Látogatás a partizánnál

RajnaploAzok, akik a nyolcvanas években voltak korai geekek és Alfát, Kockást, Roburt, Galaktikát olvastak, bizonyára találkoztak Zórád Ernő gyönyörű képregényalbumaival is. Ezekben többnyire két-három irodalmi művet dolgozott fel elképesztő megjelenítő erővel a mester. Számomra a legemlékezetesebb - és persze legfélelmetesebb - "A vurdalak család" volt, mely Tolsztoj egy korai, 1839-es, francia nyelven írott vámpírtörténetének képregényes adaptációja. Már a tény is egészen elképesztő, hogy jóval Stoker előtt a toposz bekerülhetett a magasirodalomba - bár azt hiszem, Tolsztoj egyfajta ujjgyakorlatnak szánta a novellát. Online nem ismerek magyar fordítást, angol sok helyen fellelhető, érdemes elolvasni. A cselekmény egyszerű: egy idős diplomata meséli a bécsi kongresszus idején tartott egyik estélyen egy főúri társaságnak fiatalkori küldetésének történetét, tragikus szerelmét egy parasztlány iránt, melynek a szerb folklór vámpírja, a vurdalak vet véget. A narráció inkább a frivol, a társaság hölgytagjait szórakoztatni kívánó, könnyed, tét nélküli, késő romantikus csevegésre emlékeztet, de még így is előtör mögüle több ízben a szörny és az elhagyott, vámpírok által uralt falu borzongató atmoszférája. Gondoljunk bele - a történet időpontja a 18. századra esik, amikor a délvidéken valóban sorban ássák ki a sírokat Magyarországon vámpírok után kutatva. A vurdalak egyébként annyiban különbözik a klasszikus vámpírtól, hogy elsőként a saját rokonait támadja meg, kommunikál, ravasz, képes cselt vetni. Ugyanakkor a novellában a szörny csupán katalizátornak tűnik, nem központi szereplőnek. Az egész műben van valami zavarbaejtő kettősség: az első felében az éteri szerelmi kínok mellett egy levágott török fej is hangsúlyos szerepet kap; később, mikor főhősünk egy nyomasztó jelenetsorban - a figyelmeztetések ellenére - visszatér az elhagyott faluba, a feszültséget kioltja, amikor menekülése közben az egykori lakosok burleszkszerű módon veszik üldözőbe.

Mivel gyermekkorom egy meghatározó elbeszéléséről van szó, idő kérdése volt, hogy hozzányúljak. Modernizáltam és átdolgoztam, más keretet, helyszínt és történelmi hátteret kerestem neki. Nem volt célom állást foglalni a 2. magyar hadsereg doni kálváriája kapcsán, de a történelmi szörnyűségek és a privát történet szörnyűségei szerintem jól rímelnek egymásra. 

A rajnapló saját példány.

 

Az úgy volt, hogy a rajtitkár, Kiss Marci, a helyettese és az osztályfőnökük elment Béla bácsihoz, a partizánhoz, egy borús őszi délután, 1986-ban. Az öregember egy kis lakásban élt a város szélén, a szobák félhomályosak és savanyú szagúak voltak, a két fiú fintorogva ült le a nappaliban, és míg az osztályfőnök előadta, hogy a rajnapló számára szeretnék megörökíteni Béla bácsi háborús tetteit, felmérték a szegényes lakást, és rájöttek, hogy az egyetlen érdekes dolog benne Béla bácsi. Az öreg úgy trónolt a szoba közepén egy fülesfotelben, mint egy zátony, nagy volt, csupa csont és kiszögelés, a hátulról egy asztalilámpa világította meg tar koponyáját, görbe ujjaival, vastag, sárga körmeivel a fotel karfáját kapirgálta.

− A háború − biccentett krákogva, mint aki egy régi és unalmas ismerősét üdvözli.

− Igazából arra lennénk kíváncsiak, miképp vált partizánná Béla bácsi – sietett kijavítani az osztályfőnök.

− Hát az nagyon egyszerűen történt kérem. Elkaptak – mondta az öreg vidáman, és göcögött hozzá, majd megvakarta az állát, közben mind a négyen hallgatták, hogy a kisszobában, a zárt ajtó mögött felsír valami.

− Az unoka? – kérdezte készségesen az osztályfőnök. – Talán zavarunk?

− Nem. Csak a macskák – jelentette ki sietve az öreg. – Folyton bagzanak.

