A szüleim háza melletti erdőben van egy tisztás a fenyvesben, talán már írtam is itt valahol róla. Egy magaslati pont, nyolc méter átmérőjű, végtelenül megnyugtató hely. Régebben a fák kör alakot formáztak az égből a fejed felett, de mostanra már elmosódott a minta. Gyakran kijártam ide, többnyire egyedül, dohányzásra, gondolkodásra ideális hely, de volt, hogy beadandó elemezést írtam itt meg vagy egy novella alapját. Tudom, hogy valamikor ki fogják vágni a fákat, mert ez az erdőrész harmincvalahány éve érintetlen, de erre nem akarok gondolni. Ahogy az ember nem gondol arra se, hogy esetleg  olyan betegsége lehet a jövő hasadékaiban, ami becsülhetővé teszi a visszalévő napjait, de ha mégis eszembe ötlik ez az opció, mindig társul hozzá, hogy a fák csúcsai és az ég lenne az, amit a végén látni szeretnék.

Ezzel az írással két probléma is van. Az egyik a fiú elbeszélése, mely egy lehetetlen találkozáson alapul, és ezt csak úgy lehet megtámogatni, ha elfogadjuk, hogy az erdő bizonyos alkalmakkor valóban nagyon furcsán viselkedik. A másik, hogy a lány döntése, sorsa tükrözi egy közelmúltban bemutatott nagy sikerű film és az alapjául szolgáló novella központi dilemmáját. Mondhatnám, hogy ezt a dilemmát loptam bele a záróképbe, de az írás kapcsán ilyen szavakat nem használunk.

 

 

A fiú elélvezett, és ahogy vonaglott és dobálta magát, imitálva és ismételve az összes, valaha élt lény haláltusáját, az óvszer felszakadt, és némi hímivarsejt belefolyt a lány szülőcsatornájába, aki persze ezt nem vette észre, mert a hátán fekve a tisztás feletti, kör alakú, immár sötétlilába borult eget, és az égen azt a négy csillagot bámulta. Megvárta, míg a másik vékony és karcsú teste legurul róla, majd lenyúlt, ellenőrizte magát, de nem érzett semmit, pedig az ondósejtek már a petevezeték kürtőinél jártak. Aztán felhúzta a bugyiját, a nadrágját, majd belebújt a bakancsba, végül összegörnyedve, magzati pózban elfeküdt a pokrócon, nem is sejtve, hogy ezzel csak segíti a mind tökéletesebb beágyazódást. Ha tudta volna, mi folyik a testében, akkor is a fiú félmeztelen alakját figyelte volna, aki most felhúzta pólóját, majd a papír zsebkendőbe tekert kondomot a tűz által megvilágított fénykör peremére vitte, aztán eldobta a sötétségbe.

– Még megeszi valami állat – mondta a lány félig neheztelve, félig viccelődve.

– Egészségére – mondta a fiú, visszajött mellé, leheveredett a pokrócra, és a hátizsákba túrt. – Kérsz? – mutatta fel az üveget, a pálinkát, melyet apjától lopott.

– Nem. De neked sem kellene már inni – válaszolt a lány halkan.

– Csak még egy kortyot – biccentett a fiú, jót húzott az üvegből, amitől megborzongott, aztán csak bámult bele a lobogó lángokba.

– Ebből csinálhatnánk egy ilyen hagyományt – jegyezte meg a lány csöndesen, álmodozva.

– A kúrásból? – nevetett fel durván a fiú. A lány összeráncolta homlokát, és egy sistergő fűcsomóra összpontosított, mely a tűz szélén lángra kapott.  – Bunkó vagy – mondta durcásan. – Mindig az leszel, amikor iszol.

– Jól van, na – mondta engesztelően a másik, és végigsimította a lány combját. – Akkor miből?

– Hogy Halloweenkor kijövünk ide, az erdőbe. Hogy tüzet rakunk. Eszünk. És hogy együtt vagyunk – sorolta a lány.

