priscilla du preez ksMmG5vk9pE unsplash 2022Magam előtt láttam a két nőt, a ruháikat, a hajukat, a mozdulataikat, de főképp a tekintetük van meg, az egyiké dühös, akaratos és gyűlölködő, a másiké megtört. Hány elrontott, megsavanyodott, katasztrofális együttélés lehet a gangos lakásokban, Kádár-kockákban, isten háta mögötti tanyákon. Sarte szerint a pokol a másik ember, de a Zárt tárgyalás szerintem ennél többről szól, arról, hogy a jellemünk, a belénk rögzült vágyak és hiedelmek miatt kerülünk csapdába. Még a főiskolán volt egy gondolatkísérletem ennek nyomán, melyben azt vallottam, hogy egyszerre vagyunk Minótauroszok és Daidaloszok, mert az életünk nem más, mint folyamatos labirintusépítés, bezárjuk magunkat olyan szituációkba, amiket mi magunk hozunk létre, és elnevezzük őket munkának, családnak, hobbinak. Ezek a labirintusok csalókák, mert néha kiutat sejtetnek, máskor élvezzük a bolyongást bennük, sőt, ez a mániánkká válhat, de összeségében nem jók másra, csak arra, hogy elfedjék előlünk azt, hogy milyen egyszerű és állati a létezés maga.  

Tags:
Hozzászólás (0 Hozzászólások)

img 2976A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.

Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.

A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép. 

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

atman addedNagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk. 

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

horhosBolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

1. oldal / 5