A két fiú összenézett, és elvigyorodtak, majd az egyik, a titkár, kinyitotta a rajnaplót, és kezébe vette a tollat, mert az öreg így szólt: − Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Az utolsó hullámban vittek ki minket a Donhoz, negyvenkettő júliusában, de még a front előtt jó százötven kilométerrel a mozdonyt kisiklatták a partizánok. Az ezred aznap estére már ott maradt a mezőn, szállást vertünk, és két bajtársammal meg az őrvezetőnkkel Gyulai Miklóssal az őrmesterünk kiküldött járőrbe. Nyírfás, mocsaras terület volt, embermagasságú bozóttal. Mikorra besötétedett, egy tanyára bukkantunk, na, ott kerültem kapcsolatba először a partizánokkal…

 ---

Gyulai kijött a kiszobából, az övét csatolta, nagyot köpött, és a nyakát tapogatta, melyen vörös csíkok vércseppeket izzadtak. – Megkarmolt a kurva, de betörtem őt nektek – vigyorgott, majd intett a három honvédnek. – Ti jöttök – aztán a sarokban kuporgó családhoz fordult: − Vártok még másokat is? – kiáltott rájuk, noha nyilvánvaló volt, hogy a fiatal férfi, az asszonya és a két kislány nem ért egy szót se abból, amit mond. Összekapaszkodva, reszketve nézték a katonákat, akiknek tömör, szürke alakját csak a plafonról lelógó petróleumlámpa fénye világította meg. – Tudom, hogy a lány egy partizán – folytatta Gyulai. – És ti bújtattátok.

A Katonához lépett és elvette tőle a pisztolyt: − Ez a pisztoly nála volt. Ez egy magyar fegyver. Megölte egy bajtársunkat, másképp nem szerezhette meg – magyarázta türelmesen, felmutatva a fegyvert. – Hol vannak a társai? – kérdezte, majd visszafordult a Katona felé, és fejével a kisszoba felé intett: − Na, lódulj már.

A Katona a sarokba állította a puskáját, levette kabátját, majd benyitott a nyikorgó deszkaajtón. A szobácskában egyetlen ágy volt, mellette szék, azon mécses égett. A lány az ágyon hevert, eszméletlen volt. Arcát zúzódások és duzzanatok tarkították. Két csuklóját Gyulai egy szíjjal hátrakötözte, a lány így a kezein feküdt, vastag katonanadrágja le volt húzva, az egyik bokájáról lógott a padlóra, mint egy lenyúzott bőrdarab. A férfi megáll az ágy végénél, és akaratlanul is a lány ölét bámulta. A szobába tisztán behallatszott Gyulai káromkodása, az orosz nő sírni kezdett, majd ütések tompa puffanásai következtek.

− Du wirst sterben* – mondta a lány rekedten. A Katona elkapta tekintetét a fekete háromszögről, és a lány könnyektől csillogó szemébe nézett. – Sprichst du deutsch**? – kérdezte kábán, majd magára mutatott és darabos németjével így folytatta: − Béla vagyok. Az apám sváb volt, ő tanított meg.

A Katona odalépett hozzá, és óvatosan felráncigálta a nő fehér testén a nadrágot, majd leült az ágyra.

− Miért fogunk meghalni? – kérdezte nyugtalanul. – Jönnek a társaid?

A lány felhúzta magát, ülő helyzetbe, hátát a falnak vetve, így mérte végig a fiatalembert. – A társaim az erdőben maradtak. Én jöttem csak ide. Segíteni akartam a családnak. A vurdalak miatt. Ő fog megölni titeket is.

− Vurdalak? – a férfi azt hitte, nem jól hall. A lány biccentett, majd megfordult, mutatta összekötözött csuklóját: − Engedj el.

A Katona csak pár másodpercig tétovázott, végül megrázta fejét: − Nem lehet.

A lány csuklóját tekergetve bámult rá, hallgatták a kinti kiáltozást.

− Mi ez a vurdalak? – kérdezte a Katona halkan.

– Nem mi. Ki. A férfi bátyja – válaszolt a lány tűnődve. – Egy hete öngyilkos lett. Eltemették, de visszajött.

− Visszajött? – kérdezte a fiatalember hitetlenkedve. A lány bólintott: − Igen – majd az keskeny kis ablak felé intett: − Odakint ólálkodik. A sötétben. Azért jöttem, hogy lelőjem. És utána…

Valaki dörömbölt az ajtón. Gyulai hangja nyomakodott be közéjük: − Végeztél már?  

A Katona − mint akit rajtakaptak valamin −, felpattant.

A lány riadtan nézett fel rá, majd az ajtóra.

− Mindjárt – kiáltotta a Katona.

− Engedj el – kérte a lány. Talpra állt ő is. Duzzadt szeméből könny szivárgott. – Kérlek.

A Katona a fejét rázta: − Nem lehet.      

− Meg fogtok ölni – suttogta a lány, és erre a Katona nem tudott mit mondani. Aztán eszébe jutott valami: − A pisztoly. Magyar gyártmány. Honnan van?

A lány elkapta tekintetét: − Kaptam. Nem öltem még meg egy bajtársadat se. Németet igen, két hete.

