Bűn

20131024 csigakkal kuzdo kozepkori lovagok csigas142020-ban és 21-ben a karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

 

 

 

Abban az évben nem volt nyár, mivel a tavasz olyannyira elnyúlt, hogy a növények nem tudtak megerősödni, és az őszi fagyás már Kisasszony havának közepén lecsapott a vidékre, így a magtárak, a gyümölcs- és zöldségvermek félig se teltek meg, a tehenek és lovak soványan és fázósan topogtak az istállóban, a tyúkok kábán kapirgáltak a patakparton.

Siromék az Erdővidék szélén, már a rengetegben éltek, egy tisztáson, és tudták, kemény tél jön rájuk. Két fiút és egy lányt neveltek, mind segített már az asszonynak és a férjének, de ez se volt elég, mivel az ég nem akarta, hogy termés fakadjon a földből, és az állatok méhéből. A legfiatalabb gyermek, Veronika naphosszat imádkozott, hátul a pajta mögött, a szemétdombnál, ide jártak vizelni, ezért csípős szag terjengett, de a sápadt és vézna, szinte még gyermek Veronika direkt választotta e helyet, vezeklésül, a képzelt vagy valós bűnök megvallására. Ott volt akkor is, amikor a katonák megérkeztek. Épp elmerült a mennyei úr képének szemléletében, érezte, hasa alja felforrósodik, ajka tűzpiros lesz, és akaratlanul is kibuktak belőle e fohász szavai: Szerelmem, szerelmem, szerelmem, add, hogy téged szólongatva, Szerelmem, elhallatsszék a hangom napkelttől napnyugtáig, s a világ minden zugáig, amiképpen a pokolig is, hogy mindenki megismerhessen és szerethessen téged, szerelemem.

Mikor belekezdett volna a bűnbocsánati könyörgésbe, az udvar felől kiabálás támadt, ezért felállt, leporolta kötényét, és előre szaladt, a pajta és a fészer mögött, el a silány házuk vályogfala mellett, míg ki nem tágult előtte a tér, és ott volt az udvar közepén vérző fejel az apja a porban, mellette az anyja térdelt, hátrébb a két fiútestvérét katonák ütlegelték, szülei felett pedig az úr rettegett intézője, a félszemű Kóré állt. Kezével lengette a vasgolyóban végződő buzogányt, melyen Veronika látni vélte szegény apja áldott vérét.

– Nincs ha mondom, rejtve semmim – nyögte Sirom, és próbált felállni, de az asszony lenyomta, míg köténye sarkát tépte, majd a tépéssel felitatta a fejsebből eredő vért. – Már mindent elvittetek. Így éhen fogunk halni a télen – körbemutatott, a dermedten álló Veronikával kezdve, majd a porba levert fiain át a feleségét is érintve: – Hogy etessek ennyi szájat ilyen kevésből?

Kóré elmosolyodott. Himlőhelyes arcával, alacsony termetével, borzas üstökével és barna bőrével, melyet tán a tatárok öröksége volt, pokolbeli, alacsonyabb rendű démonra emlékeztette Veronikát, olyanra, amit a félnapi járásra lévő roskatag templom falán látott felfestve.           

– Nohát – mondta most a férfi rekedten, csúnyán ejtve a szót: – Ezen tán segíthetünk – azzal odasétált a földön fekvő fivérekhez, elvette a felettük álló katona dárdáját, és Veronika idősebb testvérének a hasába szúrta a hegyét.

Mindenki kiabálni kezdett, Veronika apja felpattant, a másik fivér arrébb hengerült, azt gondolván, ő lesz a soros, a harmadik katona leugrott a lóról, és kivonta kardját, Veronika térdre hullott, összekulcsolta kezét és könyörögni kezdett testvére lelkéért az Úrhoz, az anyja a földet kaparta fájdalmában, oda se nézve fiára, aki mint vékony gallyra tűzött bogár vonaglott a földbe szegezve, halkan jajgatva.

Sirom Kóré felé iramodott, de a harmadik katona a kardjával megszúrta a lábát, gyorsan és gonoszul döfve, mire az apa földre rogyott.

Kóré kihúzta a dárdát, valamennyi bél tekeredett a hegyére, halkan cuppanva vált le, majd visszaadta a katonának, intett társainak, mire mind felszálltak lovaikra.

