Négy jegyzet a Boszorád nevű helyről

SziklaNégy ülésben írtam meg ezt a történetet, és mindegyik részben más és más elbeszélői stílussal próbálkoztam. Az események katalizátora egy olyan jelenés, melynek létezését már több korábbi szereplőm feltételezte, itt eleinte inkább anyagtalan fenyegetésként tűnik fel, de idővel testet ölt. Szeretném ezt a szörnyeteget - mert a mi szemünkben a nálunk hatalmasabb létező óhatatlanul is szörny - a magaménak, saját kreálmányomnak tudni, a teremtő pozíciójának minden következményével együtt. A cím némiképp emlékeztet a Három óriásplakát... című film címére, ez pusztán véletlen. A történet helyszíne ismét Sirom, pontosabban a Sirom feletti rejtélyes erdő, ahol az ilyen típusú történek kezdődni szoktak, és ahol véget is érnek.

 

Első jegyzet

„A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot.

Mi? Ja, hát a Visló oldalában egy hasadék, azt hítták Boszorádnak. Sűrű bozót van benne, meg meredek is, kocsival nem nagyon lehet kimenni oda. Aki a Visló tetőre akar menni, az nem arra jár, de mondjuk az az út lenne a legrövidebb, de nem arra mennek az emberek, mert senki nem szeret arra menni. Még a gombászók, még azok is elkerülik, szerintem ott biztosan sok gomba van, mert a gomba szereti az árnyékot, és azért ott vannak nagy fák, ha a szélesi útról kinézel, amikor majd mész a városba, akkor látni, hogy tele van nagy szálfaegyenes tölggyel. Jól látni a hasadékot is, mert ott sötétebb az erdő, a keresztapám, isten nyugosztalja, mindig aszonta, hogy a Boszorád olyan, mint egy öregasszony pinája, olyan a hegyen, a hegyoldalban, már elnézést, de majd akkor ezt töröljétek.

Szóval ez igazából egy erdőrész, és régebben az úré volt, még a háború előtt, de nem is bánta senki, mert az emberek nem jártak oda, meg az uraság se nagyon foglalkozott vele. A Vislóra igen, gombászni, hullott fáért, az is az úré volt, de engedte, csak vadászni nem lehetett, így mesélte az apám. Na, ő mondta azt is, hogy még legény volt, amikor történt ez az eset, a két háború közt, és később azt is mondták, hogy azok az emberek az első háborúban légsokkot kaptak, azért történt velük az a dolog, ezzel magyarázta a jegyző meg a tanító, de mindenki tudta, hogy nem emiatt volt, hanem mert kimentek a Boszorádba.

De hogy szép sorjába haladjunk, apám úgy mesélte, hogy egy nap a kocsmába bejött az úr intézője, hogy embereket keres a Boszorádba, gazolni, kitakarítani az erdőt, mert hogy felmérnék azt a földet. Tele van állítólag a Boszorád hasadékkal, réssel, és hogy azt gondolták, gáz vagy nem tudom, mi van odalenn, ezért jöttek volna szakemberek, megnézni a földet. Nem szólt senki, gondolhatod, amikor ilyen rossz híre volt annak az erdőnek, gondolhatod, hogy nem tülekedtek az emberek, de ekkor az intéző megmondta, hogy mekkora napidíjat fizet, és erre már néhányuknak viszketni kezdett a tenyere, az apám is gondolkodott rajta, hogy ő bizony beáll, mert a babonás mendemondákkal szemben a pénz kézzelfogható dolog, és ha jól emlékszem, úgy mondta, télvégén volt, amikor nem akadt munka, az üzembe, a városba csak később vették fel a férfiakat, szóval jó lett volna az a kis pénz neki, ifjú házasnak. De végül aztán valamiért nyugton maradt, ám hárman elszegődtek, az egyik, Gecse Józsi, még cimborája is volt, a másik, a Nyurgesz, aki afféle tréfacsináló fiatalember volt, még anyámnak is udvarolt egy ideig, a harmadikra már nem emlékszem, az valami felvégi ember lehetett. Megalkudtak, hogy egy hét alatt elvégzik, áldomást ittak rá, és másnap már ki is mentek a Boszorádba.

Hát mondanom se kell, várta mindenki, mi fog történni, azt apám hallotta is, hogy a Nyurgeszt az anyja sírva kérlelte, ne menjen oda, de az csak nevetett rajta. Az apám mesélte, hogy látta őket a Szervét házuktól, ahogy jöttek haza sikta után, már sötétben, és tudta, hogy valami baj van, mert úgy jöttek, aszonta, mint valami temetési menet, egymás után, lehajtott fejjel, behúzott vállal. A kocsmában meg is kérdezte a Gecse Józsit, hogy milyen volt odafenn, az erdőben, de az nem szólt semmit, csak sóhajtozott nagy búsan, így apám annyiban hagyta a dolgot. Másnap is kimentek, és harmadnap is, de a negyedik napra a felvégi ember már beteget jelentett, azt mondták később, csak színlelt, mert délután meg fát vágott az udvarban, elég abból annyi, ketten maradtak a munkára a Gecse és a Nyurgesz. És az apám úgy mesélte, hogy esténként mind a kettő egyre komorabb volt a kocsmában, már nem is szóltak egy szót se, nem is beszélgettek, ez azért volt furcsa, mert a Nyurgesz mindig vidámkodott, ugratta a többieket, de most semmi, mint amit elvágtak, csak ültek a sarokban, ketten, egymással se beszéltek, csak lestek maguk elé, azt mondta apám, rossz volt nézni.

Noda csak letelt a munka, szombatra kész lettek, jelentették az intézőnek, hogy rendben van az erdő, jöhetnek az urak, aki meg azt mondta, hogy nem jön ide senki, lemondták, mert inkább arrébb kutakodnak, a Mátra aljában, szóval hiába dolgoztak majd egy hétig, de a pénzt az megkapták, a Gecse disznót vett belőle, Nyurgesz nem tudom mit kezdett vele, de sokáig egyiken se örülhettek neki. Mert az volt, hogy előbb a Gecse, aztán a Nyurgesz is megbetegedett, de nem úgy, hogy rosszul lettek, vagy bármi látszott volna rajtuk, hanem fokozatosan, egyre szomorúbak lettek, és nem volt kedvük semmihez, apám azt mondta, Gecséékhez el is ment, amikor szóltak, hogy baj van, és hát látta, hogy ott fekszik az ágyban, néz felfelé a plafonra, mint aki lát ott valamit, az egész család otthon volt, az apja is ott volt, és siratták, mint aki már meghalt, és az anyja azt mondta, rajta van a rontás, mert kiment  a Boszorádra. Később hívtak papot is, aki elbeszélgetett Gecsével, de sokra nem jutottak, akkor már alig evett, lefogyott, azt mesélte apám, hogy a végén már úgy nézett ki, mint egy csontváz, és olyan sárga volt, mintha viaszból lett volna. Az utolsó napokban még meglátogatta, bár nem szívesen, mert rossz érzés volt odamenni. Gecse felesége átköltözött az anyjáékhoz a gyerekkel, most már üres volt ház, a szomszédasszony engedte be, és azt mesélte, olyan savanyú, furcsa szag volt bent, mintha egerek vagy nem is tudom mik éltek volna abban a házban. A Gecse ugyanúgy feküdt, a mennyezetet nézte, és nem szólt semmit, hiába kérdezgette apám, mi a baj, fáj-e valami, csak hallgatott, de a végén, amikor kifelé ment, amikor már az ajtóban állt, megállította, és azt mondta neki, hogy van egy asszony odafenn a Boszorádon, vigyázzon, ha meglátja valaha azt az asszonyt, fusson, ne nézzen a szemébe. Másnap meghalt, azt mondták éhen halt.

Mi? Hogy a Nyurgesz? Hát annak is sora volt. Az másképp történt. Az még tovább élt pár hetet, de ugyanolyan vége volt, csak az nem feküdt, hanem járt mindenfelé. Nem tudott egy helyben megmaradni, ment a városba, begyalogolt egy nap kétszer is, noha egy óra az út gyalog át a Kiserdőn, azt mondták rá, megbolondult, mert a városban nem csinált semmit, csak elindult vissza. Ha otthon volt, akkor meg a határt járta, apám is látta fenn a Kövesd tetején, a Csepjésben találkozott is vele, megszólította, hogy mi van vele, ki akarta kérdezni, de a Nyurgesz csak ment, meg se állt, mint aki keres valamit, nézett maga elé, le a földre, azt mondta apám, olyan volt, mint a bolondok, látszott, nincs nála rendben valami, mintha keresett volna valamit, úgy ment, mint egy kutya. De aztán rossz vége lett ennek a menésnek, mert bejött egy nagy hideg, emberemlékezet óta nem volt olyan hideg, azt mesélte apám, főképp éjszaka és hajnalban.