A férfi a lány állához nyúlt, és gyengéden maga felé fordította a másik arcát, hogy a szemébe nézzen. Sokáig, talán túl sokáig álltak így egymás előtt. Végül a Katona kicsatolta derekán a szurony tokját, előhúzta a pengét. A másik ösztönösen hátrált, de a fiatalember megragadta karját, és elvágta a szíjat a csuklóján. Aztán az ablakhoz ment, kinyitotta. A hűvös éjszakai levegő az erdős nehéz páráival betódult a szobába. – Menj – mondta a Katona fojtott hangon. A lány odalépett hozzá, és végigsimította a férfi piszkos arcát: − Nem fognak hinni neked – mondta lágyan. – Az apám orvos volt. Ő tanított németül. Berlinben járt egyetemre. Mindent elmondott az ember testéről – a keze a katona szuronyt tartó kezére kulcsolódott. A férfi érezte, hogy ujjai közül kifejtődik a markolat. Aztán gyors és hirtelen fájdalom jött. Lenézett: a szurony a combjába fúródott, jó két centi mélyen. A lány a katona szájára tapasztotta kezét, így az nem tudott kiáltani, pedig a fájdalom az diktálta volna.

− Nem lesz baj – suttogta a lány. – Nem vágtam el eret – bólintott, majd kihúzta a pengét, és a földre dobta a szuronyt, aztán az ablakhoz ment, és nehézkesen kimászott rajta.

A Katona a padlóra rogyott, ujjait a vérző sebre szorítva figyelte, ahogy a lány beleolvad a sötétségbe, aztán elkiáltotta magát: − Segítség!

 ---

− Tehát az éj leple alatt kiszabadította a fogságba esett partizánlányt – foglalta össze az osztályfőnük a hallottakat, a titkár pedig lelkesen jegyzetelt. − Nem gyanakodtak a társai? – kérdezte a nő, mire az öregember megvonta vállát: − Látták a sebet. Persze Gyulai lehordott a sárga földig. Ő és Kis Péter a lány után eredt. Én ott maradtam Molnárral a házban. Az asszony bekötözte a lábam, lefeküdtem egy kicsit, fájt, mint a fene, de elaludtam – egy pillanatra elhallgatott, mély levegőt vett, majd így folytatta: − Hajnalban pár másodpercre felriadtam. Lázam volt, de nem emiatt ébredtem meg. Azt álmodtam, valaki van az ágyam mellett. A mécses leégett. A hold fénye elég erős volt ahhoz, hogy tisztán lássak mindent. Egyedül voltam a szobában, de valaki valóban állt az ablak előtt, odakint. Nem láttam az arcát, csak a körvonalait és a szemeit. Azok a szemek, szinte izzottak. Először azt hittem, Molnár az, kint strázsál. De nem ő volt.

Az osztályfőnök a titkár felé fordult, és kezével intett, hogy ezt ne írja, majd megköszörülte torkát: − Ki volt az? Egy másik partizán?

Az öregember jó pár másodpercig nem válaszolt, lehorgasztotta a fejét: − Nem.

 ---

A Katona a kiáltozásra ébredt. Ahogy felült, érezte, bágyadtság és hányinger önti el. Láza volt. A seb a lábában lüktetett.

− Mit csináltál vele? – ordította odakint Gyulai. A Katona kitámolygott a házból. A család az udvaron volt egy csomóban. Előttük Kis Péter állt terpeszben, fegyvert fogott rájuk, Gyulai kezében a pisztollyal hadonászott. A ház sarkánál egy test hevert. Molnár volt, a hátán feküdt, halottsápadtan. Arcából kimeredtek rémült szemgolyói, a nyakán lila seb tátongott.

− Hogy öltétek meg? Mit tettetek vele? – kiáltotta Gyulai, majd észrevette a Katonát: − Te, te kutya, te pedig végigaludtad ezt az egészet? – rohant oda hozzá, és megrázta, de aztán tartania kellett, mert a másik összerogyott a karjaiban: − Állj meg a lábadon – szólt rá dühösen, aztán visszament a kis csoporthoz, és megragadta a férfit a vállánál fogva, majd az erdő széle felé lökte. Az asszony és a két gyerek sírni kezdtek, és Gyulai után indultak, de Kis eléjük állt, és a puska tusával az asszonyra vágott, majd belerúgott az egyik lányba. Gyulai közben erős lökésekkel beterelte a férfit a fák közé, aztán pár pillanatig csönd volt, mind vártak, még a gyerekek is abbahagyták a sírást. szinte kíváncsian figyelték a zöld sűrűjét, végül lövés dörrent, amire mind összerezzentek. A nőből ismét előtört a zokogás, a földre vetette magát, a két kislány átkarolt a derekát. A Katona a ház falánál barnálló padhoz támolygott, lerogyott rá. Gyulai előjött az erdőből, kiköpött, majd cigarettára gyújtott: − Ezt hagyjuk ott megrohadni − intett a háta mögé. − Molnárnak ásson sírt – fordult Kis felé, aki még mindig az asszonyra fogta a puskáját. Gyulai a Katonához sétált, megállt felette, majd csak szívta a cigarettáját, és szúrós szemmel bámult le rá: − Rosszul vagy?

A Katona bólintott. Felnézett a másikra, aki felett a nap trónolt az égen, így arcából csak feketeséget látott. – Nincs erőm – nyögte.

