A szenesember

szenesemberGyerekként borzadva néztem ezt a képet. Egy IPM-ben jelent meg, a nyolcvanas években, és totálisan félreértettem. Azt gondoltam, hogy a film főszereplői e két fura lény, e két szörny, de az angol sci-fiben, az 1967-es The Sorcerers-ben e jelenet valamiféle tragikus végkifejletet ábrázol. Mindenestere a kép bizonyára hatott arra a félelemre, amit valóban átéltem, amkor én magam jártam le a pincébe tüzet rakni. A pince és a szén csak egy stáció volt azokban a végeláthatatlanul hosszú téli délutánokban, amikor egyedül voltam az üres, nagy házban. Gondolom, minden gyereknek vannak saját félelmei, de úgy vélem, az érzékeny lelkivilágom és a nagyon is aktív fantáziám miatt engem többszörösen sújtott a rettegés ezekben az években. Talán ezért is vagyunk most itt.

 

 

 

A szén vasas, poros szaga feljött a lépcsőfeljárón, és belepte őt, körbeölelte, régi ismeősként hozzásimult.

– Általában nem szívesen engedek be idegent a házba – mondta az öregember köhécselve.

A másik, a látogató, a negyven körüli férfi várakozóan nézett rá, majd lefelé intett: – Szabad?

– Csak tessék – biccentett vendéglátója.

A férfi leóvakodott a nyikorgó lépcsőn a pincébe.

– A lépcső a régi – konstatálta erőltetett vidámsággal.

– Idelent nem nagyon nyúltunk semmihez – vont vállat az öreg, aki a durva betonfalnak támaszkodva követte. – Tudja, azután, hogy beköltöztünk, alig módosítottunk valamit.

– Mikor volt ez? – fordult hátra a férfi, és közben kissé megingott, de következő lépésével, immár a pince padlóján, visszanyerte egyensúlyát.

Az öreg eltűnődött, majd bólintott, és a látogató mellé lépett: – Talán kétezer körül. Igen, akkor vettük. Egy ideig nem is laktunk itt, csak a nyugdíj környékén költöztünk be.

– Akkor az adhatta el maguknak, aki megvette a szüleimtől – motyogta az idegen.

Kese hajú, sápadt, markáns arcú férfi volt. Szögletes arcéleit nagy, szlávos, kék szeme szelídítette mg. Körbefordult, tekintete megakadt a sarokban álló acélszörnyetegen. – A kazán – mondta álmélkodva, majd odalépett, lehajolt, kitárta az ajtaját, és beleszagolt, közben lehunyta szemét. Arcába betűzött a gyenge, téli napfény, mely a kazán felett lévő keskeny kis ablakon át ömlött a pincébe. Még egy másik ilyen ablak volt túloldalt, ezek adtak csak némi világosságot, talán túl keveset az öreg szemének, mert most kinyúlt, és felkapcsolta a villanyt. Villódzva kelt életre a neon.

– Ó, igen – sóhajtott a férfi. – A neon is ugyanaz.

– Amint mondtam, nem cseréltünk idelenn semmit – bizonygatta az öregember, és a feljáró falának támaszkodva látogatóját vizslatta: – Mit mondott, meddig is laktak itt?

– Nem mondtam – fordult felé a férfi, majd eltűnődött, és a kazán melletti sarokhoz lépett. Egy ócska polc árválkodott a fal mellett, rajta üres és poros befőttesüvegek sorakoztak. – Itt volt a szén…– jegyezte meg a férfi elgondolkodva.

– Igen – az öreg köhécselt egyet, majd így folytatta: – Mi bevezettettük a gázt – a kazán felé intett –, de ezt meghagytuk, ha az oroszok elzárnák a csapokat – mosolyogott.

– De szenük az már nincs – szögezte le a férfi.

– Nincs – vont vállat az öregember. – Van viszont fa, az udvar végében.

– Nincs szenük – motyogta a másik, majd mélyen beszívta a pince földes, szenes, penészes aromáit, aztán a túlsó, sötét oldal felé pillantott, ahol valami egy nagy halom dolog szürke ponyvával letakarva várt sorsára, majd mondott volna még valamit, de ekkor a szeme fennakadt, és összeesett.

Arra eszmélt, hogy az öreg egy pohárból vizet fröcsköl ujjaival az arcába.

– Hol vagyok? – ült fel a férfi.