Senki nem látta akkor már napok óta a Nyurgeszt, aki akkor már egyáltalán nem volt az a vicces fiú, a falu nevettetője. Az az egy biztos, hogy azt a hideget nem bírta el a szervezete. A mezőn találták meg a Megyesár felett, ahol legeltetni szokták a tehenet. Egy fának dőlt, és a falu felé fordult, úgy fagyott meg, azt mesélték, hogy le tudták hozni, olyan merev volt, hogy nem kellett taliga, két ember megfogta a fejénél és a lábánál, és úgy hozták, akár egy fatörzset, az apám kint állt a házuk előtt, látta, azt mondta, ugyanolyan sárga volt, mint a komája, a Gecse, amikor meghalt, a szeme még mindig nyitva volt, az eget leste, és az apám ugyanazt látta benne, mint a Gecséében, hogy félt.

Gondolhatod, hogy ezek után nem szívesen ment ki senki a Boszorádba. Ott meg visszanőtt a bozót, amit ezek kiirtottak, az erdő egészen elvadult, mert nem gondozta senki, később aztán az uraság elmenekült, amikor jött a háború, és aztán a kommunisták alatt már senki nem foglakozott az erdővel, lejjebb vágták a fákat néha a Zsidró-völgyében, de feljebb nem mentek, mert túl meredek volt a hegyoldal a traktornak. Azóta se járt ott senki, én azt mondom, nem is szabad odamenni, mert még a szélnek is más a szaga, ha a Boszorád felől fúj, nemhiába mondták a régi öregek, hogy olyankor be kell csukni az ablakot.”

Anna leállította a kazettát. A fiú az ágyon hevert, a plafont bámulta, és hirtelen a lány úgy érezte, a jövőt látja, balsejtelem lepte el szívét, de aztán elhessegette magától, mert tudta, ez együtt jár a dologgal, mindig ez van, ha olyan helyre mentek avagy olyan dokumentumot néztek, ami érzelmileg hatott rájuk. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte aztán csöndesen.

− Hogy került ez elő? – kérdett vissza Bálint, és félkönyékre támaszkodva a lány felé fordult, aki az íróasztalnál, az északnyugati szárny dolgozószobájában, vagyis a sarokban ült, mert vicceskedve így nevezték az aprócska albérlet e szegletét, ahol az asztali számítógépet tartották. Lentről beszűrődött a Fehérvári út szombat délelőtt forgalma. Megnyugtatóan hétköznapinak tűnt az öregasszony furcsa monológja után. – Miért nem hallottam én ezt? Két éve csináljuk a honlapot, és te nem mondtad, hogy ilyen anyagod van...

− Mert a volt pasim gyűjtése – vágta el Anna a kérdést, majd felállt, és elfordult, az ablakhoz ment. A szemközti irodát egy idős cigányasszony takarította, gyakran látta hétvégenként. − A főiskolán kellett egy eredeti szöveg nyelvjárástanra. Mondta, hogy a szomszédjuk erősen tájszólással beszél, tud felvételt hozni. Ezt hozta, leírtam, beadtam, és ötöst kaptam rá. Hogy én menyire utáltam a nyelvjárástant…

− Szóval ez Pétertől van? – kérdezte a fiú némi éllel, de inkább gúnyosan.

− Igen – bólintott a lány.

− És hogy jutott most eszedbe? – folytatta Bálint a kérdezősködést, majd lassan, mint aki kényszeríti magát, kiengedte a visszatartott levegőt.

− Volt egy álmom – válaszolt a lány csöndesen, majd visszafordult a fiú felé, és rámosolygott. – Buta egy álom. Anyám temetésén voltam…

− Ez elég erős – jegyezte meg Bálint.

− Igen, de aztán kiderült, nem is halt meg, a lényeg, hogy hamvasztásos temetés volt, és én raktam össze, hogy mi menjen a temetés alatt, milyen zene, egy tracket, de Youtubról, és persze elfeledtem a reklámokat, és a pap beszéde után elkezdődött, hogy „most vásároljon extra kiszerelésben zsírégetőt”, és akkor mindenki nevetett, én is, és ahogy körbenéztem, ott volt Péter a halottasház ajtajában, ott állt, a küszöbön, halovány volt, mint egy kísértet, és engem figyelt.

− A múlt kísértete – jegyezte meg gúnyosan Bálint.

− Igen – bólintott Anna komolyan. – És ahogy felébredtem, megmaradt bennem homályosan, hogy van valami, ami értékes ebből a múltból – a fiú mellé bújt, pontosabban hozzá, szorosan, míg teljesen össze nem fonódtak az ágyon, arcuk közelségében összekeverődött leheletük: − És megkerestem ezt a kazettát meg a magnót.

Bálint elhúzódott, felült, hátát a falnak vetette, onnan nézett le a lányra: − Egyébként tényleg ígéretes anyagnak tűnik – jegyezte meg, mire Anna is felült, és lelkesen bólintott: − Ugye? Szerintem nagyon erős sztori lehetne belőle, akár három-négy részben.

− Helyszíni felvételekkel…− jegyezte meg Bálint tűnődve.

− Interjúkkal a faluban – egészítette ki Anna.

− Tényleg, mi is a neve? A falunak…– kérdezte a másik, mire a lány rövid tűnődés után felállt, majd a magnóhoz ment, mely feketén és otrombán feküdt az asztalon, kivette a kazettát, és megnézte rajta a feliratot. – Sirom.

− Sirom?  − kérdezett vissza a fiú. – Nem úgy hangzik, mintha túl sok falusi szálláshely lenne ott. Hol is van?

− Nem tudom pontosan, fent – a lány kifelé mutatott az ablakon, arra, amerre a Dunát sejtette. – Északon. Esetleg egy éjszakát kint alhatnánk az erdőben – jegyezte meg.

Elhallgattak, mert mind a ketten érezték, hogy ez valami nagy és grandiózus lehet, ami végre meghozhatja az áttörést.

− Azt mondom, vágjunk bele – jelentette ki Bálint.

− Még akkor is, ha esetleg fel kell keresnünk Pétert? – kérdezte óvatosan a lány, és leült az ágy szélére. – Tudod, hogy már semmit…

− Még akkor is – mosolyodott el a fiú, és magához vonta Annát. A nap most pont oda ért égi pályáján, hogy be tudott sütni a fehér függöny résein, és bearanyozta őket, mintha meg akarná ünnepelni az új ötlet születését, vagy talán csak vigasztalás volt, ki tudja.

A honlap hozta őket össze. Anna előbb csak lelkes olvasója volt a Kísértetjárásnak, amit Bálint talált ki és szerkesztett. A lány később kommentelt, majd még később privát üzenetet írt Bálintnak. Egy kávéházban találkoztak, és azonnal rájöttek, alig egy óra beszélgetés után, hogy mennyire jól működhetne együtt a dolog. Mind a ketten vonzódtak a sötét dolgokhoz, mind a kettejüknek volt Cure-os és Nine Inch Nails-es korszaka (Marilyn Manson Annának még bejött, de Bálint őt már nevetségesnek tartotta). Mind a ketten bölcsészek voltak, Anna magyar-történelem, Bálint angol műfordítói szakon végzett. Nehezen boldogultak a világban, de nem is érdekelte őket túlzottan a hétköznapi taposómalom. Bálint egy fordítóirodában dolgozott, míg Anna egy nagy külföldi cég vezérigazgatójának volt az asszisztense. Sápadt, fekete hajú, vékony nő volt, viktoriánus regényekben ilyennek képzelni a család legifjabb kisasszonyát, aki ódon sírkertekben bolyong, és éjfélkor Byront szaval. És Anna valóban ilyen is volt. Gyermekkora óra vonzódott a természetfelettihez, de míg baráti társasága a középiskolát követően ezt nagyrészt kinőtte, őt elkísérte az egyetem éveiben is, szakdolgozatát Lovecraftból írta, öltözködésében előnyben részesítette a szűk, fekete ruhákat, melyek kiemelték csípője vonalát, és kellő ellentétet alkottak Lucy Westenra-szerű vörös szájával.

Bálint az irodalom alkotói oldaláról indult, de aztán huszonnégy évesen már volt annyira erős a kritikai érzéke, hogy megértse, hogy nincs türelme koherens világok és izgalmas cselekmény létrehozásához, ezért felhagyott az írással, de nem bírt elszakadni a kedvenc tárgyától, a horrortól, ekkor indította, immár felelősségteljes felnőttként a Kísértetjárás című honlapot. Úgy érezte, kell valami, ami kiemeli a hétköznapokból, amikor is nyolc órában használati útmutatókat és műszaki szakvéleményeket fordít – és mivel kamaszkora óta rajongott a horror nagyjaiért – ó, azok a puhafedeles King-könyvek, melyeket egy éjszaka alatt, égő szemmel olvasott végig – nyilvánvaló volt, hogy ez az a tartomány, ahova menekülni tud.