− Itt maradsz. Küldök valakit lóval – a háta mögé intett: − Ha bármiben mesterkednek, lődd agyon őket.

A Katona végignézte, ahogy Kis kiássa a sekély sírgödröt, majd próbált segíteni, mikor a testet berakták, de hamar feladta, lerogyott a földre, az emelkedő halom mellé. Két ágból keresztet rögtönzött, és a földhányás végébe szúrta. Késő délután volt, mikor Gyulai és a másik belevesztek az erdőbe. Visszament a házba. Az asszony halkan sírdogált a tűzhely mellett, a lányok gyűlölettől csillogó szemel figyelték, ahogy a kiszobába megy, és lerogy az ágyra. Kezében tartotta a puskáját, és az ajtóra szegezte. A háziak elcsöndesetek, és bárhogy küzdött, a láz lenyomta őt. Arra riadt, hogy megkocogtatják az ablakot. A szürkületben a lány arcát pillantotta meg odakint, majd eltűnt, előre került, és az ajtó megnyikordult. A Katona felkászálódott, és kiment a nagyszobába, ahol a lány már a zokogó nőt átkarolva nyugtatgatta, vállán egy réginek tűnő puska volt.

− Barbárok vagytok – mondta a partizán a Katonának. Az leroskadt egy székbe, és vizet kért. A lány adott neki egy nehéz, csorba fémbögrében, ő mohón ivott, majd kibukott belőle a kérdés: − Ők ölték meg Molnárt? Az este megölték az egyikünket…ezért történt a dolog.

A lány megkérdezte a nőtől, aki a fejét csóválta, és keresztet vetett, majd mondott is valamit: − Nem ők voltak – fordította a lány. Az asszony hozzátett még valamit, és a férfi kihallotta beszédéből a vurdalak szót. A lány bólintott: − A vurdalak volt. Kiszívta a vérét. És maguk ide temették, az udvarba.

− A holtakat el kell temetni – mondta a Katona fáradtan.

− De nem ezeket a holtakat – toppantott a lány. – Ki kell ásnunk – mondta, és övéből előhúzott valamit, amit eddig a férfi szuronynak hitt a rossz fényben, de ahogy a lány lerakta az asztalra, már látta, hogy nem szurony, hanem egy karó. – Át kell szúrni a szívét, különben ő is visszajön.

A lány várakozóan állt előtte, mire a másik megcsóvált a fejté: − Ez butaság. A holtak nem járnak vissza.

− A vurdalak igen – erősködött a lány. – A vurdalak nem élő és nem holt. Valahol a kettő közt van. Vágyik az életre, ezért ólálkodik odakint.

 ---

− Nehéz elhinni, hogy a partizánok hittek az ilyen középkori babonákban – jegyezte meg rosszallóan az osztályfőnök. Az öregember megvonta a vállát: − Én nem tudom, kérem, miben hittek. Az a lány hitt a maga igazában, féltette a családot, és segíteni akart rajtuk. De maga a környezet, az a viskó, a szegénység, ahogy az emberek éltek ott az erdő közepén, olyan volt, mintha valami mesében lennénk – magyarázta rekedten. – Minden olyan meseszerű volt, vagy inkább mintha álomban cselekednénk.

− És tényleg kiásták a sírból a halottat? – kérdezte döbbenten a rajtitkár.

Az öregember ránézett, vagyis felé fordította árnyék fedte nagy fejét, mire a fiú lesütötte szemét. – Szerinted? – kérdezte tőle a férfi szelíden.

 ---

Kivitték a kis petróleumlámpát, a lány az asszonytól kért egy ásót, és nekiláttak. Többnyire a lány ásott, a Katona néha segített ugyan, de jobbára a földön ült, és a sötétséget bámulta, melyben különféle formák keltek láztól káprázó szeme előtt.

− Hallottam valamit – mondta jó tíz perc múlva.

− Igen – bólintott a partizán lihegve. – A vurdalak nem nyugszik. Mindig visszatér a számára fontos helyekre – feltérdelt a sírban, és kézzel elkotorta a földet, mire előtűnt egy zubbony felső része. – Itt is van, kérem a karót.

A Katona vonakodva nyújtotta neki, és közben kibukott belőle: − Biztos, hogy szükség van erre?

A lány ránézett, szőkésbarna haja kibomlott fonatából, csapzottan hullott arcába. Félresimította, mire egy koszcsík jelent meg homlokán. A Katona elmosolyodott.

– A másik lehetőség, hogy levágjuk a fejét. Melyiket választod? – mondta a lány ingerülten.

A Katona megcsóválta fejét, és nyögve felállt, majd megpördült, mert a ház felől ismét hallott valami zajt. Erőltette a szemét, de a sötétségen nem látott át. Inkább azt nézte hát, ahogy a lány megtisztogatja a hulla felsőtestét, figyelte, amint Molnár lila feje kibukkan a sárga göröngyök közül. A halott szeme nyitva volt, noha meg mert volna esküdni rá, hogy Kis gondosan lezárta, mielőtt a földbe helyezte.

