokban hitt, és füstölő szagot árasztott. Aktakukacnak egy szürke öltönyös, barna szandálos idős, hatvan körüli férfit hívott. Sötéteknek két csupa feketébe öltözött lányt, akiknek a szeme, a körme és még az ajkuk is feketével volt kifestve vagy kihúzva. Aztán ott volt még Hadar, Szőke, Cserfes, Okostojás, és páran, akiknek nem is jutott név, mert nem volt rajtuk semmi különös.

Somos a buszon Szeplő mellé ült, a lány kedvesen beszélgetést kezdeményezett, de a fiatalember bizalmatlanul és nehézkesen válaszolt, ezért egy idő után kínos csönd telepedett közéjük. Somos így elővett egy korai Clive Barker kötetet, amire a lány rá tudott volna kérdezni, és erről szívesen beszélt volna neki, de a másik elmerült a kinti táj látványában.

Erdők és hegyek közé értek. Az út émelyítően kanyargott. Ilyenkor Somos válla Szeplő meleg és puha vállához nyomódott, ami jó érzés volt. A lány ruhájából barackillat áradt, talán az öblítője okozta. Az ablakon át vad, zöld májusi látvány tárult eléjük. A csapat köröttük izgett-mozgott, fecserésztek, a zsongás betöltötte a buszt, de nem tudta túlszárnyalni a motorzajt.

Jó egy óra múlva szálltak le egy erdei bekötőútnál. Innen majd negyedórát kellett felfelé, enyhe hegymenetben gyalogolni a töredezett betonon, míg el nem érték a nagy, sötét fenyőfák közé települt tábort. Négyzet alakban elrendezett barna faházakból állt, mögöttük egy központi kőépítménnyel. Abban volt a gyűlésterem, és a konyhai részleg. Az Író kiosztotta nekik a házak kulcsait. Somos Aktakukaccal került össze. Fél órát kaptak berendezkedni, utána az Író tájékoztató gyűlést hirdetett a központi épületbe. A hivatalnokarcú férfi halkan morgott, miközben egy zsebkendővel letörölgette a házacska bútorait. Nem volt belőlük sok. Emeletes ágy, kisasztal, két szekrény. A szúnyoghálós ablak a központi térre nyílt, ahol padok és terméskővel kirakott szalonnasütő körök voltak. Somos gyorsan kipakolt a szekrényekbe, majd kisétált könyvével a padokhoz. A szélsőn a két darkos lány cigarettázott elmélyülten, közben halkan pusmogtak, és sanda pillantásokat vetettek felé. A lehető legtávolabb, egy árnyékos részre ült, és belemélyedt az olvasásba. Arra riadt fel, hogy barackillat telepedik mellé. A lány rágyújtott, majd kínálta Somost is, aki hárító mozdulatot tett. Én is csak akkor élek a nikotinnal, ha alkotni akarok, mentegetődzött Szeplő. A távolból artikulátlan kiáltásokat sodort feléjük szél. Elég ijesztő, jegyezte meg a lány, akit egyébként talán Bernadettnek hívtak. Publikáltál már valamit, kérdezte még. Somos sóhajtva behajtotta ujjai közé a könyvét, majd ránézett. És hirtelen meglátta, hogy ez a lány tényleg érdeklődik iránta. Volt a tekintetben valami, ami eddig nem tapasztalt, se a gyárban, se az utcán, se korábban, az intézetben. Szóra nyitotta a száját, de ekkor a kőháznál az Író kongatni kezdett egy vasdarabot. Ez volt a gyülekező jele.

A gyűlésterem igazából egy ebédlő volt. Az asztalokat szélre tolták, körívbe rendezték a székeket, aztán leültek. Somos Szeplő mellé, talán véletlenül. Az Író a kör közepére ment, és izgatottan belevágott. Köszöntötte a második alkotótábor résztvevőit. Elmondta, hogy a korábbi tábor, immár két éve, sajnos rosszul végződött, de reméli, az idei termékeny lesz. A lényeg az inspiráció. És az inspiráció forrása a tapasztalat. Az Író itt hamiskásan mosolygott. Sajnos a horroríró legálisan nem tapasztalhatja meg azokat a dolgokat, amikről írni akar, szemben például a romantikus lektűr mestereivel. Néhányan elmosolyodtak erre a megállapításra. Somos nem biztos, hogy értette. Lenézett a karfát szorító kezére. Mellette ott volt Szeplő napbarnított, kissé párnás kézfeje. Arra gondolt, milye lenne megfogni. De aztán inkább az Íróra koncentrált.

A férfi ott állt a napsütötte terem közepén, fején sötétlett a kalap. A poros ablakok, a kopott parketta, a pókhálós neonlámpák a feje felett, a falakon a stilizált, gyerekes vonásokkal megfestett fenyőerdő – olyan valószínűtlenül vált el ettől a környezettől az Író karaktere, hogy Somos ráébredt, ezt a képet még egyszer fel fogja használni egy novellában.

Az Író egy rövid és zavaros bevezető után a lényegre tért. A tapasztalat érdekében az elkövetkező öt napban öt tapasztalati pontot fognak szerzeni, mint egy D&D játékban, magyarázta csillogó szemel. Aki mind az öt próbatételen, tapasztalaton végigmegy, az garantáltan sikeresebb lesz a plasztikus, erős és durva képek és leírások alkotásában. Itt a Hivatalnok megköszörülte torkát, felemelte kezét. Azt kérdezte némiképp idegesen, hogy miféle garanciát tud nyújtani a sikerre az Író. Ő erre széttárta karját: itt vagyok én, mondta, nézzenek csak rá. Ő, aki végigcsinálta az előző tábort, egyedül a jelentkezők közül, utána megjelentetett két könyvet. Erre már megszólalt Szeplő is, halkan, szégyenlősen felvetette, hogy az Író azokat a könyvet magánkiadásban adta ki. A férfi türelmetlenül legyintett: nem ez a lényeg. Hanem hogy egy: volt inspirációja, számolta ujjain, másodsorban pedig meg tudta írni ezt az inspirációt.

Ennyiben maradtak. Az Író körberfordult, majd hamiskásan mosolyogva így folytatta: öt nap, öt lépcső. Az első, a mai, a hús napja. A második a vér napja. A harmadik a fájdalomé. A negyedik a halálé. És az ötödik…de ez még maradjon rejtély.

Ezután felolvasta a házirendet. Este nyolc előtt nincs alkohol. És szex – tette hozzá, majd idegesen nevetve hozzátette, még egyedül se, ugyanis az megcsapolja a kreatív energiákat. Tapasztalatból tudom, kacsintott. Bárki, bármikor félbehagyhatja a programot – itt figyelmeztetően felemelte ujját – de akkor persze a részvételi díj nem jár vissza. Aki akar, most még elmehet. Megállt, kivárt, majd sóhajtva biccentett a felfelé lendülő karnak. Okostojás, egy idősebb nő jelentkezett szólásra. Somos szinte nagymamakorúnak vélte. Kissé ijedten kérdezte, hogy mégis mit jelent az, hogy a vér napja például, mert elég fenyegetően hangzik. Az Író nevetve bólogatott, az is, mondta hisz elvégre ez egy horrorírói alkotótábor, nem valami romantikus regényt akarunk megszülni, ugye? De a pontos részleteket egyelőre nem árulhatja el, mert a program a fokozatosság és a meglepetés kettősségén alapul.

Ha nincs egyéb kérdés, folytatta az Író, de Szeplő nem engedte továbblépni, mert megkérdezte, mik azok a távoli kiáltások, amiket odakinn néha hallani. Az Író biccentett, mint aki értékeli a jó kérdést, és tekintetét egy pillanatra rajta felejtette a lányon. Ez még Somosnak is feltűnt, és úgy érezte, valami ellenkezés kél benne, nem értette, miért. Egy kilométerre, felfelé, az erdőben van egy másik tábor, értelmi fogyatékos gyerekeknek. Bizonyára most is van egy csoport – magyarázta az Író. A hangjuk elég jó aláfestés a produktív munkához.

Aztán végigmentek a házirend kevésbé izgalmas pontjain, például a tűzrakás, a dohányzóhelyek, az elsősegélypont kérdésein, végül megszavazták a tábor nevét. Épp hogy egy picivel a Kristály-tavi Tábor lett a befutó a Panoráma Hotel és az Usher-tábor előtt.

A mai nap még nem lesz ebéd, folytatta az Író, egyébként a faluból, az iskola konyhájából hozzák majd fel. A vörös hajú Röfi aggódva megkérdezte, hogy van-e vegetáriánus menü, mire az Író csak a fejét ingatta, majd felírta magának, hogy ennek utána kell néznie. És ezzel vége is volt az orientációnak. Az első foglalkozás – mely némiképp összefüggött a vacsorával – este hatra lett meghirdetve.

Érdekes hapsi, jegyezte meg Szeplő Somosnak, míg kifelé mentek a jó hűvös fenyőszagba, és a fiú erre nem tudott mit mondani, csak bólintott, bár legszívesebben tagadta volna az állítást, maga sem tudva, miért. A padoknál elváltak, és Somos érezte, maradt benne valami hiányérzet, ahogy a lány távolodó, keskeny hátát figyelte.

A házikóban Aktakukac az emeletes ágy alsó részén feküdt. Mereven nézett maga elé. Somos biccentett neki, mire a férfi intett, jöjjön ide, majd mutatta is, mit bámul. Vastag filccel a felső ágy furnérlemez aljára valaki ezt írta: Óvakodj az utolsó naptól! Somos vállat vont, aztán ki is mondta, talán maga az Író írta oda, hogy megalapozza a tábor hangulatát. Ebben maradtak.

  1. rész

Alig olvasott ötven oldalt, mikor a pillái elnehezedtek, és elszundított. Álmában Szeplőt figyelte, hátulról, ahogy lassan kisétál a Kristály-tavi Táborból, miközben ő a szalonnázó közepén állva tehetetlenül figyeli távolodó alakját. Háta mögül fenyegető hang kélt, erre riadt fel, a vas kongatására. Mikor belépett az ebédlőbe, szemével Szeplőt kereste. Automatikus és meglepő dolog volt ez. A lány a sarokban beszélgetett Feketékkel. Hat asztal középre volt rendezve, mindegyik asztalon tányér fehérlett, azon egy bőrös csirkemell. Az Író izgatottan párokba sorolta a jelenlévőket. Somosnak Cserfes, egy harminc év körüli anyuka jutott. Az Író szélre ment, az ablakokhoz, leoltotta a villanyt, így a délutáni, fák közül betűző narancs fényű nap megvilágította a tábor részvevőit, míg az ő alakja félhomályba maradt. Széttárta karját, és üdvözölt mindenkit az első napon, a Hús napján. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, a férjem alig akart elengedni, még sosem maradt ennyi ideig együtt a gyerekekkel, de aztán meggyőztem, tudod, mindenféle női praktikákkal, hogy itt a helyem, ha fejlődni akarok, ha tanulni akarok, neked van barátnőd, sutyorogta Cserfes Somosnak, aki nemet intett fejével, majd ajkára illesztette ujját, és végül a beszédbe mind jobban belelendülő Író felé intett.