A honlap eleinte bukdácsolt, beletelt fél évbe, míg megtalálta a hangját az első komolyabb anyaggal, ami a mennyei víztározó kapcsán született. Az előző nyáron két tizenéves belefulladt a vízbe, így a következő szezonban szinte várható volt, hogy lesz valami utórezgése a tragédiának. Így is történt, a horgászok éjszakánként hangokat hallottak a sötét tározó közepéről, kiabálást, segítségért könyörgő gyerekhangokat, de amikor beeveztek, nem volt ott senki. Csak a helyi média számolt be a dologról, de Bálint pont az ilyen hírekre keresett rá minden nap, így nyár közepén leutazott a víztározóhoz, interjúkat készített a mogorva és kelletlen horgászokkal, és egy estét a parton töltött. Hajnaltájt rögzített pár éles, kiáltásra hasonlító hangot, de aztán az egyik kommentelő, aki végigolvasta a hosszú cikket a honlapon, és megnézte a beágyazott Youtube vidót, megjegyezte, ez valószínűleg egy eltévedt sirály. Bálint lelkesedését ez már nem lohasztotta le, a cikk több száz olvasót hozott, és a Facebookon is ezer felett osztották meg, vagyis a honlap ismerté vált, ami azt jelentette, hogy újabb és újabb tartalmakat kellett gyártania, ami egyszerre volt fárasztó és élvezetes. Általában lokális, helyi jelenségekre fókuszált – eltűnések, gyilkosságok, különös hangok vagy fényjelenségek. Hétvégenként felkereste a helyszíneket, megcsinálta a videós anyagokat, felmondta saját észrevételeit, aztán meló után, hét közben mindezt megvágta egy nagyon egyszerű de viszonylag profi programmal – és következő hétvégén már publikálta is a kész anyagot.

A legtöbb olvasót – és Anna szerelmét – a csankafői eltűnés hozta. Ez már két éve volt, azt a rekordot azóta se szárnyalta túl. A falu határban élő szegény család harmadik gyermeke besétált az erdőbe, és csak két nap múlva került elő. Bálint megérezte, van még valami sztoriban, és a személyes interjú – mely csak azért jöhetett létre, mert a havi Erzsébet-utalványát a családfőnek adta – őt igazolta. A kisfiú viccesen, de teljesen hitelesen arról beszélt a telefon kamerájának, hogy az erdőben egy bácsival volt, aki szőrös volt, de nem bántotta őt. Az anya szerint csak álmodta az egészet, de az apán látszott, hogy maga se tudja, mit higgyen. Kint, már az udvaron, négyszemközt bevallotta, az erdészre gyanakszik, akinek hatalmas, szürke szakálla van, és bizony asszonyt nem nagyon vitt még haza. Bálint nem figyelt rá, akkor már a „bakonyi rém” cím járt a fejében, és a megnevezhetetlen szörny, melyet ezzel a videóval hívott életre. Megegyezett a szülőkel, hogy a képet és a hangot eltorzítja, és a falu nevét se írja le, de mindez nem rontott a hitelességen, az anyagot még egy bulvárlap is felkapta, és végre megjelent az első médiapartner is, egy kiadó, mely ugyan csak ponyvát – krimit és szerelemes regényeket – reklámozott, de mégiscsak anyagi sikert hozott a honlap életében.

És aztán jött Anna levele, aki amellett, hogy gratulált a cikkhez, kifejtette, hogy kevésbé hatásvadász zenével és némi fény-árnyék játékkal, illetve az erdőbeli jelenetek színezésével mit lehetne javítani az anyagon. A pontos meglátások felkeltették Bálint érdeklődését, kávézni hívta a lányt, onnantól pedig mindez már egy kapcsolat történetévé vált, mely belefonódott a honlap történetébe, hisz Anna alkotótársként csatlakozott a projekthez.

Soha nem vallották be a másiknak, de a rajongás a sötétség és a félelem iránt volt a társulásuk kötőeleme, ez hozta össze és tartotta össze őket. Ők maguk sem értették, honnan ez az érzés, de átjárta a mindennapjaikat, és igazából ettől érezték a kapcsolatukat és saját személyiségüket is különlegesnek. Soha nem próbálták meghatározni, mit keresnek, miért csinálják ezeket a beszámolókat, szubjektív riportokat, de majdnem biztosak voltak benne, hogy mindez fikció, és a kitalált események mögött ott vannak egymás számára ők, az élő, lélegző és valós személyek. Ugyanakkor lényük egy titkos része továbbra is várta azt a pillanatot, amikor végre egy esetnél megdönthetetlen bizonyíték, kézzelfogható dokumentum tanúskodik majd arról, hogy van odakint valami.

Második jegyzet

A fő szabály, mondja majd később a párnak, hogy a Terület határához érve nem nézzük, csak a földet. Nem pillantunk fel, bármit halljunk is. Ügyelünk a zajra is, de az talán nem annyira fontos, mert azért egy erdő tele van zajjal, viszont beszélni csak suttogva lehet.

Azon a hűvös délelőttön, mikor a kései fagy kristályként olvadt és csöpögött, és a föld nedves és zöld ígérettel teli párát lehelt, elhagyta a falu utolsó házait, felkapaszkodott a Szilvás mellett a hegyoldalra, végig ment Pacsáék nem oly rég lekerített legelője mentén, majd rátért az erdei útra, melyet főképp a gombászók és fatolvajok használtak. Alig fél óra gyaloglás után, a Sárga forrásnál kellett letérnie a kis ösvényre, amit vadak jártak ki, ezért derékmagasságban a bokrok összehajoltak, az ágak benyúltak elé. Bár oldalán ott volt a machete, rászíjazva övére, közvetlenül a CZ75 pisztoly mellett, melyet egy volt rendőr ismerősétől vett még négy éve, mikor ez az egész elkezdődött – nem használta, mert nem akarta, hogy erősebb nyoma legyen az útnak.

A bozótvágó és a fegyver főképp azért volt nála, mert jó érzéssel töltötte el.

Sejtette, hogy se a machete, se a pisztoly adott esetben nem érne semmit, de valahogy megnyugtató volt a két tok súlya a derekán. Ahogy az öltözéke is, a strapabíró, meleg bakancs, a katonai gyakorló, melyet a neten rendelt, és a durva anyagú, vastag kabát, melybe nem akadt bele egy tüske sem.

Az ösvény hosszant haladt, nyílegyenesen, felfelé a Visló oldalában, izzasztó túrává változtatva az eleinte oly kényelmes sétát. A felétől az emelkedés miatt már jó kilátás lett volna a falura, a falu völgyére, ha nem takarják a fatörzsek a látványt. Néha kiszúrta a szemközti domboldalon a saját utcáját, az utca végén a házát, de inkább most nem gondolt az otthonára, mert idekint nem volt szabad mással foglalkozni, csak a Területtel.

Az ösvény végül éles kanyart vett, ott, ahol a horhos elkezdődött, és ő jól tudta, hogy az állatok nem a hirtelen leszakadó hasadék miatt kerülik ezt az erdőrészt, hanem mert nem akarnak belépni a Területre.

Amit a faluban csak Boszorádnak hívtak.

Megállt a seb módjára szétnyíló völgyvágat tetején, és kifújta magát, közben nem vette le a szemét a torlaszról, melyet a Tőzsér-gyerekek emeltek nyolc éve dühükben, és amelyen csak nehezen tud majd átmászni, és végre volt ideje gondolkodni, bambulni, várni, halogatni a következő lépést.

Ha megkérdezték volna, nagyon is pontosan meg tudta volna mondani, mikor kezdődött ez az egész. Az főiskola után volt, azon a nyáron, mikor még nem döntötte el, hogy elköltözik a faluból vagy elfogadja az iskolaigazgató ajánlatát, azelőtt, hogy meghalt az apja, akkor, amikor még annyira benne élt Anna emléke, hogy nem tudott nőre nézni. Egy lagziban volt, az unokatestvére nősült, nagy, melák fiú, soha nem bírt vele két mondatnál többet váltani. Éjféltájt összegyűlt egy kis csoport férfi az udvar sarkában, cigarettáztak, valaki kimenekítette az utolsó üveg Unicumot, volt langyos sör, és sztorikat meséltek, akkor mondta egyikőjük, hogy a Gajdacs-gyerek, aki tavasszal öngyilkos lett, előtte pár héttel fent járt a Boszorádban, igazából fát lopott, de az Ifa lerobbant, és ő rövidített, a Boszorádon keresztül jött le, már este. És utána mindenféle hülyeségeket beszélt. Hogy egy gyerekhang szólt hozzá a sötétből, azt kérte, segítsen neki hazajutni, de hiába ment felé, nem találta, mindig csak messzebbről hallotta a sírását, ám a hang követte őt, egész hosszant. Az illető tudni vélte, hogy a szomszédjának azt mondta ez a Gajdacs-gyerek, hogy azóta is ez a hang jár a fejében, és hogy folyton fázik, nem mondott mást, sőt, teljesen elcsöndesedett, míg aztán kiment a Kisforráshoz, ahol lefeküdt a fűbe, és úgy maradt, favágók találtak rá, már kikezdték a vadak. A boncolás szerint egyszerűen meghalt végelgyengülésben. Se a szülei, se a csaja – valami városi lány –, nem értette, hogy történhetett ez, de ez az illető, aki az egészet elmesélte, felidézte, hogy az ő nagyapja mindig azt mondta, nem szabad a Boszorádba kimenni, mert annak rossz vége lesz. Erre mind elhallgattak ott, az udvar félhomályos végében, a kis kerti asztal mellett, és figyelték a zenét, ami a sátorból szűrődött ki, és benne hirtelen előjött minden, a hangfelvétel, amit Annának csinált a szomszédjukkal, a lány szeme, a szája, a lány öle, a mellei, a mosolya, ahogy reggel ránézett a kollégiumi szobában, ahol összes négyszer aludt vele, és ő mind a négy alakalomra tisztán emlékezett, minden egyes másodpercre, és tudta, ez már így fog maradni, egészen a haláláig.