− Olyan, mintha élne – jegyezte meg a Katona, kissé elrontva a német feltételes módot, de a lány megértette, bólintott: − Él, de csak félig. Elveszítette az élet melegét. A lényegét. Ezért kell neki az élők vére. Hogy pótolja ennek a hiányát – kifújta magát, majd hátrébb húzódott, Molnár földdel borított lábára helyezte súlyát, és felemelte a karót: − De most véget vetünk a szenvedésének.

Ekkor sikoly harsant a házból, amire előbb mind a ketten megdermedtek, majd a lány eszmélt előbb, felpattant, és a puskáját felkapva a kunyhóba rohant. A Katona nehézkesen követte, megállt az ajtóban, onnan leste, ahogy az asszony a lánynak magyaráz kétségbeesetten. A sárga, gyér fényben olyan volt a két ember és az asszony szoknyájába kapaszkodó kislány, mint a kirakati babák. A Katona rikkancsként dolgozott gyerekkorában, estefelé, mikor a körút még nem telítődött meg az éjszakázókkal, de a munkából hazafelé igyekvő hivatalnokok már eltisztultak róla, gyakorta leste a gázlámpák fényében a gyönyörű, élettelen nőket a kirakatokban. Rossz előérzet szállta meg. – Mi történt? – kérdezte nyugtalanul.

A lány a hátsó, kis szobába ment, a férfi követte. Az ablak nyitva volt.

− A vurdalak elvitte az egyik lányt – mondta neki a lány. – Úgy tűnik, rábeszélte, nyissa ki az ablakot, és aztán…

− Utána megyek – ajánlkozott a férfi, mire a partizán megfogta a kezét: − Ne. Előbb fejezzük be, amit elkezdtünk.

Visszamentek az udvarba, de már messziről látták, hogy a sír üres. A Katona dermedten állt a felfogatott gödör mellett, zihálva szedte a levegőt, majd szuronyát előhúzva körbefordult: − Ez nem lehet – mondta a saját nyelvén, majd megismételte németül. A lány felkapta a petróleumlámpát, lépett párat az erdő felé, de megtorpant, látszott rajta, nem akar továbbmenni.

− Talán jobb, ha visszamegyünk a kunyhóba – javasolta. A Katona követte őt, a kisszobába ment, becsukta az ablakot, majd puskáját az ölébe véve leült a padlóra. Hallgatta, ahogy odakint a két nő beszél, a kislány néha felsír, és közben az ablaküvegen túli feketeséget figyelte. Néha mintha egy arc jelent volna meg a keretben, olykor egy férfié, máskor gyermek vonásai derengtek fel, de betudta káprázó, fáradt szemének. Kisvártava bejött a lány, levette kabátját, és az ágyra rogyott: − Ma este felváltva őrködünk – jelentette ki. – Reggel pedig eltemetjük az apát a sírba.

A férfi bólintott: − Holnap jönnek értem. A bajtársaim. El kell mennetek – mondta csöndesen.

A lány felkönyökölt, szép, arányos arca így a felhők közül előbukkanó hold fénycsóvájába került: − Nincs hova menniük. Nem jöhetnek oda, ahol mi vagyunk. Itt van mindenük.

− De itt meg fognak halni. Sorban, egymás után – a Katona nyögve felállt, a lány fölé magasodott.

− Vigyázni fogok rájuk – jegyezte meg bizonytalanul a lány. – Gondjukat viselem. − Majd kinyúlt, és megfogta a Katona kezét: − Gyere, hideg az éj.

Lehúzta magához a férfit.

---

− Talán ugorjunk az ezt követő eseményekre – jelentette ki sietve az osztályfőnök.

− Márpedig ez fontos, és ezek a fiúk, gondolom, már átestek a nemi felvilágosításon, tehát nem mondok semmi újat nekik – dacoskodott az öreg, és lábával toppantot is hozzá. – De nem is az a lényeg, hogy testileg mi történt aznap éjjel köztünk. Hanem az, hogy hajnalra a szívem csordulásig telt szerelemmel.

A rajtitkár gúnyosan a helyettesére nézett: − De nyálas − súgta neki, aztán kihúzott valamit a jegyzetei közül.

− Ekkor szervezte be magát az ellenállásba a partizán? – kérdezte az osztályfőnök. Nyakán pír vörös foltja kezdett terjengeni.

− Nem egészen – csóválta fejét az öreg. – Sajnos csak kevés idő adatott meg nekünk. A hajnal, amiként Rómeót és Júliát, minket is elválasztott.

--- 

− Maradj velem – kérte a lány, miközben megtörölte a lába közét a lavórba áztatott ronggyal, majd felhúzta nadrágját. A Katona még meztelen volt, az ágyon hevert, és borzongott a reggel hidegétől.

− Nem lehet – csóválta fejét a férfi. – Keresnének. Az lenne a vége, hogy elfognak téged is. Nem akarom ezt.

− Én ügyes vagyok – mosolyogott a lány. – Túlélek mindent, meglátod majd.