– A pincében – mondta az öregember, akit ott térdelt fekvő teste mellett, és most nyögve talpra kászálódott: – Nagyon megijesztett. Jól van? Leesett a vércukra, vagy mi?

Kezét nyújtotta, a másik belekapaszkodott, és felállt ő is.

– Azt hiszem az emlékek – motyogta a látogató. – Jobban mondva egy emlék. Egy bizonyos emlék.

Az öregember körbefordult, majd a lépcsőfeljáró alól kihúzott egy rozoga kerti széket, szétnyitotta. – Üljön csak le egy kicsit – pillantott fel a látogatóra, az a fejét rázta, aztán mégis leült. Az öreg a helyiség túlsó sarokba ment, a falicsaphoz, és a mosdókagylóba öntötte a vizet. – Kér vizet? – kérdezte meg se fordulva.

– Köszönöm, nem. Mi van a ponyva alatt? – a féri a széken az öregember hátát figyelte.

– Csak régi lomok – válaszolt az öreg, és visszacsoszogott hozzá. – A felújításból maradtak.

– Lomok? – kérdezte az idegen. – Meg mertem volna esküdni, hogy szén.

– Itt nincs szén – szögezte le az öregember, majd óvatosan a falépcső harmadik fokára telepedett: – El akarja mondani? – kérdezte aztán csöndesen.

Az idegen ránézett, megvonta vállát: – Nem is tudom. Még soha senkinek nem mondtam el. Több évtizede magamban tartom. Igazából eszembe se jutott nagyon régóta az egész – körbemutatott – a ház, meg a gyerekkorom, mindez homályba borult, de ma a városon át vezetett az utam, és hirtelen ott volt előttem minden, és tudtam, hogy el kell jönnöm…– behunyta szemét, orrnyergét masszírozta jobbjával, balja a szék peremét szorította.

– Gondolom, kapcsolódik ehhez a…– az öreg körbeintett –…pincéhez.

– Igen – bólintott a férfi. – És a szénhez.

– És a szénhez – hagyta helyben az öreg.

***

Tizenkét éves voltam. Akkoriban már nem maradtam napköziben, hazajöttem tanítás után. Telente az én feladatom volt befűteni, hogy ne fázzak, meg hogy mikorra a szüleim is hazaérnek, késő délután, jó meleg várja őket. Apám reggel előkészítette a kazánt, megrakta papírral, fával, csak meg kellett gyújtani, megvárni, míg belekap, megvárni míg az első hasábok jól lángolnak, na akkor lehetett egy kis lapát szenet szórni rá. Nagyon szép az, amikor a szénpor sisteregve, már a lapátsuhintás során elég a levegőben. Később, amikor a szemek áttüzesednek, és pulzálva hol élénkebb, hol sötétebb színben vöröslenek, hát az is valami fenomenális.

A szenet ősz elején rendeltük, a kisablakon hányta be apám, majd a sarokba rendezgette, egy nagy halomba, majdnem a plafonig ért. Igazából mindig maradt az előző szezonból valamennyi, a kupac alján talán több éves réteg lapult.

Amikor megjöttek az első hidegek, és a dér megült az ablak sarkában, és a fákon összeráncosodott a le nem szedett alma, ami ilyenkor volt a legfinomabb, na akkor kezdődött az én fűtési szezonom. Ahogy hazaértem az iskolából a jéghideg házba, még gyorsan, a napfényben lesiettem ide, a kazánhoz, meggyújtottam a bekészítést, vártam pár percet, míg biztosan ég, aztán visszamentem a konyhába, ettem valamit, egy parizeres szendvicset, ittam egy pohár tejet, és jó öt perc múlva visszajöttem, amikor már rendesen égtek a fák, és akkor mehetett rá a szén.

Ősz végéig, amíg volt valami fény odakinn délután, ez nem is volt problémás, de amikor beköszöntöttek azok a komor, már délután sötét téli hónapok, akkor minden megváltozott. Látom magam most is, ahogy hátamon az idétlen, nagy iskolatáskával jövök hazafelé, és a ház tömbje egyre nagyobbá válik előttem, és szürkület van, a világ csöndes, a fagyban pattognak a fák, a távolban felkárog egy madár, és tudom, hogy a ház üres és hideg, mégis úgy érzem, van valami odabent, pontosabban odalent, a pincében, a szénben, ott rejtőzik, és vár rám.