Milyen már az, végelgyengülésben meghalni, vetette fel rekedten valaki, kizökkentve őt a merengésből, mire egy másik azt mondta, hogy nem az első eset ez, mert ő hallotta az apjától, hogy voltak mások is, akik furcsán végezték, még a hetvenes években, gombásztak, valahogy a Boszorádba keveredtek, rájuk esteledett vagy ilyesmi, és aztán, amikor levergődtek a faluba, aztán már ők is teljesen megváltoztak, valahogy eltűnt belőlük az élet, nem érdekelte őket semmi, és meg is halt mind a kettő, nem sokkal utána.

Másnap reggel, miután sajgó fejfájásra ébredt, előjött benne a beszélgetésfolyam e része, és tudta, valami fontosra akadt, egy olyan dologra, ami segíthet neki, hogy elfelejtse Annát, és úgy vélte, őszig ellesz ezzel a dologgal, akkor pedig munkát keres Pesten, és végleg hátat fordít a múltnak, a fiatalságnak, ami most álomnak tűnt szemében, de aztán júliusban meghalt az apja, és ő nem tudta anyját itt hagyni a gyászában, elvállalta az állást az iskolában, csak egy vagy két év, míg összeszedi magát az anyukája, de végül persze a faluban ragadt.

Egyrészt a munka kényelmes volt, mert az iskolában ismert mindenkit, a gyerekek szüleit is, és nem volt nagy erőfeszítés készülni a magyar és történelem órákra, hisz ezen a szinten jobbára csak mesélni kellett, nem egy elit, városi gimnáziumról volt szó, hanem olyan gyerekekről, akik közül minden második roma volt, és összességben egyharmaduk tanult tovább, a többi maradt otthon, és beállt dolgozni, függetlenül attól,  hogy ez menyire volt törvényes a legújabb – és öröké változó – rendeletek szerint.

Másrészt lassan, de biztosan megizmosodott a mániája a Boszoráddal kapcsolatban, melyet ő ahhoz az udvarvégi beszélgetéshez kapcsolt, de a lelke mélyén tudta, hogy Anna az eredője, Anna elvesztése, az, hogy soha többé nem lehet már az övé, ez az igazi ok – a Boszorád, mint toposz, mint allegória, mint megközelíthetetlen, rejtelmes és szomorú tér a saját magának alkotott mitológiává vált – pótlandó a lányt.

Gyűjtéssel kezdte, bejárta a falut, kikérdezett minden olyan öreget, aki hajlandó volt beszélni róla, azt mondta, falutörténetet ír, erre még a polgármester is felfigyelt, a kocsmában odament hozzá, és biztosította, hogy támogatják majd a könyv kiadását, mire ő csak bólogatott, de persze célzottan csak a Boszorádról kérdezett mindenkit, minduntalan arra terelte a szót, a hasadékra az erdő felett, a hegyen, és végül, nagyjából fél év után összeállt egy komplex oral history, és úgy vélte, tényleg érdemes volna könyvben megjelentetni, mert az eredmény egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző. De persze a könyvből nem lett semmi, ugyanis nem volt érzéke a finomhangoláshoz, Annát is emiatt vesztette el, mert túl gyorsan akart mindent, szerelmet vallott neki az első hetük végén, ami a lányt megdöbbentette, és tartózkodóvá tette, és ez a rés aztán az együtt töltött idő során szakadékká tágult köztük, mert azt a hőfokot, amin a fiú izzott, Anna soha nem érte el, talán azért, mert úgy érezte, a kezdetektől elmaradásban van, és nem remélte, hogy valaha is beéri a másikat.

A könyv helyett tehát a terepet választotta. Legelőször is körülhatárolta a Területet, mert magában már csak így nevezte a Boszorádot – a Zóna túl sci-fis lett volna, az Átokföldje túl irodalmias. A Terület nagyjából egy hatszáz méter hosszú és helyenként tíz méter mély horhos, más néven vízmosás volt, oldalát sziklás, földes, v-alakban összeérő fal alkotta, az alján nyaranta vékony ér csorgott. A felső perem környékén a föld szikes, terméketlen volt, itt csak görbe, alacsony fácskák kapaszkodtak a fehér talajba, vagyis felülről nézve a Terület olyan lehetett, mint a seb, melynek közvetlen környékét egy ápoló gondosan leborotválta.

Arra rájött a beszámolókból, hogy a Területen óvatosnak kell lennie. Semmiképp sem maradhat ott sötétedés után. Napközben nem állhat meg, mozgásban kell lennie, nem pihenhet, nem ülhet le fa tövébe. Valószínűsítette, bár a visszaemlékezések szerint senki nem beszélt róla, hogy minden áldozat látott vagy hallott valamit odafent, ezért a fülébe dugót tette, szemét eleinte átlátszó, sebkötöző fátyollal fedte le, de később ehelyett egyszerűen csak a földet bámulta. Tudta jól, főképp az öreg Tőzsér esetéből, hogy bármi történjen, nem szabad szóba állnia senkivel a Területen.

Tőzsér egész életében járt a hegyre gombászni, még öregkorában is, egyesek szerint szenilis volt, azért történt, ami történt, de a lényeg, hogy a fiainak azt mesélte, a Boszorád felett, ahol a hasadék elkezdődik, útba igazított egy túrázót. Milyen túrázót, idézte Péter, az idősebb fia később az oral history részeként, nincs is itt túraútvonal apa, de az öreg csak hajtogatta, hogy valaki útbaigazítást kért tőle, már alkonyodott, nem látta jól, mert a bokrok mögött állt, jó tíz méterre, már lent a hasadéban, ő meg mondta neki, hogy merre van a város, mire az illető megköszönte, na ezután apa teljesen meghülyült, nem akart enni, és az inzulint se engedte beadni, végül berakták az otthonba, ahol éjszakára magára nyitotta az ablakot, megfázott, és tüdőgyulladásban meghalt.

Nem engedhettük, hogy más is így járjon, tudtuk, mit kell tennünk, mondta Péter, felmentünk és kivágtuk a környező fákat, bedöntögettük őket abba a kurva szakadékba. Péter és testvére, a Kistőzsér favágásból éltek, nagydarab, erős férfiak voltak. Nem féltetek, hogy veletek is lesz valami? Kérdezte ő akkor, mire a férfi kinyúlt, lekapcsolta a mp3 felvevőt, majd töltött még egy-egy kupica pálinkát magának és a vendégnek, felhajtotta, bólintott. De. Mondta. Nagyon féltünk. De nem láttunk semmit. És utána jobb érzés volt. Hogy megtettük, amit meg lehet tenni.

És most itt volt megint, figyelte magát, ahogy felmászik a Tőzsér-fiúk által emelt torlasz tetejére, majd a másik oldalon leereszkedik, és tekintetét a köves aljra vetve elindul az első kamera felé.

A három, időjárásálló, éjjellátóval felszerelt, mozgásérzékelős kamerát Kínából rendelte, és egy hónapja szerelte fel a horhos felső, középső és alsó végén. Hetente kiment hozzájuk, kiszedte a kártyát belőlük, majd otthon óvatosan, félig a monitor mellé fókuszálva, ellenőrizte a tartalmukat. Soha nem volt rajtuk semmi.

Azt remélte, megpillantja a turistát az éjszakában. Vagy a gyereket. De eddig egy rögzített bit se volt, ami azt jelentette, nem érzékeltek mozgást a kamerák. Lesétált az elsőhöz, melyet egy, az oldalfalból kiálló gyökér göcsei közé rejtett. Gyors, kapkodó mozdulatokkal kicserélte a lemezt benne. Nem szeretett sokáig egy helyben lenni a Területen.

Igazából nem tudta, mit remél ettől az egésztől. Talán csak egy sor véletlen vezette őt félre. Lehet, kollektív képzelődés áldozatai lettek a völgybe beszorított falusiak, akik fölé olyan komoran emelkedett a Visló tömege évszázadokon át, hogy kikényszerített belőlük egy ilyen hiedelmet. Az is lehet, hogy ezek az emberek, akik az elmúlt hatvan évben, míg a történetek visszatekintettek, meghaltak, mind valóban betegek voltak, lelki avagy fizikai értelemben, és a Boszorádban lévő föld alatti kisugárzás, negatív erőhatás, mágnesesség vagy bármi egyéb természeti jelenség csak ráerősített erre a betegségre.

És persze ott volt az elmélete a Lényről.

Közben elért a második kamerához, ezt egy lapos kőre helyezte, a tetejére kis szikladarabot tett, hogy az stabilan tartsa. Mindig azt várta, a szikla le lesz róla lökve, de mindig csalódnia kellett.

Jobb híján Lénynek nevezte el azt, aki idekint várakozott a falusiakra, azt a megtestesülést, a nőt, akit Gecse emlegetett az Annának adott hangfelvételen (amiről annak idején, készített másolatot magának), a Tőzsér-féle túrázót, és a Gajdacs által hallott gyereksírást. Ezek fizikai észlelések voltak, valós teremtményekre utaltak.

