Incidens a sötét erdőben

Amit talán szebben meg lehetett volna itt csinálni, az a fény, az elemlámpa sugarának a szerepe. Jobbára ugyanis ez és a főszereplő különös képesség irányítja a sztorit. A spanyol miliő utalás és tisztelgés a zseniális Rec és a kevésbé jó Rec 2. filmek előtt. Ez a mű volt a 2009-es év utolsó írása. Abban az évben 43 novellát publikáltam a blog.hu-n, egy kikerült a főoldalra is, 1500-an olvasták/kattintottak rá - ez volt talán a legnagyobb írói sikerem, elérésem. Nagyon produktív év volt tehát 2009, de így visszatekintve, újraolvasva ezeket az írásokat, színvonal és technika szempntjából egy fejlődési út első harmadában voltam akkoriban.

 

 

– A csaj hűséges – mondtam a katonának, elengedve a kezét. Persze, hazudtam. Láttam egy magas, szőke német egyetemistát, ahogy hátradönti a fiú barátnőjét az altafillai vár mellvédjén. Talán két hete eshetett meg az in flagranti, míg Raul a körletben súrolta a vécét.

– Ne pazarolja a képességét – szólt hátra a Doktor. Ő is egyenruhát viselt, ahogy a dzsipben ülők mindegyike – rajtam kívül. – Hamarosan odaérünk, tartogassa akkorra.

– Ez nem olyan dolog, amit el lehetne használni – nyugtattam meg.

– A jövőt is látja, uram? – nézett rám a visszapillantó tükörben a sofőr, akit Sebastiannak hívtak.

– Nem – csóváltam a fejem, és elővettem egy vékony, Chile márkájú szivarkát. – Csak egy adott személyhez kapcsolódó múltat, és azt is csak a megfelelő tárgy megérintésével.

– Sokszor hívja önt a rendőrség? – kérdezte Raul, miközben készségesen tüzet adott. Résnyire lehúztam a dzsip hátsó ablakát, és kiengedtem rajta egy szájnyi füstöt.

– El sem hinné – hunyorítottam rá. – Emlékszik a múlt karácsonyi darálós gyilkosra? – A katona bólintott. A holdfényben alig látszott fiatal, fáradt arca, de tudtam, hogy keveredik rajta a félelem és a csodálat. – Na, én vezettem nyomra őket.

– Ugye tudja – fordult ismét hátra Doktor idegesen –, hogy a mai estéről soha, senkinek nem beszélhet? A Bázison majd alá kell írnia egy...

– Jól van, jól van – nyugtattam feltartva elé szivaros kezem. – A diszkréció az egyik...

A sofőr hirtelen, csikorogva fékezett. Mind előrelódultunk, és én közben fél szemmel már láttam a deres erdei út közepén álló másik autót. Három méterre a lökhárítójától ért véget utunk.

– Sebastian, miért nem figyel jobban?! – szitkozódott a Doktor a homlokát masszírozva.

– Nem volt kivilágítva, uram – jegyezte meg élesen a sofőr. Erre mind az autóra meredtünk.

Egyszerű, nagy családi kombi volt. A tetejére mindenféle dolgot kötöztek. Úgy tűnt, kirándulóké, kik egy hétvégét töltöttek a közeli forró vizes barlangmedencéknél.

– Szálljunk ki, nézzük meg – morogta a Doktor.

Mielőtt bárki mozdulhatott volna, Sebastian felkapcsolta a dzsip tetejére szerelt fényszórót.

Hirtelen minden magyarázatot nyert, mert a ragyogó sugárkévében azonnal szemünkbe tűnt a kocsi sérülése, és az úton szétszóródott holmik csóvája is.

A motorháztetőn jó nagy felületen egy benyomódás sötétlett, mintha őzgida csapódott volna neki a kocsinak. Oldalt, és az autó mögött apró, már deresen csillogó tárgyak hevertek a betonon, valószínűleg a tetőrakományból szóródtak szét mindenfelé az ütközés hatására.

– Raul! – intett a Doktor a mellőlem kikászálódó katonának. – A kocsihoz.

A fiatalember kibiztosította eddig ölében melengetett géppisztolyát, majd az autóhoz oldalazott. Belesett a sofőr felőli oldalon, aztán kinyitotta az ajtót.

– Tiszta – fordult felénk. Aztán a kocsi elejéhez került, és a horpadásra bökött a géppisztoly csövével: – Nem hiszem, hogy állat volt, uram – szólt fojtott hangon.