Mindannyian írtatok már gondolom az emberi test szenvedéséről, harsogta az Író, a hús átszúrásáról, összemorzsolódásáról, szétszakadásáról, megnyúlásáról, a bőr hasadásáról, a nyúzásról, a tépésről, ilyenekről...lihegve elhallgatott, majd körbe hordozta tekintetét a jelenlévőkön.

„S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul, A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.”

Szavalta, majd halkan megkérdezte, kitől van az idézet. Szeplő jelentkezett először, Arany, Toldi. Somos büszke volt, hogy a lány felismerte, és az Író is elégedetten tapsolt, brávó, ügyes. Nos, látjátok, Arany egy szép hasonlatot talál arra, hogy mi történik a megszorított ujjakkal, de előtte, a hasonlat megírása előtt kellett látnia magában az ujjak látványát, a széthasadozott ujjbegyek sebeit, melyekből csöpög a vér. Nem tudni, honnan vette Arany ezt a képet, ezt már sosem tudjuk meg, fejtegette az Író, de az biztos, hogy nagyon plasztikusan tudja ábrázolni a jelentsort, tehát biztos, hogy látott életében felhasadó húst. Intően felemelte mutatóujját: és ezt akarom én is elérni nálatok. Hogy érezzétek a hús a szakadását, a zajokat, az inakat, a szagokat. Azt kérem, hogy tépjétek le a csirkemellekről a bőrt, aztán szaggassátok fel puszta kézzel a húst kis cafatokra. Egyiken a csirkemell egyik felét, másikótok pedig a másik felét. Középen bevágtam nektek, hogy elosszam. Kezdjétek.

Egy pillanatra minden páros kivárt, forgatták magukban a dolgot, végül Cserfes megvonta vállát, rámosolygott Somsora, majd megragadta csirkét, ilyet csináltam már párszor a konyhában, igaz, késsel, de akkor kezdem én, jó, mondta és egyetlen mozdulattal letépte a bőrt a hús bal feléről. A fiú kissé émelyegve figyelte, ahogy a nő a csont alá feszíti vörösre lakkozott körmét, majd gyors rántásokkal fejti, húzza a mellhúst, végül a darabot fel is emelte, mutatta az Író felé. Körben mindenhol fura zajok hallatszottak köröttük. Somos látta, hogy Szeplő lefogja az asztalra a húst, míg párja, Röfi próbál a bőr alá nyúlni, és akaratlanul is elmosolyodott a lány grimaszán.

Ha leszedtétek a hús, próbáljátok puszta kézzel apró darabokra tépni, harsogta az Író az ablaknál. Képzeljétek azt, hogy ti vagytok Frankenstein szörnye, és rátámadtok egy gyermekre. Képzeljétek azt, hogy farkasemberként a pásztorfiú kerül kezeitek közé. Gondoljatok egy zombira, aki sarokba szorított áldozatának esik neki…

Ugye nem kell nyersen megennünk, jött a riadt kérdés Okostojás felől, mire az Író előre lépett, be a lámpafénybe, és felmutatta a bambuszpálcikákat. Nem, nyersen nem, nyugtatta meg őket mosolyogva. De ha feltéptétek, a darabokat húzzátok fel ezekre. Kint, a grillen megsütjük őket, ez lesz a vacsora.

Így is történt. Somos a maga részével könnyedén végzett, Cserfes meg is jegyezte, hú, neked aztán erős karod van, olyan gyorsan miszlikbe szaggattad, mintha tészta lenne. A fiú szégyenlősen megvonta vállát, érezte el is pirul, közben Szeplő felé pillantott, hallja-e a dicséretet, de a lány a pálcikákkal bajlódott, arra figyelt.

Mikorra kivitték a tányérokon a nyársakat, kint már faszén izzott a szalonnázóban, fölötte egy állványra vasrácsot ügyeskedett az Író. Amíg a hús sercegve sült, és ők körben ülve éhesen szívták magukba illatát, a férfi kiosztotta a jegyzetfüzeteket, és az olcsó, rossz minőségű tollat. Kérem, írjatok vacsora után egy oldalt az iménti élményetekről, mondta nekik. A húsról, a hús szakadó hangjáról, a textúrájáról, az illatáról. Nem kell novellának lennie, kérdezte Cserfes, mire az Író megnyugtatta, nem, csak a tapasztalatok puszta leírását kéri. Mindegyik nap végén ez lesz a záróaktus, a nap csúcspontja, az aznapi tapasztalat formába öntése. A tábor végén a naplókat összeszedi, és a legjobb jegyzetekből összeállított antológiát megküldi majd a résztvevőknek. Sőt, emelte fel hangját, folyamatban van egy kis pályázati pénz is, ha megnyerem, ígérem, nyomtatásban is kijön majd.

Miután végeztek az evéssel, fél órán át mindenki buzgón jegyzetelt a füzetébe, aki kész lett, a szállására vitte, de volt, akiét az Író elkérte, beleolvasott. Szeplőét a lány kezéből vette ki mosolyogva. Közben az ad-hoc ülésrend felbomlott, akik már nem írtak, beszélgetni kezdtek, Aktakukacot ez nagyon zavarta, ezért arrébb húzódott, immár a harmadik oldalt rótta tele szálkás betűvel. Szeplő lehuppant Somos mellé, mire a fiú szíve szint hallhatóan nagyot dobant. Remélem, holnap, a vér nem napján nem sült vért fogunk vacsorázni, jegyezte meg a lány mosolyogva. A tűz fényében haja rőtvörösnek tűnt, szeplői ragyogtak, és kissé széles arca is megszépült. Somos elnézte zsírtól fényes ajkait, és beléhasított a gondolat, hogy bizonyára nagyon puhák, és milyen jó érzés lenne megcsókolni. Azt szeretném kérdezni, kezdte, de ekkor a férfiak kurjongatni kezdtek, a nők meg tapsolni, mivel az Író egy tálca apró pohárral, és egy nagy, zöld demizsonnal tért vissza a lángok sugarába, és most már rá kellett figyelni, mert megköszörülte torkát, és így szólt: elmúlt nyolc óra, itt az ideje, hogy koccintsunk a tábor sikeres megnyitásra. Mindenki a vendégem e nedűre, egy helyi gazdától vettem, vadkörtepálinka.

Somos először nem akarta elfogadni a felé nyújtott poharat, mivel nem szokott inni, és félt az alkohol erejétől, de az Író biztatóan hunyorgott rá, egy pohárka nem fog megártani. Ahogy lehajtotta a színtelen italt, érezte, hogy tűzként végigömlik a torkán, a gyomrába csorog, azt felforrósítja, majd szétáramlik a kapilláris ereiben, az összes ujjbegyég és a lábujjáig, végül felfelé száguld, fel, a gerinc mentén egyenes a kisagyig, mely állítólag az ősi ösztönöket vezérli. Visszafordult Szeplő felé, hogy e tűz segítségével bevallja neki, ő a világ leggyönyörűbb teremtése, de a lány ekkor már nem volt mellette, az Íróval ivott pertut épp, úgy, hogy összefonták karjaikat, és akaratlan, szívfájdító közelségbe kerülve hajtották le az italt. A fiatalember bénultan figyelte volna még a párost, ám ekkor valaki bekapcsolt egy hordozható hangszórót, ami elterelte a figyelmét, páran táncolni kezdtek, majd mellé telepedett Cserfes, és beszélni kezdett a férjéről, akinek gyomorfekélye van, ezért nem ihat, de a nő bizony az íráshoz mindig felhajt egy pofa jó hideg sört, amit a Lidl-ben vesz, a legolcsóbb, de egyben legjobb márka szerinte, és itt, ennél a pontnál Somos tudata elhomályosult.

A szürke hajnalra riadt, összegörnyedve ült a padon, egyedül volt, valaki egy pokrócot terített vállára, még hallotta távoldó lépteit, de mikor bambán körbefordult, már néptelen volt körötte a tér. A szenes fahasábok mélyéből, piros pulzálásokból jött még némi meleg. Fölé tartotta ujjait, majd elvánszorgott a házikó felé, ahol Aktakukac hortyogott, felmászott az ágyába, és kábult félálomba süllyedt a most nagyon is puhának tűnő matracon.

A vas kongatására ébredt. Gyűrött arcok hajoltak a reggeli fölé, mikor belépett az ebédlőbe. Leült Szeplő mellé, a lány halkan köszönt neki, nem nézett rá. Tegnap nem fejeztük be a beszélgetést, szabadkozott rekedten a fiú, miközben öntött a műanyag kannában lévő teából. Nem baj, vágta rá gyorsan a lány, és Somos látta a szeme sarkából, hogy a vörös hajú emberekre jellemző módon rettenetesen elpirul.

Az Író hangja a bejárati ajtóból harsant közéjük, jó reggelt, jó szurkálódást, és hogy miért mondom ezt, az hamarosan kiderül, hisz ez: a vér napja. Fel-alá sétált az asztalok körül, mindenkihez volt egy jó szava. Jól aludtál, állt meg a lány felett, mire Somos felnézett rá, majd Szeplőre pillantott, de azok ezt észre se vették. Aham, mondta Szeplő az Írónak, a zsemléjére összpontosított, próbálta eloszlatni rajta a Medve sajt háromszögét. Akkor jó, nyugtázta az Író, aztán a terem végébe ment, órájára nézett, majd hangosan így szólt, igyekezzünk a harapnivalóval, kilenckor indul egy busz a falu felé. Ott vár a mai napi tapasztalat. Ha végeztetek, gyülekező a kapunál.

Lesétáltak a töredezett erdei úton a buszmegállóhoz. A nap foltokban tűzött le fejükre. Somos hátra maradt Aktakukaccal, a férfi halkan magyarázta neki, hogy tegnap nem ivott, mivel a gyenge szíve miatt nem fogyaszthat töményet. A fiatalember Szeplőt figyelte, aki elöl ment az Író mellett, halkan pusmogtak valamiről.