– Vagyis inkább egy valakire – morogta maga elé, majd rájött, mit tett, és megdermedt. Fontos szabály volt, hogy nem beszélünk a Boszorádban. Nem tudta megindokolni ezt a szabályt, de érezte, nem jó ötlet elárulni a jelenlétét.

Tovább indult, óvatosan lépkedve lefelé, kikerült egy nagyobb földomlást, mely eltorlaszolta a járat közepét, aztán átbújt egy ledőlt fa alatt, és már látta a harmadik kamerát rejtő odvas fatörzset, amikor hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül.

Nem volt semmi különös jele, nem lett libabőrös, nem érzett jeges tekintetet a tarkóján, a fény se ragyogott másképp az égről – egyszerűen csak tudta, hogy valaki ott van mögötte, és figyeli. Csak meg kellene fordulnia, és meglátná. Csak elég lenne egy félfordulatot tenni, és a szemébe nézhetne. Érezte, ez a valaki mindent tudni akar róla, az emlékeire, a vágyaira, a múltjára kíváncsi, annyira megértő és intelligens, hogy bizonyára segítene feldolgozni azt, amire neki nem volt elég az elmált néhány év − moccant a teste, áthelyezte a súlypontját, és már éppen megfordult volna, de ekkor észbe kapott.

Rohanni kezdett, olyan gyorsan, hogy először felbukott a saját lábában – gyorsan talpra állt, és futott tovább. Haránt, felfelé indult a vájat oldalán, és nem érdekelte az erős emelkedő, jó formában volt, simán felfutott rajta, ki a kopár fennsíkra, átvágott azon is, míg be nem ért a tölgyesbe, ahol már teljesen más volt az erdő hangulata, de még ekkor se lassított, csak már a falu felé vezető nagy földúton. Lihegve megállt, és hátrafordult. Nem volt mögötte senki. Hát persze, mondta később nekik, bizonyára csak pánikba estem. De ugyanakkor tudtam azt is, ott bent, a hasadékban, hogy mindennél fontosabb, hogy ne forduljak meg, egy pillanatra még az is benne volt a fejemben, előhúzom ezt, és magam ellen használom. Az asztalon, köztük ragyogó fegyverre bökött állával.

Elindult a földúton, és kisvártatva beért a faluba. Az utcákon néhány öregember ballagott. Az udvarokban kutyák ugattak. Valaki szalagos, sivító fűrészgéppel fát vágott. Az emberek nem tudtak vagy nem akartak tudni arról, mi van a Boszorádban. Egyedül volt ezzel a vággyal, egészen addig, míg haza nem értem, és a házunk előtt meg nem pillantottam az autótokat.

Harmadik jegyzet

A 2020/434-es ügy lezárt nyomozati anyagának, 4-es számú bizonyítéka: rossz minőségű MOV fájl leirata. A fájlt a 2-es számú bizonyítékkal, egy Panasonic kézi videórögzítővel készítették. A rögzítő fizikai sérülés miatt működésképtelen.

Szobabelső, délután négy óra a fali óra tanulsága szerint. Négyzetes asztal, körötte székek. Az asztal közepén az 1-es számú bizonyíték egy CZ75-ös maroklőfegyver. A helyiség a helyszíni nyomozás alapján azonos a Sirom, Deák utca 75. alatti ingatlannal.

A szobában három személy tartózkodik. Megállapítható személyazonosságuk L. Péter, T. Bálint és K. Anna. A leiratban a továbbiakban csak keresztnevükön utalunk rájuk. Mindhárom személy az asztal körül ül. A kamera az asztal szélén helyezkedik el, ezért Bálint alakja csak félig látható. Odakint alkonyodik, az alakok a felvételen alig kivehetőek. A felvétel kezdetén Péter beszél: − Szóval így éltem az elmúlt években. Az egyetlen fontos dolog ezen felül az anyám volt.

Anna: − Ő hol van?

Péter: − A nyári konyhában él. Leszigeteltük, és bevezettük a gázt. Azt mondja, apámra emlékezteti, mert ott szeretett pihengetni az öreg.

Anna: − Részvétem az édesapádért.

Csönd.

Bálint: − Kimegyek, elszívok egy cigit.

Péter: − Találsz hamutartót, hátul a favágó tőkénél.

Bálint kimegy.

Anna: − Te dohányzol?

Péter: − Néha. Amikor felidegesítenek a kölyök a suliban. Mondjuk ezen az alapon igazából láncdohányos lehetnék. De van úgy, hogy egy kis pálinka hatásosabb…

Anna: − A vidéki értelmiség útját járod.

Péter: − Igen, mindig is önsorsrontó voltam, talán ezért is kutatom a Boszorádot. Talán ezért is szúrtam el veled is.

Csönd.

Anna: − Nem szúrtad el, egyszerűen csak…

Péter: − De igen. Rádöntöttem magam. Nem fokozatosan építettem fel a kapcsolatunkat, hanem ott voltam mindenestül, mindent akartam, a lényedet, az életed, a múltad, azt akartam, hogy szőröstül-bőröstül az enyém légy, be akartalak kebelezni…

Anna: − Hé, már akkoriban is borotváltam a hónaljamat, úgyhogy hagyjuk ezt a szőr dolgot – nevet, Péter nem. – Oké, értem, mit akarsz mondani, és talán van is benne valami. De van más is.

Péter: − Micsoda?

Anna: − Az is lehet, mi nem vagyunk egymásnak teremtve. Hogy nem illünk száz százalékosan össze. És ezt egy nő előbb megérzi, mint egy férfi. Egy férfi hitegeti magát, mert mondjuk jó a szex…

Péter: − Igen, az jó volt.

Anna: − Igen. És a férfiak fejében ez egyenlő azzal, hogy az egész kapcsolat működhet, nem nézik a többi tényezőt. Szóval szerintem téged is félrevezettek bizonyos dolgok.

Péter: − A mai napig félrevezetnek.

Csönd.

Anna: − Ezt őszintén sajnálom.

Péter: − És vele...Bálinttal? Vele passzoltok száz százalékban?

Anna: − Még nem tudom. De nagyon más a mostani kapcsolatunk. Idősebbek is vagyunk. Visszafogottabbak. Óvatosabbak. Lassan haladunk a dolgokkal, ahogy az önálló felnőtt életünkkel is. Úgy, ahogy például az ember fokozatosan berendezi csupa ikeás bútorral a lakását.

Péter: − És nektek még ott van ez a honlap is. A Kísértetek.

Anna: − Kísértetjárás. Igen, ez is egyfajta kötőelem. Most úgy érzem, mindez, így, együtt működőképes. Ne haragudj.

Péter: − Nem haragszom. Csak féltelek. Nem akarom, hogy odamenjetek. A Boszorádba.

Anna: − Még akkor se, ha te leszel a kísérőnk?

Péter: − Még akkor se.

Anna: − Márpedig az alapján, amit most elmeséltél, mindenképp ott a helyünk. A saját szemünkkel kell látnunk.

Péter: − Pont ez a lényeg, hogy ne lássátok a…

Bálint visszatér. A sarokban álló vaskályhához megy, kinyitja az üveget, leguggol elé, kezét melengeti: − Hűvös van odakinn.

Péter: − Reggelre fagyot mondtak.

Anna: − Mikor indulunk?

Péter: − Délig nem nagyon enged fel a föld, főleg a hegyen, mert az addig árnyékban van. Ráérünk felkelni. A szemközti ajtóra mutat: − Az lesz a szobátok. A vendégszoba. Begyújtom az olajkályhát, pokolian kihűlt. Jó rég volt itt vendég.

Feláll, bemegy a szobába, az ajtót behúzza maga mögött, valamivel motoz. Bálint Anna mellé megy, leül az asztalhoz: − Minden rendben?

Anna: − Igen. Persze.

Bálint: − Nem kényelmetlen neked, ha itt éjszakázunk? Biztos találnánk a környéken valami helyet…

Anna: − Nem, minden rendben. Mind a ketten lezártuk a múltat bizonyos módon.

Bálint: − Bizonyos módon?

Anna: − Jaj, hagyjál már!

Kinyúl a kamera felé, kikacsolja.

Falusi utca, este van, égnek a lámpák. Kutyaugatás.

Félig összeomlott ház és udvara. A kitört ablakban fekete macska ül, szeme zölden csillog a sárga fényben.

Anna: − Ez szuper lesz átvezető képnek.

A Hörpintő kocsma bejárata. Három férfi beszélget, cigarettáznak, isznak.

Anna: − Jó estét.

A férfiak bizonytalanul viszonozzák a köszönést.

Bálint: − A Boszorádról készítünk filmet. Meghívhatom magukat egy sörre?

Az egyik férfi a fejét rázza, elnyomja a cigarettát a falon, visszamegy a kocsmába.

Másik férfi: − Én már indulok haza.

Kezet fog a harmadik férfival, majd eltávolodik, a kamera hosszan kíséri.

A harmadik férfi a kamerába néz, a fejét csóválja: − Nem kell a Boszoráddal foglalkozni. Hagy legyen csak ott, ahol van – figyelmeztetően felemeli ujját: − Az eszük ágában se jusson odamenni. Még idehozzák ránk a bajt.