Nem sokat segített állapotomon, hogy akkoriban volt az a nagy szerencsétlenség a várostól nem messze lévő tárnában, az egyetlen, még működő bányában. Napokig erről cikkeztek, és mindenki nagyon izgatott volt, anyámék is, beszéltek róla, meg a tévé is bemondta, hogy hatan megsérültek, ketten meghaltak, és egy bányász eltűnt, amikor rájuk szakadt a rosszul aládúcolt mennyezet, nem is tudom hány száz méter mélyen. Na, azután nekem hetekig az az eltűnt bányász járt a fejemben, és bár tudtam, hogy hülyeség, mert időben nem jön össze a dolog, de valahogy összekötöttem őt a pincénkben lévő szénnel, ami szinte biztos, hogy máshonnan származott, mivel a környéken barnaszenet bányásztak, mi pedig fekete kőszent vettünk mindig is.

A logikával nem lehet meggyőzni egy tizenkét éves rettegő gyereket. Beléptem a házba, megálltam az ajtónál, és percekig csak hallgatóztam, arra figyelve, nincs-e valaki a lakásban. Néha bele is kiáltottam a csöndbe, halló, de persze nem jött válasz. Aztán felsiettem a szobámba, lepakoltam, szöszöltem, és bár nagyon hideg volt, húztam az időt, azt a pillanatot toltam kifelé, mind távolabb, amikor le kell jönnöm a nyikorgó lépcsőn a pincébe, a szénhez.

Valamiért ugyanis fejembe vette magát a gondolat, hogy egy idegen rejtőzik a szénben. Nem tudtam megfogalmazni, hogy kicsoda, összemosódott bennem a halott bányász alakja egy kegyetlen betörőével. Semmi racionális magyarázat nem volt rá, hogy miért pont a szénben bújna el valaki, amkor megtehette volna ezt a nagyszekrényben, ahol a szüleim a kabátjaikat tartották, vagy a nappali földig érő függönye mögött – de nem, én szentül hittem, hogy odalenn van, ott kushad a négyszögletes, csillogó széndarabok közt.

Persze eljött az az időpont, amikor nem húzhattam tovább, mert anyámék nem szerettek hideg házba megérkezni, és nagyjából negyven perc kellett, míg a víz felmelegedett a csőrendszerben, körbeforgott, és a szobákat is felmelegítette a radiátorokban, szóval eljött az az időpont, amikor össze kellett szednem minden bátorságomat, és le kellett jönnöm a pincébe.

Borzalmas volt. A lépcső halk nyikordulása, ami elárulta Neki, hogy közeledem. A rebbenő neon, amitől mindenféle fura árnyékokat láttam a sarokban, Az, hogy néha, amikor nem néztem oda, egy-egy széndarab megindult a halom tetejéről, és legurult az aljába. Minden egyes idelent töltött másodpercet gyűlöltem, sietve gyújtottam meg a fát, vártam egy kicsit, majd vissza se nézve felrohantam, hogy aztán jó tíz perc múlva visszaóvakodjam. Most jött a nehezebb, a szenes rész. A halomhoz léptem a lapáttal, és a közepébe szúrtam. Apám midig azt mondta, az aljából lapátoljak, de persze ahhoz le kellett volna hajolni, szóval a közepébe szúrtam, és egy nagy lapátnyit kivettem a halomból, és ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy abban a kis üregben, melyet a lapátom keltett, és amelyet hamarosan kitöltött a beomló szén, ott megpillantom majd az engem figyelő szem fehérjét.

Ezt a műveletet, a tűz táplálását ezekkel a laptányi szénhalmokkal, fél óránként meg kellett ismételnem, egészen addig, míg öt körül be nem futottak apámék. Négy után már sötét volt odakinn, és az utolsó fordulóban valósággal rettegtem lemenni a pincébe.

Furcsa volt ez, mert a józan, racionális énem mindvégig tudta, hogy nincs oka a félelemnek, mert teljesen értelmetlen és hihetetlen dolgokat képzelgek, de ott volt az erősebb, mindent elsöprő másik részem, ami nem elemezte a helyzetet, egyszerűen csak rettegett, és szörnyű képeket vizionált.

Mindezt nem mesélném el, ha nem derült volna ki, hogy az utóbbinak volt igaza.

Egy tél végi, februári nap történt.