A busz pontosan érkezett, bezötykölődtek rajta a faluba, és a második megállóban leszálltak. Sáros utcácskákon haladtak végig, lepusztult épületek, elvadult előkerek közt. Alig némelyik udvarban láttak valakit, a kerítésen kívül senki nem mozgott. Faluszéli házához vezetett útjuk, ahol a gazda barna, műanyag kötényben az udvaron sikált egy kondért. A nagydarab, pirospozsgás, szakállas férfi jöttükre szélesen elmosolyodott, majd félrevonultak az Íróval, aki farzsebéből elővette pénztárcáját. Somos odalépett Szeplőhöz, és megköszörülte a torkát.

A reggelinél csak azt akartam mondani, kezdte volna, de a lány ekkor ránézett, és a fiatalember meglátta szemében a fájdalmat és a sajnálatot, és ez utóbbi volt a legrosszabb, mert nagyon sokszor látta már emberek tekintetében a sajnálatot, ha ránéztek, de többnyire ez a külsejének szólt, és a lány eddig nem így nézett rá, ezért érthetetlen és elkeserítő volt, hogy most hirtelen minden így megváltozott, és Somos nem tudott rájönni, miért.

A vér napja. Állt meg előttük az Író, elégedetten roptatva ujjait. Mögötte a gazda egy vékony, hosszú pengéjű kést fent gonosz mozdulatokkal. Sokszor írunk arról, hogy a vér spriccel, folyik áramlik, csordogál, de igazából tudjuk-e, hogy miképp viselkedik, hogy alvad, milyen a sűrűsége – sorolta az Író mind jobban belelendülve. Persze mindannyian láttuk már a saját vérünket kis mennyiségben…

Én szoktam vért adni, jelentkezett Okostojás, olyankor a tasakban jól látni a vér textúráját nagy mennyiségben is.

Az nem ugyanaz, mint szabad levegőn észlelni, csóválta meg fejét az Író. Ma lehetőségetek lesz megfigyelni, elmétekben rögzíteni, ahogy a vér, a forró, vörös, habos és istenáldotta fluidum kiáramlik egy teremtésből. Kérem, minden részletre összpontosítsatok, az agóniára, a hangokra, a szagokra, a látványra, hisz a mély tapasztalat a fejlődésetek kulcsa. És most gyertek utánam, egyúttal megkérném a férfiakat, hogy kicsit segítsenek majd.

Minden nagyon gyorsan történt, ahogy a rossz dolgok szoktak, amelyek aztán évekig az ember elméjében ragadnak. Hátra mentek az udvar végben álló ólhoz, a gazda kinyitotta kapuját. Az Író közelebb terelte a férfiakat, és izgatottan suttogva magyarázta nekik, hogy majd meg kell ragadni az állatot, ami óvatoskodva kidugta nagy, fehér fejét, mire a gazda megfogta fülét, a disznó felvisított, és az Író kiabált, hogy most, ragadjátok meg, és Somos ott találta magát egy vaskos tompor mögött, mely próbált kifarolna, kitérni előle, de izmos alkarjával könnyedén lefogta, és amikor a gazda elbődült, hogy döntsük le, akkor lenyomta balra a meleg és félelemtől lüktető testet, és pont odapillantott, amikor a kés könnyedén belesiklott az áll alatti bőrredőkbe, a disznó a fájdalom meglepetésétől előbb csak görcsbe rándult, a tálat, kiabált a gazda, és egy favágó tőkére mutatott, amelyen vörös, zománcozott tál volt, a dermedten álló nők közül Szeplő eszmélt legelőbb, odaszaladt, felkapta, majd a gazdának nyújtotta, közben tekintete összeakadt Somoséval, de ekkor a disznó már eszmélt első döbbentéből, fülsikítóan visítani kezdett, perceken, órákon át, miért nem akar már megdögleni, gondolta Somos kétségbeesetten, és kés kicsusszant  a sebéből, és spriccelni, ömleni kezdett a vér  a tálba, és Somosnak a hang, az, ahogy az első löket a tál aljába csapódott, úgy, mint mikor vizet engedünk pléhvödörbe, ez a hang volt az, ami igazán szörnyű volt, a nők közül valaki hátrált, másvalaki azt mondta, Istenem, és a disznó egyre halkabban visított, majd hörögni kezdett, és habos vér jött a száján, rángott, utolsó erejének minden feszülésével próbált szabadulni, de a férfiak erősen tartották, egyedül Aktakukac állt egy kicsit távolabb, és fehér zsebkendőjével homlokát törölgette, melyen szikrázott az áldott és tiszta fény.

Nagyjából így írta le Somos a jelenetet később, délután, vacsora előtt a házikóban, aztán átolvasta, kijavította a hibákat, majd megropogtatta ujjait, lekászálódott a felső ágyról, biccentett a kis asztalnál elmélyülten jegyzetelő Aktakukacnak, és kiment a friss levegőre. A szalonnázó padjai felé indult, de a tábor kapujában észrevette Cserfest, aki bőröndjével várakozott és felé nézett. Somos hátrafordult, az egyik idősebb nő közeledett, neki sporttáska lógott válláról, mögötte az Író érkezett futva. Somos akaratlanul is megtorpant, de így is, félig-meddig hallotta, hogy a két nő sajnálkozva, és nyugtalanul búcsúzkodik, az Író próbált érvelni, ám olyanok hangzottak el válaszul, hogy túl gyomorforgató, hogy félnek a következő nap próbatételétől, ez nem nekik való, meg hasonló, mire az Író széttárta karját, majd csak figyelte, ahogy azok elindulnak az erdei ösvényen. Somos odasétált hozzá, és megállt mellette.

Talán nem kellett volna erőltetni, hogy mindenki nyúljon bele a friss vérbe, se azt, hogy kóstoljuk meg, sóhajtott az Író. A jó horrorhoz kemény és kíváncsi személyiség kell, csóválta fejét, nem mindenki bírja ezt, de nem baj, számítottam erre, két éve is így volt, szép lassan elfogytunk.

Mi történt abban a táborban? Miért ért tragikus véget – kérdezte Somos halkan, mire az Író meglepetten ránézett, végigmérte. Ki mondta ezt, kérdezte, mire Somos megvont vállát, te mondtad, az első nap. Az Író elgondolkodott, majd körbenézett, van-e valaki a közelben, végül bizalmaskodva súgta Somosnak, hogy annak idején a tábor szervezője, egy közepesnél jóval kisebb fokban ismert alkotó sajnos rosszul mérte fel a saját határait, és az utolsó nap egy olyan performanszot hajtott végre, mely során halálos balesetet szenvedett.

A fiatalember kérdezni akart még, hogy mégis mi történt, de ekkor valami zörrent a szemközti bokorban, és egy gyerekfejet vettek észre az ágak közt. Á, kis barátom, te vagy az, kiabálta a tömzsi fiúnak az Író, tegnap este is láttalak ám, mikor őrjáratoztam. A tömzsi gyerek egy bodzabokor mögött állt, és amikor közelebb mentek, Somos láthatta, hogy tíz év körüli lehet, mongoloid vonásai vannak, hogy teste merev, ázsiai szeme szinte fekete, és hogy kezét ökölbe szorítva figyeli őket. A táborból jöttél, igaz, mondta neki az Író, majd felfelé mutatott az úton, menjél vissza szépen, mielőtt érted jönnek, jó? A gyerek tíz másodpercig bámult rá, kiismerhetetlen, közömbös arccal, majd előjött a bokor mögül, és engedelmesen megindult a betonúton. Az Író tűnődve nézte hátát, ez az igazán ijesztő, nem, jegyezte meg nyugtalanul, majd órájára pillantott, ideje vacsorázni.

Aznap, a hideg vacsora után nem volt közös program, mindenki elmélyülten alkotott a neonfényben, ugyanis az Író azt kérte, vessék papírra legnagyobb félelmüket, a legrémisztőbb dolgot, ami történhet velük. Somos jó ideig tűnődött a jegyzetfüzet felett, végül eszébe öltött egy álma, mely időről időre visszatért, minden évszakban át kellett élnie. Az általános iskolai osztálytermükben volt, magyarórán, és a tanár felszólította felelni. Csokonairól vagy Berzsenyiről kellett volna beszélnie, talán a "Tartózkodó kérelem" volt a téma. Somos tudta az anyagot, a fejében volt minden, az életrajz, a verselés, a költői képek, a mű szerkezete, a rokokó jegyek – de amikor beszélnie kellett volna, amikor meg kellett volna szólalnia, a szája egyszerűen nem nyílt ki. Próbálta erőltetni, próbált legalább egy ó hangot formálni, de csak mély, artikulálatlan nyögés hagyta el torkát, amire előbb a padszomszédja, majd a többi gyerek kezdett nevetni, végül a tanár komor arca is meglágyult, elmosolyodott, majd hangos röhögésben tört ki. Karját felemelte, és Somsora mutatott, nem vádlón, inkább mintegy csodálkozva, ahogy a fura és meghökkentő dolgokat mutatja az ember a társainak.

Ennél a pontnál a Somos torkát feszítő hiábavaló erőlködés általában odáig fajult, hogy saját nyüszítésére izzadtan felriadt ágyában, és aztán percekig bámult maga elé a sötétben, míg megértette, hol van, hogy mindez csak álom volt, nem a múlt, nem az átélt jelen, nem a valóság. Most, a papír fölött tűnődve is érezte, hogy ideges csomó terpeszkedik el bensőjében, míg mindezt megfogalmazza, de végül csak lezárta a képet egy jó hosszú mondattal, majd kitépte a lapot, és az Íróhoz vitte, aki egy asztalnál ült, és elmélyülten olvasgatta másvalaki írását.

  1. rész

Következő nap, a reggelinél, mely száraz zsömle és májkrémes konzerv volt, az Író megkongatta a vasdarabot, mire mind felé fordultak, ő pedig megköszörülte torkát, és elmondta, hogy van némi programváltozás, mivel most kapta a telefont, ami miatt a negyedik napi programot előre kell hoznia mára, de az élet, jobban mondva a halál már csak ilyen. Mert a mai nap, folytatta, a halál napja lesz. Órájára pillantott, és lezárta a bejelentést, gyülekező a kapunál tíz perc múlva, busszal bemennek a városba.