Anna: − Ezt hogy érti?

Férfi: − Úgy értem, hogy behozzák a bajt a faluba. Nem kell odamenni. Nem kell.

Bálint: − Hozhatok egy pohár sört?

A férfi a fejét rázza: − Nem kell a sörük. Egyébként is, már eleget ittam, hazamegyek én is. Azt mondom, menjenek maguk is haza, bárhonnan is jöttek.

Utcasarok. Három kutya marakodik valamin. Haragosan morognak egymásra. Az egyik észreveszi a kamerát, hosszan, fenyegetően bámul felé.

Anna: − Menjünk.

Ismét a házban. A kamerát ezúttal az egyik szekrényre helyezték, tökéletesen befogja a villanyfényben úszó helyiséget. Az asztalon tányérok, bennük ételmaradék, és poharak, borral, borosüveg. Péter egy nagy fotelben ül, mely a fal mellett áll, az ablakkal szemközt, mellette a kályha. Bálint az asztalnál cigarettát sodor. Anna eltávolodik a kamerától, majd a falnak dől az ajtó mellett, fogvájóval piszkálja a fogát.

Anna: − Említetted, van egy elméleted arról, szerinted mi ez az egész.

Péter megköszörüli a torkát, majd feláll, a szekrényhez jön, és a kamera alatt kihúz egy fiókot, vékony füzetet vesz elő, visszatelepszik a fotelbe, és felnyitja a füzetet: − Igen, nos úgy vélem, ez nem egy természetfeletti jelenség. Nem egy kísértet. Nem egy démon. Pontosabban úgy viselkedik, mint valamiféle mesebeli lény, de csak azért, mert mi ezekkel az előfeltevéssel közelítünk hozzá.

Péter: − Vagyis természettudományos magyarázat van a jelenségekre? Földből kiszivárgó, hallucinációt okozó gáz? Sugárzás? Mágneses erők?

Péter: − Nem egészen. Ennél jóval…szabadabbon kell gondolkodunk a dolgokról. Kötetlenebbül.

Anna: − Hogy érted?

Péter: − Charles Darwin halála előtt két évvel levelet váltott egy bizonyos Martin Hope tiszteletessel, aki a darwini tanokat a befejezetlenség alapján kritizálta.

Bálint: − Messziről indítunk.

Péter: − Igen. Ez a kevésbé ismert levélváltás csak leiratokban maradt meg, mivel a levelezés maga megsemmisült, nem tudni miért. Hope unokája jegyezte fel a tartalmát naplójában, ugyanis nagyapja felolvasta neki a leveleket. A lényege, hogy Hope úgy vélte, a darwini elmélet hibás, mivel egy ilyen, a tökéletesedére épülő folyamatnak nem lehet egy olyan lény a végterméke, mint az ember, ami nagyon is tökéleten.

Anna: − Nem biztos, hogy értem.

Pétre: − Hope azzal érvelt, hogy ha feltesszük, hogy az evolúció egyik csúcsteljesítménye az emberi faj, akkor miért van az, hogy ez a faj hajlamos megbetegedni már egy kis hidegben is, rendkívül sebezhető a váza, az elméje nagy nyomás alatt összeroppan, és az élettartama alig hetven év. Vagy még kevesebb.

Bálint: − Darwin szerintem sehol nem állította, hogy az ember az evolúció csúcsa.

Péter: − Hope sem erre alapozza a premisszát. Ahogy mondtam, az „egyik” szót használja. Őt inkább az foglalkoztatja, és ezzel Darwin tanát akarja igazából cáfolni, hogy miért nem fejlődtünk tovább. Miért rekedtünk meg ebben a nagyon is esetlen állapotban? Miért nem lettünk pusztán szellemi lények, test vagyis halandó szövet nélküli létezők – egyfajta angyalok? Vagy démonok.

Csönd.

Anna: − És mit válaszolt erre Darwin?

Péter: − Kábé annyit, hogy talán ez mind megtörtént, de rejtve, mert az ilyen egyedek olyannyira felfoghatatlanul különbözőek lennének tőlünk, hogy a., észre se vennénk őket, b., ők maguk is rejtőznének az emberiség elől.

Bálint: − Kezdem érteni.

Péter: − Nagyjából ennyi a levelezés. És innen az én folytatásom következik. Kiegészítettem mindezt. Ha léteznének ilyen fejlettségű lények, és feltesszük, hogy minden létezőnek szüksége van energiára, akkor vajon mivel táplálkoznának? Mi az, ami összeköti a boszorádbeli eseteket? Az életkedv radikális elvesztése.

Anna: − Igen, ha jól értem, mind egyszerűen csak lefeküdtek és meghaltak. Mintha elszállt volna belőlük az…

Bálint: −…életerő.

Péter: − Pontosan. Azt gondolom, egy ilyen szuperlény, egy ilyen továbbfejlődött emberi faj csak a legnemesebb matériával táplálkozhat, de nem vért szív, mint valami ódivatú vámpír, hanem az életerőt. Emberét, állatét, mindegy, a lényeg, hogy valamiképp, talán a szemkontaktus révén, talán érintés útján, de elveszi azt a megfoghatatlan energiát, ami miatt reggel felkelünk, kávét iszunk, megkötjük a cipőfűzőnket, és elindulunk.

Belelapoz a füzetbe: − És akkor természetesen fel lehet erre fűzni egy csomó mitológiai, irodalmi célzást: a medúza pillantása vajon nem ennek a lénynek a lenyomta? A horla Maupassantnál, ez az anyagtalan fenyegetés talán ennek a megsejtése? – felnéz rájuk: − Ismeritek a novellát? Nem? Mindegy. De akár a vámpír hiedelem, ami egyébként nem Stokerrel kezdődik, hanem végigkíséri az emberi történelmet, az is betudható halvány visszfénynek. Az álombeli boszorkánytámadás, a succubus…

Bálint: − Inkább incubus…

Péter: − …mind ennek a világunkban létező szuperlénynek vagy lényeknek a következménye.

Anna: − Várjunk csak. A kocsmánál azt mondták, ne hozzuk be a bajt a faluba…és most te a vámpír hiedelmet emlegeted. Arra gondolsz, hogy…

Péter: −…képes testet ölteni. Valamilyen mértékig. Az álca, a megtévesztés a fő fegyvere. Beszélt az áldozataihoz, túrázóként, kisgyerekként, vonzó nőként hitette le velük, hogy hétköznapi ember. Volt, aki látta is őt.

Anna: − És a szemébe nézett.

Bálint: − És aztán meghalt. 

Csönd.

Bálint: − Azt gondolom, ez egy pokolian jó anyag. Megengeded, hogy felhasználjuk a végső verzióban?

Anna: − Természetesen feltüntetünk majd mint társszerzőt.

Péter: − Nyugodtan. De hagy kérdezzek valamit.

Bálint: − Igen?

Péter: − Biztos, hogy még ezek után is ki akartok menni oda?

Anna a kandallóhoz megy, kinyitja ajtaját, majd bedobja a fogpiszkálót. A kamerához jön, kinyúl felé, egyenesen a kamerába néz: − Igen.

Leirat vége.

(A felvételt az ügyész a tárgyalás során nem használta fel).

Negyedik jegyzet

A gyönyörű koszorúk majd egy hétig bírták, mert jött egy hidegfront, és fagyba dermesztette a szirmokat − ha valaki másnap kora reggel megnézte volna őket, cukormázzal bevont virágokat talál volna a deres szálak végén, és a bevonat kitartott majd a következő szombatig.

Nem papi temetés volt, ezért senki sem lepődött meg azon, hogy az első beszéd előtt a halottasháznál a „November rain” szólalt meg a hangszórókból. Az időjárás rácáfolt a számra, száraz, verőfényes nap volt, olyan idő, amikor enyhe, csípős szél fúj a hegyek felől, rezes vízszagot hoz, és a fény játéka, a szélben bodrozódó sárga fű rég elhalt szeretteinket vagy gyerekkori kutyánkat juttatja eszünkbe. A gyászolók többségét megérintette a zene, és ezután még a suta és nyelvtanilag sokszor hibás búcsúbeszédek sem zökkentették ki őket. Munkatárs, főnök, egy régi barát és a temetkezési vállalattól egy hivatalos búcsúztató motyogott, hadart, suttogott a mikrofonba, és köztük olyan számok jöttek kárpótlásul, mint a Nine Inch Nailstől a Something I Can Never Have vagy a Cure-tól a Desintegration, melynek hallatán néhányan ugyan furcsállva felvonták a szemöldöküket, mert azért ez mégiscsak erős célzás volt az összejövetel céljára.

Összességben jól sikerült temetés volt, a sírnál is ment minden a maga rendjén, kisebb bakikkal, mert voltak könnyek, az egyik nagyszülő jajveszékelt, úgy kellett elhúzni a gödörtől, egy fiatalember, aki láthatólag be volt állva valamitől, majdnem beesett a sírba, mikor rögöt lehetett dobni bele, és a sírásók egyike a föld visszalapátolása során megcsúszott, és fenékre esett, aminek láttán valaki felnevetett az összegyűlt sokaságból. A nap, ahogy mondtam, végig erősen tűzött rájuk, megvilágítva a legkisebb részletet is, noha maga a tett, az ügy, a temetés kiváltója homályban maradt, és páran azt suttogták a tömegben, hogy nem is fognak nagyon megoldást találni rá a nyomozók.