– Most már eggyel kevesebb kenyérpusztító van – mondta mosolyogva. – Eljövünk holnapután ismét. Egy zsák búzát készítsetek elő. És öt tyúkot. Az ő adagját – fejével a lassan megmerevülő gyerek felé intett, aki mellett már ott térdelt anyja, és odakúszott apja is, próbálták a vérzést elállítani, nem is figyeltek arra, ahogy Kóré és a katonák ellovagolnak, dárdáik és kardjuk csillogott a halovány fényben, ahogy eltűntek a fák közt, csak a haldokló szavait figyelték, ahogy a szeme opálosodik, a füvet markoló keze elenged, és a kín, mely a beleit gyötörte, lassan eltűnik a sápadt arcról, angyali ábrázatot hagyva maga után.

Veronika titokban irigyelte őt.

A fák közt temették el, hátul, azon a részen, ahova nem nagyon jártak, egy vadösvény vitt fel itt a dombok közé, az apjuk gyakran figyelmeztette őket, ne menjenek arra az útra, mert annak végén, egy barlangban ott él a Lovag, és nem szereti, ha háborgatják. A lány nézte, ahogy a fivére kendővel takart arcába hullanak a rögök, majd az ösvényt kezdte bámulta, érezte, az Úr mindjárt világos iránymutatást ad neki, és valóban, mikor már a sír dombját egyengették, kisütött a nap, és Veronika csodálattal telve látta, hogy a sugarak pont az ösvény elejét világítják meg számára.

De az utolsó lökés aznap éjjel történt, miután felébredt arra, hogy az anyja vinnyog a kunyhó másik felében. Először azt hitte, halott testvére tért vissza, és kér bebocsátást a házba, hisz fázik odakinn, a hideg föld alatt, de nem, csak az apja lelte kedvét anyjukban, és amikor végzett, halkan beszélni kezdett, rekedten, a levegőt nehezen véve: – Nem fogjuk túlél a telet. Ha elvisznek még egy zsák búzát, alig marad nekünk.

– Leölhetjük az állatokat – suttogta az asszony, miközben megtörölte magát odalenn.

– De akkor se tejünk, se tojásunk – morogta a férfi. – Még kevesebb ideig húzzuk majd.

– Mit tegyünk, hát, Istenem – sóhajtott a nő. – Még egyet nem vehetnek el tőlünk. Akkor inkább haljunk mind éhen.

Kis ideig hallgattak, majd Veronika apja lassan, szinte jókedvűen így szólt: – Az apám még mesélt arról, mikor éhen haltak az emberek, a tatárok idején. Bementek az erdőbe, oda bújtak, ahol most a Lovag él, a barlangba. De nem vittek elég élelmet. Két vagy három család volt ott. Köztük ő, gyerekként. Szép lassan elfogyott az élelem. Végül már a fakéregből sütöttek kenyeret, de az nem volt elég. A gyerekekkel kezdődött. Először fölpuffadtak, majd csak feküdtek, és néztek maguk elé. Aztán sírtak és jajgattak, és kenyérért rimánkodtak az anyjukhoz, egészen addig, amíg végük nem volt. Az apám is beteg lett, de anyja eldugott valamennyi búzát, azzal etette, titokban, szemenként, így maradt meg. Azt mondta, nincs fájdalmasabb halál az éhhalálnál.

Szülei hamar elaludtak, de Veronika álmatlanul feküdt a sarokban, fivére mellett, akinek a kezét néha le kellett vennie a melléről hajnalonta, de most az is az igazak álmát aludta, feküdt hát a leány, és a sötétbe bámult, egészen addig, míg a fatáblák résein, az ablak fedezékén át nem szűrődött a hajnal első sugara. Akkor aztán felkelt Veronika, kiosont a házból, megtörte a vékony jeget a hordó tetején, megmosdott a vízből, szoknyája sarkával felitatta a hideg nedvességet bőréről, aztán hátul, a trágyadombnál könnyített magán, egy sárga fűcsomóval megtörölte magát, végül imádkozó helyére ment, gyorsan elmondott egy könyörgést, figyelve, ahogy a szent szavak a lehelet párájával együtt kigomolyognak a száján, majd útra kelt.

A tiltott ösvényen ment, és bár eleinte izgalmas volt számára, hogy erre az útra lép, jó tíz perc gyaloglás után, fárasztó hegymenetben már csak egy szokványos vadcsapásnak látta vezetőjét. Ahogy kapaszkodott fel a hegy oldalába, egy helyütt rés nyílt a fák közt, és ő elláthatott az Erdővidék völgyeinek vájataiba. Itt is, ott is füstcsíkok emelkedtek a ködből, míg a távolban, a Zúgó tetején ott volt az úr vára, a fény megcsillant deres tornyán.

Folytatta útját, át a rengetegen, jéghideg vizű patak kövein szökdelve, elborzadva a medve vaskos nyomától a kérges sárban, figyelve a csipke vörösét oldalt, a fák közt, a kelő nap mind fehérebb pászmáit, annyira belefeledkezve isten e teremtett csodáiba, hogy észre se vette, és kiért egy kis tisztásra, melynek hátoldalát két összehajló sziklaív zárta el, köztük sötét barlangszájjal. Itt élt a Lovag.