− Menned kell – a Katona felült az ágyban, és felhúzta trikóját, majd zubbonyát. Míg a nadrággal bajlódott, figyelte, ahogy a lány a haját fonja: − Gyönyörű vagy – jegyezte meg. – Nem akarom, hogy a bajtársaim itt érjenek.

A lány odament hozzá, leült az ágy szélére, és megcsókolta. – Ne menj el – suttogta.

− Teljesítenem kell a kötelességem – válaszolt a férfi kedvetlenül, aztán felderült arca: − De ígérem, visszajövök. Elszököm, és visszatérek. Így nem vezetem a nyomodra a mieinket.

A lány sokáig nézte őt, majd bólintott: − Ne feledd szavad.

--- 

− Aztán eltemettük a ház urát, búcsút vettünk, és elment – bólintott elégedetten az öregember. – Kisvártatva megérkeztek a mieink. A lóval gyorsan utolértük a sereget, a távolból tompa mennydörgés hallatszott, na az már a front volt. A lábam gyorsan gyógyult, noha a seb még sokáig sajgott, akár a szívem, de aztán akadt nagyobb bajom, és szép lassan elfeledtem az én nagy szerelmemet, mert bevetettek minket, a doni előrenyomulás támadó vonalában harcoltunk, Urivnál az elsők közt értük el a folyót. Szeptemberig ott tusakodtunk, kegyetlen küzdelem volt az kérem, a német pedig nem küldött támogatást, pedig tudtuk, hogy vannak páncélosaik hátul. Volt olyan ellenattack, amibe az összes századparancsnokom és szakaszparancsnokom belehalt, nekem kellett megszerezni a védelmet a lőállásban. A ruhámra rákérgesedett a bajtársak vére, a mezőn temetetlenül rothadtak a hullák, amiket aztán a páncélos bedöngöltek a földbe.

− Talán mellőzzük ezeket a durva részeket – kérte szelíden az osztályfőnök.

− A háború – krákogta az öreg a szót – már csak ilyen. Csupa vér és belsőség és szar, és ez mind egyszerre omlik a fejedre, miközben egy földhányás mögött kuporogsz, és azért imádkozol, hogy ne trafáljon telibe egy repesz, vagy egy mesterlövész ne tűzzön célkeresztjére. A háború nem az, amit a filmekben mutatnak, nem hősies roham a nyílt mezőn, a csillogó napfényben, ahol a golyók mindig elkerülnek. Ó, egyáltalán nem az. A háború sötét, alattomos és zavaros, minden egyszerre történik, néha meg se érted, honnan jött el érted a halál.

Kifulladva elhallgatott, aztán csak bámulta lehorgasztott fejjel a padlót.

− Az apám mesélt a doni áttörésről – jegyezte meg félénken a rajtitkár. – Azt mondta, a ruszkik tönkreverték a magyarokat.

Az öregember felnézett rá. – Igen. 1943. január 14. Az ítéletnap. Mindenhonnan özönlött az orosz. Tankok, gyalogosok, mint a hangyák, úgy jöttek előre, mintha nem is mínusz húsz fok lenne. A kezünk ráfagyott a géppisztolyra kesztyű nélkül, de a legtöbbünknek ideje se volt elsütni a fegyvert, ránk rontottak, és legázoltak minket – mélyet sóhajtott, majd széttárta kaját. Mintha hosszú indák nyúltak volna a két fal felé: − Mit tehettünk volna ekkora túlerővel szemben? Menekültünk. Elszakadtam ez egységemtől. Egy teherautó felvett. Csupa sérült volt rajta, segítettem az ápolásukban. Jó száz kilométerrel hátrébb egy rögtönzött tábori kórházba értünk, én továbbmentem a sínek mentén egy kisebb csapattal. Három nap gyaloglás után ismerősnek tűnt a környék. Rájöttem, itt siklott ki a vonatunk. Eszembe jutott a lány, a kis kunyhó a családdal, és az ígéretem. Elbúcsúztam társaimtól, és elindultam megkeresni az ösvényt, ami az erdő mélyébe vezet. Estére értem a házhoz.

--- 

A Katona megállt a kunyhó előtt, és a sötét ablakokat fürkészte. Ugyanúgy ragyogott a hold, mit mikor legutóbb itt járt. Úgy tűnt, mintha a tető egyik sarka beomlott volna. Az udvar gazos volt. Az ajtó félig tárva lógott zsanérján, lapján mély hasítások fehérlettek. A Katona kicsatolta pisztolytáskáját – a puskát még a Donnál eldobta – majd belépett az épületbe a nyikorgó ajtón. Talált egy mécsest a tűzhelynél, meggyújtotta, annak lángjánál körbejárt.

A ház lakatlan volt.

Az asztalon feketére száradt étel, talán krumpli sötétlett. Üveg és cserépdarabok csikorogtak a padlón. A bútorokon pókháló feszült.