Talán csak az egyik, cigarettázni félrevonuló sírásó vette észre azt az alakot a kerítés melletti platánfa törzsénél, aki távolról, már hallótávolságon kívül végignézte az egészet, és közben nem moccant, fáradtan dőlt neki a hámló törzsnek, csak emelkedő-süllyedő tüdeje árulta el, hogy él, mert egyébként még mintha szeme se rebbent volna.

***

Amikor a fatorlaszhoz értek, nem is kellett volna Péternek figyelmezetnie őket, elhallgattak mind. Talán a köd miatt volt, ami jó, ha öt méterre engedte látni a világot, a fák törzseit körben még elősötétlettek, de a magasabban lévő ágak már nem. Ez a köd olyan volt, mint a füst, folyamatosan mozgásban maradt, gomolyogva terjengett, és amíg átmásztak a farakáson, úgy érezték, befurakszik a nyitott gallérjukon a ruhájuk alá, és hideg, párás csapadékot hagy a bőrükön.

Péter lehuppant a túloldalon, majd automatikusan a földre szegezte tekintetét, és suttogva szólt a mögötte és fölötte kapaszkodó párosnak: − Innentől csak kritikus helyzetben beszéljünk.

Anna óvatosan ereszkedett le az alsó fatörzsről, Bálint fogta a karját közben, és most jelentőségteljesen egymásra néztek. A férfi megvonta vállát, majd kicsatolta övén a tokot, és elővette a kis kézi kamerát, de még nem kapcsolta be.

Péter sárga lapú jegyzetfüzetet vett elő zsebéből, tollal ezt írta bele, és felmutatta nekik: „Előre megyek, a vágat aljába, van ott egy kamerám.”

Bálint bólintott, majd ellenőrizte a sajátját. Anna nézte, ahogy Péter belevész a tejfehér gomolygásba.

− Nem jó ötlet szétválni – jegyezte meg gondterhelten a lány. A fiatalember felnézett rá, majd szája elé tartotta ujját, és suttogva mondta is: − Pszt! – mosolygott közben, ám szeme komoly maradt. A lány felsóhajtott: − Csinálj egy nagytotált erről a torlaszról – mutatott a masszívan elnyúló fatörzsekre, mire Bálint bólintott, felemelte a kamerát, hátralépett egyet, ellenőrizte a látványt, nem volt jó, még egyet lépet, majd hátrált még, és ekkor egy mohás kövön megcsúszott a lába.

Péter úgy érezte, egy idegen bolygón lépked. A jól ismert tereptárgyak most furcsa, torz képződményekként jöttek elé. Ott volt a talajból kiálló gyökér – mintha mozgott volna valami az üregében, de persze csak a köd forgott odabenn, aztán amikor át kellett bújnia egy keresztbe álló törzs alatt, egy pillanatra azt érezte, a nyakába zúdul súlya – ám végül csak egy páracsöpp érte feje búbját. Ahogy mind lejjebb haladt a vágatban, úgy gyorsult a szívverése, maga se értette miért, de az adrenalin lassan felkúszott a lábikrájából a combjaiba, majd ágyékába. Érezte, merevedése van, de aztán anyjára gondolt, aki a nyár konyhában talán most issza második kávéját, és a rádiót hallgatja, amiben ki tudja, milyen szörnyűségeket mondanak a világról, mely nem tud az ő hármasukról itt, az erdő mélyén.

− Nagyon fáj? – kérdezte Anna, és leguggolt a férfi bokája mellé, óvatosan felhúzta a nadrágot, míg a zoknin át elé nem tárult a duzzanat.

− Inkább ez – mutatta fel a férfi a kamerát. A lencsén egy hasadás futott végig.

− Az ujjaid – mutatott a férfi kamerát tartó kezére Anna. Bálint megnézte – az esés, és ahogy kézfeje a fagyott földet érte, vörösre horzsolta bütykeit.

− Semmiség – rázta fejét. – De a mai napnak lőttek.

− Dolgozhatnánk a telefon kamerájával – vont vállat a lány, aztán észbe kapott: − De ezzel lábbal esélytelen – megérintette a duzzanatot, mire a másik felszisszent.

− Bocsánat – mondta Anna, majd hátizsákját maga mellé engedte, és belekotort: − Nincs nálam, csak sebkötöző. Ezt jegelni kell. És megröntgenezni. Fel tudsz állni?

Bálint sóhajtott, aztán tett egy próbát, fél térdre ereszkedett, óvatosan terhelve a sérült lábat, aztán visszarogyott ülő helyzetbe. – Segítenetek kell – mondta csalódottan.

Anna felállt, és kivette kulacsát hátizsákjából, egy másik zsebéből papír zsebkendőt kerített, meglocsolta vízzel, majd leguggolt, és lehúzva a zoknit, az elázott papírt a duzzanatra tette: − A víz hideg. Jót tesz majd – ismét felegyenesedett és a ködbe kémlelt: − Megyek, megkeresem Bálintot. Leviszünk. Délután ketten visszajöhetünk, meg tudjuk csinálni a felvételeket.

− Ketten, mi? – nézett fel rá Bálint, mire a lány széttárta karját: − Most mi van?

Hallgattak egy sort, majd Bálint bólintott: − Jó. Rendben. Menj csak.

Anna elindult, és pár lépés után beleveszett a ködbe, mely úgy kitöltötte a v alakú vájat alját, mintha víz lenne.

A harmadik kamera ott volt a helyén, a fatörzs üregében. A férfi gyakran elgondolkodott azon, mi vájta a gyerekfejnyi méretű lyukat a tölgybe, de az biztos, hogy tökéletes védelmet nyújtott a felvevőnek. Fekete objektívjében ott tükröződött Péter, ahogy mind közelebb ért hozzá, felvette majd beüzemelte. A hátsó képernyő kivilágosodott, mire a férfi ösztönösen a galéria gombra nyomott, hogy megnézze, van-e rögzített film.

Volt.

Elhűlve nézte a filmkocka logót, alatta a másfél percet mutató időtartamot. – Ez nem lehet igaz – suttogta, majd leengedte a kamerát, aztán ismét felemelte, és rányomott a lejátszás gombra.

A film alkonyatban készült, minden vörös és vibráló volt. Anna lépdelt a kamera felé mosolyogva. Valahogy fiatalabbnak és vidámnak tűnt. Megállt a fatörzs előtt, majd elguggolt a kamera elé, hogy szemmagasságba kerüljön vele.

− Hát itt vagyunk – mondta.

Anna átbújt a keresztbe fekvő fatörzs alatt, és ahogy felegyenesedett, egy ágcsonk megütötte vállát. – Au – nyögött fel, majd körbefordult, mert hangja idegenül és riadtan csengett a ködben. Valami roppant jobbra, a vágat oldalában, mintha egy láb száraz gallyra nehezedett volna. – Péter? – kérdezte Anna.

− …tudom, hogy nehéz döntés, de ezt mind bizonyosságként kell hogy kezeld, ez mind megígérem, és elhiheted, be is tartom a szavam – mondta Anna a kamerába, majd felállt, és elsétál, egyszerűen kiment a képből.

Péter leengedte a készüléket, és jó egy percig csak bámult maga elé, végül megrázta fejét, mély levegőt vett, és kikapcsolta a kamerát.

Nehézkesen, akár egy öregember, elindult felfelé a vájatban, nem is figyelve, hova lép, tekintete a ködbe fúródott, nem törődött azzal, hogy beleakad a begy bokorba, csak caplatott, míg a ködből elő nem bukkant Anna alakja, aki odafutott hozzá: − Végre itt vagy – fakadt ki vádlón a lány. – Velem kell jönnöd – azzal megragadta a kezét, és húzta maga után, és Péterben az érintésétél valami életre kelt, mintha a gyomrában egy mag kicsírázott volna, és a levelei cirógatnák most a hasa belsejét, figyelt erre a furcsaságra, és közben hagyta, hogy a másik felvonszolja őt a hasadékon, egészen odáig, míg rá nem találtak Bálintra, aki egy nagy, mohás kövön ücsörgött.

− Mi történt? – suttogta Péter, miközben csalódottan konstatálta, hogy a lány elengedi a kezét, de ekkor eszébe jutott a videofelvétel, és mintha hályog hullott volna le a szeméről, most először figyelmesebben megnézte Annát, és döntött.

Előhúzta tokjából a fegyvert, és a lányra fogta: − Ne mozdulj – mondta neki rekedten.

− Mit csinálsz ember? – kászálódott talpra Bálint, Anna pedig hátrált egy lépést, de Péter megcsóválta fejét: − Azt mondtam, ne mozdulj.

− Tedd el azt a fegyvert – kérte őt a lány, de Péter nem moccant, egyenes karral, tartotta a pisztolyt, melynek vége Anna mellkasára mutatott.