Ezúttal átrobogtak az előző nap színterén, a falun, és a busz tovább kanyargott az erdős, ligetes részeken, bal kéz elől láthatták az Ipoly fákkal szegélyzett szalagját, végül beértek Balassagyarmatra, ahol is a város szélén lévő megállóban, egyenesen a kórház előtt szálltak le. Az Író telefonálni kezdett, az illető, aki hívott, először nem vette fel, végül sokadik próbálkozásra mégis. Somos közel állt hozzá, ezért elkapta az elhadart szavakat arról, hogy ugye nem késtünk el, és hogy milyen állapotban van. Akaratlanul is arrébb lépett, azért is, hogy jobban lássa a kőkerítésnek dőlő Szeplőt, aki a két darkos kamasszal beszélgetett halkan. Menjünk emberek, utánam, adta ki mögötte a parancsot az Író, ők pedig engedelmesen követték hátra, egy rámpához, melynek végében ajtó volt, ott már várta őket egy zöld ruhás férfi. Ő a mai kísérőnk, a mi Kharónunk, egyébként ápoló, magyarázta izgatottan az Író, majd farzsebéből pénztárát vett elő, leszámolt pár bankjegyet, és az ápoló kezébe nyomta, aki zsebre gyűrte, körbenézett, aztán kitárta előttük az ajtót. Odabenn fertőtlenítőszag és még valami más, alattomos, mély kipárolgás fogadta őket. Az ápoló előre ment, és egy hosszú folyosón át keskeny lépcsőházig vezette őket, felmentek két emeletet, egy szűk előtérbe jutottak, melyből ajtók nyíltak, az egyiken felett felirat volt, Hospice. Okostojás felnyögött, jaj ne, mondta, majd hátrálni kezdett, mire mind felé fordultak, mi van, kérdezte az Író, mire a nő csak fejét csóválta, végül meg is szólalt, ne haragudjatok, tudom, hogy nagyon klisés, és persze nem tudom még, pontosan mi lesz ez, de nekem ez nem megy, az anyám nemrég…lehajtott fejjel visszament a lépcsőházba, mire az Író megvonta vállát, majd a többiekhez fordult. Na szóval, kezdte halkan, ez a halál napja. A barátunk, lapogatta meg a mellette álló alacsony, fekete hajó férfi vállát, itt dolgozik, és van egy beteg, aki az utolsó óráit tölti e világon. Nincs rokona, de mi, jó lelkekként, mellette leszünk az út végén, és ez a kölcsönös üzlet mindkét fél javára lesz, hisz ő legalább nem marad egyedül a szenvedéssel, mi pedig megfigyelhetjük, ahogy az emberi lélek távozik valakiből.

Vannak fájdalmai, kérdezte Szeplő riadtan, nem szeretném látni, ha fájdalmai vannak.

Az ápoló intett, hogy ezzel nem kell foglalkoznia, de mondta is, nincsenek, tele van morfiummal, nem érez semmit, tulajdonképpen nem is érzékel semmit, azt se tudja már, hol van, titeket se fog észrevenni.

Így is lett. Ahogy benyomultak a kicsiny szobába – az ápoló kint maradt, úgymond felvigyázni – Somos először nem nézett a keskeny ágyra, melyet az ablak mellé állítottak, helyette az ablaküvegen bekandikáló zöld lombokat, és a lombok közt az arany és erős fényt figyelte, de aztán csak rá kellett emelnie a tekintetét a csupa csont és bőr és sárgaság valamire, ami a valaha erős és magas férfiból maradt az ágyon. Infúziós állvány csillogott mellette, a cső az alkarjáig vezetett, elnyílt szemmel figyelte a plafont, félig lerúgta magáról a paplant, kirajzolódott eszelősen vékony lába a pizsama alatt, a csípőjén felgyűrődött a pizsamafelső. Szeplő lépett oda hozzá, és betakarta, és Somos ekkor ismét megérezte az orrba kúszó erős szagot, ami a haldoklóból jöhetett, vagy a pelenkából, ami a férfi csonttá aszott ágyékán kidomborította a pizsamát. Az Író is elfintorodott, kinyitotta az ablakot, mire könnyed meleg és madárcsicsergés ömlött be rájuk. A fekvő erre valamelyest magához tért, körbehordozta rajtuk a tekintetét, megnyalta ajkait, és próbált szavakat formálni, de egyelőre csak zihálásra tellett erejéből. Sovány karjával felnyúlt, és megragadta az ágy karfáját, hogy felhúzza magát, segítek, mondta Aktakukac, és odalépett mellé, felültette, háta mögött eligazgatta a párnát, mire a beteg nagy, elkerekedő, sötét szemével rápillantott, úgy tűnt, hálásan. Kik maguk, kérdezte aztán rekedten, mire az egyik kamaszlány felnyögött, és kiment, társa rövid tétovázás után követte. Jóbarátok, bólintott az Író, majd az ágy mellé térdelt, és megfogta a haldokló kezét, azért vagyunk itt, hogy magával legyünk a végén. A beteg tekintete ekkor már nem rájuk fókuszált, befelé fordult, állát leejtette horpadt mellkasára. Tudunk valamit segíteni, kérdezte sírós hangon az egyik nő a csoportból, de az Író csak intett, úgyse hallja, suttogta, és ebben maradtak, csendben vártak. Somos a falnak dőlve figyelte a férfi mind lassabban emelkedő és süllyedő mellkasát, az eltompuló tekintetet, a néha megránduló, izgő-mozgó lábfejet, utána – mivel az egész jelenetet roppant illetlennek és ugyanakkor nagyon is bensőségesnek érezte – elvonta tekintetét, és inkább ismét kinézett az ablakon. Később azon tűnődött, meddig lesznek itt, mi van, ha ez az egész órákig eltart, és neki vizelnie kell, illetlenség lesz-e kimenni pisilni, miközben ez az ember a halállal van elfoglalva.  Jó húsz perc múlva lett vége, egy nagy, ijesztő hördüléssel. A beteg összerándult, oldalra fordult, és eltakarta arcát, mire mind akaratlanul is hátrébb léptek, talán illendőségből, valaki meg is jegyezte, talán ki kellene mennünk, de késő volt, mert a férfi belemarkolt a matracba, és nyöszörgött, aztán teste elernyedt, és úgy maradt, nem is lélegzett már, és akkor hirtelen mind nagyon rosszul érezték magukat. A csöndet az Író törte meg, angyal szállt el közöttünk, mondta jelentőségteljesen, és elvitte magával e szerencsétlen lelket. Felállt, mert mostanáig térdelt az ágy mellett, majd meghajtotta fejét, mintegy tisztelgésül. Remélem, tanulságos volt, és megfigyeltetek mindent, a halál minden egyes moccanását, nézett a jelenlévőkre, de senki nem nézett vissza rá, mindenki a padlót vagy a falat leste, Somos kifelé bámult az ablakon, a szíve zakatolt, érzések kavarogtak benne, félelem, undor, szánalom és szégyen, maga sem értette, mi történik, végül Szeplő szólalt meg, menjünk innen, és így tettek.

Némán hagyták el a kórházat, ott, ahol jöttek, átmentek az úton, a másik oldalon lévő buszmegállóba, és szótlanul várták a buszt, miközben az Író a darkos lányokat hívta telefonján. Sokáig beszélt velük, majd kinyomta a készüléket. Újabb két kilépő, jelentette ki jó hangosan, mire mellette megszólalt Kopasz, egy idősödő férfi, három, én is hazamegyek, elég volt. Az Író ránézett, mondani akart valamit, de végül magába fojtotta.

Miután leszálltak a buszról, kis csomókban indultak meg az erdei ösvényen a tábor felé. Senki nem beszélgetett, Somos szinte érezni vélte a sötét gondolatokat a többiekben. Próbált arra összpontosítani, hogy mit fog írni a mai élményéről, de egyre csak a férfi takaróba markoló kezét látta maga előtt, és aztán rájött, hogy ennek a mozdulatnak a végletessége köré kell felépítenie az élménybeszámolót, azt kell megírnia, hogy a férfi életében, kisbabaként, gyermekként, kamaszként majd felnőttként milyen esetekben és miért markolta így a takarót, hányszor, és közben miket gondolt vagy érzett, és ez a sok aktus, ez a sok megfeszülő akarat hogy vezette el őt végül a mai, utolsó pillanathoz.

A kései ebéd paprikás krumpli volt kovászos uborkával. Szivacsos belű kenyeret kaptak mellé. Somos észrevette, hogy mostanra kialakultak csoportok, ő például a szótlan Szeplő és a komor Aktakukac mellé ült, Hadar a nagyon szőke, középkorú nővel pusmogott, Jeges pedig egyedül kanalazta az ételt. Hatan maradtunk, jegyezte meg csöndesen a fiatalember, mire a vele szemben ülő lány ránézett, és tekintetében annyi melegség és szomorúság volt, hogy Somos zavartan elfordult, vett még a kenyérből.

Mögöttük felcsendült a vas, mire mind megfordultak. Az Író állt az ajtóban, majd beljebb jött, maga elé húzott egy széket, megfordította, hogy a támlája előtte legyen, úgy ült rá. Végighordozta tekintetét a kis csapaton, majd bólintott. Megfogyatkoztunk. Ez várható volt, erre számítottam, bár tény, hogy még csak a harmadik napot hagytuk magunk mögött. Kis szünetet tartott, elgondolkodott valamin, majd így folytatta: az írás nehéz dolog. A legtöbben abban a tévhitben vannak, hogy csak papír kell hozzá meg egy toll. Vagy egy laptop. Megvakarta szakállát, végignézett rajtuk, mindegyikükkel keresve a szemkontaktust. De ti már tudjátok, folytatta felemelve hangját, hogy az írás nem egyszerű dolog. Látom azokból az anyagokból, amiket eddig adtatok. Felismertétek, hogy az írás mögött egy csomó érzésnek és tapasztalatnak kell lennie, mert ezek nélkül a szöveg, amit megalkottok, nem lesz hiteles. Ha nem élitek át azt, amit leírtok, akkor csak halvány visszfényét adjátok a valóságnak, jobban mondva, akkor nem tudtok egy valós, autentikus világot teremteni a szövegeitekben, akkor mit papírra vetettetek, az nem lesz több írásjegyek halmazánál.

Szőke, aki eddig nem nagyon szólt az egész táborban, felemelte kezét, majd halk, de intelligens hanghordozással megkérdezte, meddig lehet elmenni ebben a tapasztalatszerzésben, vagyis hogy mi az Író végső célja. Somosnak erről eszébe ötlött valami, halkan ki is mondta maga elé, óvakodj az utolsó naptól, mire Aktakukac felkapta fejét, ránézett, de a többiek nem hallották meg, ők az Írót figyelték.