Begyújtott a kemencébe, és élvezte, ahogy a meleg kiárad tűztérből, és ellazítja a tagjait.  A kisszobába ment, nyitva hagyta az ajtót, és leült az ágyra, melyhez oly szép emléke kötődött. – Hol vagy? – suttogta maga elé, aztán csak úgy, ruhástól végidőlt az ágyon, és elszenderült.

Arra riadt, hogy valaki nézi.

A lány állt előtte, az ágy lábánál.

A Katona felült, megdörzsölte szemét, mert először azt hitte, álmodik. – Te vagy az? – kérdezte bután. A lány nem szólt semmit, csak leült mellé, és szenvedélyesen megcsókolta. Ajkai jéghidegek voltak.

– Hiányoztam? – kérdezte aztán csillogó szemekkel, mire a Katona bólintott. A lány elkapta tekintetét: − Ó, bárcsak ne mentél volna el…

− Mi történt a háziakkal? – kérdezte a Katona.

− Velük? – a lány eltűnődött. – Ők jól vannak. De már nem élnek itt.

− Azt látom – mondta a fiatalember. – Teszek a tűzre – tette hozzá, és kiment, pakolt a kemencébe egy jó adag fát, majd fázósan összedörzsölte kezét. Úgy érezte, a lány csókjától hidegség költözött tagjaiba. Valamiért nem akaródzott visszamennie a kisszobába. Megállt az ajtóban, onnan figyelte a lány:

− És a vurdalak? − kérdezte végül.

− Megöltem őt. Átszúrtam a szívét a karóval – válaszolt a másik. – Miért nem jössz közelebb?

A férfi nem mozdult, és sokáig nem szólt, ezért  a partizán végül felállt, és a Katonához lépett, átkarolta a nyakát: − Ne törődj most a múlttal. Ami történt, megtörtént. De most itt vagyok én neked. Hát nem örülsz annak, hogy újra találkoztunk?

− De, örülök – hagyta jóvá a Katona, noha inkább valami viszolygás uralta el, és nem a korábbi heves lobogás, miközben a lány merev és feszes tagjait átfogta. – Csak érdekelt az anya és a kislány sorsa.

− A vurdalak nem hagyta őket nyugton – suttogta a lány, és közben lágyan beleharapott a férfi nyakába. – Ezért mentek el.

Hirtelen elrántotta magát, és elhátrált a Katonától: − Menj el te is, itt nem vagy biztonságban! – kérte hirtelen őszinte riadalommal. A katonát elfutotta a gyöngédség ennyi aggodalom láttán, úgy érezte, most végre a régi szerelmét látja, ezért levont az ágyra, és hevesen magához szorította: − Ugyan már, ne félts engem. Megjártam a poklot, nem tud nekem senki újat mutatni – suttogta a fülébe.

− Úgy véled? – kérdezte a lány hidegen, de hagyta magát csókolni. Ám amikor a Katona befúrta kezét zubbonyába, hogy kitapogassa melle halmait, ismét elszakította magát tőle. Arrébb csúszott az ágyon, hogy legyen köztük némi távolság: − Ha maradsz, csatlakoznod kell hozzánk – suttogta komolyan.

− A partizánokhoz? – kérdezte a férfi értetlenül.

− Hozzánk – bólintott a lány. Szeme sötétlett a gyér fényben. És akkor a mécses lobogni kezdett, mintha ki akarna aludni, és a Katona jobban szemügyre vette a másikat, és látta, hogy bőre fehér, és lila foltok borítják, és a haja sok helyen hiányzik, koponyáján tar foltok vannak, és a körmei hosszúak és koszosak, és a foga hegyes. Pislogott, mire e látomás eltűnt: − Ezt még átgondolom – mondta, mire a lány kinyúlt felé: − Gyere, meggyőzlek.

Odabújt a férfihoz, levont az ágyra, és csókolni kezdte, majd megfordultak fektükben, és a lány került felülre, ráült a Katona csípőjére, és vadul tépni kezdte mellkasán a ruhát, aki elégedetten hagyta ezt, szeme elkalandozott, a kis ablakra, oldalt, és megpillantotta az anya, a két kislány és Molnár fehér ábrázatát. A fejek egymásnak szorulva bámultak be rájuk, sóvárogva meredtek kettősükre. A Katona épp hogy csak egy röpke pillantást vetett e csoport, rögtön elkapta tekintetét, és úgy tett, mit aki nem látott semmi, sőt, felült, és átölelte a rajta vonagló lányt, majd lehántotta vastag zubbonyát, és meztelen vállát kezdte csókolni, de most már megérezte a bőréből áradó édeskés, rothadt szagot.

Úgy tűnt, minden színlelése ellenére a lány megérezte, hogy valami történt, mert hirtelen belekezdett: − Ha itt maradsz, ígérem, örökké szeretni foglak. Nem lesz több fájdalom. Nem lesz több háború. Hideg. Éhség. Mindezt elfelejtheted. Csak mi leszünk, ketten, és nem lesz, ami legyőzzön bennünket. Ezt kínálom neked – suttogta és zihálta, amire a Katona nem válaszolt, csak finoman kibontotta magát az ölelésből, és felállt az ágyról. – Teszek a tűzre – mondta nyugalmat erőltetve magára, majd kifelé indult.