– Mire ez a nagy óvatosság? – néztem én is a Doktorra. Kerek kis szemüvegének lencséi csillogtak a hold fényében, ahogy rám emelte tekintetét. – Nem azt mondta, hogy egy kísérleti szérummal fertőzött elítéltet kell megkeresnem?

Valahogy túl hangosnak tűntek szavaim a mélysötét erdő közepén. Úgy saccoltam, a katonai bázis, ahova igyekeztünk, még jó negyedórányira lehet, fenn, a hegy lábánál. Azok hárman akaratlanul is összébb húzódtak. Eldobva a szivart, a kocsi orrához mentem.

–De, ezt mondtam – nyugtázta mögöttem a Doktor. – Csak azt nem akartam részletezni, míg alá nem írja a titoktartási nyilatkozatot, hogy miféle szérumot adtunk be neki...

Mielőtt a horpadásra tettem kezem, megfordultam, hogy lássam az arcát:– Mifélét?

Megcsóválta fejét, majd a motorháztetőre bökött: – Mondja meg maga. Bizonyítson, hogy megéri az árát.

– Ez nem így megy. Csak azt látom, amit ő érzett vagy tudott. Ha nem ismerte a kísérlet részleteit…– abbahagytam, mert magyarázkodásnak tűnt.

Mindig ez volt. Előbb a hitetlenkedés, aztán a hű meg a há, végül valami undorral vegyes tisztelet – ez az, ami kijár a magamfajta csodabogárnak. Mélyet sóhajtottam, majd a megnyomorodott fémhez nyúltam.

Valaki rohan az éjben. Félmeztelenül, mezítláb, szürke, durva nadrágban. Nadrágján szám: 999. Arcán rémület, fájdalom és emészthetetlen vágy – a hús után. Átfut mezőn, erdőn, árkon-bokron, míg ide nem ér, a fényszórók csapdájába. Csikorgás, ütés és fájdalom. A bokrok karmoló ölelése. Aztán fel, ismét fut, míg el nem borítja a szédülés árnya…          

Itt elvesztettem. Fejem rázva felpillantottam a holdra, betájoltam magam, majd jobbra mutattam egy csipkebokorra.

– Arra ment – oda is sétáltam, hogy végigsimítsak az ágakon. Néhány tüske tenyerembe akadt. Azok hárman halkan követtek. Tudtam, keményre fagyott talajon nem lesz nyom.

– Lámpát – nyújtottam hátra kezem, mire hideg fémhenger simult belé. Bekapcsoltam, sugarát előre, a meredten sorakozó fatörzsek közé irányoztam.

– Óvatosan – suttogta mögöttem a Doktor. – Az alany veszélyes lehet.

– Arra már rájöttem – motyogtam magam elé Az egyik tölgyfa kérgén valami piroslott az erős fénycsóvában. Odaléptem, és két ujjamat a vérfoltba nyomtam.

Összeesve a fa tövében. Ketten rohannak hozzá Az egyik visszamegy az autóhoz. A másik fölé hajol. Hosszú hajú, jó illatú, nyakában lüktet egy ér. Csak el kell kapni azt a hosszú hajat, és lerántani.

A földre suhintottam a lámpa sugarával. Vastag vércsík vezetett el a fától.

– Az egyiket az autóból megharapta – nyögtem, követve a vörös ösvényt.

– Az nem jó – jelentette ki a Doktor, már nem nekem címezve szavait. – A fertőzés nyállal terjed. Raul, Sebastian: a hatos protokoll lép életbe.

– Mi az a hatos protokoll? – kérdeztem, de nem válaszoltak. Ekkor megfordultam, és megragadtam a mögöttem osonó Doktor kezét.

– Mindenkit megölni, aki elkapja – olvastam ki a fejében keringő emlékekből. Aztán hozzá kellett tennem a saját dühömet. – Mibe kevert maga engem?

Kirántotta karját a szorításomból. – Állambiztonsági érdek – magyarázta izgatottan, nem állva a tekintetemet. – Ha ez a fertőzés kiszabadul, huszonnégy órán belül elborítja az országot. Megállíthatatlan. A hordozók elviselhetetlen késztetést éreznek majd, hogy friss húst zabáljanak. Akár közvetlen hozzátartozóik testéből…

A földet nézte, én pedig kopaszodó feje búbját. Ennek a foltnak bólintottam, és megfordultam.

A kezemben tartott lámpa fénye egy alacsony, vérrel borított alakon állapodott meg. Ott állt, pár lépésnyire tőlünk, ki tudja mióta várt már, egy fa árnyékában. Mind megdermedtünk, de a Doktor csak pár pillanatra – Raul, a fegyvert! Célozz! – kiabálta vállam mögé bújva.