A legvégső határ kutatása a szent feladatunk, tárta szét két karját a férfi, mintha mindannyiójukat keblére kívánná ölelni, értsétek meg, csak így válhattok igazán jelentős alkotóvá. Hallgattak egy sort, végül Szeplő mondta ki azt, amit talán mindenkiben ott motozott, kérdés, megéri-e. Aztán feláll, és a tányérját és a poharát hátra vitte a kiskonyhába, mindannyian maguk után mosogattak ugyanis.

Az estebéd végeztével az Író tartott egy rövid előadást az egyes szám első személyű és az isteni, mindenttudó narrátor pozíciója közti különbségekről, az előnyökről és hátrányokról. A csapat fásultan hallgatta a lelkes magyarázatot és a különböző, klasszikus szerzőktől vett idézeteket, majd a végén kérdés nélkül szétoszlott. Somos kisétált az erdei útra, aztán bement az erdőbe. Főkép akácos volt, elszórtan más fákkal, szúrós bokrok nehezítették az előre jutást, de azért tudott haladni, tett egy nagy félkört, végül az autóút mentén lyukadt ki. Visszasétált a buszmegállóhoz, majd fel, a töredezett betonúton az tábor felé. A tábor kapujában Szeplő állt, előtte a minap látott szellemi fogyatékos fiú, a lány magyarázott neki valamit. Itt bóklászik ez a gyerek, vissza kellene vinni, mondta a lány, észrevéve a közeledőt. Somos bólintott, megfogta a fiú vállát, és gyengéden maga elé tolta, mire az engedelmesen megindult felfelé, ők pedig némán követték. Az út meredeken emelkedett, hamar fullasztóvá vált, de ez láthatóan nem zavarta a fiút, ugyanolyan ütemben haladt előttük, néha hátranézett, követik-e őt, de ilyenkor sem látszott arcán semmi érzelem.

Már többször lejött hozzánk, jegyezte meg Somos esetlenül. Szeplő rápillantott, aztán ismét a lába előtti betont figyelte, melynek réseiből sötétzöld növények bújtak ki. Fura alak ez az Író, jegyezte meg a lány kisvártatva. Azt hittem, kedveled, kontrázott Somos némi nehezteléssel, majd megköszörülte torkát, mert érezte, nincs joga ehhez, de a lány bólintott, félreismertem. Túl közel engedtem magamhoz, tette hozzá. Nem értem, értetlenkedett a fiatalember, mire a lány kinyúlt, és végigsimított az arcán, első este, emlékszel. Somos nem akarta hallani a folytatást, a fiú húsos hátát figyelte, úgy érezte, gyűlöli ezt a hátat, azt, hogy itt kell lennie mögötte, és meg kell hallania, amit a lány mondani akar. Én voltam az, aki a hátadra terítette hajnalban a takarót, vallotta be Szeplő bűnbánóan. Tőle jöttem, tette hozzá, és ebben maradtak, mert a kanyarban kibukkant végre a gyerektábor kapuja, nagy, barna gerendákból állt, résnyire nyitva volt. Menj szépen haza, mutatta a nyílást Szeplő, és a gyerek engedelmeskedett. Vártak, míg a fiú eltűnik a kapuszárnyak mögött, majd megfordultak, és visszaindultak. Tudod, tegnap a városban volt térerőm, és végeztem egy kis kutatást, monda a lány, elővéve mobilját, megnyitotta, és mutatta is a cikket Somosnak, „Végzetes baleset az erdei táborban”. Két évvel ezelőtt a tábor vezetője lezuhant az ebédlő tetejéről, folytatta lány, olyan szerencsétlenül esett, hogy nyakát törte. Nem volt részeg, nem tudni, mit keresett ott, miért mászott fel. Akkor már csak ketten voltak a tábor területén, az utolsó nap történt, mondta és mondta a lány, és Somos nem tudta, mit gondoljon erről az egészről, inkább hallgatott, de a lány könyörtelenül folytatta, remélem, sejted, ki volt a másik.

Ezután a tábor kapujáig csöndben mentek. Belépve a füves udvarra a fiatalember zavartan intett a házikók felé, megyek, pihenek egy kicsit, motyogta, arcát pirosra festette a lassú alkonyat, a lány jól láthatta rajta azt a sok érzelmet, amit talán nem is akart látni, ezét gyorsan elfordult, de még kimondta, ne haragudj, majd ő ment el előbb, így Somos figyelhette hátulról, és szíve összeszorult, mert azok a keskeny vállak még mindig a legcsodálatosabb dolognak tűntek itt, az erdő közepén számára.

Miután leadták az írásaikat, egy rövid, a plasztikus leírásokról szóló, példákkal sűrűn teletűzdelt előadás után fásultan elfogyasztották a hideg vacsorát. Aztán mintha megbeszélték volna – az Író kivételével, aki a fogalmazásaikat olvasgatta elmélyülten, piros javítófilcét készenlétben tartva – mind kisétáltak a szalonnázóhely padjaihoz. Senkinek nem volt kedve tüzet rakni, csak körbeülték a szenes famaradványokat, és halkan beszélgettek. Somos Aktakukac mellé huppant le, aki komoran bámult maga elé. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az írás teljesen mást jelent, bukott ki Szőkéből. Ne értsetek félre, jó kikapcsolódni, elmenekülni ebből a világból egy általam teremtett világba, de én soha nem törekedtem például arra, hogy hiperrealisztikus legyen minden leírásom. Teljesen igazad van, jegyezte meg Hadar. Én egyébként mindig teljesen elszállt karaktereket írok, nem is tudnák hétköznapi figurákat megjeleníteni, olyan alakokat, mint amilyenek például mi vagyunk, mert ki lenne kíváncsi ránk, kit érdekelne a te vagy az én életem, hm, hadarta el egy szuszra, ami után mind hallgattak egy sort, emésztették a dolgot, majd Szeplő hozzátette, hogy a jó horror lényege szerinte az, hogy hétköznapi karaktereket helyez az író valami szokatlan és rémisztő környezetbe, például egy kísértetkastélyba avagy, és itt körbe mutatott, egy erdei táborba. Aktakukac ezen felnevetett, és keserűen megjegyezte, hogy az elmúlt napok tapasztalatai alapján ő néha valóban úgy érzi, hogy egy képzeletbeli eseménysor rabja, egy olyan cselekményszálon húzzák végig, ami ellen és amiben semmit nem tud tenni. Somos kezdte elveszteni a fonalat, így Szeplő meztelen combjára koncentrált, a lányon ugyanis egy rövidnadrág volt, meg valami csúnya papucs, lábait fázósan összezárta, és a fiatalember szinte meg tudta volna számolni bőrén a libabőr csúcsocskáit, noha a lila fényű ég lassan komor sötétségbe váltott, de aztán felkerekedett feléjük a hold tányérja, így valamennyire láthatták egymást. Jó volt így ülni a félhomályban, mindannyian úgy érezték, elvesztik önmagukat, feloldónak a közös félelemben, a következő nap okozta aggodalomban, és végre őszintén beszélhettek mindenről és főképp az Íróról, nagyjából úgy, ahogy a gonosz tanárt kibeszélik diákjai a szünetben. Somos vette észre, hogy valami zúgás, és fény kél a fák közt, majd az autó, egy nagy, rozoga furgon megáll a kapu előtt, és akkor már futva érkezett az Író is, telefonjával előre mutogatva. Újabb programváltozás, a félelem napja helyett a félelem éjszakája következik, előre hozzuk a holnapi programot, kényszerű okokból, magyarázta kifulladva, majd megindult a kapu felé, gyertek csak, gyertek, és jól figyeljetek majd.

  1. rész

Nem látták, ki ül a sofőrülésben, de a másik oldalról egy alacsony, piszkos kezeslábast viselő férfi szállt ki, kinyitotta a hátsó ajtót, és ők bemásztak a furgon olajszagú rakterébe. Ahogy a jármű megfordult, akaratlanul is megkapaszkodtak a padlóra rögzített padok szélében, majd hosszú és monoton zötykölődés következett. Hova megyünk, kérdezte Szeplő az Írótól, túlkiabálva a motorzajt, aki mosolyogva rázta a fejét, egy nagyon különleges eseményre, melyet holnapra időzítettek, de kényszerű okokból mégis ma kell megtartani. Jó félórás rázkódás után álltak meg. Ahogy elgémberedett tagokkal kiszálltak, egy gazdasági épület mellett találták magukat, több autó is parkolt már mellettük. Az Író a sofőrhöz sietett, halkan beszélt vele a lehúzott ablakon keresztül, majd benyújtott egy bankjegyet, végül intett neki, gyertek.

Valamiféle elhagyott téesztelep lehetett, istállók keskeny épületei közé mentek, majd az egyik leszakadt pántú nagy kapun beléptek a nehéz szagú terembe. Kisebb karámokra volt osztva, az egyik karám körül, sárga fényű viharlámpák alatt, nagy csoport férfi hangoskodott. Az Író intett kezével, hogy várjanak, és halkan magyarázni kezdte, ez egy nagyon erős élmény lesz, de kérem, ne hangoskodjatok, akkor se, ha nem tetszik az, amit látni fogtok, ne hívjátok fel magatokra a figyelmet, csak megfigyelők, vendégek vagyunk, tegyetek úgy, mintha itt se lennénk, nem akarok balhét.

A férfiak közül kivált valaki, egy nagydarab vörös szakállas férfi, odajött hozzájuk, kezet fogott az Íróval, aki félrevonta őt, és magyarázni kezdett neki. A férfi gyanakodva a hat kezdő horroríró felé pislogott, majd amikor az Író pár bankjegyet gyűrt a markába, elmosolyodott, megveregette a másik vállát, és mutatta, hogy jöjjenek.