Veronika lassan, óvatosan közelebb ment a barlang torkához, közben felidézett magában mindent, amit az apjától hallott: hogy a Lovag jó húsz éve bukkant fel az Erdővidéken, barátságos és szomorú volt, egy helyet keresett, ahol vétkeiért vezekelhet, végül e barlangra esett a választása, mivel nem oly messze futott a patak, és hogy azóta kis se mozdult a környékéről, naphosszat imádkozik, sanyargatja magát, elmélkedik, bogyókon, csapdán ejtett vadhúson és gombákon él, meg talán gyökereken, ki tudja.

– Mit keresel itt, leányom? – rekedt hang kélt Veronika mögött, aki, mint akit tetten értek, megdermedt, majd lassan fordult meg, hogy megpillantsa az öreg, szakállas, sovány férfit, amint a nyomában jön, kezeiben egy-egy favödör, azok teli vízzel. A férfin csak egy térdig érő köpönyeg volt, derekán hánccsal megkötve, meztelen lábfejei lilán tapodták a még fagyos földet.

– Segítségért jöttem, jó uram, Isten vezérelt magához – sóhajtott Veronika, és kitért a lovag útjából, aki elment mellette, be a sötét vájatba. Veronika nem követte. Úgy vélte, a barlang a lovag lakhelye, és nem volna illendő hívás nélkül belépnie. Nem kellett sokáig várnia, a férfi előtűnt, körbejárta őt, megszemlélte, mint valami tárgyat, majd bólintott: – Valóban Isten küldött, te leány – azzal letelepedett, egy közeli fa törzséhez vetette hátát, majd köpenye zsebéből maroknyi csipkebogyót vett elő, és szemenként rágni kezdte.

– Mondd el jöveteled célját – kérte, majd kiköpte a csipke szőrös belsejét.

Veronika megállt a lovag előtt, és nem nézve a csontos, sápadt, ráncos arcba, mely erdei manóra emlékeztette őt, elmesélte az előző nap szomorú történéseit a lovagnak.

– Vagy mi halunk szörnyű éhhalált, vagy a katonák ölnek le minket, jóuram – zárta mondandóját, majd térdre hullott, összekulcsolta kezét, úgy kérte: – Isten azért vezérelt magához, hogy segítsen a döntésben, hogy ne hozzunk bűnös cselekedettel kárhozatot a fejünkre. Hogy megmentsen minket.

– Bűn. Kárhozat – krákogta a Lovag a szavakat – Jól ismerem ezeket – bólintott, és előrehajolt, kinyúlt, megsimogatta Veronika arcát, aki összerezdült az idegen érintésre. – A múltam tele van bűnnel és kárhozattal. Amiket tettem…– elhallgatott.

– Sok csatában járt, uram? – kérdezte a lány, és szavaiból előtűnt a történetekre éhes gyermek.

A Lovag bólintott: – Voltam párban. Ott voltam a király mellett, mikor menekült a tatár elől. Köröttünk úgy hullottak a jó vitézek, akár a levelek. Ahogy földet értek, azonnal ott volt rajtuk három-négy ördögfajzat, és szúrták, vágták őket a páncél résein át. Látni is borzalom volt, hányféleképpen halhat meg az ember. És sokféleképp ölhet is – felemelte két göcsörtös, dudorokkal teli kezét, rábámult: – Vér tapad a kezemhez, nem is kevés. Azért vezeklem most, de nem tudom lemosni a patakban a vért. Nem tudom elfelejteni azokat az arcokat. A szemeket – behunyta saját szemeit, majd mélyet sóhajtott, úgy kérdezte: – Mit akarsz, mit tegyek, te lány?

– Segítsen nekünk – bukott ki Veronikából a kérés. – Valamiképp segítsen, jó uram.

A Lovag eltűnődött, majd szinte magának mormogva mondta: – Ha jól értem, holnap elviszik a búzátokat. Ha nem adtok, ismét meghalhat közületek valaki. Mindenképp szenvedni fogtok.

– Így van – bólintott a lány. – De…

– Talán tehetek valamit – vágott szavába a Lovag, és lassan, a fának támaszkodva felállt, közben megreccsent a térdében egy csont. – Odabenn, a barlangban, mohával takarva megvan még a páncélom. Felölthetném – tűnődött. – És megvan még a kardom is hozzá.

– Igen – Veronika arcát sugárzó, éteri öröm öntötte el. – Igen, ezt akarom.