− Van egy felvételem – kezdte most lassan, és a másik kezében tartott apró kamerát Bálint felé nyújtotta: − Anna van rajta. Felvette az alakját. Valahogy kiszedte a fejemből, hogy nézett ki Anna, és …várt minket. Nézd csak meg.

− Megőrültél – suttogta a lány.

− Add ide azt a kamerát – mondta Bálint nyugtalanul, és fél lábon közelebb szökdelt Péterhez, aki ekkor elvette tekintetét Annáról, mire Bálint nekiugrott, vagy inkább nekidőlt, később már nem lehetett eldönteni, a lényeg, hogy mind a két férfi elvesztette egyensúlyát, a földre kerültek, és lövés dörrent.

Valami nagy madár méltatlankova felröppent egy ágról a távolban.

Péter és Bálint azonnal szétváltak, négykézlábra küszködték magukat, egymással szemben, de ekkor Bálint a szeme sarkából látta, hogy Anna meginog, és hátraesik.

A lány kabátján, mellkasán egy nagy, vörös folt terjengett.

− Jaj, ne! – kiáltotta Bálint, és odakúszott hozzá. Nagyon gyorsan lezajlott minden: Anna elfehéredett, majd görcsbe rándult, és aztán már nem is lélegzett.

Péter a földön ült, és hol a kezében tartott pisztolyra, hol Annára nézett. – Nem értem – motyogta maga elé kábán.

Bálint percekig némán zokogott, összegörnyedt a halott felett, és rázkódott a fájdalomtól és dühtől, és közben a lány arcát simogatta. Anna nagy, csodálkozó szemei az égre bámultak, olyan furcsa volt ez a pillantás, hogy a fiatalember nem sokáig bírta, felnyúlt, és lehúzta a szemhéjakat.

− Hívok segítséget – mondta most halkan Péter, és talpra kászálódott, majd megindult, de ekkor Bálint kinyúlt, és belekapaszkodott a lábába, megrántotta, mire a másik a földre került, és ekkor Bálint ütni kezdte, összefonódott testük, és gurulni kezdtek, le, a hasadék alja felé, és ez a gurulás, miközben csépelték egymást, egyre gyorsult, míg aztán egy nagy és éles szikla meg nem állította őket. Péter háttal ütközött bele, feljajdult, és talán ez vezette hozzájuk a lépteket, Annát: − Hát ti mit csináltok itt?

Feltámogatták Bálintot a másik testig. Bálint nem mert a halottra nézni, helyette Anna kezét fogta, aki segített neki végig, míg átküszködték magukat a barikádon, és lefelé, az erdei úton is, igaz, ott Péter már vágott a férfinak egy olyan ágat, melynek íves vége beillett a hóna alá, és mankóként segítette a járását.

− Szóval zajt hallottam, ezért kimentem a meredély szélére. Meg mertem volna esküdni, hogy valaki áll ott. Már ritkásabb volt a köd – magyarázta a lány, miközben azt figyelte, ahogy Bálint a halott hasonmásáról készült képeket nézi a mobiltelefonján. – Aztán meghallottam a lövést, és megindultam lefelé. Persze elcsúsztam azon a meredek parton, és mire összeszedtem magam, egyszerre csak ott termettetek előttem.

Péter ment elöl, most hátrafordult, és a lány szemébe nézett: − Az a lényeg, hogy élsz.

Amíg tekintetük összekapcsolódott, Anna finoman biccentett egyet. – Igen. És az is fantasztikus, hogy ennek a…lénynek vége.

Mikor végre beértek a faluba, már kora délután felé járt az idő, az utcák üresek voltak.

− Ne menjünk egyből orvoshoz? – kérdezte Anna, mire Péter megrázta fejét: − Csak hétfőn és kedden van itt. Be kell autóznunk a városba.

Felsétáltak Péterék házához. Odabenn kellemes meleg volt, a kályha belsejében még parázslott egy rönk. Bálint a fotelba rogyott, és nézte, ahogy Péter kipakolja cuccait az asztalra. – Van jeged? – kérdezte tőle, mire a férfi bólintott, és kiment a kamrába, ahol a fagyasztót tartotta. Bálint most Annára pillantott, aki a kályha előtt guggolt, és apróra vágott fával élesztgette a tüzet: − Azt hiszem, ez egészen elképesztő – mondta neki, mire a lány ránézett, és bólintott: − Vissza kell mennetek, és filmre kell vennetek a testet.

Anna megcsóválta a fejét: − Szerintem már nem lesz ott semmiféle test.

− De legalább a mobilomon megvan – dőlt hátra a férfi. Majd farzsebéből előügyeskedte a telefonját: − A biztonság kedvéért átküldeném a tiédre a legjobbakat, jó?  

− Itt is van – jött vissza Péter, és egy műanyag zacskóban jeget adott Bálintnak, majd a szekrényhez lépett, kihúzta az egyik fiókot, cigarettát vett elő. – Azt hiszem, rám fér egy szál – motyogta.

− Anna, itt van a telefonod? – ismételte meg a kérdést hangosabban Bálint.

Anna felállt, az utcára néző ablakhoz ment, kinézett rajta.

Bálint megnyomta a telefonján a hívás gombot majd a füléhez emelte a készüléket. – Kicseng – mondta.

− Telefon – suttogta Anna bizonytalanul maga elé. − Biztosan elejtettem odakint, mikor elestem.

Nem láthatta, hogy mindkét férfi mereven őt bámulja, majd Bálint előrehajol, az asztalon fekvő pisztolyért nyúl, felemeli, és megcélozza vele a hátát.

− Ne – lépett felé Péter, de Bálint ekkor ráirányította a fegyvert: − Maradj ott – sziszegte. Anna megfordult, alakját halovány derengésbe fogta a délutáni nap fénye, egyébként nem látszott belőle csak egy szürke kontúr, melyben füstös, szürke massza gomolygott.

− Ki vagy te? – kérdezte tőle Bálint. A lány sokáig nem válaszolt, végül lépett egyet, és megmutatta magát, mire a fiatalember felkiáltott, aztán a saját fejéhez emelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.

***

Az alak ott a platánfa törzsénél megvárta, míg az utolsó gyászoló is elhagyja a temetőt. Legtovább a lány szülei maradtak, egymást támogatva álltak a sír előtt, aztán ők is elindultak, mert ez a hátramaradottak feladata, az, hogy elmenjenek, visszamenjenek a jó meleg lakásaikba, az életbe.

Péter csak ekkor sétált oda a sírhoz, és a koszorúhalom tetejére rakott egy vörös rózsát. A sok fehér virág miatt a sír úgy nézett ki, mintha dunyhával megpakolt ágy lenne.

Péter nem sokáig maradt a temetőben. Beszállt az autóba, mely egy mellékutcában várakozott, aztán másfél óra vezetés után kiszállt a háza előtt. Zsebében megcsörrent a mobiltelefonja. A nyomozó hívta.

− Be tudna holnap délelőtt fáradni hozzánk? – kérdezte tőle, mire Péter bólintott, közben a nyári konyha ablakait leste, de anyja nem mutatkozott. – Persze.

− Szeretnénk néhány dologra visszatérni a vallomása kapcsán – magyarázta a nyomozó. – Főképp a pisztoly érdekes. Hogy honnan szerezhette Bálint.

− Fogalmam sincs – mondta Péter.

− Értem – a nyomozó kivárt, de mivel Péter nem mondott semmit, kényszeredetten megjegyezte: − Egyébként kikérdeztük az ismerőseiket is, de nem tudtak róla, hogy válságban lett volna a kapcsolatuk.

Péter felsóhajtott: − Ahogy mondtam, amikor tőlem elindultak reggel, már veszekedtek.

− Igen, ezt már említette – jött a válasz, aztán a nyomozó elbúcsúzott, és bontotta a vonalat. Péter még sokáig a füle mellett tartotta készüléket. Mostanában gyakran történt ilyen vele. Hogy nem esett jó folytatni a dolgokat.

Végül leengedte a karját, és bement a házba.

Anna a nagy fotelben ült, amelyet az ablak mellé húzott, hogy lássa az utcát, és a falu völgyben elterülő házait. Meg se fordult Péter érkezésére.

− Eltemették Annát is – mondta a férfi, miközben a fogasra akasztotta kabátját. – És a nyomozó egyre gyanakvóbb. Nem igazán tartja hihetőnek ezt a gyilkosság-öngyilkosság történetet – az asztalhoz ment, vizet töltött magának, de végül nem itta meg. Leült a lány mellé, a fotel karfájára. Kinyúlt, és végigsimított Anna arcán, aki meg se rezdült: − Ki fogják deríteni, hogy én szereztem a pisztolyt – mondta rezignáltan. – Előbb utóbb el fognak jutni hozzám.

Anna csak ekkor mozdult, felnyúlt, megfogta a férfi kezét, aki erre elégedetten sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét. Anna felnézett rá: − Nem kell félned – mondta lágyan, és a mivel nem ügyelt rá, a hangja már egyáltalán nem hasonlított Annáéra: − Már nem kell aggódnod.

És a férfi érezte minden sejtéjében, hogy ez így van, egyedül az anyját sajnálta, hogy mi lesz vele, de aztán ez az érzés is kimosódott belőle idővel.

vége

 

 

Comments powered by CComment