A karám körül állók közé vegyültek, és így láthatták, hogy a háromszor három méteres tér közepén egy idős ember homokot lapátol  egy vörös foltra, de ekkor már az egyik férfi el is kezdett kiabálni,  hogy a Nagy Kan és Lila Úr párharcára lehet megtenni a téteket, mire a köröttük állók tülekedni kezdtek, mindenki a kiabáló férfihez nyomult, aki telefonjába rögzítette a felé nyújtott összegeket, a bankjegyeket zsebébe gyűrte, majd ugatás hallatszott, és Somos megfordulva láthatta, hogy kintről két, nagydarab, fekete, csupa izom és idegesség kutyát hoznak be, egymástól jó messzire vezetve őket. A férfiak tisztelettudóan félreálltak, valaki leemelte az egyik karámajtót, a nyíláson a kutyákat vezető két férfi bement a két állattal, és felálltak egymással szemben. Rövid várakozás következett, a kutyák a rövidre engedett póráznak feszülve egymást méregették, és még a hangzavaron is átszűrődött mély morgásuk, aztán mindenki elcsöndesült, és ekkor a korábbi szónok belekezdett. A Nagy Kan háromszori győztes, tarnóci nevelésű, kétéves, korcs, de biztosan van benne dobermann és bull, míg Lila Úr arról kapta a nevét, hogy kölyökkorában magára rántott némi autófestéket, egyébként pit bull alapok vannak nála, ez a második harca. Rossz érzésem van, súgta Hadar Somosnak, valahogy mellékeveredett ugyanis, a fiatalember megérezte a savanyú izzadságszagát, bár lehet, ez másvalakiből, az olajfoltos overallokból, a zsíros üstökökből vagy a sárga hónaljú pólókból jött. Ne nézz oda, tanácsolta neki súgva, de a nő csak fejét rázta, nem bírom elvonni a tekintetem, motyogta, egyrészt félek, mi lesz, de baromira érdekel is. Ez a lényeg, fogta át a vállukat kedélyesen az Író, durva lesz, de a fájdalom napja erről szól, arról, hogy mire képesek az élőlények, hogyan és milyen hatékony módon tudnak fájdalmat okozni a másiknak. Továbbment, otthagyva őket, Aktakukac felé, hogy neki is mondjon valamit, mire Hadar jelentőségteljesen Somosra pillantott, majd megcsóvált a fejét, nem biztos, hogy nekem erre szükségem van, mondta, aztán hátralépett, hátrált, és végül határozottan megfordult, majd kisétált a fénykörből.

Ekkor hirtelen dudaszó harsant, mire a két férfi hátrarántotta az állatok pórázát, amitől azok mellső tagjai a levegőbe emelkedtek, és a kutyák izgalomba jöttek és hörögni, ugatni kezdtek, ez többször megismétlődött, majd a tartók lecsatolták a pórázokat, és elszabadult a pokol.

A két kutya azonnal egymásnak rontott, és összekeveredtek egyetlen, haragtól izzó gomolyaggá. Ugatás, állkapcsok csattanása hallatszott a porfelhőből, mely belepte őket, aztán kibukkantak ismét, mert az egyik hátrált, majd kitért oldalt, és belemart a támadó tomporba, mire az megfordult, megtekeredett, mint mikor egy kobra hátra csap, és egy védtelen nyakra harapott, de az elsiklott előle. Szétváltak, ekkor Somos végre levegőt vett, felpillantott, vele szemben a sápadt Szeplő állt, dermedten bámulta a jelenetet, a karám oldalán nyugvó fehér, vékony keze jól láthatóan remegett. Nem mindenki bírja az ilyesmit, súgta a fülébe az Író, mire Somos akaratlanul is arrébb húzódott, de a férfi folytatta, miközben a porban ismét egymásnak feszülő állatokat figyelte. Van, aki csak azt hiszi, hogy képes kezelni a horrort, suttogta az Író, van, aki elképzeli magáról, van aki el is hiszi magáról, hogy képes valóban zsigerien félelmetes szöveget írni, de amikor a való életben szembesül a rettegéssel, akkor rá kell jönnie, hogy nem is annyira nagy legény, hogy a képességei, a befogadói érzékenysége nagyon is korlátozott. Somos megrázta a fejét, és az Író felé fordulva ki is mondta, hogy mindezektől függetlenül még lehet az illető valóban jó író, de  a férfi, aki elmélyülten húzogatta szakállfonatát, nem válaszolt, mert ekkor az egyik kutya felvinnyogott, Lila Úr volt, az oldalából patakzott a vér, és Nagy Kan most már irgalmatlanul tört előre, végigüldözte a poros téren, míg a sebesült be nem szorult egy sarokba, esetlenül harapdált a másik felé, az viszont gyors, apró támadásokkal két újabb sebet ejtett rajta, majd egyetlen rohammal a földre teperte. Ekkor sikoltott fel Szeplő, és Somos már csak azt látta, ott van a támadó mögött, és megragadja a tomporát, mire a felajzott kutya természetesen visszafordult, és a lány gyönyörűen fehér és makulátlan alkarjába mart, nem is mart, hanem fogai belemélyedtek, és mintha görcsbe rándultak volna, nem engedték húsát. Szeplő hátraesett, a fenekére, és a porban húzta maga után a kutyát, a férfiak üvöltöztek, az Író felszisszent, és Somos ekkor átbújt a kerítés alatt, és pár lépéssel ott termett a kettősnél, nem gondolkodott, mert vörös köd borult agyára, és szinte automatikusan cselekedett, mindennél erősebb alkarjaival egyszerűen lenyomta a kutya gerincét a földre, mire az elengedte a lányt, és most  a fiút akarta támadni, de ő a másik kezével a kutya nyakát fogta le, az állat ott vergődött és mozgott fogása alatt, mint egy aprós kis robbanás, egészen addig, míg a gazdája oda nem szaladt, és rá nem csatolta a pórázt. Somos csak ekkor engedte el, félreállt, és a fújoló és kiabáló férfiak tekintetéttől kisérve kisétált a küzdőtérből. Valaki egy félig üres sörösdobozt dobott felé, ám őt nem érdekelte, Szeplőhöz ment, aki már odakinn ült egy széken, a nagydarab, vörös férfi térdelt előtte, és a sebet vizsgálta.

Tetanusz kell majd, hallott meg Somos a szavait, egy másik férfi érkezett futva elsősegélyládával, Somos pedig most már látta a vérpatakokat is, a köríves harapásnyomból folyt. Szeplő remegett a sokktól és az adrenalintól, a földet bámulta. Nagyon sajnálom, jött oda az Író, mire lány felpillantott rá, menj a francba, mondta halkan. Jobb lesz, ha gyorsan elhúztok, morogta a vörös hajú férfi, miközben letörölte a vért, majd sebhintőport szórt a sebbe, aztán pólyát rakott rá, és gézzel tekerte körbe, és az orvosnak azt mondjátok, a szomszéd kutyája volt. Megbűvölten nézték, ahogy dolgozik, köréjük gyűltek a többiek is, Hadar kivételével, aki, mint később kiderült, a furgonnál várt rájuk. Előbb Gyarmatra mentek, ahol az ügyeleten egy álmos nővérke beadta a lánynak a tetanuszt, és csak ezután indultak a tábor felé. A visszaút néma várakozásban telt, de még Somos is érezte, hogy valami gyűlik a többiekben, noha nem volt jó emberismerő, és ez a valami a kései éjszakában, vagy inkább hajnalban tört ki, amikor a furgon kitette őket a tábor kapuja előtt, és a lámpái lassan eltűntek a távolban, és akkor Szeplő a férfinak támadt, Somos közben figyelte, hogy Hadar a háza felé indul, a másik három laza félkörben hallgatta a lány kitörését. Hogy képzelted te ezt, ilyen dologban nem vehetünk részt, kiabálta Szeplő elfulladva, mire az Író tehetetlenül széttárta karját, én csak azt akartam, hogy lássátok a fájdalmat pőre valójában, nyögte, látszott rajta, megviselték az események, de nem bánt meg semmit, nem bánok semmit, jelentette ki dacosan. Aztán Aktakukac szólalt meg: ha rajtunk ütnek a rendőrök, bűnrészesek leszünk, mondta élesen, ezzel veszélyeztetted a biztonságunkat, és akaratlanul is törvénytelen cselekedet elkövetésére kényszerítettél. Az Író felkapta fejét, majd dühödt sziszegéssel válaszolt, nem, nem kényszerítettelek semmire, önként jöttél ide, ember, és önként el is mehetsz. Talán valóban az lesz a legjobb megoldás mindenkinek, jelentette ki Jeges kimérten, ha reggel nem túl érzékeny búcsút veszünk egymástól. Hallgattak, majd Szeplő megindult a faházak felé, kurvára fáj a kezem, kell egy fájdalomcsillapító, motyogta. Tényleg sajnálom, szólt utána az Író, de így működik a módszer. A lány megtorpant, majd visszafordult, az arca halottsápadt volt a hajnali derengésben, a módszereid szarok, mondta az Írónak, nem válnak be, mivel te is csak egy szar író vagy, tette hozzá, majd otthagyta őket.

Vártak még egy kicsit, majd mindenki megindult a saját házacskája felé. Somosban vadul forogtak a gondolatok és érzelmek, és mikor felmászott ágyára, sokáig mocorgott, aztán a kelő nap fénye betűzött a függönyön, de talán pont ez volt annyira megnyugtató, hogy elszenderült. Pakolás zajaira riadt. Aktakukac épp lezárta elegáns, barna bőröndjét, majd felpillantott rá, odalépett hozzá, és kezét nyújtotta. Nekem ennyi elég volt, mondta bánatosan. Kezet fogtak, és Somos nézte, ahogy kimegy a házból.

A reggelinél derült ki, hogy immár csak két tanítvány maradt, ő és Szeplő. Azt hittem, elmész, jegyezte meg a fiú. Egy idős nő hozta a reggelit ócska Suzukijával, kipakolta a zsömléket, és a főtt virsli halmát egy tálcára, majd körbenézett, a többiek későn kelnek, kérdezte mosolygós szemmel, mire Somos csak felvonta vállát, jelezve nem tudja.

Szeplő teavizet forralt, és kamillát áztatott bele, de az ételhez nem nyúlt, komoran bámulta az asztal lapját. Miattad nem mentem még el, mondta, azt szeretném, ha velem jönnél. Somos nem válaszolt, beleharapott a virslibe, majd evett hozzá egy kis zsömlét, és csak utána kérdezte, hogy van a karod. A lány ránézett a kötésre, reggel fájt, mint a fene, de hát pont ez a lényege a fájdalom napjának, nem. Keserűen elmosolyodott. Ma már nem a fájdalom napja van, mondta csöndesen Somos, bár ez még csak a negyedik nap, de igazából már az ötödik élmény napjába léptünk, amiről még nem tudjuk, hogy mi lesz. Én nem akarom megtudni, mi van az ötödik napon, gyere velem, kérte őt Szeplő, és olyan szépen nézett rá a csésze pereme felett, hogy Somos majdnem igent mondott, de ekkor belépett az ebédlőbe az Író, és elégedetten felkiáltott, virsli, imádom.