Annyi időm marad, hogy a fiatal nő arcába kúsztassam a fényt. Valaha szép vonásait a harapások szörnyű maszkká torzították. Rám vicsorított, és megindult.

Mellettem felugatott Raul géppisztolya, és a támadó testét hátrasöpörte a sötétbe.

– A fejét, a fejét! – üvöltötte a Doktor a fülembe. Ellöktem magamtól, majd követtem az áldozatot a fénnyel. Jó három méterre, a földön találtam rá. Olyan sebesen kúszott, mint egy gyík, de Raul újabb sorozata utolérte, és az avarba verte koponyáját.

– Legközelebb együttes tűzerő! – fordult a hátul álló Sebastian felé a Doktor. A katona sápadtan és remegve bólintott.

Letérdeltem a halotthoz, és megfogtam a csuklóján átvérzett kötést.

Pólya, csillogó, vörös, meleg vér. Valaki igyekezett elállítani a sebek folyását, de mindhiába. A test három perc alatt merev lett, de nem kezdett el hűlni. Visszatámolygott az útra. Sátorcövekekbe rúgott, kábán felemelt egyet. Ekkor meghallotta a sikolyt, és az erdőben meginduló test zaját.

– A férj a fertőzött után indult. Bizonyára bosszút akart állni – jelentettem ki, majd körbefordultam. – Erre.

Kis emelkedő felé mentünk. Az aljában a Doktor megfogta karom: – Az ott jó lesz?

Egy fémkaróra mutatott, mely pár méterre csillogott a földön. Felismertem: sátrak rögzítéséhez használták. – Igen. A férj itt járt – mondtam, és felvettem.

Izzó fájdalom a bal karban. Felmászni egy fára, megpihenni. Várni a reggelt, a segítséget. Furcsa, zsibbasztó érzés, mögötte már ott az éhség.

– Megharapta őt is – motyogtam, majd felemeltem tekintetem. – Aztán, később felmászott…

A Raul fölötti ágon valami sötét tömeg gubbasztott. Most, mikor felnéztem és tekintetünknek esélye lett volna találkozni, a lény rázúdult a katonára. Raul felnyögött, és összecsuklott a súly alatt. A következő pillanatban elgurultak a fák közé. A kezek, lábak kavalkádjában fény villant, megszólalt a katona fegyvere.

– Menjen! – ordított a Doktor Sebastianra, aki mereven leste a távolodó küzdőket. Végül megrázta fejét, és a másik felé nyújtotta fegyverét. – Nem megy – olvastam le remegő szélű szájáról. A Doktor elkapta tőle a csillogó fekete fémet, és megiramodott a párharc irányába. Én utána. Ekkor ismét felhangzott néhány erőszakos lövés. Lámpám gyorsan megtalálta és utolérte a hátrafelé tántorgó alakot. Nem Raul volt. A következő maréknyi lövedék össze-vissza csapdosta a fertőzött fejét. Némán csuklott össze az avaron. Raul sápadtan hevert a földön, bal lába teste alá szorult. Kezem nyújtottam felé, és felhúztam.

Fájdalom a bal vádliban. Nyolc fog apró nyoma. Csak észre ne vegyék.

– Megharapta – engedtem el, és léptem hátra, mire Raul és a Doktor is egyszerre rántották egymásra a fegyvert.

– A hatos protokoll, emlékszik, katona?! – nézett a célzógömbbe az orvos. Apró kis kecskeszakálla meg-megrándult az izgatottságtól.

– Nem fog megölni egy erdő közepén – jelentette ki majdnem sírva a másik. – Biztos van ellenszérum…

– Nincs – válaszolt a Doktor, és lőtt. A golyók besöpörték Rault egy szederbokor aljába. Törzse összecsuklott, és így maradt örökre.

– Mi az isten folyik itt? – nyöszörögtem, de a jó Doktor válaszra se méltatva elsétált mellettem. Aztán megtorpant, visszafordult. – Még van egy. Az eredeti fertőzött. Meg kell keresnünk.

– Miért nincs ellenszerük? – kérdeztem a hátától. Nem válaszolt, mert zaj kélt bal felől. A Doktor egy fatörzs fedezékéhez bújva fürkészte a csillogó sötétséget. Direkt nem segítettem neki a lámpával.

Pár másodperc fülelés után odasétáltunk a férfihoz, akinek Raul torzította el arcát. Társam lábával a hátára fordította a féloldalasan fekvő tetemet. – Az ellenszer kísérleti stádiumban van. Nem lett volna értelme Raullal kockáztatni. És nem hagyunk hátra sebesültet ebben az erdőben. Élve – válaszolt most szigorúan kérdésemre, majd fújtatva körülnézett. – Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy a fertőzött idáig eljut. Azt gondoltuk, a Bázison bujkál…lehet, fel kell majd égetnünk itt mindent…

– Maga őrült – csóváltam fejem.