– Ha hidegebb lenne, lehet, már otthon tévéznénk – jegyezte meg a fiú. – De ez az ősz nagyon furcsa – lepillantott a fekvő lányra, elgondolkodva, vagy inkább csak mérlegelt magában valamit. – Örülök, hogy itt vagyunk. És persze jöhetünk jövőre is, meg azután is, amíg világ a világ – kivárt, de a lány nem szólt, lehunyta szemét, talán picit el is aludt. A fiú megköszörülte a torkát, és rekedten kimondta: – Öröké veled akarok lenni.

– Tudom – jött a válasz.

– És nagyon büszke vagyok rá, hogy itt vagy – folytatta megkönnyebbülve a fiú, miközben körbemutatott, a sötétbe burkolódzó fákat és bokrokat ölelve mozdulatával. – Nem sok lány merné ezt így utánad csinálni.

A másik elgondolkodott ezen egy kicsit, majd félszegen megjegyezte: – Hát, furcsa volt az imént. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne a sötétből. De biztos csak képzelődés volt. Még sose csináltuk szabadban.

A fiú komótosan rágyújtott, olyan mozdulatokkal, ahogy az apjától tanulta. Kifújta a füstöt, de vigyázott, ne a lány felé szálljon. Rohamosan hűlt a levegő, jött ki a füsttel némi pára is a szájából.

– Halloweenkor elvékonyodik a határ az élők és a holtak közt. Furcsa dolgok kóborolhatnak az erdőben.

A lány felkönyökölt, megtámasztotta a fejét, és csillogó szemmel, a tűz közelségétől kipirult arccal bámulta a másikat: – Mesélj nekem valamit! – kérte.

– Nem fogsz félni? – kérdezte vészjóslóan a fiú. A lány megborzongott, mert rossz előérzet, hideg fuvallat legyintette meg tarkóját. Tudta jól, hogy félni fog.

– Nem – hazudta.

– Na jó, akkor elmondom, mit hallottam azoktól a filmesektől tavaly – bólogatott a fiú, a tűzbe verve a hamut a cigaretta végéről.

– Milyen filmesektől? – kérdezte a lány.

– Tavaly ugyanekkor, október utolsó hétvégéjén találkoztam velük, mikor idekinn voltam a srácokkal. Akkor még nem voltunk együtt.

– De már tetszettél – vallotta be a lány.

– Tudom – vigyorgott magabiztosan a másik, aztán a mosoly lehervadt arcáról, és valami szürke maszk lett a helyén, talán az emlékektől. – Kijöttünk túrázni három napra a csoporttársaimmal. A menedékházban aludtunk éjszakánként. A második nap, estefelé futottam bele a stábba, innen nem messze – mutat az nagyjábóli irányt –, a Kopasz-forrásnál, amikor vízért mentem, mert én voltam a soros. Na, ők mesélték a halott gyerek történetét.

– Hú, ez nagyon ijesztően hangzik! – vallotta be a lány vicceskedve, noha a rosszérzet nem tágított mellőle, azóta uralta őt, mióta a fiú belekezdett.

– Az is – mondta gondterhelten a másik, és lefelé bámult, a földre. – Azt mondták, hogy filmet, dokumentumfilmet forgatnak róla. Egy kisfiúról. Aki itt halt éhen vagy szomjan, az erdőben.

– Hogy került ide? – kérdezte a lány.

– A szüleivel az erdő szélén lakott egy völgyben, távol mindentől. A szülei imádták a környéket és direkt ide építettek egy házat. Nagyon szerették egymást, de aztán valami megromlott, a pasi inni kezdett, a nő pedig depressziós lett, aztán a férfi elkezdte verni őket, egyre erőszakosabb és elborultabb lett, és egy estén a kisfiú nem bírta tovább, azt, ami otthon zajlik, és kifutott a kerten át az erdőbe, elbújt, gondolta, megvárja, míg otthon lecsillapodnak a dolgok, megvárja, míg a szülei hiányolni majd keresni kezdik, aggódnak érte, rájönnek, milyen jó, ha ott van, és ismét szeretni fogják őt és egymást. De azok nem vették észre a gyerek hiányát reggelig, a kisfiú pedig elaludt egy fa tövében, és hajnalban, ahogy a hidegre felriadt, nem hazafelé, hanem rossz irányba indult el.