A lány megvetően végigmérte, majd felállt, na, jössz, kérdezte, de Somos nem mozdult, én szeretnék, kezdte, de itt megakadt, és maga se tudta, hogy folytatná, mindent megtanulni, jó író lenni, befejezni ezt az egészet. Tehetetlenül nézte, ahogy Szeplő köszönés nélkül kivonul a teremből.

Az Író letette tálcáját Somos elé, majd leült vele szembe, és rákacsintott. Úgy tűnik, ketten maradtunk, jegyezte meg elégedetten, majd enni kezdett. Nem is baj, láttam tegnap a dögökkel, hogy van benned bátorság, és bizony, a mai naphoz szükség lesz némi kurázsira, kacsintott.

Mi lesz az utolsó élmény, kérdezte Somos, de az Író csak a fejét csóválta, mindent a maga idejében, előbb rá kell hangolódnunk. Fél kézzel lenyúlt, kinyitotta válltáskáját, mely lábánál volt, és iratcsomót vett ki belőle, ezeket olvasd el délelőtt, és aztán majd beszélünk róla. Ha alkonyodik. Jelentőségteljesen bólintott, újból harapott, rágott, nyelt, majd hozzátette, mert akkor lesz igazi az élmény.

A fénymásolt papírokon különféle gyilkosságok leírása volt. Mind egy-egy idézet, szépirodalmi alkotásokból. Az elsőben Akhilleusz legyőzte Hektórt. Somos emlékezett, hogy tanultak az Íliászról az iskolába, tulajdonképp a nagyon fiatal és lelkes magyartanárnője miatt kezdett el írni, az ő mindig ragyogó arca merült fel előtte, ha leült a papír elé, de aztán olyan szövegek jöttek, amelyekhez annak idején nő már nem vezette el őket, egy orosz diák agyonvert egy öregasszonyt, és aztán megölte a lányát is, aztán egy férfi egy tengerparton lelőtt egy arabot, aki nem csinált semmit, csak nagyon idegesítette őt. Nehéz szövegek voltak, Somos többször szünetet tartott a délelőtt folyamán, fel- és kinézett a nagy, poros ablakokon, melyeken dőlt be a zöldre színezett erős napfény, érezte maga körül az ürességet, és a tudata mélyén ott motoszkált, hogy egy regényben vagy egy novellában ez, ami most történik vele, ez csak egy írói eszköz lenne az időhúzásra, az érdeklődés felcsigázására, a végzetes, utolsó éjszaka előkészítésére. Amikor ahhoz a regényrészlethez érkezett, ahol egy férfi egy patkányt vezet be egy olyan nő altestébe, akivel korábban szerelmeskedett, megérkezett az ebéddel a hölgy. Paprikás krumpli, mosolygott rá, miközben a hátsó asztalhoz vitte a kondért. Segítsek, állt fel Somos, de az asszony csak legyintett, bírom, legfeljebb hozza be a kenyeret, ott van a kocsi csomagtartójában.

Somos kilépett az udvarra, és azonnal észrevette, hogy a félmeztelen író a szalonnázónál ügyködik, combvastagságú farönköket fűrészel egy bakon. Előtte gondosan elrendezve ott volt már jó tucatnyi vágott fa. A fiatalember el is feledte a kenyeret, az Íróhoz sétált, akinek fehér, tésztás testén izzadtság csillogott. Mi az ott az oldaladon, kérdezte tőle Somos, mire a másik felpillantott a fűrészelésből, majd lenyúlt a vörös csíkhoz. Ez, kérdezte, ez csak egy kis forradás, a legutóbbi tábor emléke, mementója, bólintott, ez tett engem igazi íróvá. Mire kell a fa, folytatta a faggatózást a fiatalember, mire az Író mosolyogva, tiltón felemelte az ujját, mindent a maga idejében. Végeztél a szövegekkel, kérdezte aztán. Somos bólintott, nagyjából. Akkor gyere, segíts nekem.

A felfűrészelt rövidebb tuskókat az Író baltával felhasogatta, majd hosszabb, méteresre vágott rudakból négyzet alakú emelvényt raktak a tűzrakóhely kőgyűrűjébe, egy máglya, csodálkozott Somos, mire a másik bólintott, pontosan, ez kell nekünk, nagyon sok fa, nagyon nagy hő. Most menjünk enni.

Szótlanul fogyasztották el kettesben az ebédet, majd az Író megkérte Somost, hogy írjon le egy képzeletbeli gyilkosságot, melyet ő követne el, bárkit meggyilkolhat, akár magát az Írót is, vagy Szeplőt, mindegy, csak minél realisztikusabb legyen.

A fiatalember sokáig ült az üres lap felett, és próbálta kitalálni a szituációt, a jelentsort, a mozdulatokat, az áldozat arcát hangját, gesztusait – de nem ment. Hallotta, hogy odakinn az Író újból fűrészel, de próbált nem figyelni rám, csak a feladatra, ám olyan volt, mintha az álma, amikor lebénul magyarórán, ezúttal a valóságban történne, egyszerűen képtelen volt papírra vetni azt, ahogy ő maga megöl valakit.

  1. rész

Kora délután volt, amikor feladta. Az Író addigra eltűnt. Somos körbejárta a tábort, bekukkantot az üres, elhagyott házakba. Szeplőében, ahol a lány lakott, mintha még érezni vélte volna az édeskés, fahéjas parfümillatot, ami délelőttönként körbelengte a lányt. A kerítés melletti lakban találta meg az Írót, az ágyán hortyogott, nagy, feszülő hasán a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egy gyűrött példánya feküdt, mellette a kisasztalon a kibontott bőr övtáskájának tartalma, egy zsebkés, dohány, cigarettapapír, Zippo öngyújtó és műanyag gyorskötöző szalagok fehér csomója. Somos, ahogy nézte az alvót, elképzelte, hogy halkan az asztalkához lép, felveszi a zsebkést, kihajtja a nagyjából nyolc centis pengét, ami kattan egyet, és erre a hangra az Író szeme kinyílik, egy pillanatra egymásra merednek, aztán a férfi felül, a könyv a padlóra hull a hasáról, de pont, amikor kilencven fokos szögbe áll a teste, pont akkora találkozik a penge féme a bőrével, átszakítja, és a jobb oldalán, a borda alatt, ahol talán az epevezeték van, ott belemélyed a húsába, és a szervekbe, és ekkor az Író a sebhez kap, de persze nem tudja megállítani a kibuggyanó fekete vért, halkan nyüszíteni kezd, mire Somos kihúzza a kést, és gyorsan fogást vált, ezúttal felülről, kalapáló mozdulattal sújt le a csupa szőr mellkasra, középtől kissé jobbra, oda, ahol a biológiai ismeretei szerint a megriadt szív pumpálja mind gyorsabban a vért.

Megrázta fejét, és elhátrált, halkan kiment a házból, majd visszatért az ebédlőbe, és megpróbált papírra vetni a látomását, de nem tetszett neki a szöveg, összegyűrte a lapot, és újra nekikezdett.

Arra eszmélt, hogy az ételt hordó asszony lép a terembe, hát maga mindig itt van, mosolyogott rá a nő.

Már csak ketten maradtunk, jegyezte meg Somos, mire az asszony elkomorodott, vele, intett a háta mögé, és mind a ketten elértették, kire érti, Somos bólintott. Vigyázzon vele, mondta az asszony, miközben a kondérhoz ment, megemelte, majd megvárta, míg Somos odasiet, megfogja, elveszi tőle. Nagyon kedves, az autóhoz kellene vinni.

Miért vigyázzak, kérdezte Somos, mire nő zsebéből cigarattacsomagot vett elő, gyufát, kihúzott egy szálat, ráérősen meggyújtotta, majd megállt a jármű mellett, mert már odaértek, aztán körbenézett, és ahogy a melegsárga fény az arcába sütött, azt mondta, hogy itt voltam két éve is, amikor olyan csúnyán véget ért a tábor. Akkor is ketten maradtak, ő, meg egy idősebb fószer.

Aki meghalt, kotyogott közbe Somos, mire a nő bólintott, szabad kezével szemét árnyékolta, majd inkább oldalt fordult, a kocsinak döntötte nagy, húsos testét, és úgy mondta, igen, és elég fura eset volt az egész. A fiatalember hallgatott, megérezte, hagyni kell, hogy a másikból előjöjjön minden, nem is kellett sokáig várni, az asszony így folytatta, akkor is én hoztam nekik az ételt, és utolsó nap már alig lézengetek néhányan, és azt mondják, este történt, teljesen váratlanul, intett fejével a faházak felé, legalábbis ő így mesélte a rendőröknek, onnan tudom, hogy oda is én hordom a kaját.

Mit mesélt, nyögte Somos alig hallhatóan mire, az asszony felemelte mutatóujját, de ezt ne adja tovább senkinek, ígérje meg, mire Somos megígérte, és ekkor az asszony megint körbenézett, éjszakára már csak ketten maradtak, folytatta halkan, a barátja meg az öregember, és éjszaka az öreg fószer állítólag egyszerre csak tejesen megvadult, egy késsel rátámadt az alvó barátjára, meg is szúrta, de az kiszabadította magát, és felmászott az ebédlő tetejére, az öregember utána, de valahogy megcsúszott, leesett és meghalt. Jelentőségteljesen elhallgatott, majd felmutatott, erről a lapos tetőről elég nehéz így leesni, nem, kérdezte, mire Somos mohón visszakérdezett, maga mit gondol, mi történt. Az asszony sokáig nem szólt aztán megvonta vállát, én csak azt tudom, hogy ebből a férfiból nem nézek ki semmi jót, nagyon sunyi és alamuszi a tekintete. A másik, az öregember, kedélyes, jó kedvű kisöreg volt, szerintem egyáltalán nem akarta őt bántani, de valahogy elhitette mindenkivel a maga barátja ezt a történetet, és talán meg is szúrta magát, miután ledobta a kisöreget a tetőről.

Nem a barátom, szögezte le Somos, mire a nő a földre dobta csikket, és eltaposta, az jó, az ilyennel, ezzel a fajtával vigyázni kell, higgye el nekem, fiatalember.

Beszállt a kocsiba, és elhajtott, Somos sokáig nézte az autó árnyát a fák közt, ami aztán eltűnt a zöldben, ezután a házacskába ment, és összepakolt.

Már kifelé indult a táborból, és a szélső háznál járt, amikor nyüszítést hallott, mintha valami kis állat esett volna fogságba, mire azonnal, ösztönösen megtorpant. Körbenézett, majd ahogy fülelt, rájött, a hang a faházból jön. Letette táskáját, és odasietett, aztán rövid tétovázás után benyitott.