Nem válaszolt, csak a fegyvere rándult egyet. Felém. – Na, csinálja! – mutatott szabad kezével a testre.

Leguggoltam a néma hús mellé. Fiatal férfié volt, enyhén elhízott testét jó minőségű túraruházatba burkolta.

– A tudomány őrült – mondta hirtelen fejem fölött a Doktor. – Nem én.

Óvatosan megérintetem az egykori kempingező jobb kezét. Azt, amelyikkel a sátorcöveket foghatta.

Egy tisztás. A menekülő meztelen hátát éri a szúrás. A gerince reccsen, talán megbénul. Hagy szenvedjen még, de ne tudjon elmenni. Ezért…

Felnéztem a kis emelkedőre: – Ott van. – mutattam is. A Doktor ismét a fegyverrel intette, hogy menjek előre, majd ellenőrizte a tárat.

– Erre nincs szükség – mondtam neki. – Emberünk már nem tud elmenekülni. Se támadni.

– Ezt hogy érti? – faggatott ingerülten, mire felgyorsítottam lépteimet, majd megtorpantam a dombocska tetején. Aztán félreálltam útjából. A tisztás magaslati pont lehetett, mert kör alakba kivágták a fákat. A csonkok közt, Leonardó rajzát idézve, kezét, lábát széttárva ott feküdt a fertőzött.

Sovány, szakállas alak volt, a fejemben már többször látott félmeztelen testét föld és vér csíkozta. Csuklóit és bokáit egy-egy sátortartó cövek rögzítette a földhöz.

– Ezért – bólintottam elégedetten. – Kiszegezték magának, mint egy bogarat.

A Doktor elégedetten horkantott, majd a fekvő mellé lépett.

– Először a gerincén szúrta meg. Mármint a férj. Aztán hátulról bezúzta a koponyáját. Így bánt el vele. – magyaráztam készségesen. A doktor rám nézett, majd leguggolt, és az opálos tekintet fölé hajolt.

– Kár – mondta inkább a másiknak. – Őt vissza akartam vinni. Elég lett volna mozgásképtelenné tenni.

Tudtam, mert korábban láttam a férfi emlékeiben, hogy a fertőzött nem volt halott, és nem volt teljesen mozgásképtelen. Legalább tíz centire elért szájával, ahogy felszegte nyakát, előre, egészen a Doktor torkáig. Jó csomó húst és némi porcot is kitépett belőle, mert hallottam, ahogy fogai közt ropogtatja. A Doktor iszonyatos sebét markolászva hátraugrott, és a fenekére esett. Ujjai közül vér bugyogott elő. Bíborszínűnek tűnt a rászegezett zseblámpám fényében.

Lehajoltam, és elvettem lába mellől a fegyvert.

– Tudja, hatos protokoll – mondtam neki.

Egy-egy sorozatot kapott mindkettő.

Amint visszafelé lépdeltem, az út és a fényszóró irányába, megálltam egy ritkásabb részen, és rágyújtottam egy szivarra. Aztán érthetetlen vidámsággal elkurjantottam magam: – Sebastian!

A nyomaték kedvéért a levegőbe lőttem. Az autók felől szinte azonnal szaggatott dudaszó válaszolt rá.

– Ez az – sóhajtottam. A kirándulók járműve mögött tíz méterre bukkantam ki az útra. Gondosan szétnéztem előbb balra, majd jobbra, aztán a dzsiphez mentem. Útközben belerúgtam valami puhába, és az egészen a kocsiig repült. Ott eldobtam a félig szítt szivart, és kinyitottam a sofőr melletti ülés ajtaját.

– Sebastian, te gyáva…– kezdtem, de az autó belseje üres volt. Behajtottam az ajtót, és ekkor néztem csak le a földre, mert felkeltette figyelmem az a színes dolog, amit idáig rúgtam. Egy Barbi baba feje volt.

Nem kellett lehajolnom, és megfognom, hogy tudjam, volt egy kislány is az erdőben.

A lépteikből és a szuszogásukból, ami felhangzott a hátam mögül, azt is sejthettem, hogy bajban vagyok.

Ám a kezemben tartott fegyver, a fémet érő ujjaim tapintása végképp megpecsételte sorsom. Megéreztem ugyanis, furcsa adottságomnál fogva bizonyos voltam benne, hogy a tár üres.

2009   

Tags: , ,

Comments powered by CComment