A fiú beleszívott egy utolsót a cigarettába, a parázs szinte a szűrőig ért, majd elnyomta fűben. – Az erdőben megesik, hogy éjszaka letáborozol valahol, és hajnalban teljesen idegennek tűnik a hely. A gyerek is ezért kezdett el össze-vissza mászkálni.

– A szülei nem keresték? – kérdezte a lány aggódva.

– Dehogynem – bólintott a fiú. – Persze, hogy keresték. Ők is és a rendőrök is és önkéntesek is és helikopterek is. De a gyerek nagyon gyorsan haladt az első nap, és a keresők el sem tudták képzelni, hogy olyan messzire jutott, ezért szűkebb sávban kezdték meg a munkát. És mikor ráébredtek a tévedésükre, már késő volt.

– Mi történt? – mondta halkan a lány.

– Egy fa tövében találtak rá, a keresés nyolcadik napján. A szája tele volt fakéreggel. Tavasz volt, szinte semmi ehető nem volt még az erdőben – válaszolt a fiú. Kis hatásszünetet tartott, majd így folytatta: – De ezzel persze nem volt vége.

– A szüleivel mi lett? – kérdezte a lány, hogy egy kis időt nyerjen a félelmetes rész előtt.

– Állítólag bíróságra került az ügyük, kiskorú veszélyeztetése, satöbbi – vont vállat a fiú. – Megúszták. Persze a házasságnak vége lett. Szétmentek, az erdőszéli házat eladták. De nem is ez a lényeg.

A fiú beszéd közben jó pár, karnyi vastagságú gallyat rakott a tűzre, aztán még egy másikkal megpiszkált alattuk a parazsat, mire szikraeső szállt fel.

– Hanem? – kérdezte óvatosan a lány.

– A gyerek itt maradt az erdőben. Túrázók látták a fák közt. Bámulta őket. Máskor biciklisek futottak bele, egy ösvény kanyarulatában guggolt, és füvet evett. Megint máskor követte az erdészt, jó száz méterről. Sátorozókat ijesztette meg a nevetésével az éjszaka közepén. A források környékén megtalálták a lábnyomát. Volt, hogy az erdei utak porába rajzolt, anyu, apu és gyerek, pálcikaemberek, szépen egymás mellett. Na, erről akart helyszíni riportot forgatni az a stáb, amivel találkoztam aznap este. „A gyerek az erdőben”, ez lett volna a címe, de szerintem nem adták le soha, vagyis én nem láttam. De amúgy nem is találtam a nyomát a sztorinak, amikor utána…

– Lehet, most is itt van – vágott közbe a lány riadtan, és felült, körbenézett, közben dermedt karját dörzsölgette.

– Lehet – hagyta rá a fiú. Eligazgatta maga mögött a hátizsákot, majd nekidőlt – Gyere ide.

A lány engedelmesen feljebb húzta magát, a fiú ölébe feküdt, az átkarolta, lábukat elnyújtották a mindinkább erőre kapó tűz mellett, és bámulták a lángokat, míg el nem nyomta őket egy könnyű álom.

– Pszt! – ébredt fel a lány a hangra. Kinyitotta szemét, majd fel is ült, mint a vad, ha csörren a bozót. A hang ismétlődött, a sötétből, a fák közül: – Pszt!

A lány felállt, lépett egyet a hang irányába, aztán lehajolt egy vastagabb ágért.

– Az nem kell – jött a nyugtató válasz, lágy, vékony hangon. A lány felsikkantott, és a fiúhoz lépett, de a hang megállította: – Ne ébreszd fel!

Parancsoló és kérlelő volt egyszerre, mint aki tud valamit, amit nem kellene, és a lány hirtelen nagyon úgy érezte, ő is tudni akarja. Meg is kérdezte: – Miért?

– Mert veled akarok beszélni.

A lány ismét lépett kettőt előre, és mint egy kardot, maga elé emelte a husángot: – Ki vagy te? – nyögte.

– Szerintem tudod – jött a válasz.

– A gyerek? – kérdezte a lány.