A fogyatékos fiú feküdt a padlón, bokája, csuklói hátul össze voltak húzva fehér, műanyag gyorskötözővel, szája elé egy vörös kendőt kötöttek, amit már teljesen átitatott a nyála. Úgy tekergődzött a padlón, akár egy féreg, és a tekintete esdeklően bámult fel a fiatalemberre. Somos leguggolt hozzá, minden rendben lesz, nyugi, suttogta, majd megfogta a műanyag szalagot a csuklóknál, és megfeszítve izmait letépte, aztán ugyanezt művelte a bokáknál is, végül levette a fiú arcáról a kendőt. Ki csinálta ezt veled, kérdezte Somos, de a másik csak nézett rá, miközben fölült, és sajgó végtagjait gyömöszölte, aztán felállt, és botladozva megindult, de mivel a vérkeringése nem állt helyre, összeesett, pont az ajtóban, amelyet egyébként is eltorlaszolt az Író.

Látom, megtaláltad a gyilkosság napjának az alanyát. Mondta a férfi, mire a fiú szűkölve hátramászott, Somos mögé, aki felállt, és mintegy védelmezően széttárta vaskos, izmos karjait. Hagyd békén a fiút, kérte csöndesen, de az Író már elő is vette zsebéből a kést, kihajtotta a pengét, ami gonoszul csillogott. Ugyan már, te is tudod, hogy ez az utolsó lépcsőfok, ez az, amire szükséged van, kezdte az Író kissé teátrális hanghordozással, majd megköszörülte a torkát, és normál hangon folytatta, hidd el, én megtapasztaltam, tudom, milyen felemelő érzés. Megölted az öregembert, bólintott Somos, mindent tudok, mondta, mire a másik megvonta vállát, igen, nagyjából ez történt, így vált igazán jó tanárrá, hogy feláldozta magát az oktatás oltárán, és hozzásegített engem a végső tudáshoz, annak a megtapasztalásához, hogy milyen érzés elvenni egy emberi életet, akarattal, erőszakkal, mondta az Író, és lépett befelé még egyet, milyen felszabadító, különös érzés. Eltűnődött, majd mély levegőt vett, ő persze mindebből semmit nem értett, ilyen mélyre, ilyen távoli határig soha nem mert volna elmenni, egész héten unalmas szövegeket olvastatott velünk, és kijavította a legutolsó vesszőhibánkat is, de semmi gyakorlat, semmi élet, semmi tapasztalás, érted, nem csoda, hogy elöntötte az agyamat a düh, és az utolsó nap, amikor mind elmentek, a fejébe vertem egy féltáéglával, hogy mit kellett volna csinálnia az igazi táborvezetőnek, hogy milyen egy igazi tábor kezdő horroríróknak. Míg beszélt, jött előre, és maga előtt lengette a kést, mintegy elfogva a menekülés útját a kicsiny, belső térben, a másik kettő pedig hátrált, egészen a falig. Aztán ledobtad a tetőről, mondta Somos vádlón, az Író pedig elmosolyodott, igen, és meg is kellett szúrni magam, bizonyítandó ártatlanságomat, de hidd el, megérte. Ám most, most nem kell ilyen áldozatot hoznunk, itt ez a bolond, egyszerűen csak meg kell ölnöd, aztán a testet elégetjük a máglyán, felszállunk a reggeli buszra, és senki, soha nem fogja megtudni, mi történt, de te, itt a késsel Somosra mutatott, te barátom, gazdagabb leszel egy olyan élménnyel, amely az egész írói pályafutásod meg fogja határozni.

Somos tehetetlenül állt a kés előtt, érezte, hogy a hátának szorul a fiú meleg teste, és halk nyüszítés is áradt a másikból, ami kissé idegesítő volt, mert nem tudott koncentrálni a gondolataira, melyek egy része nagyjából arról szólt, hogy legyen okos, egyszer az életben gondolkodjon egy kicsit előre, legyen számító és ravasz, kérje el a kést az Írótól, mintha megtenné, amit javasol, majd dobja ki az ablakon, vagy fordítsa ellene, és így mentse meg mindkettejüket, de ahelyett, hogy hallgatott volna erre  a belső ösztökélésre, inkább kimondta, amit érzett, nem, mondta, nem leszek gyilkos, annyit nem ér az írás.

Az Író leengedte két karját, csalódott grimaszt vágott. Akkor úgy tűnik, mondta halkan, belőled se lesz nagy író, azzal Somos oldalába szúrta a kést, a bordaív alatt, ahol a fiatalember az epét sejtette. A fém olyan erős és émelyítő fájdalmat keltett benne, hogy akaratlanul is odakapott, megragadta a másik csuklóját, majd jobbjával a férfi fejére sújtott, mire az Író szeme felakadt, és zsákként rogyott össze. Fuss, mondta Somos a háta mögé, és kihúzta magából a kést. Látta, hogy a gyerek eliramodik mellette, ő maga pedig felragadott egy pokrócot a keskeny emeletes ágyról, a sebére nyomta, dülöngélve megindult, de a fájdalom és az ijedtség olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy minden elszürkült, majd elfeketedett, végül a ház küszöbén összerogyott.

A sötétségre és a fényre eszmélt. Körben apró lángok lobogtak, meghaltam, nyögte, és ez a pokol, de sejtette, nem igaz, hisz oly bűntelenül élt. Valami keményen feküdt, keze-lába erős gúzsban, és ahogy felült, az oldalába hasított a fájdalom, de így legalább láthatta, hogy a máglyán fekszik, a gyorskötözők fehérlenek kezén és lábán, és körben kis tábortüzek égnek, világítják meg a lassan sötétségbe forduló alkonyatot.

Azt hittem, meghaltál, jött az Író hangja bal felől, majd Somos láthatta is, hogy bevonszolja bőröndjét a fénykörbe, megáll, és ráérősen cigarettát sodor magának. A fiatalember lenézett az oldalára, melegítője sötét vértől volt ragacsos, vagy inkább kérges, majd visszahanyatlott a fára, mert a fájdalom új erővel tört rá a lüktető, pulzáló sebből. Valószínűleg nem ért semmi létfontoságú szervet a szúrás, tűnődött az Író, aztán meggyújtotta a cigarettát, és a vérzés is elállt, tette hozzá elégedetten, na meg a fejem is fáj, tapogatta meg halántékát, melyen még a rossz fényviszonyok közt is látszott a sötét folt.

Kis ideig hallgattak, majd Somos krákogva, száraz torokkal kinyögte, engedj el, mire a másik persze csak a fejét csóválta, hamuzott, majd közelebb lépett, és zsebébe nyúlt, aztán a kezében már ott csillogott a bicska. Nézzük a lehetőségeidet, kezdte. Vagy elevenen megégsz, vagy kapsz tőlem egy kegyelemdöfést, ígérem ezúttal nem hibázom el, a nyaki verőeredet veszem célba.

Kérlek, ne ölj meg, suttogta Somos alig hallhatóan, majd igyekezett oldalt hengeredni, hogy lekerüljön a máglya térdnyi magas emelvényéről, de az Író odalépett hozzá, és lefogta lábát, maradj nyugton, szólt rá, mintha engedetlen gyerek lenne, és Somos próbálta megrúgni őt összekötözött lábaival, de a másik kitért előle, ingerülten eldobta cigarettáját, majd kinyitotta a bicskát, na ebből elegem van, mindjárt jön a buszom, mondta, és Somos fejéhez ment, lefogta a koponyáját, nemsokára vége, suttogta, és a fiatalember hátrafeszítette fejét, hogy az arcába nézzen, ne, kérte, így, ebben a pozícióban egy kissé távolabb is látott, az Író mögé, a sötétbe, melyből most egy alak bukkant elő, bekerült a lángok fénykörébe, kezében a balta, amivel az Író hasogatta a fát a máglyához, és aztán a Somos a nyakán érezte a bicska pengéjének hidegét, de mielőtt ez fájdalomra váltotta volna ígéretét, tompa puffanás hallatszott, az Író felvinnyogott, mint egy kölyökkutya, majd eldőlt.

Szeplő jelent meg Somos oldalán, keze remegett, szája sírósan legörbült, megöltem, motyogta, mire  a fiatalember felsóhajtott, oldozz ki, kérlek, és a lány engedelmeskedett, az Író bicskájával mely a fűbe esett, elvágta a műanyag szalagokat, majd segített a fiúnak talpra állni, aztán csak nézték a máglya mellett összeroskadt testet, melyből torz szögben állt ki a balta nyele, a váll, és a nyak találkozásnál mélyedt a húsba, Somos meg is jegyezte, valószínűleg nem sokat érzett, mert átvághattad a gerincét, mire Szeplő előbb szipogni aztán sírni kezdett, és Somos betámogatta az ebédlőbe, ahol a megnyugtató villanyfényben a lány elmesélte, hogy nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a fiú egyedül marad az Íróval, ezért  az esti busszal visszajött, és már messziről látta a lángokat, közelebb lopódzott, pont jó időben, hogy hallja az Író szavait, pont az utolsó pillanatban, mint valami rosszul megírt forgatókönyvben vagy regényben, de számukra ez most maga volt az élet, és Somos átkarolta, szorította, míg a lány felhívta a rendőröket, aztán pedig már csak vártak.

Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy ezután összejöttek, és hosszú, napfényes délutánokat töltöttek el a lány kicsiny lakásának díványán szerelmeskedéssel és írással, ötleteléssel és karakterek kitalálásával, izgalmas fordulatok meséjével. De persze nem ez történt, mert bár párszor valóban találkoztak, Somos nem tudta, hogyan kellene továbblépni, és bár néhányszor esetlenül megcsókolták egymást, többre nem voltak képesek, és egyébként meg ott volt köztük az Író halála, az utolsó este, a tábor vége, amikor a szerelemnél több dolog kötötte végleg össze és választotta el őket.

Így aztán Somos lassan elmaradt Szeplő mellől, és legközelebb csak akkor látta, amikor elment arra az író-olvasó találkozóra, ahol a lány mint az egyik menő, fiatalos kiadó felfedezettje szerepelt, első regényét promózta szerte az országban, és a művelődési központok, könyvesboltok és kávéházak megteltek, mert a műfajért rajongók imádták a stílusát, a leírásait, de legfőképp azt a képességét, melynek fiatal kora ellenére láthatóan teljes mértékben a birtokában volt – rendkívül plasztikusan tudott a halálról írni. 

2021

Comments powered by CComment