– Biztosan? – nézett rá szigorúan a Lovag. – Hiszen vér fog hullni.

A lány ezen egy kicsit eltűnődött, majd megerősítette: – Igen. A jó ügy érdekében elkövetett bűnt Isten megbocsátja. Világosan tudom.

A Lovag megfogta látogatója vállát, és megszorította: – Akkor most menj. S várj eljövetelemre türelemmel.

Mikor a lány megfordult, a Lovag még megkérdezte tőle: – Mi a neved, leány?

– Veronika – válaszolt ő.

– Veronika – ízlelgette a szót a Lovag. – Menj hát utadra.

Veronika pedig így tett. Visszament az ösvényen, át a patakon, a bozótosokon, az erdő rengetegén a házukig. Mikorra hazaért, a szülei már mindenhol keresték, tűvé tették érte az erdő szűkebb ösvényköreit, és nagy ijedségüket csak lassan váltotta fel a megkönnyebbülés.

– Hol voltál, te bolond lány? – kiabált az anyja, de Veronika nem vette magára, odalépett hozzá, és végigsimította arcát: – Bogyót gyűjteni mentem a hajnallal, de eltévedtem a rengetegben. Ám most már minden rendben van.

A békesség, mely áradt arcából, szeméből, érintéséből varázslatos mód átragadt anyjára és az udvar másik végében dohogó apjára is, mert aztán nap közben már nem hozták szóba a dolgot. Egyedül testvére nézett rá furcsán, kerülgette őt, talán sejtett valamit, de később ez is mindegy volt már persze.

Eltelt e varázslatos nap, és leszállt az éj, és Veronika, amikor befeküdt vackába, arra gondolt, immár közel a szabadulásuk órája, és hogy az isteni jótétemény és igazságosság kiárad majd e házra, sőt, talán az egész Erdővidékre, és ennek forrása a Lovag keze lesz. Látta maga előtt a képet, ahogy ő és a Lovag sorra járják a környék tanyáit, és mindenkivel megismertetik az igaz út boldogságát, alkonyi jelenet volt, a parasztok kijönnek kunyhóik elé, a vörös fény végigcsorog a Lovag zöld patinával bevont mellvértjén, szívük és kezük összefonódik, a Lovag másik kezében kard, és.

Ebben a pillanatban berúgták az ajtót, majd sötét, vasszagú tömeg nyomult a házba. Veronika felült ágyán, a testvére pedig fel is ugrott, mire suhintás volt a válasz, és a lány ölébe hullt a fiú feje. Érezte, hogy a csonkból kiáramló vér elönti szűzi ölét. Mielőtt sikolthatott volna, megtette azt anyja, mert a támadó már az ő ágyuknál járt, és össze-vissza kaszabolta az asszonyt, levágta a védekezően felemelt karját csuklóból, belevágott a mellébe, majd az arcának a felét hasította át. A férje ekkorra tudott annyira magához térni a döbbenettől, hogy nekiugorjon. Az asztalig lökte a másikat, belekapaszkodott, de az könnyedén lerázta magáról, oldalt fordult, gyakorlott, erős kézzel suhintott e fordulatban, és Veronika apját félig kettévágta. A belső részek, megszabadulva a has zsákjának szilárdságától, kibomlottak a padlóra, a kunyhót elárasztotta bűzük, és közben a sérült asszony jajgatott, Veronika pedig végre lelökte magáról testvére fejét, és felállt, majd a nyitott ajtón át kirohant, de a küszöbön beérték. Az inas kéz a hajába markolt, erősen hátrarántotta a fejét, hogy valami roppant nyakába, de nem ettől halt meg, hanem a vastól, amit a mögötte álló átütött a hátán, a bal oldalán, pontosan ismerve az emberi testet, hogy hol kell megszúrni ahhoz, hogy leálljon minden dobbanás és mozgás és lélegzet. Veronika felsóhajtott, a támadója pedig lágyan átfogta testét, és a földre engedte, nem hagyva, hogy megüsse magát estében. Atán letérdelt mellé, és miközben a lány mind halkabban zihált, és fektében aprókat rándult, a Lovag elmondta imáját: – Bocsáss meg Uram, a bűnért, amit elkövettem, de e leány maga kért rá, hogy szabadítsam meg őket a szörnyű jövőjüktől, a fájdalmas éhhaláltól, a szenvedéstől, a szeretteik elvesztésének lassú rettenetétől. Nem tehettek volna semmit a vas világ önkénye ellen, jussuk az elhúzódó fájdalom lett volna – ezért hát elfogadtam utolsó küldetésem, és véget vetettem mindennek ma éjjel, úgy, ahogy Veronika kérte.

vége

Comments powered by CComment