Az, hogy még mindig nagyon mennek a könyvek, mint ajándékok az ünnepek alatt, számomra azt jelzi, hogy az emberek egy jelentős része a világ megismerését tartja az egyik legfontosabb dolognak. A dolgokról, a köröttünk lévő valóságról való tudás ott kezdődik, hogy tudjuk a nevüket. A mostani írásban ez a rész hiányzik a főszereplő életéből. Ha tudná, mivel áll szemben, akkor azt is sejtené, hogy ezen az éjszakán a hívatlan vendég teljesíti legfőbb kívánságát. Aminek következménye lesz.
Van valami mély, elkötelezett kapcsolat az étel és a sötétség közt, erre mutatnak a hagyomány és a vallás azon tételei, hogy a test az a földi, a lenti, az alantas, míg a lélek, az az éteri, a fenti a magasztos. Ha ez így van, akkor a test táplálása nem lehet jó. Sőt, minél kifinomultabb egy adott étel, annál nagyobb veszélyt jelent a lélekre, hisz ideláncolja, a földi, csökevényes létezéshez köti a lelket. Az étel a legkorábbi kábítószer, a maja, a gonosz legerősebb fegyvere. A most következő novellában benne van minden rajongásom a jó ételek és a főzés iránt. Közepes, de gyors amatőr szakács vagyok. Az írás hősei viszont balszerencséjükre a legjobb szakács ételét kóstolják, és ennek következményei október utolsó éjjelén kulminálnak.
Magam előtt láttam a két nőt, a ruháikat, a hajukat, a mozdulataikat, de főképp a tekintetük van meg, az egyiké dühös, akaratos és gyűlölködő, a másiké megtört. Hány elrontott, megsavanyodott, katasztrofális együttélés lehet a gangos lakásokban, Kádár-kockákban, isten háta mögötti tanyákon. Sarte szerint a pokol a másik ember, de a Zárt tárgyalás szerintem ennél többről szól, arról, hogy a jellemünk, a belénk rögzült vágyak és hiedelmek miatt kerülünk csapdába. Még a főiskolán volt egy gondolatkísérletem ennek nyomán, melyben azt vallottam, hogy egyszerre vagyunk Minótauroszok és Daidaloszok, mert az életünk nem más, mint folyamatos labirintusépítés, bezárjuk magunkat olyan szituációkba, amiket mi magunk hozunk létre, és elnevezzük őket munkának, családnak, hobbinak. Ezek a labirintusok csalókák, mert néha kiutat sejtetnek, máskor élvezzük a bolyongást bennük, sőt, ez a mániánkká válhat, de összeségében nem jók másra, csak arra, hogy elfedjék előlünk azt, hogy milyen egyszerű és állati a létezés maga.
Régóta akartam írni egy szektáról, de csak lassan formálódott meg a történet. Voltak persze ösztönzők: a Mindsommar, melynek az utolsó, záró képei és zenéje máig velem van (Florence Pugh azért a pár percért, azért a tekintetért Oscart érdemelt volna), vagy a V/H/S 2. antológia Safe Haven része, ami fél óra tömény döbbenet. Az ötlet magvát ugyanakkor olvasmányélmény adta, ami egy bizánci szerzetes, Palamasz Szent Gergely által tökéletesített, hészükhaszmosz nevű meditációs technikáról szólt. Erről bővebben ebben a remek kötetben lehet olvasni. A novellában felvetett döntési kényszer nagyon bonyolult, és bár Eszter választását nem ismerjük meg, a lényeg ebben a zárlatban, hogy akaratlanul is végiggondoljuk, hogy mi mit csinálnánk a helyzetében. El kell ismernem - spoiler alert - hogy ez a szituáció végső soron egy Rosemary-dilemma, bár itt a metafizikai gonosz nem tényező, legfeljebb egyfajta rideg, szenvtelen akarat tör ketté életeket, végső soron az az erő, amit Marx és Hegel a történelem lényegének tekintett.
A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.
Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.
A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)