Szokás szerint húztam az időt, amíg lehetett, a szobámban, takaró alatt kucorogva, de aztán fél négy körül összeszedtem magam, és lejöttem. A pince néma volt, úgy éreztem, hogy ünnepélyesen várt rám. Direkt nem néztem a már igencsak megfogyatkozott szénhalom irányába, azt gondoltam, így legyőzhetem, kizárhatom a fenyegetést. Nagyon hideg tél volt akkor, rengeteg szén fogyott, februárra olyan kicsire zsugorodott a halom, mint még soha. Figyeltem, ahogy a kazán üveg betekintő ajtaja mögött erőre kap a láng, majd visszaindultam a lépcsőn, felfelé, hogy odafent, a konyhában várjak tíz percet addig, míg a hasábok áttüzesednek. És ekkor a szénben moccant valami. Egy szem legurult az oldalában, ahogy már oly sokszor, de most egészen a lábamig, mintha valaki megfricskázta volna, pont az irányomba. Akaratlanul is felvettem. Meleg volt. Nem forró, hanem testmeleg. Döbbentem visszadobtam a halomba, és ahogy a darab elérte, az hirtelen megrázkódott, majd kipúposodott, és kicsúcsosodott, és aztán csorogni kezdett kétoldalt a szén, és kibontakozott egy éjfekete alak e folyamból középen, lassan felállt, széndarabok alkották a testét, az arcát, a kezeit, egyedül a szeme fehérje világított szénfekete arcából.

Felsikoltottam, és rohanni kezdtem felfelé a lépcsőn. Emlékszem, eszembe jutott, hogy eltorlaszolom a pinceajtót, de végül elvetettem, helyette a szobámba futottam, az emeletre, majd bebújtam az ágy alá.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak arra emlékszem, reszkettem a félelemtől, és hiába volt fűtés, az egész testem átfagyott. Később, amikor meghallottam a lépteket a lépcsőn, behunytam a szemem. Mikor egy pillanatra kinyitottam, láttam magam előtt a lábát. A széndarabok úgy kapaszkodtak össze benne, mintha mágnes vonzotta volna őket. Átvágott a szobámon, az íróasztalomhoz. Talán kinézett a szomszédos házakra az ablakon, mely az íróasztal mögött volt. Aztán kiment a szobámból. Hallottam, lemegy a lépcsőn. Majd nyílt a pinceajtó, és csönd lett. Nem jöttem elő a rejtekhelyemről, csak akkor, amikor anyámékat hallottam a bejáratnál beszélgetni.

Először mindent el akartam mondani, lerohantam hozzájuk, de apám azzal fogadott, hogy legközelebb töröljem meg a lábam, szénporos a padló. Mutatta is: a járólapon egy nagy, fekete folt volt, egy talp elnagyolt kontúrja. És ekkor rájöttem, hogy nem mondhatom el nekik, mert őrültnek gondolnának. Gyerek voltam még, aki nem tudta, mi a valóság, mi a lehetséges, és hirtelen megrohant a félelem, hogy őrültek házába zárnak a látomásom miatt.

Nem szóltam hát semmit, hanem felmosóronggyal tessék-lássék eltakarítottam a nyomot, majd míg anyámék a konyhában tettek-vettek, végignéztem a lakást, de egyéb jelét nem találtam a látogatómnak. A pincébe persze nem mentem le, és mivel nem tápláltam délután, a tűz teljesen leégett. Apám persze ezért is leszidott.

Miután megettem a szendvicset, amit az anyám készített a hozott zsemléből, visszamentem a szobámba. Leroskadtam az íróasztalomhoz, a házi feladat fölé, mely most olyan távolinak és értelmetlennek tűnt, és csak néztem magam elé, nem is fókuszáltam, ezért csak nagyon lassan és sokára vettem észre a matematika füzetembe rótt ákom-bákom betűket: Ne égess el!

***

A férfi lehorgasztotta fejét, úgy mondta: – Most jólesne egy pohár víz. Kiszáradt a szám.

Az öregember felkászálódott a lépcsőről, majd mélyet sóhajtott: – Menjünk fel. Ott kényelmesebb. A konyhában.

Így tettek. A férfi odafenn, a lépcső tetejéről még visszafordult, lenézett a pincébe, majd lekapcsolta a világítást.