− De hiszen most tettél – jegyezte meg a lány szinte ellenségesen.

− Sietek – nyugtatta férfi, aztán kiment, de nem a kemencéhez, hanem a bejárati ajtóhoz lépett. Ahogy kinyitotta, Molnár állt előtte, vagyis a sötét tömeg csak ő lehetet. A Katonából előtörtek a harci reflexek, előrántotta a szuronyt, és a másik mellkasába döfte szívtájékon, majd ellökte az összegörnyedő testet, és kirohant kunyhóból. Ekkor két oldalról a kislányok kapaszkodtak két combjába, tűhegyes foguk átfúrta a nadrágja szövetét. A férfi felkiáltott, de nem állt meg, mintha koloncokat hurcolna, mind lassabban ment előre, közben előbb ököllel ütötte a fejüket, de mivel ez nem vezetett eredményre, és a lányok mohón a sebeire tapadtak ajkukkal, előhúzta pisztolyát, és fejbe lőtte mind a kettőt.

Alig rázta le magáról az élettelen testeket, az asszony rohant elő a kunyhó mögül, és vércsevijjogással rávetve magát, feldöntötte. A pisztoly kiesett a Katona kezéből, a szuronyt Molnárba hagyta – védtelen volt. Percekig a dermedt füvön birkóztak, a férfi érezte, ereje kezd kifogyni, a másik acélos szorítású markai a nyaka felé tapogatóztak, ő próbálta lefejteni magáról őket, de végül alulra került, és a nő felmászott testén, míg fejük egy vonalba nem került, majd a Katona nyakába harapott. A férfi felüvöltött, és utolsó erejével ellökte magától az asszonyt, majd oldalt gurult. Hideg fém csillant előtte. Az ásó volt, amivel a sírt ásták annak idején Molnárnak. Felkapta, és megpördült, majd ösztönösen a feléje lendülő test irányába csapott. Szerencsés ütés volt, félig levágta vele a nő fejét, ami oldalra csuklott a nyak csonkján, a test pedig tántorogni kezdett a Katona előtt. A fiatalember összeszedte minden erejét, és egy újabb ütéssel elvágta a maradék húst és inakat, mire az asszony koponyája a lába elé hullott.

A férfi lihegve körbefordult, de nem volt több ellenség. Pontosabban egy még maradt.

A lány a kunyhó ajtajában állt, onnan figyelte őt, nem mozdult.

Pár másodpercig tekintetük összekapcsolódott. Aztán a Katona tántorogva megindult az erdő felé, koszos zsebkendőjét rányomta vérző nyaksebére, de érezte, nem sokat ér. Pár lépés után a világ szürkévé vált, a hideg immár teljesen elborította tagjait. Zihálva szedte a levegőt, meg kellett állnia, egy fatörzsnek támaszkodott. Az erdő sötétjébe bámulva belegondolt a visszafelé vezető útba, abba, hogy még milyen mesze van Magyarország, eszébe jutott az éhség, a hideg, ami még hónapokig vele lesz, a közeledő oroszok.

Visszanézett. A hold fénye beezüstözte a várakozó lány alakját.

--- 

− Tehát, a partizán a kunyhóban töltött este után elvezette az övéihez, és a háború végéig együtt harcoltak – foglalta össze az osztályfőnök, és közben intett a rajtitkárnak, hogy írja. – A háború után is megmaradt a kapcsolatuk?

− Igen – bólintott az öregember. – Megmaradt.

− És milyen akciókban vett részt a partizánok oldalán? – kérdezte a nő, mire az öreg megköszörülte torkát, órájára pillantott, és óvatosan felállt: − Folytathatnánk ezt máskor? Meg kell etetnem a feleségemet. Mostanában elég gyenge, ágyhoz van kötve…

A három vendég megkönnyebbülten pattant fel: − Persze – mondta az osztályfőnök. – Bár nem tudom, mikor tudnánk eljönni legközelebb. A tanév lassan véget ér.

− Mi itt leszünk – mosolyogott az öreg.

Kifelé mentek, amikor a folyosón újból megütötte a fülüket a síró hang: − Ez egy macska lenne? – hitetlenkedett a rajtitkár helyettese. – Olyan, mintha egy kisgyerek sírna.

Az öregember a falnak támaszkodva figyelte, ahogy a cipőjüket veszik. Zihálva szedte a levegőt, cserepes ajkait nyalogatta, de nem mozdult: − Ez elég valószínűtlen, nem gondolod? – kérdezte kacsintva.

Megvárta, míg megjön a lift, integetett nekik, majd becsukta az ajtót, aztán mozdulatlanul állt pár másodpercig, befelé figyelt, mintha hallgatózna, végül billegve megindult a folyosón.

− Ich komme, meine Liebling!*** – motyogta maga elé.

vége

  

*Meg fogtok halni.

** Beszélsz németül?

*** Jövök, szerelmem!

Comments powered by CComment