A gyerek nem válaszalt. A lány felbátorodott a szemérmes hallgatáson, egészen a fénykör széléig sétált. A sötétségben fura fények és idomok villództak szeme előtt, és ott, jobbra, talán mintha egy apró alak állt volna egy vastag tölgyfa törzse mellett.

– Gyere ide – kérte a lány, és maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Nem lehet – rázta a fejét az árny. – Még nem.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte a másik, mire a gyerek sokáig nem válaszolt, mint aki maga sem tudja, hogy történt.

– Amikor kiment belőlem az élet, itt ragadtam. Sokáig bolyongtam, míg végre ma éjjel megtaláltalak titeket – jelentette ki bizonytanul.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, majd hozzátette, inkább csak magának: – Álmodom?

Az árnyalak mintha széttárta volna karjait: – Igen is, meg nem is. De nem ez a lényeg. Hanem hogy végre megtaláltalak, és tudunk beszélni. Millió éve várok erre.

– A pokolban vagyunk? – próbálkozott a lány.

– Nagyon furcsa erdő ez. Sokszor összemosódik benne a múlt és a jövő, és az emberek észre se veszik. Úgy mondanám, most egy köztes állapotban vagyunk – válaszolt a másik.

– Értem. És akkor még egyszer: mit akarsz tőlem? – kérdezte ismét a lány.

Az apró árnyék megnyúlt, előre, és a lány rájött, rámutat valamire. – Látod ott, a fa tövében azt a követ?

A lány megfordult. Látta. A tűz köré is raktak köveket, de ez, ez a nagy, ez ott maradt az egyik legnagyobb fa aljában.

– Igen.

– Menj, emeld fel, és ejtsd rá a fejére – az árnyék most az alvó fiúra mutatott.

– Micsoda? – a lány csak megjátszotta, de nem lepődött meg. Szíve mélyén sejtette, hogy valami nagyon rossz dologról lesz szó. – Miért?

– Azt fogod mondani, hogy felmászott a fára, hogy száraz ágat törjön a tűzre, és leesett, pont fejjel a kőre. El fogják hinni – folytatta az árny, mint aki nem is hallotta meg a kérdést.

– De miért tennék ilyet? – kérdezte a lány, noha hirtelen belényilalt valami az ágyékába, és ekkor megértette, mindent tudott. Az árnyék előre lépett, mire a lány hátrált, de még látta, még megpillantotta egy kisfiú arcát a tűz halovány visszfényében, és az arc, a vonások, a haj, a szem és a száj pont olyan volt, mint azé, aki mögötte aludt.

– Mert csak így szabadíthatsz meg, anyu – mondta a gyerek, majd visszabújt a sötétségbe. – Hajnalodik, mennem kell.

A lány akaratlanul is megindult felé: – Ne menj, annyi mindent akarok még...

– Nincs idő – szakította félbe a másik. – Tedd, amit mondtam.

A lány a fejét rázta: – Másképp lesz. Megígérem neked, vigyázni fogok rád. Nem engedem, hogy…

– Nem lesz másképp – szögezte le a gyerek, de hangja már távoldott, gyengült, mint aki fátyol mögül beszél. – Hidd el, nincs más út. Ha nem ölöd meg, nem fog elengedni. Ha bármit is tudnál változtatni, most nem találkoztunk volna.

– De…– a lány kereste a szavakat, de nem jöttek, eldobta a husángot, aztán belépett a fák közé, a sötétségbe, és talán mintha súrolta volna a kézfejét valami, egy hideg, száraz test, ám ebben nem volt biztos. Karjaival kinyúlt, de már nem ölelt mást, csak a félhomályt.

Várt egy kicsit, majd visszaballagott a magába roskadt tűzhöz, és megállt félúton az alvó és a szikladarab közt. A fiú arca békés volt, a lány úgy gondolta, hogy nem sokat érezne a halálból. Keze ügyében ott volt a pálinka, az üveg vészjóslóan csillogott a tűz fényében, ami mindinkább tompult, mert a hegyek és fák résein át egy új fényforrás kélt, megvilágította a lány mozdulatlan, töprengő alakját.

Végérvényesen eljött a hajnal.

2017