– A tél hátralévő részében nagyon takarékosan bántam a szénnel. Nem is raktam a tűzre, csak egy-két szemet, hogy megtévesszem apámat, inkább fával fűtöttem. Ő persze, esténként, lefekvés előtt, jól megpakolt a kazánt. Hallgattam odafenn a szobámban, az ágyamban, ahogy lemegy még este tizenegykor is, és összeszorult a szívem. Ne tudtam, hogy a füzetembe írt mondat kérés avagy fenyegetés. Hogy mi történik, ha már csak nagyon kevés szén marad odalenn. Ezen tépelődtem napokat. – mesélte a féri már odafenn a csupa fehérségben, a konyhaasztalnál, miután letette a poharat. – Elalvás előtt képek jelentek meg a sötétben előttem a fekete emberről, aki ott ált az apámék ágya felett egy hajnalon, és merőn nézi őket, majd lesújt rájuk. Rettegtem a sötétségtől, mert az tökéletesen eltakarta őt. Féltem az üres háztól, mert hallani véltem a csöndben, hogy odalenn a szénrögök mocorognak. Ha tehetem, az iskolában maradtam, délutáni foglalkozásokon, de később rájöttem, jobb, ha hazamegyek, és én fűtök be, mert apám nagyon pazarlóan bánt a szénnel, a halom március derekára már csak egy kutyaháznyi méretűre zsugorodott. Persze a délutáni procedúra, lemenni, meggyújtani a kazánt, dobálni rá a fahasábokat – mindez továbbra is rettegéssel töltött el. Közben soha nem néztem a szénre.

– És ez a lény…- kezdte az öreg tétován –…alakot öltött még? Látta még utána?

A férfi megrázta a fejét: – Nem. Soha többé. De szerencsénk is volt – ivott még, nagy kortyokban, nyugtalanul. – Március végén egy csodálatos fordulat történt. Melegfront jött, és bár húsvét környékén visszahűlt egy kicsit az idő, már nem nagyon kellett befűtenünk abban a szezonban. Szeptemberben pedig eladtuk a házat, mivel apámat áthelyezték a fővárosba, kapott lakást is. Nem mondom, hogy nem örültem a hírnek, és bár új iskolába kellet járnom, és a régi barátaimtól is messzire kerültem, boldogan hagytam hátra ezt a házat.

– Hm – bólogatott az öregember –, érdekes, akitől mi vettük, azt mondta, egy napot se lakott itt. Csak befektetésnek tartotta, de nem jött be számítása.

A férfi ránézett, egyenesen a szemébe: – Akkor a szénhalom ott maradt egészen addig, amíg maguk el nem takarították…mi lett vele?

Az öregember elgondolkodott, majd megvonta vállát: – Nem emlékszem. Talán odaadtuk a szomszédnak, hogy tüzelje el.

Kis csönd állt be köztük, végül a férfi mélyet sóhajtott, órájára nézett, és felállt: – Köszönöm, hogy meghallgatott. És hogy beengedett a házába.

Az öreg is felállt, majd mögötte csoszogva a bejárati ajtóig kísérte: – Ugyan, ez a legkevesebb. És…– kitárta az ajtót az idegen előtt – …most már ne foglalkozzon ezzel. Talán csak képzelődés volt mindez. A gyerekek hajlamosak olyan dolgokat látni, amelyek nem léteznek. És az a mondat…talán valami lázálomban maga írta azt a mondatot a füzetbe…

A férfi kilépett a házból, majd visszanézett az öregre, vagy inkább a mögötte lévő folyosóra, a pinceajtóra. – Talán – biccentett. – Egyedül él? – kérdezte még, hogy oldja a helyzet feszültséget.

Az vendéglátója széttárta karját: – Sajnos igen. A feleségem már nagyon rég elment.

– Részvétem – mondta a látogató, a kezét nyújtotta, elköszönt, majd átvágott az udvaron, beült az autójába, és elhajtott. Az öregember nézte, ahogy az utca végén elfordul, és csak ekkor csukta be az ajtót. Pár másodpercig várt, majd a pinceajtóhoz ment, kinyitotta. Felkapcsolta a villanyt, és hallgatózott. Végül óvatosan, minden lépésére vigyázva lement a pincébe. Odalenn a ponyvával letakart halomhoz lépett, megköszörülte torkát, és így szólt az üres helyiséghez: – Elment. Előjöhetsz.

2021

Tags: ,

Comments powered by CComment